Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Aiszóposz és meséi

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

Aiszóposz és meséi - 15. sz ábrázolásAiszóposz és meséi

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Az ókori görög irodalom töredékességében is ragyogó hagyatékában első pillantásra csak szerény hely illeti meg az aiszóposzi meséket; igénytelen rövidségük, egyszerűségük nem versenyezhet a fényes, kiemelkedő egyéni teljesítményt képviselő művekkel.

E látszólag igen szerény műveknek azonban (ha itt el is tekintünk későbbi nagy világirodalmi hatásuktól, utóéletüktől) megvan a maguk jelentősége, el nem hanyagolható szerepe az ókori irodalom, sőt általában az antik művelődés történetében. Az aiszóposzi mesék ugyanis szinte az egyetlen nagyobb szabású (legalábbis: nagyobb mennyiségű) emlékét jelentik az ókori görög nép „írástalan irodalmá”-nak, a több szempontból is sajátságos ógörög folklórnak, s e mesék azon a történeti fokon rögződtek meg, amint az „írástalan irodalom” éppen átlép az írásos irodalomba. A mesék történetének kezdetei az emberi őstörténet homályában vesznek el. Minden népnek vannak meséi, különösen ha a mese fogalmát kissé tágabban értelmezzük. A mesének az a fajtája azonban, amelyet „aiszóposzi”-nak nevezünk, elég világosan meghatározható ezen a szélesebb területen belül.

Az aiszóposzi mesét általában úgy szokták meghatározni, hogy erkölcsi, tanító célzatú állatmese; ez nagyjából igaz is, mert az aiszóposzi mesék főszereplői többnyire állatok, amelyek emberi belátással rendelkeznek, és sok tekintetben emberi módon viselkednek, gyakran jellegzetes embertípusokat személyesítenek meg – bár ugyanakkor általában belül maradnak saját állati jellegzetességeik körén, viselkedésük eléggé természethű. Vannak azonban az aiszóposzi meséknek ezen túlmen ő s ennél fontosabb sajátosságai is. Mindenekelőtt feltűnő a szorosabban vett „meseszerű” elemek és a jellegzetes „mesehangulat” szinte teljes hiánya; formai szempontból pedig azonnal szembetűnik a rövidség, tömörség, a lényegre szorítkozó, kihegyezett, csattanóra felépülő szerkesztés. Az aiszóposzi mesét nem kell és nem is lehet hosszasan elmesélni, ráérő és elbűvölt, a valóságról elfeledkező hallgatók körében; természetes helye az élet sodrában van, gyorsan és szellemesen vetik be a beszélgetésbe, gyakran úgy, mint egy találó, átütő hatású viccet vagy anekdotát.

Az „aiszóposzi” mesék hamarabb jelennek meg a görögség életében és irodalmában, mint maga Aiszóposz. Homérosznál, a lényegében még az arisztokrácia világát tükröző eposzban a köznép szempontjainak figyelemre méltó jelentkezései ellenére sem találkozunk még ilyen jellegű – formájukban, tartalmukban egyaránt népi – mesékkel. Hésziodosz azonban, a boiótiai parasztság képviselője, már egy állatmesével védi és hirdeti igazságát a jogot elcsavaró arisztokrata bírákkal szemben. A csalogány és sólyom története, ez a nem teljesen kifejtett, inkább utalásként, példázatként felhozott kis életkép, az európai irodalom első állatmeséje:

Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet.
Így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz,
Míg a magasban a felhők közt karmába ragadta,
S az szánalmas hangon sírt, szenvedve a horgas
Karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom:
„Ó, nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erősebb,
S dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak,
Mígnem elengedlek, vagy rád éhezve bekaplak.
Balgatag az, ki erősebbel mer szembeszegülni,
Úgysem győz, csak a szégyenhez még bánata társul.”
– Szólt a sebes sólyom, szárnyát szélesre kitárva.

[Trencsényi-Waldapfel I. ford.]

