Mesélde
Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb kétnyelvű mesekönyveink iratkozz fel értesítésünkre

captcha 

A világ leghosszabb eposza

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

...és a legrégebbiek közül való is: Mahábhárata

Forrás: http://web.zone.ee/aurin/index.html

Mahábhárata

A Mahábhárata a világirodalom leghosszabb eposza, jelenlegi százezer írott versszakával mintegy nyolcszor hosszabb, mint az Iliasz és az Odüsszeia együttvéve. Ősi, mintegy háromezer

éves, szanszkrit nyelvű hindu eposz. Kb. 500 millió hindu számára jelenti a kultúra gyökereit.

A hinduk két ősi eposza, a Mahábhárata és a Rámájana a világ legrégibb elbeszélő művei, értve ez alatt olyan műveket, amelyek teljes szövegükkel, eredeti mivoltukban maradtak reánk, túlélve az évezredeket. Keletkezésük korát lehetetlen pontosan megállapítani, annyi azonban valószínű, hogy például a Mahábhárata legrégibb törzse Kr. e. a 16. és a 17. század közt keletkezett, s eszerint sokkal idősebb az Íliásznál.
   De a Mahábhárata nemcsak régiségben múlja felül a világ minden más, épségben fennmaradt költői művét, hanem terjedelemben is túltesz rajtuk. Százezer slókából, százezer kétsoros versből áll, tehát hétszer hosszabb, mint az Íliász és az Odüsszeia együttvéve.
   Az eposz törzse ugyan eredetileg nem volt terjedelmesebb, mint a görög hősköltemények, de évszázadokon keresztül növekedett, mert folyton újabb és újabb toldásokkal bővült. A Mahábhárata már kezdettől fogva a régi India legbecsültebb szellemi kincsévé vált, és népszerűségével egyetlen más mű sem vetekedhetett. Ezért a későbbi költők inkább lemondtak a szerzői babérról, és a Mahábháratába szőtték bele költeményeiket, hogy ilyképpen öröklétet biztosítsanak műveiknek. A hagyomány Vjászát nevezi a Mahábhárata szerzőjének, de az indológusok már vitathatatlanul megállapították, hogy a mű egyes részeinek keletkezése közt évszázados különbségek vannak. Csakis ez magyarázhatja meg a szövegben előforduló gyakori eltéréseket, sőt, ellentmondásokat a vallásos vagy bölcseleti felfogásban. A régi hindu India szellemi fejlődésének minden korszaka rányomta bélyegét a Mahábháratára; egyaránt felismerhetjük benne az ősi védai korszak, a későbbi bráhmanizmus, a még újabb bölcseleti rendszerek, sőt, a buddhizmus nyomait is.

Mahábhárata

Igaz ugyan, hogy a folytonos bővülés folytán az eredeti eposz egysége erősen kárt szenvedett, de kárpótlásul a sok évszázados átalakulás a Mahábháratát valósággal egyetemes tárházává tette mindannak, amit az árja szellem Indiában létrehozott. Találóan mondja Winternitz, a jeles indológus, a Mahábháratáról: „Es ist nicht ein dichterisches Erzeugnis, sondern vielmehr eine ganze Litteratur.”* (* „Ez nem csupán egy költemény, hanem egy teljes irodalom.”)
   Csakugyan, ha egyebet sem ismernénk India múltjából, csak a Mahábháratát, ez magában elegendő volna, hogy a hinduk ősi mitológiáját, vallását, világnézetét, bölcseletét, művelődését, szokásait és művészetét rekonstruálhassuk.
   Hanem azért a Mahábhárata óriási terjedelme mégis nagy nehézséget okoz a vele foglalkozóknak. Már régen maguk a hinduk is észrevették a veszélyt, amellyel az egyre növekedő rege áradata az eredeti értékeket fenyegetni kezdte. Időszámításunk első századaiban – az időpont bizonytalan – végre erélyesen hozzáláttak, hogy a dagadó árnak gátat vessenek. Kiváló bráhman tudósok, panditok ültek össze, valóságos zsinatot tartottak, leírták az egész eposzt, egybevetették a különféle verziókat, meghatározták az egyes énekek tartalmát s a bennük foglalt versszakok számát, és ilyképpen megszabták a költemény végleges formáját. Ez az úgynevezett Sataszahaszra-Szamhitá, a „százezer versszakos gyűjtemény”.
   MahábhárataA Mahábhárata jelentőségének megértéséhez és méltánylásához tudni kell, hogy az indiai eposzok nem jutottak Homérosz remekműveinek sorsára: nem szabad bennük egy elmúlt, idegen irodalom hagyatékait látnunk, amelyeket csak az igazán műveltek ismernek, és ezek közül is csak kevesen élveznek. Keletkezésük korától kezdve egészen a mai napig folyvást élő és ható tulajdonai maradtak egy sokmilliós népnek. Indiában minden művelt hindu ma is még úgyszólván a Mahábháratán és a Rámájanán nevelkedik: részükre a két ősi eposz nem olyasmi, amit csupán „ismerni illik”, hanem szívükhöz forrott hagyománykincs. A szanszkrit nyelvet a tanultak lankadatlanul ápolják a hindu Indiában, és így sokan eredetiben olvassák az évezredes remekműveket, a hinduság nagy tömegei pedig – akiknek anyanyelve többnyire ugyanúgy viszonylik a szanszkrithoz, mint például a román nyelvek a klasszikus latinhoz – kiváló fordításokban olvassák vagy hallgatják nemzeti regéiket. Mert Indiában még ma is élnek rhapszodoszok, és a hindu tömegek szemében a Mahábhárata s a Rámájana hősei ma is élő példaképek, meghitt ismerősök, mi több, közülük nem egy, mint például Ráma vagy Krisna, isteni tiszteletben részesül. Ma is népies színjátékokban gyönyörködnek, amelyek Krisna életét, Ardzsuna hőstetteit, vagy Ráma és Szítá szerelmét szemléltetik. Indus írók, költők és művészek manapság is bőven merítenek az ősi eposzok kimeríthetetlen szellemi kincsesházából, igazolva a Mahábhárata Ajánlásának büszke szavait: „Amin nem áll ebben a műben, azt hiába keresnők a világon!” A két nagy indiai eposz azonban Indián kívül is gyökeret vert; Hátsó-Indiában és a Szunda-szigeteken az ősrégi indiai művelődés hatásai honosították meg ezt a regekincset, és Jáva vagy Bali szigetén a népies Wajang-játékok manapság is a Mahábhárata vagy a Rámájana hőseinek életéből merítik tárgyukat. A Mahábhárata ma is háromszáz millió ember élő költészete, nem pedig az eltemetett múlt ásatag maradványa.
Az a meglehetősen különös felfogás, amely csak a nyugati népek történetét ismerte el világtörténelemnek, s egyedül a nyugati irodalmakat tartotta világirodalomnak, hála Istennek, már idejét múlta. Korunk, békében vagy nagy, sorsterhes összeütközésekben, nem ismer többé ilyen szűk határokat és földrajzi korlátozásokat. Ami a világ legtávolibb zugában történik, az közvetlenül vagy közvetve kihat a világ minden más részére, minden népére. S a szellem alkotásai is mind nagyobb körben válnak ismertté, mert lassan ráeszmélünk, hogy az ember minden tájon és minden korban ember volt és marad, alkotásai pedig sohasem lehetnek idegenek, hozzáférhetetlenek azoknak, akik valóban megérdemlik az ember nevet.
  Ezért nem tartottam felesleges vagy hiábavaló munkának a Mahábhárata magyar feldolgozását. Az érdeklődő nagyközönségre gondoltam és arra törekedtem, hogy áttekinthető, teljes képet adjak a nagy költői műről, anélkül, hogy az összesűrítés túlságosan terjengőssé vagy nehézkessé váljék. A szinte mérhetetlen anyagból nem volt könnyű kiválogatni azt, amit érdemes megtartani, s azt, amit el kell hagyni. Hiszen az elfogadható terjedelem, amelybe bele kellett szorítanom a mesét, alig négyszázad része az eredetinek! De a magyar olvasóközönség még így is sokkal bővebben kapja a Mahábháratát, mint ahogy a legtöbb idegen nyelvű feldolgozás adja, kivéve természetesen a nyolc negyedrét-alakú kötetre terjedő teljes angol prózafordítást, amelyet azonban az olvasók nagy többsége éppen terjedelménél fogva élvezhetetlennek találna.

