Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Román mese - Tündér Ilona

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

Tündér Ilona

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy császár. Ez a nagy és hatalmas uralkodó a maga körül található összes császá­rokat megverte és leigázta, úgy, hogy birodalmának határa hetedhét országon túl terjedt. Valamennyi megvert császár köteles volt gyermekei közül egy-egy fiút adni neki, hogy azok tíz-tíz esztendeig szolgálják őt.

Birodalmának határszélén élt egy másik császár, aki míg fiatal volt, nem hagyta ám tőle meg­veretni magát; amikor egyszer-egyszer felperzselte ennek országát, ez az uralkodó minden követ megmozgatott, s meg is mentette a bajból a maga birodalmát. De mikor megöregedett - nem volt mást mit tennie -, meghódolt ő is a nagy és hatalmas szomszéd császárnak. Azt azon­ban nem tudta, mitévő legyen, hogy igazítsa a dolgot, miként teljesítse a császárnak azt a kívánságát, hogy fiai közül szolgálatára küldjön egyet. Hiszen nem voltak fiai, csak három leánya. Emésztette is a gond emiatt. Legnagyobb aggodalma az volt, nehogy a császár hűtlen­nek tartsa, azt higgye, megmakacsolta magát, nem akar fiút küldeni neki, és emiatt nekiindul­jon, elvegye birodalmát, és ő és leányai nyomorban, szegénységben, szégyenben haljanak meg.

A leányok szakadatlan búslakodónak látták az apjukat, elfogta őket is a töprengés, s nem tudták, hogyan járjanak kedvében, hogy felvidítsák. Miután folyton-folyvást azt látták, hogy semmi sincsen a kedvére, bátorságot vett magának a legnagyobbik leány, és egy napon, mikor az asztalnál ültek, megkérdezte, miért szomorkodik.

- Talán bizony a mi viselkedésünk nem tetszik neked? - kérdezte a leány. - Vagy talán alatt­valóid rosszak, civakodók, ők okoznak annyi gyötrődést neked? Mondd meg nekünk, édes­apám, ki az a gonosz kígyó, aki nem hagy békén téged, megmérgezi öreg napjaidat, és mi meg­fogadjuk, ha kell, fel is áldozzuk magunkat, ha az valamiképpen enyhítené szomorúsá­godat. Hiszen jól tudod te, édesapánk, hogy csak te vagy a mi vigaszunk, mi pedig sosem szegtük meg a te parancsodat.

- Ez valóban így is van. Nincs miért panaszkodnom reátok. Soha parancsomat meg nem szegtétek. Hanem ti, kedves gyermekeim, mégsem tudjátok enyhíteni azt a fájdalmat, mely a lelkemet szorongatja. Ti leányok vagytok, és engem csak egy fiú tudna kihúzni nagy bajom­ból.

- Nem értem én, édesapám - mondotta a legnagyobbik leány -, miért titkolod előttünk, honnan ered nagy szomorúságod, mondd meg, mert én kész vagyok életemet adni éretted.

- Mit tudnátok ti tenni, lelkem gyermekeim? Amióta ezen a verőfényes világon vagytok, ti csak orsóval, tűvel, szövőszékkel bajlódtok; fonni tudtok, varrni meg szőni. Engem csak egy olyan vitéz tudna megmenteni, aki jól forgatja a buzogányt, derekasan használja a kardot, s vitézül üli meg a lovat.

- Akárhogy is van, édesapám, mondd el nekünk, hiszen nem hasad meg attól az ég, ha mi is megtudjuk, hogy milyen dolog keserít tégedet.

Mikor látta a császár, hogy a leányok mennyire zaklatják kéréseikkel, így szólt:

- No hát, hadd halljátok, leányaim, hogy miért vagyok én mindig szomorú. Tudjátok ti azt, hogy amíg fiatal voltam, senki sem taposhatta országomat anélkül, hogy meg ne járta volna, s szégyenkezve ne kullogott volna vissza oda, ahonnan jött. Most ez az átkozott öregség elszívta minden erőmet; meggyengült karom nem tudja többé úgy forgatni a pallost, hogy reszkessen tőle az ellenség. Megrokkant ráró lovam is, melyért majdnem életemet vesztettem, míg megszerezhettem; göthös gebe már, alig tengeti máról holnapra az életét. Hajdanában, ahogy megmutatkoztam az ellenség előtt, az futásnak eredt, és hanyatt-homlok menekült. De ma, mit mondjak nektek? Tudjátok ti, hogy meghódoltam a földkerekség legnagyobb s leg­erősebb császárjának. Azonban őnála az a szokás, hogy birodalma összes alattvalóival küldet egy-egy fiút magának, hogy azok őt tíz esztendeig szolgálják. És nekem csak ti vagytok a gyermekeim.

- Megyek én, édesapám, s minden erőmből arra törekszem, hogy meg légy elégedve velem.

- Attól tartok, hogy eredmény nélkül fogsz visszatérni. Ki tudja, ott milyen nagy bonyoda­lomba kerülnél, hogy míg a világ világ, se tudna annak a zűrzavarnak véget vetni!

- Megteszek én mindent, édesapám, amit tudok, és fogadom, nem hozok szégyent a fejedre.

- No, ha így van, készülődj s eredj.

Mikor a legnagyobbik leány meghallotta, hogy az apja elengedi, azt sem tudta, hova legyen örömében. Perdült, fordult, az útra mindent előkészített, parancsokat osztogatott, s össze­készítette az útravalót. A császári istállóból kiválasztotta magának a legjobb lovat, a legszebb s legpompásabb ruhákat, s annyi elemózsiát, ami egy évig is elég legyen.

Mikor az apja meglátta útra készen, atyai tanácsokat adott neki arról, hogyan viselkedjék, mit tegyen, nehogy felfedezzék, hogy leány. Kioktatta mindarra, amit egy vitéznek tudnia kell, aki ilyen kiváló szolgálatba megy, miképpen óvakodjék a rágalmaktól és a cselekvéstől, hogy a többi császár-fiú ne nézze le és ne gyűlölje meg. Majd így szólott:

- Menj, leányom, Isten segedelmével, s jusson eszedbe, amire tanítottalak.

Örömében majd kiugrott a bőréből a leány, mint a villám, úgy száguldott ki az udvarból, és eltűnt egy pillanat alatt. Ha odábbacska meg nem állt volna, hogy bevárja a bojárokat meg az elemózsiás szekereket, emezek eltévedtek volna, mert nem tudták volna őt nyomon követni.

Anélkül, hogy a leány tudta volna, a császár másfelőlről a leány elébe került az ország határá­nál. Ott azonnal lerakott egy rézhidat, farkassá változott, és elbújt a híd alá. Amikor a leány­nak éppen át kellett volna kelnie a hídon, egyszerre csak előbújt, vicsorította, csattogtatta a fogát rettenetesen, fáklyaként égő szemével merőn a leánya szemébe nézett, és nekiugrott, hogy széjjelszaggassa. A leánynak a félelemtől a vér is megfagyott ereiben, elvesztette a fejét, s ha a lova egy szökkenéssel félre nem ugrik, a farkas beléje vágta volna a karmait. Vissza­fordult a leány szélsebesen, az apja, ki még őelőtte tért vissza, elébe jött, hogy fogadja őt, és mondotta neki:

- Nem megmondtam, édes leányom, néked, hogy nem mézgyűjtésre való a légy?

- Így igaz, édesapám, de hát én nem tudtam, hogy miközben a császár szolgálatára indulok, veszett vadállatokkal kell megküzdenem.

- No, ha így van - mondotta a császár -, maradj idehaza, láss az orsó meg a cséve után, rajtam meg az Úristen könyörüljön, hogy ne gyalázatban haljak meg.

Nem telt bele sok idő, s hát a középső leány kérte, hogy ő is elmehessen; fogadkozott ez is, hogy minden erejét összeszedi, hogy végrehajthassa azt a feladatot, amit magára vállal.

Sok kérés, könyörgés után beleegyezett az édesapja, és megengedte, hogy ez is elinduljon, de ez is éppen úgy járt, mint a nővére, és amikor visszatért, az apja várta őt, és így szólt:

- Ejnye, édes leányom, hát nem megmondtam neked, hogy nem egykönnyen repül a sült galamb az ember szájába?

- Valóban ezt mondottad nekem, édesapám, de hát igen nagyon rémítő volt az a farkas. Hol a száját tátotta akkorára, hogy egyből lenyelhessen, hol olyan szemmel meredt rám, amiből nyilak záporoztak, s a szívemig hatoltak.

- Ülj hát akkor idehaza - felelte a császár -, láss a seprű nyele meg a konyhai vetemények után.

Telt, múlt az idő, és íme, a legkisebbik leány egy napon, mikor az asztal körül ültek, így szólott az apjához:

- Engedj, édesapám, engem is, hadd próbálok egyet én is. Eressz el, arra kérlek, hadd pró­báljak szerencsét!

- A legnagyobb nővéreid sem jártak szerencsével, csodálkozom rajtad, fiam, hogy eszedbe jut magadról beszélni, hiszen te még azt sem tudod, hogy edd meg a puliszkát.

Mindenképpen megpróbálta, hogy elvegye a kedvét a vállalkozástól, de hiába.

- Én úgy szeretlek téged, édesapám - mondotta a leány -, hogy még az ördögöt is felnégyelem, csak sikerüljön nekem. De ha az Úristen akadályt állít elém, ismét visszatérek hozzád, s nem fogom szégyellni magamat.

Még tétovázott, még ellenkezett az apja, de a leány levette a lábáról a könyörgésével. Végezetül is azt mondta a császár:

- No, ha így van, megengedem neked is, hadd lám, milyen hasznodat vehetem. Mekkorát fogok kacagni, ha majd azt látom, hogy lógó orral jössz-e te is haza.

- Majd kinevet engem is, édesapám, mint a nővéreimet, de azért nem esett csorba azoknak a becsületén sem.

Mikor a császár leánya azt látta, hogy az apja beleegyezik, legelőször is azon törte a fejét, hogy az öreg bojárok közül kiket vigyen magával, mint tanácsadókat. Legelőször is az édesapja fiatalkori vitézsége, meg a lova jutott az eszébe. Ezért bement az istállóba, hogy ő is válasszon egy lovat magának. Nézte az egyiket, nézte a másikat, megnézett az istállóban minden lovat, de egyik sem nyerte meg a tetszését, pedig ezek voltak a birodalom legjobb ménjei és paripái. Végül is rábukkant édesapjának fiatalkori, kelésekkel telt, göthös gebéjére, amelyik az oldalán hevert. Mikor meglátta, nagy szánalom fogta el, s csak nem tudott elválni tőle.

Mikor a ló ezt meglátta, azt mondotta neki:

- Úgy látszik, császári apád iránti szeretetből nézel olyan gyengéden reám, kis gazdám. Hej, milyen vitéz fickó volt ő fiatal korában! Sok sikert arattunk, mi ketten. Hanem azóta meg­öregedett, rajtam sem lovagolt senki, és az, hogy ilyen lehitványodva látsz engem, azért van, mert nincs, aki úgy tápláljon engem, mint ő tette. Hallod-e, ha engem valaki manapság úgy gondozna, ahogy az nekem kijár, tíz nap alatt olyanná válnék, hogy tíz olyan lóval sem cserél­nék, mint emezek.

Azt mondotta akkor a leány:

- És hogy kellene gondozni téged?

- Mossanak meg mindennap frissen mert vízzel, adjanak nekem édes tejben főtt árpát, hogy meg tudjam rágni, és mindennap egy véka parazsat.

- Ha tudnám, hogy segítenél, hogy végrehajtsam azt, amit a fejembe vettem, alighanem úgy tennék, amint te mondod.

- Próbáld meg, kis gazdám - mondta a ló -, nem fogod megbánni.

Ez a ló táltos ló volt.

A császár leánya a lovat úgy gondozta, amint azt neki mondotta.

A tizedik napon a ló egyszer csak megrázta magát, egyszeribe olyan kövérré vált, mint egy dinnye, s olyan fürgévé, mint egy őz.

Vidáman tekintett a császár leányára, s így szólott:

- Adjon az Úristen sikert és szerencsét neked, édes gazdám, amiért gondoztál, és olyanná tettél, amilyenné szerettem volna lenni még egyszer életemben. Mondd meg, mi a bánatod, és parancsolj, mit kell tennem.

- Szomszédunkhoz, a nagy és hatalmas császárhoz akarok menni, hogy őt szolgáljam, ma­gammal kell vinnem valakit, aki tanácsadóm legyen. Mondd meg nekem, kit válasszak a bojárok közül?

- Ha velem mennél - mondotta a ló -, semmi gondod ne legyen. Nem lesz akkor szükséged senkire. Úgy szolgállak téged is, ahogy apádat szolgáltam. Csak fogadj szót nekem.

- No, ha így van, három nap múlva indulunk.

- Akár most is, ha parancsolod - válaszolta a ló.

Amint meghallotta ezt a császár leánya, alaposan felkészült az utazásra. Tiszta, de nem cifra gúnyát öltött magára, vett egy kevés elemózsiát s egy kis költőpénzt is magához, lóra pattant, az apja elébe lovagolt, és így szólott neki:

- No, Isten áldjon meg, édesapám, ha megjövök, lássalak viszont egészségesen.

- Jó utat, édes leányom - mondotta neki az apja. - Hanem aztán el ne feledd a tanácsokat, amiket én adtam neked. S bármily baj érne, gondolj az Úristenre, akitől minden javunk és segedelmünk származik.

A lány megfogadta, hogy úgy lesz, és útra kelt.

Éppen úgy, mint a többi leány esetében is, az apa másfelé menve, elibe került, lerakta a rézhidat s azalatt várt reá.

A ló az úton megmondotta a leánynak, hogy micsoda furfanggal akarja az édesapja próbára tenni a leány bátorságát, s tanácsokat adott neki, mit tegyen, hogy becsülettel szabadulhasson.

Amikor a hídra ért, vérben forgó, kimeredt szemmel egy farkas rohant rá, hogy borzadály járta át, aki látta. Fogát vicsorgatta, csattogtatta, mintha hónapok óta semmit sem evett volna, s már azon volt, hogy belevájja hasogató karmait a leányba, mikor az megsarkantyúzta a lovát, s kezében a kivont pallossal a farkasra ugratott, hogy darabokra vágja. Ha a farkas félre nem ugrott volna, ketté is hasította volna a pallosával, mivel ő nem tréfált, hanem hitét Istenbe vetve, arra vágyott, hogy mindenáron teljesítse a magára vállalt feladatot.

A leány olyan büszkén ment át a hídon, mint egy vitéz. Elámult az apa a leány vitézségén, s más irányba kerülve, ismét elejébe érkezett, egy ezüsthidat rakott le, oroszlánná változtatta magát, és úgy várakozott reá. Megmondta a ló a leánynak, hogy mi vár reá, s megtanította, mit tegyen, hogy ettől a próbától is megszabaduljon. Ahogy az ezüsthídhoz ért a leány, jött elébe az oroszlán, akkorára tátotta a száját, hogy elnyelhesse lovastul együtt, akkora foga volt, mint az elefánt agyara, karmai, mint megannyi sarló, s úgy üvöltött, hogy erdő, mező zúgott bele, és meg lehetett tőle süketülni. Aki csak rápillantott, véka nagyságú fejére, égnek meredő, borzos sörényére, megdermedt a rémülettől. Hanem a császár leánya, akit a ló felbátorított, kezében egy szál kivont karddal, hirtelen rárohant, de úgy, hogy négyfelé hasította volna az oroszlánt, ha az nem fut be a híd alá. Akkor aztán megköszönte az Úristennek a segítséget, átment a hídon, s bizony nem tudta, mi vár még reá.

A császár leánya, mióta édesanyja világra hozta, még nem volt távol hazulról, s most el-elbámész­kodott, megállt, s csodálkozva nézte a szépséges mezőket. Egyszer arra kerekedett kedve, hogy leszálljon a lóról, s egy-egy csokornyi virágot szedjen abból a rengetegből, ami a hegyeket, völgyeket borította. Hiszen sohasem látott ő még ilyen virágokat; máskor arra támadt kedve, hogy egy sűrű lombú fa árnyékába heveredjen, melyen ezernyi madárka csicse­reg­te andalító epedő dalát, majd végül arra vágyott, hogy egy-egy tiszta vizű csurgóhoz men­jen, melyek a hegyoldalakon, mint a könny, úgy patakzottak a kőszikla oldalából; a források csobogása hívta, hívogatta, hogy gyönyörködve nézegesse őket, s kedvét lelte benne, hogy tekintete kígyózó folyásukat kövesse, amint tovasiklottak seregnyi virág és zöldellő tavaszi fű között. Hanem mindezekre a vágyakozásokra a ló egyre arra nógatta, buzdította, hogy őt sarkantyúzza, s haladjon előre. Azt mondta a ló neki, hogy a vitézek ilyesmivel csak akkor törődnek, mikor már jól elvégezték feladatukat. Mondta még azt is, hogy újabb csapdával fog találkozni, az apja állítja azt is fel, és megtanította, hogy hogyan kerüljön ki a küzdelemből ezúttal is győzedelmesen.

Figyelmesen hallgatta a lovat a leány, és úgy tett, ahogy az tanította neki, hiszen minden tanítása javára volt idáig. Nem is tért el egy szavától sem.

Az apja most is, úgy, mind eleddig, más úton ment, és a leánya elébe került. Egy aranyhidat rakott le, s hatalmas, tizenkét fejű sárkánnyá változott, majd elrejtőzött az aranyhíd alatt.

Mikor a leány éppen odaérkezett, előjött a sárkány, lekuporodott, és csapkodni kezdett a farkával. Torkaiból tűzláng csapott ki, sok nyelve úgy villogott, mint a tüzesített nyílvessző. Hideg borzongás járta át a leányt, mikor megpillantotta a rémítő látványt, félelmében a haja is égnek meredt. Mikor a ló észrevette, hogy a leány kezdi elveszíteni a fejét, ismét bátorságot öntött belé, eszébe juttatta, hogy mire tanította, és a császár leánya, mikor egy kissé magához tért, bal kézzel szorosra fogta a ló kantárját, megsarkantyúzta a paripát, s jobb kézben tartott pallosával a sárkányra rohant.

A küzdelem egy óra hosszat tartott. A ló segített, hogyan térjen ki, hogy kerüljön oldalvást, hogy egy-egy fejét levághassa a sárkánynak. Hanem az ellenfél is jól vigyázott ám magára. Végül is sikerült sebet ejtenie a sárkányon. Mire az háromszor átbucskázott a fején, és ember­ré változott.

Alig akart hinni a leány a szemének, mikor az édesapját látta meg maga előtt. Hanem az apa megölelte a leányát, megcsókolta a homlokát, és azt mondotta neki:

- Látom, édes leányom, hogy te vitéz leány vagy. Jól tetted, hogy magaddal hoztad ezt a lovat, nélküle te is visszafordultál volna, mint a nővéreid. Megvan minden reményem arra, hogy feladatodat, amit önként vállaltál, derekasan elvégzed. Csak jusson eszedbe sok tanácsom, s ne térj el a magad választotta lovad szavaitól. Isten áldjon meg.

- Hallgassa meg Isten a kérésedet, édesapám, s Isten áldjon! - felelte a leány.

Majd kezet csókolt az apjának, s elváltak.

Miután sok, hosszú utat megtettek, hatalmas, magas havasokhoz értek. A havasok között két sárkányra bukkantak, amelyek már kilenc esztendeje viaskodtak egymással, de egyik sem bírta legyőzni a másikat. Vívtak a sárkányok életre-halálra. Mikor a sárkányok megpillantották őket, vitéz férfinak gondolták, s az egyik így szólt hozzá:

- Tündérkirályfi, tündérkirályfi, jöjj, vágd le ezt az én ellenségemet. Még szolgálatodra lehetek én is valaha.

Megszólalt azonban a másik is, és azt mondta:

- Tündérkirályfi, tündérkirályfi, jöjj, szabadíts meg ettől az istentelen ellenségtől! És én egy villámsebes hátaslovat adok neked, úgy hívják, hogy Napsugár.

Megkérdezte a leány a lovától, hogy a két sárkány közül melyiket mentse meg, és a ló azt mondta: azt, amelyik neki ígérte a Napsugár nevű lovat, mert az még nála is serényebb, lévén az az ő fiatalabb testvére. Nekirontott ekkor a leány a pallosával a másik sárkánynak, s egyet­len csapással kettéhasította.

Mikor látta a sárkány, hogy megszabadult, megölelte megmentőjét, megköszönte neki, azután pedig hazamentek a sárkány házához, hogy odaadhassa a tündérkirályfinak a Napsugár nevű lovat, úgy, amint azt neki megígérte. A sárkány anyja azt sem tudta, hova legyen örömében, mikor ép bőrrel látta megjönni a fiát, azt se tudta, mit tegyen, hogyan köszönje meg a tündér­királyfinak, hogy gyermekét a haláltól megmentette.

A császár leánya csak arra vágyott, hogy lefeküdhessen kipihenni a megtett út fáradalmait. Egy szobát adtak neki, s ott magára hagyták. A leány úgy tett, mintha a lovát akarta volna ellátni, s megkérdezte a lótól, nem történhetik-e valami baj vele. A ló megmondta, hogy mit csináljon.

A sárkány anyja gyanítani kezdte, hogy valami bűbájosság van a dologban. Mondta is a fiá­nak, hogy annak a vitéznek, ki őt a veszedelemtől megmentette, leánynak kell lennie. Éppen ilyen vitéz leány volt méltó rá, hogy a sárkány feleségül vegye. Azt felelte erre a sárkányfiú, hogy ő semmiképpen sem tudja elhinni, hogy asszonykéz olyan jól forgassa a pallost, mint ez a tündérkirályfi. Azt mondotta erre a sárkány anyja, hogy majd ő próbára teszi. Éppen ezért este mind a kettőjüknek a feje fölé egy-egy maroknyi virágot tett: amelyiknek a fejénél a virágok elhervadnak, az férfi, amelyiknél frissek maradnak, az leány.

A császár leánya, a ló tanácsára, hajnaltájban, mikor az álom a legédesebb, felkelt, lábujjhe­gyen a sárkány szobájába osont, s a maga virágcsokrát odavitte, a sárkányét meg a maga ágya fölé tűzte, azzal lefeküdt, és mély álomba merült.

Reggel, mikor a sárkány anyja felébredt, lélekszakadva sietett a fia szobájába, s látta ott az elhervadt virágokat. Mikor a császár leánya felkelt, oda is bement, hát annak a virágai is elhervadtak; mégsem akarta elhinni, hogy a vendég férfivitéz lehessen. Azt mondotta a fiának, hogy mégse lehet férfiú, mivel mézédes a beszéde, ennivalóan gyöngéd a teste, selymes gön­dör haja hullámosan esik a vállára. Orcája bűbájos, olyan szép, nagy, élénk szeme van, hogy belezavarodik, aki azokba tekint, keze-lába olyan kicsiny, mint a tündéré, akkor sem lehet ez az egész jelenség legény, ha magát férfiruhába bújtatta is. Eltökélték, hogy még egy próbát tesznek.

Miután illendőképpen jó reggelt kívántak egymásnak, a sárkány maga mellé vette a leányt, és kimentek együtt a kertbe. Itt a sárkány megmutogatta neki a különböző fajta virágait, s biztatgatta a leányt is, hogy szagolgassa őket. Eszébe jutott a császár leányának a ló tanácsa, felismerte a csalafintaságot, felfortyant, s azt mondta: ugyan miért hozta őt reggel a kertbe, mint valami asszonyságot, hogy a virágait fecsegő szavakkal dicsérgesse, mikor először is az istállóba kellett volna menniük, hadd lássa, hogy látják el ott a lovakat.

Mikor a sárkány ezt meghallotta, elmondotta az anyjának, de az most sem akarta elhinni, hogy legény. Végül is az anyasárkány megbeszélte a fiával, hogy tesznek még egy kísérletet. Azt mondta a fiának, vigye a tündérkirályfit a fegyverterembe, s ajánlja fel neki, hogy válasszon magának valamit. Ha drágakövekkel kirakott fegyvert fog választani, akkor minden bizonnyal leány.

Ebéd után bevezette a sárkány tündérkirályfit a fegyverterembe. Nagy hozzáértéssel minden­féle fegyver volt itt rendberakva. Voltak drágakővel kirakottak, voltak minden dísz nélkül valók. A császár leánya végignézte a fegyvereket, sorra majdnem valamennyit kipróbálta, és kiválasztott magának egy kissé rozsdás kardot, melynek a pengéje, mint a kifli, úgy meghaj­lott. Végül is megmondotta a sárkánynak meg az anyjának, hogy ő másnap indulni akar.

Mikor a sárkány anyja meghallotta, hogy milyen fegyvert választott magának, majd megpuk­kadt mérgében, amiért nem tudta kideríteni az igazságot. A fiának azt mondotta, hogy visel­kedése után legénynek látszik, de mégiscsak leány ez. Mégpedig a legeslegképmutatóbbak egyike.

Mikor aztán látta, hogy nincs mit tennie, elment az istállóba, és odaadta neki a lovat, Nap­sugarat. A császár leánya elbúcsúzott, és útnak eredt.

Mialatt az utat járták, egyre nógatta a lovát, hogy megérkezhessenek, mire az megszólalt és azt mondta a leánynak:

- Édes gazdám, mostanig bármit mondtam, mindenben rám hallgattál. Szerencsésen is jártál mindenben. Hallgass most is rám, s akkor nem hibázol. Én már egyre inkább öregszem, s bizony meglehet, hogy tévedhetek én is. Vedd magadhoz testvéremet, Napsugarat, utazzál vele tovább. Bízzál benne úgy, mint bennem bíztál, nem fogod megbánni. Ő jóval fiatalabb és fürgébb, mint én, tanítgatni fog téged, akárcsak én, arra, hogy mit tegyél veszély idején.

- Bizony igaz, hogy szerencsém volt, valahányszor rád hallgattam. Bizony, ha nem tudnám, milyen hűséges voltál édesapámhoz, most nem hallgatnék reád. De így bízni fogok test­véredben is, éppen úgy, mint benned, mihelyt bebizonyítja, hogy javamat akarja.

- Bízzál bennem, édes gazdám - mondotta Napsugár -, mert én büszke leszek rá, hogy olyan vitéz leány lovagol rajtam, mint te vagy, iparkodni fogok, hogy ne hiányozzék a testvérem neked, meg aztán meg is akarom kímélni őt, szegényt, az út bajaitól és veszedelmeitől, amik előtted állnak. Hiszen igen öreg ló már ő. És neked tudnod kell, hogy sok baj, sok veszedelem áll előtted. De Isten akaratából, s ha rám hallgatsz, mindegyiket legyőzöd, és jó végre jutsz.

A császár leánya ezután könnyezve megvált a lovától, és Napsugárra szállt. Mentek, mentek, nagy, hosszú utakat tettek, mikor a császár leánya egy arany hajfonatot pillantott meg. Meg­állította a lovát, és megkérdezte tőle, jó lenne-e, ha magához venné azt, vagy jobb, ha ott­hagyná a helyén. Azt felelte a ló neki:

- Ha felvennéd, azt is megbánnád, ha otthagynád, azt is megbánnád. Jobb lesz hát, ha felve­szed.

A leány felvette, keblébe rejtette, és tovább indult.

Mentek hegyeken, völgyeken, havasokon, sűrű, zöld erdőket s olyan virággal telt mezőket hagytak maguk mögött, aminőket még sohasem látott. Elhagytak hideg vizű, tiszta forrásokat, és eljutottak a nagy, hatalmas császár udvarába.

Az ott szolgáló többi császárfiúk elébe sereglettek, és úgy üdvözölték. El sem tudtak tőle többé válni, beszédét, orcáját oly vonzónak találták.

Másnap megjelent a császár előtt, és megmondotta, hogy miért jött. A császár azt sem tudta, hova legyen örömében, hogy ilyen kedves és daliás vitéze érkezett. Nagyon tetszettek neki a feleletei, melyeket kérdéseire adott, rögtön meglátszott, hogy értelmesen és tisztelettel beszél. Annyira megkedvelte a császár az eszes ifjút, hogy maga mellé vette.

A császár leánya a többi császárfiúval nem tudott megbarátkozni, mivel azok legtöbbje lusta, finnyás vagy féleszű volt; azok pedig irigykedni kezdtek rá, mikor azt látták, hogy a császár kedveli, és a vesztére törtek.

A leány egy napon egyedül főzte meg az ebédjét, és az asztalhoz ült, mikor a királyfiak közül kettő eljött hozzá, hogy meglátogassák. Mindnyájan asztalhoz ültek, s együtt falatoztak. A fogások annyira megtetszettek a császárfiúknak, hogy az ujjukat is leszopogatták evés után. Agyba-főbe dicsérték, amiért el tudja készíteni az ételeket, azt mondták, hogy még életükben ilyen jót nem kóstoltak.

Mikor ezek összetalálkoztak a többi császárfiúval, elújságolták neki, hogy a legújabban érkezett császárfiúnál ebédeltek, de olyan finomat, hogy olyat még a császár sem evett, s hogy a fogásokat ez a császárfiú készítette.

Erre valamennyi császárfiú kérlelni kezdte, hogy főzzön nekik is egyszer. S éppen ezen a na­pon az történt, hogy az udvari szakácsok mind lerészegedtek, vagy Isten tudja, mit műveltek, elég az hozzá, hogy még tüzet se gyújtottak a tűzhelyben. Miután így állt a dolog - mivel annyira kérlelték, nekifogott a leány, hogy finom ételeket készítsen. Mikor a főztjét a császár asztalára vitte, az nem tudott az evéssel betelni, majd pedig hívatta a szakácsot, megparan­csolta, hogy ezután mindig így főzzön neki; az pedig bevallotta, hogy aznap ki főzött. El­gondolkozott ezen a császár.

Ezek után a többi császárfi is a császárhoz ment, és elmondta neki, hogy a legutoljára érkezett császárfiú a legutóbb egy közös dáridózás alkalmával azzal dicsekedett nekik, hogy ő bizony tudja, hol van az aranyhajú erdőzöldítő, mezővirágoztató Tündér Ilona. S hogy neki is van egy kis hajfonata annak az aranyhajából. Mikor a császár ezt meghallotta, azt parancsolta, hogy hívják őt hozzá és egyszeribe így szólt:

- Te tudod, hol van Tündér Ilona? S nekem erről semmit sem mondtál, jóllehet, hogy én szeretetet mutattam irántad, és jobban megbecsültelek, mint a többieket.

Ezután elkérte a hajfonatot, s mikor meglátta, így szólt:

- Halld császári parancsomat! Hozd el nekem ennek a hajfonatnak a tulajdonosát. Ha nem, fejed a lábad elé tétetem.

Próbált szabadkozni szegény császárleány, de a császár elvágta a szavát.

Ezért aztán elment, és elmesélte lovának, hogy mi történt. A ló azt mondta neki:

- Ne ijedj meg, édes gazdám. Éppen ma éjjel hozta hírül a testvérem, hogy a hajfonat gazdáját egy sárkány elrabolta, de a leány, ha a fejét veszi, akkor sem akarja őt szeretni addig, míg el nem hozza neki ménesnyi kancáit. Azon töri most a sárkány a fejét, hogy tudná ezt teljesíteni. A leány most ott van, ahol az Óperenciás-tenger mossa a partot. Menj a császárhoz, kérd meg, adjon neked húsz vitorlás hajót, vásárold össze a legszebb, legdrágább holmikat, s rakd a hajóba.

A császár leánya nem várta, hogy kétszer mondja neki, ment egyenesen a császárhoz.

- Felséges császárom, tisztelettel üdvözöllek. Azt jöttem megmondani, hogy teljesítem a feladatot, amit rám bíztál, ha adsz húsz hajót és pénzt, hogy megvásároljam a legszebb s legdrágább portékákat, s azokkal megrakjam a hajókat.

- Tégy úgy, ahogy mondod, csak elhozd nekem Tündér Ilonát - válaszolta neki a császár.

Mikor elkészültek a hajók, megrakták őket áruval, a legszebbikre a császár leánya is felszállott Napsugár lovával egyetemben, és útra keltek.

Nem tartóztatta fel a hajók útját sem hullámverés, sem szél, néhány heti utazás után az Óperen­ciás-tenger partjához értek. Itt megállottak, a császár leánya s Napsugár a szárazföldre léptek, s megindultak a parton. Hanem amikor a hajóból kiszállott, magához vett egy pár aranyszállal kivarrott és drágakövekkel díszített papucsot. Addig jártak-keltek, míg csak meg nem pillantott egynémely palotát, amely arra forgott, amerre a nap járt. Arrafelé vette az útját. Útközben találkozott a sárkány három rabszolgálójával, akik Tündér Ilonát őrizték. Mikor ezek megpillantották a papucsokat, majd kiesett a szemük, úgy megkívánták azokat. A csá­szár­leány azt mondotta nekik, hogy ő kereskedő, aki utat tévesztett a tengeren.

