Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Fekete felhők sorban állva arra várnak,
mikor hullok térdre egy egy néma percre.
Erős vagyok, bátor, kitartó!
Egyre több borús felhő gyűl körém,
és nem látni fényt.
Fekszem kínos ágyon. Minden tagom össze-
Zsibbadoz fektemben, mintegy lekötözve.
Csak tompán sajog a fájdalom, nem éget;
Homlokomon érzek hideg veritéket.
Minden pehelyszál nyom, mint egy-egy kődarab,
Akadoz eremben a vér, s el-elmarad;
S míg legyez szárnyával borongó pillámon,
Körmével szorítja keblemet az álom.
Szomoru nótát fúj
Az északi szél;
Előtte megzördül
Az őszi levél.
Miért lenne okom panaszra?
Esedezésem Ő meg nem tagadja.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.
Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:
Amikor még ez a kerek világ sokkal kedvesebb hely volt, mint manapság, az állatok barátságban éltek egymással. Boldog mindennapjaik felett a nagyszerű és nemes lelkű Oroszlán, a vadállatok királya uralkodott. Mindegyikük növényevő volt, akárcsak az emberek. Ám a Teremtő a világ keletkezésekor nem adott földet az állatoknak, így kénytelenek voltak azon élni, amit az emberszomszédjaik megművelt földjeiről szereztek. Veszélyes dolog volt, sokuk életébe került. Alattvalóinak megfogyatkozása nagy szomorúságot okozott az Oroszlán királynak, össze is hívta népét.
Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.
Kicsi fiam szerelmes lettem.
Első látásra beléd szerettem.
Megfogtad kezem pici kezeddel
S gyönyörű szemed a mennybe vitt el.
Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
A mélységből csak felfelé visz út,
vagy lenn ragadsz, vagy nyerhetsz háborút.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász - kevés isten áldása volt a munkáján.
Elküldöm hozzád utoljára egyszer,
fájó könnyező szíved gyógyítja érintésével.
Homlokodra adjon búcsú csókot
Ölelésével,lelked könnyítse meg.
Rózsa színben nem látom már világom!
Körülöttem köd, s néma csend ül.
Bántó szavak mik nékem fájnak,
engedj vagy menj!
Ez fáj már rég nekem.
Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:
-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?
-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.