Mahábhárata

Ez a prózai elbeszélő formába sűrített magyar verzió természetesen csak magát az összefüggő történetet mondja el, a lényeges mesét; a tömérdek betoldás közül azonban mégsem akartam kihagyni azokat, amelyek ugyan nem tartoznak az elbeszélés szorosan vett cselekményéhez, de azért fontosak, jellemzők és szépek. Ilyen például Szávitrí története, ez a magában is önálló elbeszélő költemény, amely eredetiben csupán egyik része a Mahábháratának. Ugyanígy megtartottam, de egyetlen fejezetbe (A Magasztos szózata) sűrítettem össze a világ egyik legnemesebb és legfenségesebb bölcseleti költeményét, a Bhagavad-Gítá-t, amely a szanszkrit eredetiben is önálló mű, noha egyébként a Mahábhárata egyik részleteként szerepel.
   Minthogy óriási terjedelmű anyagot kellett aránylag nagyon rövid keretbe szorítanom, kénytelen voltam az elhagyások okozta hézagokat itt-ott talán kissé szabadosan – de mindig az eredeti mű szellemében – áthidalni. Néhol megváltoztattam a cselekmény apró epizódjait is, mert különben elveszett volna az összefüggés. Ezek az önkényes változtatások azonban csak kevés, és akkor is alárendelt jelentőségű helyen fordulnak elő. Lényegében ez a könyv igazán az indiai eposz sűrített tolmácsolása.


A mű eredeti, teljes címe Mahábháratajuddham. Jelentése: „Bharata leszármazottjainak nagy küzdelme” vagy „Bharata nagy nemzetségének harca”. Bharata a rege szerint a Hold-nemzetségből származott Dusjanta királynak és Sakuntalá remetelánynak a fia volt, és a „Föld urává”, hatalmas uralkodóvá lett. Történetüket maga a Mahábhárata is elbeszéli első részében, az Ősök könyvében, drámai formában pedig a régi India legnagyobb költője, Kálidásza dolgozta fel Sakuntalá c. remekművében.


Az indus neveket és szavakat magyar fonetikus írásmóddal, a kiejtésnek megfelelően jegyeztem le, mert ez minden más európai írásmódnál jobban megközelíti az eredeti kiejtést. Szerény véleményem szerint helytelen és fölösleges dolog az eredetileg nem latin betűvel író nyelvek szavait, ebben az esetben a szanszkrit neveket és szavakat, más idegen nyelv, pl. az angol írásmódjával közölni; a magyar olvasók nagy többsége nem ismeri az angol kiejtés szabályait, amellett a magyar írásmód fel tudja tüntetni a keleti nyelvekben annyira fontos rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek az értelmet is éppúgy megváltoztathatják, akárcsak a magyarban.


Mi a Mahábhárata?

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Baktay Ervin: Mi a Mahábhárata?; in: Mahábhárata – Bharata nagy nemzetsége. Budapest, Tercium, 1994. 5-9. o.

Reklám

Érdekességek

A karácsony története

A karácsony a legnagyobb keresztény ünnep a húsvét után, amellyel Jézus Krisztus születésére emlékeznek. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Minden évben december 25-én tartják világszerte, habár nem ezt a dátumot tartják számon Jézus születésének. Talán azért esett erre a választás, mert egyes keresztény szerzők szerint Jézus szenvedése, azaz a húsvét, illetve fogantatása az év azonos napján, március 25-én történt, vagy azért, mert ekkor van a téli napforduló a Föld északi féltekéjén, illetve a korai keresztények ezen a napon a kötelező Mithrász-ünnep helyett Jézus születését ünnepelték. Ez a keresztény ünnep az első nikaiai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.

Bővebben...:

Legfrissebb anyagok

Ady Endre - Hunyhat a máglya
Hunyhat a máglya   Hunyhat a máglya Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.   Léda, elűzhetsz: E vén, hű kutya-szemektől Sohasem menekülhetsz.   Szerelmi máglya Fölgyujtja tán újra a véred: Hiába, mindhiába.   Jönnek a rémek: Ezek a szomorú, vén szemek El nem engednek. Néznek. {loadposition szalag}
2017-12-03
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - Talléros kalap
 Talléros kalap Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit nem, elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek, szembe jő velük egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén megszólítja: - Hány hét a világ,...
2017-12-03
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Mátyás király - Mi van legtöbb a világon?
Mi van legtöbb a világon? Mátyás királynál vótak az urak, sok főúr vót a társaság közt, elkezdtek beszélgetni: mi van legtöbb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! Beszólt az udvari bolond is, aszonta: ű tudja, mi van legtöbb a világon! - Hát, mi van, bolond? - kérdözik tűle -, ha mögmondod, tíz forintot kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! No, hát mi...
2017-12-03
Mátyás királyról -...
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - Az aranygyapjas kosok
Az aranygyapjas kosok Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s annak kilencvenkilenc juha s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép három állat volt ez a három arany­gyapjas kos, hogy még a király nyájában sem volt azoknak párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a...
2017-11-19
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Félig csókolt csók
Félig csókolt csók Egy félig csókolt csóknak a tüzeLángol elébünk.Hideg az este. Néha szaladunk,Sírva szaladunkS oda nem érünk. Hányszor megállunk. Összeborulunk.Égünk és fázunk.Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,Ajkad csupa vér.Ma sem lesz nászunk. Bevégzett csókkal lennénk szívesen Megbékült holtak, De kell az a csók, de hí az a tűz S mondjuk szomorún:...
2017-11-19
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Az alföld népéhez
Az alföld népéhez Előhangja egy el nem készült költői beszélynek Ti, kikért teremnek a búzakeresztek S rózsává pirított fehér cipót esztek, Ti a gazdag alföld édes gyermekei! A felföldre is jó néha tekinteni. Tudom, böcsmérlitek a görbe tartományt, Nem adnátok érte egy jó pipa dohányt, A patkót sem állja vad lovatok lába, A kereketek sem tanult...
2017-11-19
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Czakó sírján
Czakó sírján Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,Ifju élet romja temetve alant.Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet. „Gyönge az a lélek, mely az élet súlyátNem bírva, leroskad a pálya felén;Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,Melyet...
2017-11-19
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Hunyhat a máglya
Hunyhat a máglya   Hunyhat a máglya Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.   Léda, elűzhetsz: E vén, hű kutya-szemektől Sohasem menekülhetsz.   Szerelmi máglya Fölgyujtja tán újra a véred: Hiába, mindhiába.   Jönnek a rémek: Ezek a szomorú, vén szemek El nem engednek. Néznek. {loadposition szalag}
Benedek Elek - Talléros kalap
 Talléros kalap Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit nem, elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek, szembe jő velük egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén megszólítja: - Hány hét a világ, bácsi? - Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással megemelintette a kalapját. - Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák. - Megterem a virág a gazban is. - No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák. - Még egyet kérdek kendtől. Mi van a paraszt kalapja alatt? - Jöjjenek be az urak a kocsmába, ott majd megmondom. A diákok összenéznek, egy rézgaras sem volt a zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a kocsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér. Letelepednek az asztal mellé, a kocsmáros hordja a bort, isznak, jókedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint árát megittak, a kocsmáros nem hozott több bort, azt mondta: - Most már fizessenek az urak! Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben, kifordították, befordí­tották: fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem fordult ki. - Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt. Azzal lekapja fejéről a kalapot, megrázintja, s egy fényes tallér esett ki belőle. - No, látják az urak, ez van a paraszt kalapja alatt. Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették volna megszerezni a kalapot. Milyen nagy urak lenné­nek, ha övék lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér. Közrefogják a parasztot, adja el nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát. - Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok, ötszáz forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom. Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz forint, az uraság - mit gondolt, mit nem - adott is, s a parasztnak lefizették a pénzt. Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek, ittak, vígan voltak. - Bort ide, kocsmáros, bort! Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, de csak egy tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség. Hát most mit csináljanak? Nem tudtak...
Mátyás király - Mi van legtöbb a világon?
Mi van legtöbb a világon? Mátyás királynál vótak az urak, sok főúr vót a társaság közt, elkezdtek beszélgetni: mi van legtöbb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! Beszólt az udvari bolond is, aszonta: ű tudja, mi van legtöbb a világon! - Hát, mi van, bolond? - kérdözik tűle -, ha mögmondod, tíz forintot kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! No, hát mi van a legtöbb a világon? - Mi vóna más - mondja a bolond -, mint orvos. - Az nem igaz! Hanem mönj be a szobádba, gondolkozzál, aztán mondd mög! Bemönt a bolond a szobájába, alighogy beért, elvetötte magát, keservessen nyögött. Viszik Mátyás királynak a hírt, hogy: - Möghal mán a bolond! Mögijedt Mátyás király, és a főurak szalannak a szobájába, nézik, hát, csakugyan el van terülve. Nagyon sajnálták, mert sokat löhetött neki nevetni, mingyár komendáltak neki, ki mit tudott. Az egyik komendálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a piócát, szóval mindnyája komendált valamit. Mikó mindnyáját kivárta, hogy mit komendál, fölugrik, és a király elébe fordul, aszongya: - Fölségös királyom! Kié a nyereség? Mer ha egy palotába ennyi doktor van, hát akkor mönnyi van az egész világon?! Hódmezővásárhely (Csongrád megye) {loadposition szalag}  
Benedek Elek - Az aranygyapjas kosok
Az aranygyapjas kosok Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s annak kilencvenkilenc juha s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép három állat volt ez a három arany­gyapjas kos, hogy még a király nyájában sem volt azoknak párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a másikkal mindig a kosokat nézte. Egyszer csak elkövetkezett a tél, a legény béreked a nyájával, de hát nagy volt a baj, mert nem termett abban az esztendőben elég széna, s drága pénzért sem kapott még egy szálat sem. Mit csináljon? Az a sok drága juh s azok a gyönyörű kosok most mind egymásra döglenek az éhségtől. Ő bizony - gondolja magában - egyet sem bucsálódik, hanem elhajtja valamerre a szegény állatokat, s addig megy velük, amíg valahol harapnivalót talál nekik. Hát csakugyan el is indul a juhokkal. Elöl ment a három kos, nagy búsan bégetve, mert már két álló napja nem kaptak csak egy harapás szénát sem. Addig mennek, addig mendegélnek, hogy elérnek egy nagy rengeteg erdőbe. Ennek az erdőnek a kellős közepében volt egy nagy puszta, s hát azon a pusztán annyi szénaboglya, hogy a szem nem tudta belepni! Hej, megörvend a legény, s azt mondja magában, hogy ő bizony nem megy tovább egy lépést sem, ezen a helyen megtelepedik, s beleáll a szénába, akárkié legyen. Nagy hirtelen széjjelhányt egy boglyát, s azt egy szempillantásra fel is szedegették az állatok. No! eltelik egy nap, egyik boglya fogyott a másik után, s nem is nézett arra senki lélek. De másnap virradóra csak odajő egy óriás, akkora, hogy a feje az eget verte, s nagy mérgesen a legényre támad: - Hogy mered az én szénámat étetni, te emberizink? Aj, megijed a legény szörnyűségesen! Az a rettentő nagy óriás most mindjárt kitapodja még a lelkit is! Mondja neki: - Ne haragudjék, óriás bátyám uram, hiszen megfizetem, amit a juhaim megettek. - Nem kell a pénzed - mondta az óriás -, hanem most mindjárt ölj meg harminchárom juhot s egy aranygyapjas kost, azokat egyszerre süsd meg, mert ma még nem früstököltem. Mit csináljon szegény feje? Meg kellett hogy ölje azokat a drága szép juhokat, de még az aranygyapjas kost is. Hej, de szomorú volt a legény, szinte megrepedt a szíve, mikor a kést az aranygyapjas kos hasába akasztotta. De már ennek meg kellett történni. Előkerít az...
Ady Endre - Félig csókolt csók
Félig csókolt csók Egy félig csókolt csóknak a tüzeLángol elébünk.Hideg az este. Néha szaladunk,Sírva szaladunkS oda nem érünk. Hányszor megállunk. Összeborulunk.Égünk és fázunk.Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,Ajkad csupa vér.Ma sem lesz nászunk. Bevégzett csókkal lennénk szívesen Megbékült holtak, De kell az a csók, de hí az a tűz S mondjuk szomorún: Holnap. Majd holnap.   {loadposition szalag}  
Az alföld népéhez
Az alföld népéhez Előhangja egy el nem készült költői beszélynek Ti, kikért teremnek a búzakeresztek S rózsává pirított fehér cipót esztek, Ti a gazdag alföld édes gyermekei! A felföldre is jó néha tekinteni. Tudom, böcsmérlitek a görbe tartományt, Nem adnátok érte egy jó pipa dohányt, A patkót sem állja vad lovatok lába, A kereketek sem tanult kalodába. Tudom, szeretitek látni a kék eget, A napot, hogy’ űl el tekenője megett; S a csillagokat, bár meg nem olvastátok, Egy híján szemlélni mintegy átallnátok. Szerettek a síkra heveredni hanyatt, Kalap levén vánkos a fejetek alatt, Nézni a fiastyúk s göncölszekér felé, Olykor-olykor el is andalodni belé. S ha néztek fölfelé, néztek balra jobbra S nincs egy földi fűszál, mely rátok hajolna S mindenütt, mindenütt csupán eget láttok: Ti is égben vagytok akkor, azt tudjátok. Szeretitek látni a szép hajnal tövét, Hol a kerek földhöz tűzi bársony övét, Legszebb, legpirosabb ott az ég almája, Púpos hegy körösleg be nem harapdálja. Hát mikor félszemmel egyenest néz a nap A sík puszta színén: mint örűltök annak! Ugy-e, attól félti és azért néz széjjel: Nem pattant-e rajta domb az elmult éjjel? Szerettek ti mindent és örömmel tölti Szíveteket minden, ami csak alföldi: A puszták havasát, a fehér gulyákat, A puszták tengerét, a szép délibábot. És a mozgó tábort, a nyerítő ménest, Mely elláthatatlan az ember szemének; (Mert csürhe nálatok s nem ménes a neve, Ha napi járóföld nincs a kerűlete); A szép sík földeket, egyenesre szántva, Mert ti nem szántatok dombos bogárhátra, A zöld vetést, melynek széle-hossza nincsen, És az áldást rajta, ha megadta Isten. Mindezt kedvelitek igen-igen nagyon, Mivelhogy e dolog véretekben vagyon; Mert alföldi magyar, nem tót, a nevetek, Mert tejmézzel folyó lakhelyet nyertetek. Nem volt ez mindég így. Nem a békés rokon Hanem ellenség járt téres pusztátokon: Elvetett az ember, de nem takart soha, Lábán nyomtatá el török s tatár lova. Elnyomtatta, mondom, s ujra elvetette, Vadul termett aztán más idén helyette, Szegény bujdosóknak vadul termett annyi, Hogy hosszabb kín után fogtak éhen halni. Sokszor annak, akit utolért a halál, Kizöldült szájában a kövér búzaszál, Jött utána másik, a kalászt leszedte És az isten-adta, elhalt, mig megette. Hiszen hallottátok a futásnak hírét: Futott ám a...
Czakó sírján
Czakó sírján Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,Ifju élet romja temetve alant.Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet. „Gyönge az a lélek, mely az élet súlyátNem bírva, leroskad a pálya felén;Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,Melyet vigaszul hagy a futó remény.”Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetettNagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! Te, kit aranyhímes pólyába kötöztekS fednek születésed érdemcsillagi,Kire gondolkozni sem szorult magadra,S minden gondolatod más találja ki:Ily halál sohasem fog érni tégedet:Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz,Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt,Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyértAnnyi könnyes arcot, annyi zok sohajt,Ki az érző szívet gúnyosan neveted:Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! Te, ki földi léted boldog hizlalójánNem sejted, hogy benned égi szellem él;Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád,Oktalan állatnak is beillenél:Soha ilyen gyászos nem leend végzeted:Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet! Te, utonállója minden pénzdarabnak,Kit silány éltedhez bilincsel az érc,Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világonNem tied egy fillér - örök-évig élsz,E merényt te soha, soha nem követed:Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! És te szellemfukar, ki rideg falak köztGyüjtesz a penésznek halott tudományt,Kit nem érdekel a hitvány földi ember,Míg a hold lakói állapotja bánt:Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedetVagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet! Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhozOlvasztani róla könnyel a havat,Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen!Tán így hamarább jön az enyhe tavaszS béhinti virággal az egyszerü dombot,Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott. (1848) {loadposition szalag}