Zagyi G.Ilona - Vl.rész: Hómanó Karácsonya
Gyökér-falvi történetek
Túl az üveg hegyen, varázs erdő mélyén,
aprónép éldegélt gyökér-lakban békén.
Karácsony este van, fenyőfája díszes,
mit a csillag hozott, fényes, ünnepélyes.
Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.
Mese
Volt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Nem volt egy szem gyermekük sem. Öregapó kiment szántani a mezőre, öreganyó otthon maradt lepényt sütni. Öreganyó megsütötte a lepényt s megszólalt:
- Ha egy fiunk volna, vinne az apjának lepényt, de most kivel küldjek?
Egyszer csak kibújik a gyapjúból egy picurka fiú s megszólal:
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.
Egyszer a nyulat ebédre az elefánt, vacsorára a ví- ziló hívta meg. Ebéd után így szólt az elefánthoz: – Hét nap múlva viszonzom a szíves vendéglátást. Akkora fûnyalábot tálalok föl neked, mint maga a ví- ziló. Vacsora után pedig így szólt a vízilóhoz: – Egy hét múlva hálából én látlak vendégül téged: estebéded akkora szénaköteg lesz, mint maga az elefánt.
„ Ó, te pici hóvirág,
miért van kint a fejed?
Gyorsan húzd a föld alá,
mért zavarod a telet?”
Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.
Együtt indult vadászni a leopárd meg a sakál. Egy falu szélén jó zsákmányra akadtak. A leopárd elfogott egy kecskét, a sakál pedig egy tehenet. Hazahajtották jószágukat, és kicsapták őket legelni. Hanem a leopárdnak sehogy sem volt ínyére, hogy a sakál ilyen kövér zsákmányt szerzett, neki meg csak egy kecske jutott. Később irigykedett még csak igazán! Éjjel, amikor kiment a jószág után nézni, látta, hogy a sakál tehene megborjazott. Ezt már aztán nem nézhette. Elrángatta a kisborjút a tehén mellől, és a maga kecskéje mellé kötötte. Reggel ment a sakálhoz, és elújságolta neki:
-- Hallgasd csak meg, milyen szerencse ért! Kimegyek reggel a rétre -- s mit látok? A kecskémnek borja született.
Szervusz Tavasz,
tűnj el Tél!
Nem kell már a sok fehér!
Zöldelljen az erdő, rét,
nyitogasd a pipitért!
Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol oly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!