A rabszolgálók visszafordultak, s elmondták az úrnőjüknek, hogy mit láttak. Tündér Ilona az ablakából pillantotta meg a kereskedőt. Ahogy megpillantotta, maga sem tudta miért, dobogni kezdett a szíve, és úgy érezte, nagyon boldog lenne, ha megszabadulna a sárkánytól. Főképpen most, mikor nem volt ott, mert elküldötte a sárkányt, hogy hozza el neki ménesnyi kancáit.

Végighallgatta, hogy mit beszélnek a rabszolgálók, és lement a kapuban várakozó kereskedő­höz, hadd lássa ő is a papucsokat. És mikor azt hallotta a kereskedőtől, hogy a hajókon még drágább, szebb portékák vannak, engedett a kereskedő unszolásának, aki megkérte rá, hogy tekintse meg áruit. A hajóra érkeztek, és egyre az áru között válogattak, s így nem vette észre Tündér Ilona, hogy az evezősök ellökték a hajót a szárazföldről. Az Úristen jó nagy szelet adott, suvadtak a hajók, mint a kilőtt nyíl. Mikor Tündér Ilona a tenger kellős közepén találta magát, úgy tett, mintha bántaná ez a dolog, és szidalmazni kezdte a kereskedőt, hogy becsapja őt; titokban azonban kérte az Úristent, hogy a szörnyűséges sárkánytól szabadítsa meg.

Mikor a tengerpartot szerencsésen elérte, mit kellett látnia! A sárkány anyja megtudta a rab­szol­gáktól, hogy a kereskedő ellopta Tündér Ilonát. Megpillantotta Ilona a sárkány anyját. Szá­guldott utánuk, mint a dühödt oroszlán. Szájából, mint a kemence torkából, szórta a lángot.

Ahogy meglátta, nyomban megtudta Tündér Ilona, hogy ez a sárkány ördöngös öreganyja, s mondta is a kereskedőnek, mert együtt lovagoltak ketten a Napsugár hátán. Keservesen sírni kezdett Tündér Ilona.

A császárleány megkérdezte Napsugarat, hogy mitévő legyen, mert már perzseli a sárkányanya szájából kicsapó láng, mire Napsugár azt felelte neki:

- Dugd a kezed a bal fülembe, találsz ott egy homokkövet. Húzd ki, dobd a hátad mögé.

A császárleány így cselekedett. Megszaporázták lépteiket, s a hátuk megett nyomban egy kő­sziklából való, égig érő hegy emelkedett fel.

Hogy csinálta a sárkányanya, hogy nem, elég az hozzá, hogy egyik szegletről a másikra kúszott, áthágott a nagy hegyen, és utánuk eredt. Mikor látta Tündér Ilona, hogy utoléri őket, szólt a kereskedőnek. Mire ez szót értett a lovával, kihúzott a ló jobb füléből egy kefét, és a háta mögé dobta. Egyszeribe olyan nagy, sűrű erdő kerekedett abból, hogy még egy vadállat sem tudott volna átalkúszni rajta.

A sárkányanya összeharapdálta a fákat, belekapaszkodott az ágakba, ugrott egyikről a másikra, keresztültörte magát ezen is, s szakadatlan a nyomukban rohant, mint a fergeteg. Mikor látta a császár leánya, hogy most is utol akarja érni őket, ismét megkérdezte a lovát, hogy mit tegyen. Azt felelte a ló, hogy húzza le Tündér Ilona ujjáról a jegygyűrűt, s azt dobja a háta mögé. Ahogy háta mögé hajította a gyűrűt, hát égig érő üvegfal kerekedett belőle.

Mikor a sárkányanya látta, hogy erre nem tud felmászni, se rajta keresztülhatolni, se szét nem rághatja a falat, nem tudta hova legyen mérgében, de amilyen mérges meg dühös volt, mégis­csak felmászott rá, s a gyűrűnyi lyukat, ami megmaradt a falon, az ocsmány szájával el is érte, s azon át három óra járásnyi hosszú lángot fújt utánuk, hogy utolérje s elperzselje őket. Azok azonban a fal tövéhez húzódtak, s mit sem törődtek a sárkányanya lángjaival.

Az anyasárkány fújta, amíg fújhatta, de mikor látta, hogy sem elpusztítani, sem elfogni nem tudja őket, mérgében az epéje megszakadt, leesett a földre, s úgy széthasadt, mint az ördög. Vártak addig, amíg egészen ki nem múlt a világból, azután a kereskedő úgy tett, ahogy a ló tanította, ujját a gyűrűbe dugta, és a fal úgy eltűnt, mintha ott se lett volna, a gyűrű meg az ujján maradt.

A sárkány holttestére örvendve tekintettek, otthagyták a hollóknak, továbbindultak, s addig-addig mentek, míg csak a császár udvarába nem érkeztek.

Mikor megérkeztek, megjelentek a császár előtt. Az nagy tiszteletadással fogadta Tündér Ilo­nát. Örömében azt sem tudta, hová legyen, s ahogy meglátta, nyomban beleszeretett. Tündér Ilona tépelődött, siránkozott magában. Miért is nincs neki jó sorsa? Hogy lehet - mondotta -, hogy kézről kézre kerül, olyanokéra, akik annyira rútak, hogy rájuk sem tud nézni. Szíve és szeme folyvást a szépséges legény felé repdesett, aki megmentette őt a sárkány karmai közül.

Mikor pedig a császár kényszergette, hogy feleségül menjen hozzá, azt mondotta neki:

- Uralkodj szerencsével birodalmadban, felséges császárom. De én addig nem mehetek férjhez, míg ménesnyi kancáimat meg a vezérmént el nem hozzák nekem.

Mikor ezt hallotta a császár, rögvest hívatta a császárleányt, s azt mondotta neki:

- Menj, hozd el kedvesem ménesnyi kancáit a ménnel együtt, ha nem, fejed a lábad elé téte­tem.

- Dicsőséges császár, csak imént bíztál rám olyan feladatot, amit fejem kockáztatásával is alig tudtam végrehajtani. Oly sok vitéz császárfi van felséged udvarában, és téged mindannyian igazságos és istenfélő embernek tartanak. Én úgy vélem, az lenne igazságos, ha másra bíznád ezt a feladatot. Mit tehetnék én? Honnan hozzam ide a ménest, parancsod szerint?

- Mit tudom én! A föld fenekéről is kerítsd elé nekem a ménest, s egy szavad se legyen.

A császárleány erre meghajolt, és kiment. Odament Napsugárhoz, elmondta, mit parancsoltak neki. A ló pedig azt felelte neki:

- Eredj, keress kilenc bivalybőrt, kátrányozd be, és helyezd jól rám őket. Semmit se félj, mert Isten segítségével jó eredménnyel hajtod végre ezt a feladatot is, amelyet a császár rótt rád. De vedd tudomásul, hogy végezetül cselekedetei miatt őt is utol fogja érni a sorsa.

A császárleány úgy tett, ahogy a ló mondotta, s mind a ketten útra keltek. Hosszú, nehéz út után arra a vidékre érkeztek, ahol a kancák legelésztek. Ott találkoztak azzal a sárkánnyal, aki Tündér Ilonát elrabolta volt. Úgy futkosott, mint a kerge birka, nem tudta, mitévő legyen, hogyan hozza el a ménest. A leány megmondotta neki, hogy nem az övé már Ilona, s hogy az anyja abbeli bosszúságában, hogy kedvesét nem tudta elrablóitól kiszabadítani, megpukkadt.

Dühében, hogy ezt hallotta, tüzet okádott, s bosszúságában úgy felkavarodott, hogy már sem­mit sem látott maga előtt a sárkány. Mikor aztán megértette, hogy éppen imádottjának elrab­lói­val áll szemközt, bánatában és keserűségében olyat ordított, mint egy oroszlán, s viaskodni kezdett a császárleánnyal. A leány megőrizte nyugalmát, bátorította őt a ló is. Kivédte a sárkány ütlegeitől; mikor azt látta, hogy vágásra emeli a kardját, magasabbra emelkedett a sárkánynál, s így az a levegőbe sújtott; mikor pedig a leány sújtott a pallossal, a ló hirtelen a sárkány fejére ereszkedett, így a császárleány eleven húsba vágott. Úgy küzdöttek, hogy azt hihette volna az ember, még a föld is beszakad alattuk, s hogy, hogy nem, a császár leánya pallosával kissé rézsút sújtott, és levágta a sárkány fejét. Tetemét otthagyta a varjaknak meg a szarkáknak, s továbbállott, míg csak oda nem ért, ahol a ménes tartózkodott.

Ott a ló azt mondotta a császárleánynak, másszon fel az ott levő fára, s onnan szemlélje a viadalukat. Mikor a leány felmászott a fára, Napsugár hármat nyerített. Az egész ménesnyi kanca köréje gyülekezett. Hirtelen előtoppant a kancák ménje is. Habzott, horkantott dühében. Mikor meglátta kancái között Napsugarat, eszeveszetten nekiugrott, s olyan küzdelem kelet­ke­zett, hogy az Isten őrizzen meg tőle! Mikor a mén Napsugárnak rontott, belemart a bivaly­bőrbe. Mikor Napsugár ugrott a ménnek, az eleven húsba harapott. Addig küzdöttek, míg a mén tetőtől talpig tele lett vérrel; összemarcangolta, legyőzte. Napsugár azonban ép bőrrel került ki a küzdelemből, mivel a bivalybőrök marcangolódtak szét rajta. A leány ekkor le­mászott a fáról, lóra pattant, fogta a ménest, maga előtt hajtva, míg a legyőzött mén alig vonszolta magát utánuk.

Mikor a ménest beterelte a császár udvarába, ment, hogy értesítse a császárt. Kijött ekkor Tündér Ilona, és nevükön szólította őket. Mikor a mén meghallotta a hangját, egyszerre meg­rázkódott, éppen olyanná változott, mint volt, meg sem ismerszettek rajta a sebhelyek.

Tündér Ilona azt mondotta a császárnak, állítson oda valakit, aki a kancáit megfejje, hogy mind a ketten megfürödjenek.

De ki tudott volna azokhoz közelíteni? Mert úgy dobogtak patáikkal, hogy a föld szakadt be, ahova odadobbantottak. Miután senki sem tudta ezt megtenni, a császár ismét a császár­leány­nak parancsolta meg, hogy megfejjen.

Bánattal és keserűséggel telt meg a császárleány szíve, hogy a legsúlyosabb dolgokkal csak őt terheli meg. De mivel helyén volt az esze, bizalommal Istenhez fohászkodott, segítse meg őt, hogy ezt a feladatot is jól végezhesse el. És erre úgy elkezdett szakadni az eső, mintha vederrel öntötték volna; a víz hirtelen a kancák térdéig ért, majd fagy következett, úgy, hogy azok nem tudtak helyükről megmozdulni. Mikor a császárleány ezt a csodát látta, először is Istennek mondott köszönetet a nyújtott segítségért, majd hozzáfogott a kancák megfejéséhez.

A császár majd elolvadt a nagy szerelemtől, úgy bámulta Tündér Ilonát, mint valami érett cseresznyefát. De az rá se hederített, s különféle ürüggyel egyik napról a másikra halogatta a házasságot. Végül is azt mondotta neki:

- Látod, felséges császár, hogy amit kértem, mind beteljesedett. Egy dolog kell még nekem, aztán tudd meg, lakodalmat ülünk.

- Galambocskám - felelte neki a császár -, én és birodalmam alázatosan hallgatjuk parancsai­dat. Kérj, amit kérni akarsz, de minél hamarább, mert belepusztulok az irántad való szere­lembe. Oda jutottam, hogy ébren álmodozom, mint egy holdkóros, azt se tudom, mit tegyek, mikor azokba a szépséges, merengő szemeidbe nézek.

- Hát ha így van - mondotta erre Tündér Ilona -, hozd el nekem azt a szenteltvizet tartó edényt, mely a Jordán vizén túl egy kis templomban található. Akkor összeházasodunk.

Amint a császár ezt meghallotta, ismét a császárleányt hívatta, s megparancsolta, hogy tegyen, amit tud, s ahogy akarja, de elhozza azt, amit Tündér Ilona parancsol.

Mikor ezt hallotta, a császárleány Napsugárhoz ment, elmondotta, s az azt felelte neki:

- Ez a legutolsó s a legnehezebb szolgálat, amit még meg kell tenned. De bízzál Istenben, édes gazdám, mert a császárnak is beteljesedik a végzete.

Nekikészült, útra indult.

A ló mindenről tudott, azért volt táltos.

Azt mondta a császárleánynak:

- Az a szenteltvíztartó edény egy kicsiny templom közepén levő asztalon áll, és egynéhány apáca őrzi. Nem alszanak azok sem éjjel, sem nappal. De időről időre egy remete látogat hozzájuk, hogy az Úristen dolgairól való szent intelmekkel lássa el őket. Mikor oda vannak, hogy a remete tanítását hallgassák, csak egy marad az őrségen. Ha el tudnád találni ezt az időt, akkor éppen jó lenne. De ha nem, ki tudja, mennyi ideig kellene vesztegelned. Mert másképp nincs lehetőséged.

Elmentek tehát, átkeltek a Jordán vizén, s megérkeztek ahhoz a kis templomhoz. A remete szerencsére éppen akkor érkezett oda, és összehívta az összes apácákat, hogy őt hallgassák. Az őrségen csak egy maradt, s a hosszas üldögélésben ez is kifáradt, és elnyomta az álom. De, nehogy Isten tudja mi történhessen, az ajtó küszöbére feküdt, azzal a gondolattal, hogy senki se mehessen be anélkül, hogy ő észre ne venné.

Napsugár kitanította a császárleányt, mit tegyen, hogy a szenteltvíztartó edényre szert tehes­sen. A leány óvatosan kúszott előre, a fal mellett lábujjhegyen lépkedett, s pszt, pszt, a falhoz lapult, és az ajtóig osont. Itt olyan könnyedén, mint egy macska, átugrott a küszöbön, s meg sem érintette a mélyen alvó apácát, kezet tett az edényre, s éppen úgy ment ki, ahogy bejött. Lóra pattant, s azzal uccu neki, vesd el magad!

Az apáca neszt fogott, felugrott, látta, hogy oda az edény, s úgy elkezdett jajgatni, hogy aki hallotta, a szánalomtól szívszakadást kapott. Egybesereglettek az apácák, s heves jajveszéke­lésbe fogtak az őket ért szerencsétlenség felett. Mikor a remete látta, hogy a szenteltvíztartó edény odavan, a császárleányra pillantott, aki csak úgy repült Napsugárral. A remete felemelte kezét, letérdelt, s a császárleányt így átkozta meg:

- Én Uram, szentséges Istenem! Tedd, hogy az az elvetemült, aki szentségtelen kezét a szen­telt­víztartó edényre merte vetni, változzék asszonnyá, ha férfi volna, ha pedig asszony lenne, váljék férfivá!

A remete kérése nyomban meghallgatásra talált. A császárleány olyan helyre legénnyé változott, hogy öröm volt ránézni.

Mikor a császárhoz érkezett, az igen elálmélkodott. Azt se tudta, higgyen-e a szemének vagy se, mikor észrevette a változást. Mert úgy rémlett neki, hogy a leány nem ugyanaz most, mint volt elindulásakor, hiszen még daliásabb és még vakmerőbb. Mikor az edényt átnyújtotta volna, úgy szólott:

- Felséges császár, végrehajtottam azokat a feladatokat, amelyekkel megbíztál. Úgy vélem, hogy most már befejeztem. Légy boldog, uralkodj békében, míg az Úristen kegyelme engedi.

- Meg vagyok elégedve szolgálataiddal - mondta a császár. - Vedd tudomásul, hogy halálom után te szállsz birodalmam trónjára, mivel mostanig nincs örökösöm. Ha pedig az Úristen egy fiút adna nekem, te leszel a jobbkeze.

Az összes udvari tanácsosok és császárfiak jelen voltak, mikor a császár ezeket a szavakat mondotta.

Mikor Tündér Ilona látta, hogy ez az óhajtása is teljesült, elhatározta, hogy bosszút áll a csá­szá­ron, amiért folyton-folyvást a szépséges legényt küldözte azokra a súlyos szolgálattételekre, melyekbe belepusztulhatott volna. Ő bizony azt hitte, hogy maga a császár ment el a szentelt­víztartó edény elhozására; a császár könnyebben is megtehette volna, hiszen az ő parancsának mindenki engedelmeskedett volna.

Parancsot adott, hogy melegítsék meg a fürdőt, hogy ő meg a császár közösen megfürödjenek a kancatejben. Miután bementek a fürdőbe, megparancsolta, hogy vezessék oda a mént, hadd fújjon hideg levegőt. S mikor a mén megjött, egyik orrlyukából hűvöset fújt Ilona felé, a másik orrlyukából bezzeg olyan tűzforró levegőt fújt a császárra, hogy annak még a belei is megfőttek tőle, s ott helyben halva maradt.

Súgott-búgott az egész birodalom, mikor híre ment a nagy, hatalmas császár halálának. A birodalom minden részéről mindenki egybesereglett, s igazi császári temetést rendeztek neki.

Mikor ez megvolt, Tündér Ilona így szólott a szép legényhez:

- Te hoztál engem ide. Te hoztad el nekem a ménest, te ölted meg azt a sárkányt, amelyik elrabolt engem. A szenteltvíztartó edényt te hoztad el nekem, te légy a férjem. Jöjj, fürödjünk meg, utána tartsuk meg az esküvőt.

- Ha engem választottál, elveszlek téged - felelte a tündérkirályfi -, de vedd tudomásul, az az akaratom, hogy a mi házunkban nem kukorékolhat a tyúk, csakis a kakas.

Megegyeztek, és beléptek a fürdőbe. Ilona hívta a ménjét, hogy annak a párája langyosítsa a tejet, amiben megfürdenek.

Hívatta az új császár is Napsugárt. És így két ló vetekedett abban, hogy a fürdőt gazdájának minél megfelelőbbé, a langyosságot minél kívánatosabbá tegye.

Miután megfürdöttek, másnap már meg is esküdtek. Azután elfoglalták a császári trónt. A vigalom három hétig tartott, s mindenki örvendezett, hogy Isten annyi dicső tettet végbevivő, vitéz császárt adott nekik.

Ő pedig uralkodott igazságosan, istenfélelemmel, védelmezte a szegényt, nem volt senki el­nyomója. Még ma is uralkodna, ha meg nem halt volna.

Én is ott voltam az összes ünnepségen, igaz, hogy csak kívülről tátottam a számat, mert szó sem lehetett róla, hogy engem is meghívjanak. Márpedig tudvalevő, hogy hívatlan vendégnek ajtó megett a helye.

Magam egy nyeregbe dobtam, s kendteknek e mesét mondtam.

Fordította: Ignácz Rózsa

 

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna...
2019-06-28
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan...
2019-06-28
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús...
2019-06-26
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna rám:Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!Mit is haszontalankodom vele,Mikor szivem zsibajjal van tele.Vendége jött s avval sok a dolog,Minden kis érzelem sürög-forog.Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,S egymásba ütközik minduntalan.De nem csoda, a szív vendége nagyS igen kedves neki, mert az te vagy. (1847 szept.) (1847. aug. 11) loadposition szalag}  
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan beteg minden gyermek,mételyes ott minden asszony. Ott az emberész nem lámpás,csak egy ködben járó csámpás,elhunyt bűnök pállott ködjes puliszkára hajtott rámpás. Minden sarkon ott egy Krisztus,egy sovány, bizanti Krisztusvéres és esős bordákkalvár, míg jő az Antikrisztus. Ablakot ne nyiss ott éjjel,mert a vampir jár ott éjjel,gonoszúl a bokrok árnyánkék kisértet les ott széjjel. 1908-1909 {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatássalNéz szemem:Vesztve téged vésze boldogságom,Mindenem! Gréc, 1840, május 1 {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés