A VIZEK TÜNDÉRE

Abban az időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély nélkül fát adott volna vala-kinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét elkergette az erdőből, s azt mondta neki:

Titi Hajnalka - Ősz

Őszi szelek zúgnak- búgnak,
Üzennek a bús csellónak.
Tél irányba vágynak, mennek,
Dalolva a fellegeknek.

Titi Hajnalka - Csellengő Csongor, Tündérföld apró hőse

A legenda szerint valamikor nagyon régen Földanyának született egy gyönyörűséges lánya. Emberi szem nem látott még szebbet, isteni szem nem ismert gyönyörűségesebbet, anyai szív nem szeretett még jobban gyermeket, mint ahogyan Földanya szerette őt. Olyan nevet akart adni lányának, ami még soha meg nem fogalmazódott emberi és isteni gondolatban, így nevezte őt el Nateának. Natea szíve tele volt szeretettel, békességgel, jó szándékkal, így gyönyörűsége mellett, a jóság megtestesítője lett. Földanya a tizennyolcadik születésnapjára, neki ajándékozta az emberi természet legszebb virágait: szeretetet, erényt és megbocsájtást.
- Öntözd őket mától a gyerekek örömkönnyeivel, s meglásd királynője leszel majd egy olyan világnak, amihez még soha nem volt fogható!

Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át, hiába várakoztak, nem jött a gyermek áldás. A királynő fáradhatatlanul imádkozott, mígnem egy nap maga Tündérkirálynő jelent meg előtte, s azt mondta:
– Ne szomorkodj tovább királynő, megáldalak téged! Gyermeked születik, aki örökli majd a te szépségedet, a király jóságát, s nevetésétől még a gonosz szívek is meglágyulnak.

 Vége jó, minden jó

Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló.

- Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?

Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon.

 Csengővisszhang

Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dínomdánom a tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy észre se vették. Mindennap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király, isten tudja, micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a feleségéhez:

  Föld szelleme

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán halványan szűrődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Újra meg újra körülnézett a szobában, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva, s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, hanem nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót.

Csodafa

mese Koday László „Csodafa” c. festményéhez

 Falucska az erdőszélen

Színesen egy meseképben

Érzelmeket ébreszt bennem,

Valamikor ott élhettem… 

 Az öreg meg az ifjú csudafa

Bűbájos, mielőtt Tündérországba irányította volna útját, fölszállt a rengeteg erdő fölé, onnan hirtelen fordulással Mirkó király palotája felé irányította szárnyalását. Sokáig ott kerengett a palota fölött, aztán lassan, óvatosan szállt, szállt lefelé, ott gomolygott a kert felett a fekete felhő, s a fekete felhőből könnyezve nézett le Bűbájos a kertbe, abba a kertbe, ahol annyiszor látta a hétszer szép királykisasszonyt. Aztán a csudafa fölé szállt, sokáig kerengett fölötte, s felsóhajtott:

 Szikra

Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a szomorúság Mézkirály udvarába is. Bűbájos sem vette észre a királykisasszony eltűnését, ugyan hogyan vette volna észre a Mézkirály. Sejtelme sem volt arról, hová-merre tűnt el a királykisasszony, hiába szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott be minden ablakon - búsan kellett hazatérnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.

 Tündérországban

Nagy volt a felfordulás Mirkó király palotájában, összevissza szaladgáltak, kiabáltak inasok, belső leányok, katonák, s voltaképpen senki sem tudta a királykisasszonyon kívül, hogy mi történt. Nem is tudhatta senki más, mert amikor Bűbájos a királykisasszony ablakánál meg­jelent, egyetlenegy belső leány sem volt a szobában.

Tündér Ilona

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy császár. Ez a nagy és hatalmas uralkodó a maga körül található összes császá­rokat megverte és leigázta, úgy, hogy birodalmának határa hetedhét országon túl terjedt. Valamennyi megvert császár köteles volt gyermekei közül egy-egy fiút adni neki, hogy azok tíz-tíz esztendeig szolgálják őt.

 A várépítő meg a forrásfakasztó tündér

Sok ezer esztendővel ezelőtt két tündér lakott a Tartod nevű hegyen. Ez a két tündér örökösen versengett egymással, s különösen azon versengettek, hogy melyik szebb a kettő közül. Hát bizony nehéz lett volna ezt eldönteni, mert mind a kettő egyformán szép volt. Azt mondta egyszer az egyik tündér:

 Firtos és tartod

A világ teremtése után, amikor a föld színéről lefolydogált a tenger vize, a fellegek közül egy gyönyörű szép tündérkisasszony szállott le Firtos hegy tetejére. Vele szállt le sok-sok tündérleány, s ott mindjárt el is határozták, hogy várat építenek. A tündér-királykisasszonynak Firtos volt a neve. De volt még egy leánytestvére, Tartod nevű, aki igen-igen gonosz teremtés volt: irigykedett Firtosra, merthogy Firtos sokkal szebb volt, mint ő.

 Bálványos vár

Akár hiszitek, akár nem: tündérek építették Bálványos várát. De az olyan régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem voltak keményedve. A tündérek sem olyan kicsikék voltak ám, mint most a fenérnépek: ha sietős volt az útjok, egyben átalléptek egész megyéket, s ha jó­kedvük kerekedett, fölszedték kötényükbe a szántó-vető embereket, s úgy játszadoztak velük.