Nem sokkal később Arkhilokhosz, a forradalmakkal terhes korszak jellegzetes költője, az iambosz műfajának megalapítója ugyancsak az állatmesét használja fel mondanivalójának kifejezésére. Volt apósjelöltjét, Lükambészt, aki ünnepélyes ígéretét megszegte, s leánya kezét másnak adta, a róka és a sas ismert meséjével támadja: elmondja a sas történetét, aki barátságot fogadott a rókával, de aztán álnokul elpusztította annak kölykeit. A mese a hitszegő megérdemelt bűnhődésével végződik – ugyanez a sors vár Lükambészre is. A támadás hatásos lehetett, s alighanem beteljesedett, amivel a költő fenyegette Lükambészt: „Egész város rajtad nevet” – sőt, ha a hagyománynak hihetünk, a csúffá tett Lükambész leányával együtt felkötötte magát. A másik nevezetes példa Arkhilokhosz költészetében a majom és róka meséje; a hiúsága miatt pórul járt majom esete figyelmeztethetett mindenkit, aki az arisztokratikus fennhéjázást, a hanyatló arisztokrata életformát akarta „majmolni”.

A mesék hasonló szerepével sok további esetben találkozunk az archaikus és klasszikus kori görögségnél. Szolón politikai költészetében – amely közvetlenül ható közéleti erőként érvényesült Athén történetében – szintén találunk utalást az állatmese felhasználására. Egy-egy ilyen utalás a maga rövidségében is alkalmas volt arra, hogy növelje a felszólalás szemléletességét, hatását, meggyőző erejét.

A szolóni említés világosan mutatja egyben az állatmese közismert és közkedvelt voltát is. A szicíliai kardalköltő, Sztészikhorosz, ugyancsak „aiszóposzi” mesével figyelmezteti a himerai népet Phalarisz zsarnoki terveire, és szólítja fel őket szabadságuk megvédelmezésére. Lehetne még szaporítani a példákat, de a lényeg az eddigiekből is világos. Már az archaikus korban hangsúlyozott társadalmi-politikai mondanivalójuk van ezeknek a meséknek: valósággal fegyverként használják fel őket, többnyire nyilvános vitákon, gyűléseken, s jelentésük, célzatuk nem csak szemléletesen, meggyőzően, de teljes világossággal, nyíltan, minden leplezés nélkül mutatkozik meg. (Az a felfogás, hogy az állatmesék a rabszolgák burkolt kritikáját juttatták kifejezésre uraikkal szemben, csak a római korban, Phaedrus költészetében jelenik meg, s nem felel meg a korai és klasszikus görögség viszonyainak.) Ami e mesék beállítottságát, morálját illeti, szinte kivétel nélkül a köznép hangja szólal meg bennük, többnyire a korai demokratikus ideológia egyszer ű, közvetlen, de már tudatosult formájában.

Bár a ránk maradt görög mesegyűjtemények több évszázad termését gyűjtik össze, törzsanyaguk egységes jellegzetes vonásokat mutat. Akár állatok, akár emberek a szereplők, ezek a mesék a névtelen kisemberek, az egyszerű nép világát tükrözik, nemcsak szereplőikben és helyzeteikben, hanem egész felfogásukban is. Ennek a világnak nem sok köze van a szorosabb értelemben vett „mesevilághoz”, a számunkra is jól ismert népmesék világához: ez a minden varázsos hangulatot nélkülöző világ reális, sőt közönséges, hiányzanak belőle a csodák. A mesék csattanósan, sokszor tréfásan kiélezettek, de általában nem derűsek és vidámak. Nyomasztó élmények, kemény tapasztalatok alapozzák meg azt az illúziómentes valóságszemléletet, amely annyira jellemző az aiszóposzi mesékre. Ez a szemlélet elég sötéten látja a világot, de nem ijed meg, és nem húzódik vissza tőle. Mindenütt veszedelem leselkedik, csak az állandó éber készenlét tarthat fenn; a vigyázatlan súlyosan lakol hibájáért. Sokszor hangzik fel a mesékben az „Ó, én szerencsétlen!” és „Megérdemeltem sorsomat!” – felkiáltás, ez a végső önkritika, mikor a bajba jutottak felismerik botlásukat, amely pusztulásba vitte őket. Ebben a légkörben a védekezés és önmegtartás vágya uralkodik; számtalanszor hangsúlyozzák, hogy az oktalan nagyravágyás bajt okoz, kis dolgokért is nagy veszedelembe kerülhetünk, aki többféle kapkod, két szék közt a pad alá kerül, az egyik baj elől futva gyakran még súlyosabba ütközünk – és így tovább. Jól ismert, sőt unalmas közhelyek ezek ma – a nehéz életű nép mindennapi tapasztalatainak kincset érő általánosításai voltak annak idején. A mesék törzsanyagát létrehozó és hordozó alacsony sorú, gyakran elnyomott helyzetű rétegek körében nyilván nagyon gyakori és fájdalmas tapasztalat igazolta azt is, hogy a hatalmasokkal nem jó közelebbi összeköttetésbe kerülni; általában a hatalmasok mohóságát és kíméletlenségét sokszor leplezik le a mesék. Ebben a nehéz világban a veszélyekkel szemben a gyakorlatias ész és ügyesség jelenti a leghatásosabb fegyvert. (Jellemzően mutatkozik meg ez a róka gyakori szereplésében, amely ennek a tulajdonságnak az első számú képviselője a mesékben.) A harcos, bátor ellenállásra való buzdítás ritkán szólal meg nyíltan a mesékben; de ritka a megalázó megalkuvás is. Az egyenesség, őszinteség, baráti hűség, összetartás magasra értékelt tulajdonságok, megsértésük nagy bűnnek számít. A nagyzolás, kérkedés, hiúság, hazugság és kapzsiság viszont sokszor és kíméletlen kipellengérezésben részesül. Minden pesszimizmus ellenére is többször hangot kap a remény, hogy a gonoszság végül mégis elnyeri büntetését, és a gyengék fölött nem mindig győz a hatalmas.

Érdekes vonása a meséknek, hogy erkölcsük – legalábbis a mesék fejlődésének döntő szakaszában – tisztán emberi; ez az erkölcs – kevés, általában korai maradványokat őrző eset kivételével – nem támaszkodik különösebb vallásos szentesítésre, de annál inkább a közvetlen, gyakorlati tapasztalatokra és az ezeken alapuló józan belátásra. Magukra utalt emberek erkölcse ez, akik nem nagyon számítanak felsőbb hatalmak segítségére. „Segíts magadon, Isten is megsegít!” –ez lehetne a mottója nem egy mesének. Jellemző, hogy a népmesei világban egyébként hitelesként érvényesülő mágiával szemben itt teljes az elutasítás. Néhány mesében már szkeptikus, gúnyos hang is megszólal a vallási hiedelmekkel (elsősorban a jóslással) szemben, sőt előfordul, hogy az istenekből (elsősorban Hermészből) is tréfát űznek.

A mesék tehát magukon viselik annak a társadalmi-történeti helyzetnek a bélyegét, amelyben kialakultak. Olyan emberek érzéseit és gondolatait tükrözik, akik elnyomottan élnek, de az élet nem tudja elnyomorítani őket; a nehéz helyzet edzi és neveli is ezeket az embereket, tele vannak gyakorlatiassággal, józansággal, ravaszsággal, s rendkívül erős bennük az igazságosság iránti igény. Ebben az elsősorban morális síkon megfogalmazott követelésben jelenik meg vágyuk a jobb sors, a szabadabb élet iránt. Az egész mesegyűjtemény magán viseli a jegyeit annak a nagy eszmei áramlatnak, a jog és igazság követelésének, amely kísérte és segítette az archaikus kor lendületes fejlődését: azt a folyamatot, amely a rendezett poliszállamhoz, az egyre nagyobb tömegek igényeit kielégítő, életét rendező törvényhozásokhoz, és végül a fejlődés csúcspontjaként a demokráciához vezetett.

Ez a kialakulóban levő meseműfaj magától értetődő természetességgel lett állandó kifejezési eszköze, fegyvere a létért való harcban annak a felszabadított rabszolgának, akitől aztán az egész műfaj nevét kapta: Aiszóposznak. Nagyon kevés az, amit biztosan, vagy legalábbis megközelítő valószínűséggel tudunk Aiszóposz személyéről. Alakját már korán legendák tömege vette körül, amely az ókor egész folyamán századról századra nőtt és terebélyesedett. Legendás élettörténete, a több változatban fennmaradt ún. Aiszóposz-regény, amely ránk maradt formájában a késői ókorból származik (sőt a bizánci időkben kapta a végső simításokat), bőségesen mesél a hányatott sorsú mesemondó kalandjairól.

E szerint Aiszóposz phrűg (más változatokban: thrák vagy lűd) származású rabszolga Szamosz szigetén. A regény nyomoréknak és rútnak, sőt némának vagy dadogónak festi. Gazdája a régebbi adatokban bizonyos Iadmón, a regényben Xanthosz, a híres, tekintélyes filozófus – valójában ostoba és felfuvalkodott ember.

Aiszóposz csodás körülmények közt – a különböző változatokban a Múzsák, Iszisz vagy Tükhé segítségével – kapja meg a beszéd, illetve a mesélés képességét. Lazán összefüggő anekdoták sorozata mutatja be, hogyan győz a rabszolga természetes esze és humora filozófus-gazdája nagyképű, életidegen „bölcsessége” fölött.

Az ártatlan viccek mellett megjelennek itt nyersebb, az obszcenitásba átcsapó epizódok is, amelyek során pl. Aiszóposz elcsábítja gazdája feleségét. Ezután azonban emelkedik az elbeszélés szintje. A filozófusok lakomáin a rabszolga megoldja azokat a kérdéseket, amelyekkel szemben a bölcs Xanthosz csődöt mond. Végül a politika terére megy át a történet. A szamosziakat csodajel rémíti meg: egy ünnepélyen sas csap le a magasból, elragadja az állami pecsétgyűrűt, és egy rabszolga ölébe dobja. A jellel sem a papok és jósok, sem a híres filozófus nem boldogulnak.

Aiszóposz azonban, akit ezért a nép szabadsággal ajándékoz meg, megfejti, mit rejt a jövő; a szamosziakat szolgaság fenyegeti egy idegen király részéről. Ez azonnal be is igazolódik: megjelennek Kroiszosz lűd király alávetést követelő küldöttei. Aiszóposz azonban, aki már a város vezetőjévé emelkedett, ráveszi a szamosziakat

a követelés elutasítására. Utána azonban önként Szardészbe utazik, ahol kibékíti és a szamosziak barátjává teszi a haragvó Kroiszoszt. Itt foglalja írásba híres meséit, és megajándékozza velük a királyt. Ezután ellátogat Babilonba, Lükurgosz király udvarába is. Itt hosszabb, de végre is szerencsésen végződő udvari intrikák sorozatába bonyolódik. Keleti utazása után átmegy Hellaszba is; a regényen kívüli hagyomány (amelyet elsősorban Plutarkhosz A hét bölcs lakomája című művéből ismerünk) szerint itt összeköttetésbe kerül Szolónnal és a többi bölcsekkel is, bejárja Korinthoszt, Athént stb. Kroiszosz küldötteként eljut Delphoiba is. Itt összeütközésbe kerül a lakosokkal: megsérti hiúságukat, s az irigy és feldühödött delphoibeliek úgy állanak rajta bosszút, hogy templomrablás hamis vádját emelik ellene, s megölik. Az igazságszolgáltatás azonban nem marad el: dögvész sújtja Delphoit, míg csak egy isteni jóslat parancsára az egész Görögországból összesereglett bölcsek vizsgálata tisztázza Aiszóposz emlékét, s a bűn kiengesztelésére a delphoiak emlékművel tisztelik meg, és hérószkultuszban részesítik a rehabilitált mesemondót.

Mi a történeti magja ennek a bonyolult, tarka történetnek, amelynek csak legfőbb mozzanatait tekintettük át az előbbiekben? Könnyebb azt megállapítani, mi bizonyosan legenda, mi került másodlagosan az Aiszóposzról szóló elbeszélésekbe, mint azt, hogy mit hagyhat meg mindebből a kritika történeti valóságként. Bizonyos például, hogy a babiloni udvari kalandok egyszerű átvételt jelentenek az elő-ázsiai elbeszélő irodalomból: eredetijük a jól ismert Ahiqar-regényben olvasható; egyes mozzanatok történeti személyekhez (pl. Biasz, Démoszthenész) fűződő események átvitelei Aiszóposzra. Korai folklorisztikus vándormotívumoktól kezdve nyers, sőt trágár hangú bizánci fabliau-kig minden kor hozzátett valamit a maga elbeszéléskincséből a történeti maghoz – ha ugyan egyáltalán volt ilyen, mert nem egy kutató ezt is kétségbe vonta. Valóban igen kevés az, amelyet az Aiszóposz-regénynél korábbi és hitelt érdemlőbb források közölnek hősünkről.

Életét a kronológiai hagyomány elég egyértelműen az i. e. VI. sz.-ra (annak elsőfelére–közepére) rögzíti. Első komoly forrásunk, Hérodotosz, csak mellékesen tér ki Aiszóposzra (II. 134–135). A híres hetéra, Rhodópisz történeténél megjegyzi:

„A szamoszi Iadmónnak, Héphaisztopolisz fiának volt rabszolganője, rabszolgatársa Aiszóposznak, a mesemondónak. Az ugyanis szintén Iadmóné volt, amint a következőből eléggé kiviláglik: mert mikor a delphoiak már sokszor kihirdették, hogy ki akarja felvenni a vérdíjat Aiszóposz életéért, senki más nem jelentkezett, csak Iadmón unokája, egy másik Iadmón vette fel; tehát Aiszóposz is Iadmóné volt.” Hérodotosz sokáig Szamoszon élt, a körülményeket jól ismerte; közlése egyértelműen bizonyítja Aiszóposz történeti létezését, amit életrajzának legendásmesés elemei miatt régebben sokszor kétségbe vontak. (Ez a negatív álláspont olyan előkelő ősökre tekinthet vissza, mint Luther és Vico; s az egész irány állásfoglalását jellemzi, hogy a nagy múlt századi filológus, Welcker, még idevágó tanulmányának is ezt a címet adta: Aesop, eine Fabel.) Hérodotosz sem mond azonban többet Aiszóposzról, mint hogy Szamoszban élt az i. e. VI. sz. közepe táján, Iadmón rabszolgája volt, és Delphoiban megölték, majd egy jóslat parancsára vérdíjat fizettek érte. Bár a továbbiakban az i. e. V. sz. folyamán sokszor említik Aiszóposzt (többnyire a népszerű tréfacsináló szerepében jelenik meg, de olyan misztikus elképzelésekkel is találkozunk, hogy az istenek visszaküldik az

alvilágból) – mégis csak az i. e. IV. sz.-ban, Arisztotelésznél találunk néhány olyan utalást, amelyek közelebb vihetnek történeti személyiségéhez. Ezek az adatok első pillantásra keveset mondanak. A delphoi állam egyik töredékében (fr. 487 R) említi Aiszóposz meggyilkolását, és az ezt követő csapást; A szamoszi államban pedig megjegyzi, hogy Aiszóposz „mesemondásával tekintélyre tett szert”. A Rhétorika egyik helyén (II. 20) ismerteti – mint a mesék szónoki felhasználásának nevezetes példáját – Aiszóposz felszólalását a szamoszi népgyűlés előtt egy demagóg perében. Ezeknek az adatoknak a fontossága nemcsak abban áll, hogy bizonyítják Aiszóposz történeti létezését, hanem még inkább abban, hogy ezen túlmenőleg határozottan kiemelik közéleti-politikai szerepét is. Aiszóposz politikai eszköznek használta fel meséit, és meséivel lett közéleti szereplővé. Ez a tendencia kezdettől fogva megmutatkozik a görög állatmese történetében – „ezek a mesék politikai jellegűek voltak”, ahogy egy Arisztophanész-szkholion tömören és találóan megállapítja –, de úgy látszik, ez a tendencia éppen Aiszóposz működésében érte el csúcspontját. A kor viszonyai érthetővé teszik ezt: az i. e. VI. sz.

Szamoszon az arisztokrata uralom bukásának, a demokrácia és a türannisz többször is változó uralmának kora, amely kedvező lehetőségeket kínált a felszabadult rabszolga érvényesülésének.

Kevésbé fogható meg, miben állt Aiszóposz szorosabban vett irodalomtörténeti szerepe. A késői hagyomány tudni véli, hogy ő maga írásba foglalta meséit. Ez se nem bizonyítható, se nem cáfolható teljes bizonyossággal. A mese esetenként már régebben is bekerült az írott irodalomba; egészében, mint új, önálló műfaj, itt jöhetett létre, de ténylegesen csak jóval később fogható meg. Mindenesetre az archaikus kornak épp ez a szakasza több új irodalmi műfaj – köztük a prózai műfajok nagy része! – kialakulásának és megszilárdulásának kora.

Aiszóposz hagyománybeli képében a kiemelkedő mesélő, népi előadóművész alakján túl egy önállóbb, alkotóbb egyéniséget láthatunk: nemcsak az ismert mesék talpraesett, szellemes alkalmazója, kitűnő előadója, hanem, úgy látszik, kivételes mértékben maga is alkot – vagy újjáalkot – meséket, így jelenik meg pl. Platón egyik hivatkozásában is: „Ha ezt látta volna Aiszóposz, mesét csinált volna róla...”

Aiszóposz közösségi tevékenységét a mesék kivételesen alkotói jellegű felhasználása, alkalmazása töltötte ki, s így érthető, hogy éppen az ő működése jelentette a döntő szakaszt a görög mese fejlődésében: az ő működése révén vált az állatmese önálló, saját jellegzetességgel bíró s valószínűleg már ekkor írásos, irodalmi műfajjá – aiszóposzi mesévé.

Ebből a szempontból lényeges mozzanatnak tekinthetjük azt a változást, amely a mesék elnevezésében az i. e. V. sz. folyamán megfigyelhető. Az addig speciális elnevezés nélkül (vagy néha libüai, szübariszi stb. név alatt) szereplő meséket szinte egy csapásra állandóan az „aiszóposzi” jelzővel említik – az esetek többségében olyan mesékkel kapcsolatban, amelyek megvannak a később is Aiszóposz nevéhez fűzött mesegyűjtemények anyagában. Ezt a változást nehéz mással magyarázni, mint azzal, hogy a közelmúltban működött, nagy hatású alkotóegyéniség teljesítményének elismerése, számontartása nyilatkozik meg benne.

Erre a korszakra megy vissza – legalábbis alapformájában – az az Aiszóposz életéről szóló népkönyv, amelynek késői leszármazottját a késő antik–kora középkori Aiszóposz-regény formájában olvashatjuk. Valószínűnek látszik, hogy ez egyben a mesék első gyűjteménye is volt; ezek a mesék – ahogy annak idején már Lessing felismerte és hangsúlyozta – kezdetben mindig meghatározott alkalomhoz kötve jelennek meg, sőt annak köszönhetik létrejöttüket; Aiszóposz véleményét és tanácsait e mesék formájában közli. Egyes meséknél még a mai gyűjteményekben is felismerhető ez az eredeti összefüggés. Később azonban a mesék lassanként önállósultak, elszakadtak az Aiszóposz-életrajztól, még a klasszikus kor folyamán. (Az Aiszóposz-regénybe viszont a következő időkben sok olyan mese, anekdota stb. került be, amelynek az eredeti archaikus-klasszikus görög mesekincshez semmi köze.) Az aiszóposzi mesék első önálló írásos gyűjteményét, amelyről már biztos tudomásunk van, Démétriosz Phaléreusz, Arisztotelész tanítványa állította össze az i. e. IV–III. sz. fordulója táján.

Nem követhető pontosan a hagyományozás útja, amelyen át ennek a gyűjteménynek (illetve általában a korai gyűjteményeknek) az anyaga a ránk maradt corpusokig, a bizánci kor nagyszámú (több mint száz!) kódexéig eljutott. Csak néha fogható meg egy-egy láncszem: az első kézzelfogható darab egy mesegyűjteményb ől egy papiruszlelet (Pap. Rylands Nr. 28), amely az i. sz. I. sz.-ból származik.

A századok folyamán ez a hagyomány elágazott: egyéni alkotók, ismert költők verses mesekönyvei jöttek létre az aiszóposzi anyag alapján, annak többé-kevésbé önálló alakításával és bővítésével; legkiemelkedőbbek és legismertebbek köztük a római Phaedrus és a görög Babriosz műve, az i. sz. I, illetve II. sz.-ból.

Az aiszóposzi mesék elterjedtségét és közkedvelt voltát lépten-nyomon tapasztalhatjuk a késő kori görög és latin irodalomban. Plutarkhosz, Lukianosz és a császárkori irodalom sok más – kiemelkedő vagy jelentéktelen – alakja egyaránt sokszor hivatkozik Aiszóposzra, idézi, felhasználja meséit. A meseíró megbecsülése csúcspontját éri el Julianus császár szavaiban, aki „a mese Homérosza, Thuküdidésze és Platónja” néven említi az egykori szamoszi rabszolgát. A mesék már régen belekerültek az iskolai nevelés anyagába; különösen a rhétoriskolák alapfokú képzésében játszottak nagy szerepet. A rhétoriskolák gyakorlatai ott is hagyták nyomukat a mesék szövegein: olykor még simítottak rajtuk, máskor már merevvé és mesterkéltté tették őket. Az aiszóposzi mesék szövegei – úgy, ahogy a bizánci kódexekben ránk maradtak – nyelvük és stílusuk alapján három nagy csoportra oszthatók, három gyűjtemény, háromféle szerkesztés nyomát őrzik. Az első az ún. Collectio Augustana (egy egykori augsburgi kódex után elnevezve), amely valószínűleg még az i. sz. I–II. sz.-ból származik. A második a Collectio Vindobonensis (egy bécsi kódexről), talán a VI. sz.-ból; szemben az Augustana egyszerű, kiegyensúlyozott, sőt száraznak tűnő stílusával, ez színesebb, költőibb stílusban meséli el nagyjából ugyanazokat a történeteket, de nyelvileg valóságos elvadulás nyomait mutatja. Végül a harmadik, a Collectio Accursiana (első kiadója, a humanista Bonus Accursius után) már a későbbi bizánci „renaissance” megújult nyelv- és stílus tisztogató törekvéseit tükrözi. Bár az első collectióhoz képest a kés őbbiekben egyes mesék elmaradnak, s újakkal bővül az anyag, a döntő többség mindvégig ugyanaz marad, s az egyes collectiók azonos meséinek különbsége a legtöbb esetben nem megy túl a megfogalmazás stiláris árnyalatain. (Fordításunk általában a legrégibb szöveget, az Augustanát veszi alapul.)

 

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés