Alkonyban szálltunk
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre vártunk.
Nem hihetem, hogy félt meghalni Gonosz Peti: önkényt
Halt meg ijedtében a szomorú fa előtt.
Nagy aszály sújtotta azt a vidéket, ahol az elefánt volt a király. A folyók és a vízmedrek szárazak voltak; minden állat szenvedett a szomjúságtól. Az Elefánt király összehívta népét.
-- Egy tavat kell ásnunk -- mondta nekik --, hogy a harmatot összegyűjthessük éjszakánként. Napközben pedig mindenki ihat belőle, aki részt vett a munkában. Az állatok -- zsiráfok, zebrák, baglyok és a többiek -- egész nap ástak, sürögtek-forogtak, végül éjszakára elkészültek egy erős és enyhén lejtős falú tómederrel, amely alkalmas volt az összegyűjtött harmat tárolására. Ám a lusta, bajkeverő nyúl nem volt hajlandó részt venni a munkában. Egy nagy sziklán ücsörgött, és jól szórakozott azon, hogy a többiek gürcöltek és izzadtak a forró nyári napon. Az állatok ezért mérgesen elhatározták, hogy egy csepp vizet sem fognak neki adni. Egymást beosztva őrizték a kutat a nyúl elől.
Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:
Bele fogtam leírni, elmondani!
De nem tudom, nem jönnek az összeszedett gondolatok...
Nem tudom elmondani, mennyire hiányoztok,
Marcangolja lelkem!
Hát ez a szabadság napja,
Mely így éget és vakit?
Mely soha nem látogatta
Börtönünk gyász ablakit?
Ah! ez égő lángözönhöz
Gyenge szemünk nem szokott:
Menjünk vissza börtönünkbe!
Kedves félhomály van ott.
Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Őszanyó oly vidám, pirosra fest minden almát a fán.
Legyen zöld, piros sárga.
Gyorsan harapjuk az almába!
Habos, édes, zamatos.
Vitaminnal dúsított.
Őszre fordult már az idő.
De nem bánom..
Hisz ez a legszebb évszak a világon.
Színes levelek, szebbnél szebbek.
És az illat mi a szélben szál.
Jelezvén, hogy lassan beköszönt hozzánk a tél.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy szépséges leánya.
A királyfik és a hercegek egymásnak adták az ajtókilincset, s éppen arra került a sor, hogy a királykisasszony jövendőbélit válasszon magának, de mikor gyülekezni kezdettek a királyfik s a hercegek, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, benyargalt az udvarba két sárkány, megragadták a királykisasszonyt, s elvitték nagy Sárkányországba.
Hej, lett nagy búbánat és szomorúság a palotában. A király egyszeribe kihirdette ország-világon, hogy annak adja leányát s melléje fele királyságát, aki visszahozza nagy Sárkányországból.
Istennek hála, megvolt az ebéd;
Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?
Pipára gyujtunk persze, azután
A szőlőhegyre kilépegetünk.
Ottan pedig kis hajlékod alatt
Oly édesen esik hörpenteni,
És a magyarnak hörpentés után,
Még édesebb talán - felejteni.
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Fekete felhők sorban állva arra várnak,
mikor hullok térdre egy egy néma percre.
Erős vagyok, bátor, kitartó!
Egyre több borús felhő gyűl körém,
és nem látni fényt.
Fekszem kínos ágyon. Minden tagom össze-
Zsibbadoz fektemben, mintegy lekötözve.
Csak tompán sajog a fájdalom, nem éget;
Homlokomon érzek hideg veritéket.
Minden pehelyszál nyom, mint egy-egy kődarab,
Akadoz eremben a vér, s el-elmarad;
S míg legyez szárnyával borongó pillámon,
Körmével szorítja keblemet az álom.
