Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Réges-régen, a Hung Vuong dinasztia uralkodása idején élt egy hétéves fiúcska, akit Mai An-Tiem-nek hívtak. Idegen volt és árva. Valamikor egy kereskedelmi hajóval ért partot. Hung Vuong király éppen a kikötőben sétált, amikor a kisfiút kitették a hajóból. Az uralkodó meghatottan nézte az árva fiút, és elhatározta, hogy befogadja országába. Királyságába vitte, és alattvalói közé fogadta. Ahogy az idő haladt, a fiúcska felcseperedett. Erős, tisztességes és ügyes fiatalember lett belőle. An-Tiem mindezeken felül nagyon okos is volt. Mindent, amivel csak találkozott, alaposan megjegyzett, és jól visszaemlékezett később mindenre. Hung Vuong király nagyon, de nagyon megszerette. Kinevezte An-Tiem-et egyik előkelő mandarinjává, és segített neki gyönyörű szép feleséget találni.
Mint a Noé hű galambját,
Ki reménynek viszi lombját,
Várnak engem mindenek;
Sok sötét arc lángra lobban,
Sok kebel ver hangosabban,
Ahol én megjelenek.
A Tao Quan eredete
Vietnamban a néphit szerint minden ház konyhájában ott van a Három Konyhai Szellem. Ezek a Szellemek felügyelnek mindenre, ami ott zajlik. A holdév végén, a 12. holdhónap 23. napján elindulnak, hogy beszámoljanak Ngoc Hoang-nak, a Jade Uralkodónak, a Taoista Mennyek legfőbb urának mindarról, amit a házakban láttak. Ezen a napon a Tao Quan-nak a legfinomabb ételeket ajánlják fel, pénz- és ruhaadományokkal látják el, hogy minél jobb híreket vigyenek a ház lakóiról.
A hármasság elmélete érdekes vonás ebben a történetben. A leggyakrabban a konyha Szellemét egyetlen személynek írják le, és Ong Tao, Ong Lo vagy Ong Vua Bep névvel illetik. Érdekes asszociációra ad lehetőséget, ha a keresztény Szentháromság analógiájaként tekintjük.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erős volt, mint a vas.
No, nemcsak erős volt Vas Laci, de csintalan is; hét ördög lakott benne.
Karácsony estén, angyalt szállt a földre. Meleget hozni az emberek szívébe
Ahová benézett,szeretet járja át kicsiny házak lakóját.
Meleget árasztott nem volt már hideg, betakarta, őket a boldog szeretet!
E napon minden bánatunkat, velünk elfeledteti.
Otthonunkat, boldoggá teszi.
Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Sikongnak a meleg szelek
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.
Van valakim, aki Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
Abban az időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély nélkül fát adott volna vala-kinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét elkergette az erdőből, s azt mondta neki:
