Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Román mese - Ţugulea, öregapó

Olvasóink értékelése: 3 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Ţugulea, öregapó meg öreganyó fia

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Olyan szegények voltak, hogy az sem volt, amire vizet igyanak. Mikor akadt puliszkájuk, nem volt mivel megsózzák, mikor puliszkájuk is volt, sójuk is, akkor hagymájuk nem akadt. Csak éltek egyik napról a másikra. Olyan három buglyas, toprongyos gyerekük volt, hogy Isten őrizzen tőle! A legkisebb életrevalóbb lett volna, mint a két nagyobb, ha nem lett volna béna mind a két lábára. Úgy hívták, hogy Ţugulea.

Éppen, a Föld sárkánynéja volt a szomszédjuk. Akkora gonosz asszony volt ez a sárkányné, hogy a szomszédságában tőle senki sem nyughatott. Be-berontott a szomszédok földjére, s különbnél különb pusztításokat okozott.

Megtörtént, hogy Ţugulea születésekor a sorstündérek közé a Föld sárkánynéja is odakevere­dett. Mikor meghallotta, hogy a sorstündérek mit jövendölnek Ţuguleának, fogta, s elvitte a gyermeknek az inait. Ezért volt béna Ţugulea.

Emiatt meg a szegénységük miatt az egész falu öregapót, öreganyót meg a gyerekeit nevette. Kinevették szegény Ţuguleát még a saját bátyjai is.

Mikor a gyerekek egy kissé felcseperedtek, azt mondta egy napon Ţugulea az anyjának a bátyjai füle hallatára:

- Édesanyám! Úgy hallám, hogy van kiednek egy gazdag testvére egy másik faluban. Ugyan biz a, miért nem megyen el hozzá, hogy kérne tőle bár egy girhes kancát, hadd menjünk el azzal vadászni mi is, mert már meguntam, hogy örökké a sutban kotoljak.

- Ne csárogj már annyi badarságot, te bitebóta Ţugulea - mondották nevetve a bátyjai -, jobb lenne, hogy édesanyánk elmenne a nagybácsihoz, s nekünk kérne két lovat, mert mi vagyunk arra valók, hogy lovon járjunk!

Nyelt egyet Ţugulea, hogy így megszégyenítették, leszegte a fejét, s elhallgatott.

De amilyen egy édesanya, hát biz a csak elment a bátyjához, kért is egy-egy lovat a két nagyobbiknak, egy kancát meg Ţuguleának.

Szívesen adott a bátyja, legszívesebben Ţuguleának, hogy járhasson az is, mert nagyon meg­sajnálta.

Azt sem tudták, hová legyenek örömükben a testvérek, mikor az anyjuk meghozta a lovakat.

De Ţugulea csak nem tudott megvigasztalódni, mert béna volt, s nem tudta, mit csináljon, hogy meggyógyuljon.

Azt mondta egypár nap múlva, hogy ő is szeretne elmenni a bátyjaival vadászni.

A testvérei kinevették. Hanem, hogy az anyjuk kérlelte őket, mégiscsak magukkal vitték. Felkészültek, útra keltek. Hát csak bámulták az erdőben, hogy Ţugulea amelyik vadra szemet vet, azt találja el. Nem repült annak egyetlen nyílvesszője sem a levegőbe hiába, mind húsba talált.

Három napot, három éjet vadászgattak.

A harmadik napon tetszetős álmot látott Ţugulea. Olyan szép kertben volt álmában, mint a mennyország. Ott ült nagy szomorúan az egyik szegeletben, azon bánkódott, hogy nem örvend­het a szépséges kertnek, hiszen még járni sem tud! Majd megszakadt a szíve belé, úgy daloltak ott a madarak, lengedező szél susogtatta a termőfák gallyait, s mámorító illatot leheltek a virágok. Csak nézte nagy sóvárogva, hiszen nem tudta élvezni őket! Felnézett az égre, s kérte az Úristent: vegye el inkább, semhogy ilyen nyomorultul éljen tovább. Mialatt így könyörgött, egyszer csak egy szépséges szelíd tündér jelent meg előtte, amilyent még soha életében nem látott. S mintha a tündér ezt kérdezte volna tőle: „Miért sírdogálsz, miért keseregsz, kisfiam?” „Szépséges tündér, hogyne sírnék, hogyne keseregnék - mondta erre -, ládd, béna vagyok, minden falusi gyermek engem csúfol!” „Ne búsulj, kedves fiam, ne sírj tovább, nem tudják azok, hogy mit cselekszenek - mondta a tündér -, meg fogsz te gyógyulni, s megéred, hogy császár lesz belőled!” „Nekem nem kell császárság, én csak annak örven­denék, ha járni tudnék. De ez lehetetlen, mert nézd csak, mintha a lábamban nem is volnának inak!” „De bizony nem lehetetlen az! - állította a tündér. - Inakkal születtél te, csakhogy elragadta tőled azokat a Föld sárkánynéja, mikor még kicsike voltál. Vedd ezt a tüszőt. Ha ezt magadra kapcsolod, azzá válsz, amivé akarsz, csak háromszor bucskázz át a fejeden. Azon iparkodj, hogy a sárkánynétól visszaszerezzed inaidat!”

Elvette a tüszőt, de mire felpillantott, hogy megkérdezze, ki az, aki megszánta őt, a tündér már volt-nincs! Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Azon nyomban felébredt. Hát a kezében volt a kicsi tüsző.

A derekára kapcsolta, három kecskebukát vetett, s azt gondolta, hogy madár legyen belőle. Azzá is vált. Ismét kecskebukát vetett, s visszaváltozott emberré! Uralkodott magán, hogy nagy örömében az eszét el ne veszítse. A tüszőcskét a csupasz testére kapcsolta, hogy senki se láthassa, s erősen vigyázott rá, hogy a bátyjainak el ne árulja a dolgot.

Úgy kell lennie, hogy ez a tündér az ő jósorsának az intézője.

Reggel egy sereg vaddal tértek haza a fivérek a kunyhójukba. Néhány nap múlva ismét fel­kerekedtek. A lovakat kicsapták legelni, s Ţuguleának azt mondták, hogy őrizze ő, mert ők fáradtak.

Ahogy leheveredtek, csakugyan el is aludtak.

Ţugulea megbéklyózta a lovakat, kecskebukát vetett, s méhecskévé változott. El is indult nyomban Észak felé, ahol a Föld sárkánynéja lakozott.

Mikor odaért, röppent egyet fel, egyet le, s azzal huss!, be a sárkányné házába! Kihallgatta, hogy miket beszél az a vejeivel, a sárkányokkal s a sárkánynékkal, a leányaival.

Egyszer csak a többi között hallja, hogy azt mondja a sárkányné:

- Hé, leányok, nézzétek csak meg, megvannak még a kemence háta megett Ţugulea inai abban az iskátulyában, amelyikbe én tettem volt őket?

- Még ott vannak - mondta a legfiatalabb sárkányleány -, éppen ma láttam őket utoljára.

- No, akkor ti most menjetek haza - mondta a szipirtyó -, de tudjátok meg, hogy tartanotok kell ám ettől az átkozott Ţuguleától. Még én is félek tőle, hiába vettem el az inait.

Ugyancsak megtudta tőlük Ţugulea azt is, hogy a legfiatalabb sárkányleánynak pár nap múlva lesz a lakodalma, s a menyegzői lakomára vadra van szükségük. Ki is osztotta a szipirtyó a vejeinek, hogy melyik hol vadásszon.

Éppen elég volt neki a mai napra annyi, amennyit hallhatott.

A hajnalpirkadás akkor érte el a falut, mikorra bátyjaihoz visszatért.

- Keljetek, bátyáim - mondta nekik -, hasatokra süt a nap.

- Miért engedtél ilyen sokat aludni? - dorgálták a testvérei.

Egy szót sem felelt.

Felkeltek, elmentek vadászni, hazatértek.

Ţugulea mostantól kezdve örökké odakint aludott, s törte a fejét, hogyan szerezhetné vissza az inait. Folyton-folyvást a sárkánynéhoz járt titokban. Leste, mikor lesz az idő a legalkalmasabb rá, hogy inait visszavegye.

Egy este, mikor a sárkányné nem volt odahaza, léggyé változtatta magát, a kémény kürtőjén át beereszkedett abba a szobába, ahol az iskátulya állott, és mikor beérkezett, emberré változott, kivette az iskátulyából az inakat, s a lábaira tette. Ahogy odatette, úgy oda tapadtak azok, mintha ott lettek volna, mióta a világ világ. Megint léggyé változott, s hazament.

Úgy volt, hogy a sárkányok másnap éjjel mennek vadászni, hogy legyen vad a lakodalomra.

Ţugulea legelőször a legnagyobb sárkánynak az útjába állt. Ahogy közeledett hozzája, horkan­tani kezdett a sárkány lova. Azt mondta a sárkány:

- Hej, táltosparipám, tán csak nem hordta ide a kánya a csontját, s a szél gyenge testét Ţuguleának? Hiszen az inai az anyósomnál vannak a kemence megett!

- Honnan tudod te azt olyan jól, hogy hol vannak? - szólt rá Ţugulea. - Szállj le, gyere, verekedjünk meg!

Megfagyott a vér a sárkányban, ahogy megpillantotta Ţuguleát. Buzogányra kaptak, úgy csa­táztak, Ţugulea elévette a maga buzogányát, úgy megcsapta, hogy egyben homlokon találta. Akkor aztán egyből levágta a fejét, elvette a lovát meg a fegyvereit, s ment a középső sárkány elébe. Éppen úgy elbánt ezzel is. Azzal indult a legfiatalabb sárkány elé.

Mikor a legkisebb sárkánnyal is összetalálkozott, vele is viaskodni kezdett. Buzogányra kap­tak, a buzogányok összetörtek. Utána dárdákkal harcoltak. A dárdák kettéhasadtak. Akkor kard­ra kaptak. A sárkányé kettétörött. Akkor aztán birokra mentek, s addig-addig gyürkőztek s viaskodtak, míg Ţugulea legyőzte a sárkányt. Levágta a fejét, elvette a lovát meg a fegyvereit is, s velük együtt indult el haza.

Mikor megérkezett, éppen hasadt a hajnal. A lovakat bekötötte, a sárkányok fegyvereit jól eldugta. Azzal felébresztette a testvérbátyjait, hogy menjenek vadászni. Csodálkoztak a test­vérei, mikor a paripákat meglátták. Faggatták, de ő nem akart nekik semmit sem elárulni. Azt mondta, nem is tudja, honnan valók.

A testvérek a sárkány-paripákra szálltak, útra kerekedtek. Hanem Ţugulea a legkisebb sárkány lovára ült, mert az volt a legizmosabb.

Észreveszi a vén sárkányné, hogy késlekednek a vejei, azt mondja leányainak:

- Bajt szimatolok! Menjetek, nézzétek meg, ott vannak-e Ţugulea inai, ahová én tettem?

Keresik a leányok, s azt mondják:

- Bizony, sehol sincsenek!

- Bizony, el is pusztították akkor az uraitokat! Ţugulea csinálta a nagy bajt. Menjetek az erdőbe, oda, ahol el kell haladnia, s tegyétek azt, amit mondtam.

Megy Ţugulea át az erdőn a bátyjaival, meglát egy szőlőskertet. Nyomban érezte, hogy ez nem tiszta dolog. Hogyhogy nem is látta ő mostanig az erdőben ezt a szőlőt?

A nagyobbik bátyja le akart szakítani egy fürtöt magának. Ţugulea nem engedte meg, hanem leszállt a lováról, kapta a pallosát, s vagdalni kezdte a szőlőtöveket. Hát a levágott tövekből egyszerre olyan fekete vér csurgott, mint a szurok. Bámultak a testvérei erősen.

Azzal lóra szálltak, s továbbmentek. Mentek, mendegéltek, elértek egy szilvát termő rétet. De nem engedte ám Ţugulea, hogy szilvát szakítson magának a középső testvére. Úgy tett, mint a szőlőskertben, s hát a levágott szilvafákból ismét vér csurgott.

Mentek még egy darabocskát, hát egy kútra találtak. Tudta jól Ţugulea, hogy ebben az erdő­ben egy kút sem volt eddig. Nem engedte, hogy igyanak belőle a testvérei, vette a lándzsáját, néhányszor a kút fenekébe döfte, hát egyszerre csak sötétvörös, bűzös vér kezdett buzogni belőle. Úgy bugyogott, mint a megfejt tehénből.

Ezek voltak a sárkányné lányai. Így akarták megmérgezni öreganyónak meg öregapónak a fiát, Ţuguleát.

Mennek tovább együtt, azt mondja a testvéreinek Ţugulea:

- Hé, nézzétek csak, testvéreim, nézzétek, mi éget úgy engemet?

- Mi lehet? - mondják a testvérei. - Nicsak, egy kis veres felleg. Úgy nyargal utánunk, mint a szél.

- No, ez a vén sárkányné maga. Utánam jön. Fussatok, amerre láttok, menjetek haza, hogy valahogy az útjába ne kerüljetek, mert diribdarabokra szaggat benneteket.

Evvel elváltak. Ţugulea bebújt egy barlangba, amíg elmegy a sárkányné. Hej, jött ám a fertelmes vén banya, hogy a düh majd szétvetette. Mint a villámlás, úgy elszáguldott a barlang mellett. Nem látott, nem hallott az semmit, úgy elborította a méreg.

Ki is bújt Ţugulea nyomban a barlangból, lóra pattant, s usgyé, előre! Illa berek, nádak, erek, úgy eliszkolt arra, amerre a nap kél! Ment, ment, meg sem állt, míg csak a császár udvarába nem jutott. Ez a császár már húsz esztendeje örökösen egy magas falat építtetett a sárkányné s a maga birtoka között, mert lám, neki sem volt nyugodalma tőle! Éppen akkor lett készen vele.

Ahogy odaérkezett, nyomban elmondta Ţugulea a császárnak, hogy ő bizony a sárkányné leányait s vejeit mind megölte. Aztán azt mondta, adják sürgősen parancsba az összes császári kovácsoknak, hogy azonnal készítsenek neki egy hatalmas vasfurkóst, hadd ölje meg azzal a sárkánynét is.

Szívesen vette a császár, tegyen, amit jónak lát Ţugulea, csak hogy megszabaduljon attól az átkozott sárkánynétól.

Ţugulea a várfal közepébe egy nagy lyukat vájatott, s megparancsolta, hogy hordjanak halom­ba a vár közepén egy sereg fát, s gyújtsák meg. A vasfurkóst ebben a máglyatűzben addig izzította, míg kiveresedett.

Nyargalva nyargalt a sárkányné innen oda, amonnan emide, Ţuguleát sehol sem találta. Meg­szimatolta, hogy ott kell lennie a császárnál a magas fal megett. Megfordult. No, most jaj neked, Ţugulea! Egy szempillantás alatt odaérkezett, de a fáradtságtól meg a keserűségtől csak lerogyott a fal tövében. De csak feltápászkodott, ahogy tudott, s nekiállt, hogy beugorjon a falon. Ugrott is, de bizony hiába. Mikor látta, hogy nem futja az erejéből, hogy beugorjon, fel­kapaszkodott addig a lyukig, amit Ţugulea csináltatott, s azon keresztül elkezdett szürcsölni, hogy mindent felszippantson és lenyeljen, ami a várban van.

A császár meg a várbeli nép úgy megdermedt a félelemtől, mintha a falra mázolták volna őket. De Ţugulea nem vesztette el a fejét, hanem fogta a veresre izzított furkósbot nyelét, s a lyuk­hoz ment vele. Mikor a sárkányné egyet szippantott, az izzó vasat egészen a szíve közepéig szívta. Felordított a sárkányné, s azt mondta:

- Elevenen megsütöttél, Ţugulea! - s azzal kimúlt.

Köszönte is a császár meg a bojárhad Istennek, köszönte annak a birodalomnak minden lakosa, hogy megszabadult a sárkánynétól, a leányaitól meg a vejeitől, mert rengeteg gonoszat tettek azok nekik. Megmentőjüket, Ţuguleát elnevezték vitéz és bölcs Ţuguleának.

A császár ezután magas méltóságra emelte Ţuguleát.

Úgy élt ott egy ideig Ţugulea, mint az édesanyja kebelén. Hanem egynéhány ármánykodó bojár elültette a császár fejében, hogy Ţugulea egyszer majd el fogja venni tőle az országot.

Mikor a császár ilyesmiket hallott, töprengeni kezdett, hogy miféle ravaszság útján tudjon megszabadulni tőle. Végül is a legöregebb bojárok leggonoszabbika adott tanácsot neki.

Maga elé hívatta hát Ţuguleát:

- Ţugulea vitéz - mondotta a császár -, a császári tanács azt találta jónak, ha te magad mész el a stiriák császárához, s te kéred meg a császárleány kezét számomra.

- Ha a császári tanács jónak találta, én készségesen engedelmeskedem! - felelte Ţugulea.

- Aztán mikorra gondolod, hogy útnak indulhatsz?

- Én akár holnap is! - mondotta Ţugulea.

Megírták a kellő leveleket, hogy azokat magával vihesse Ţugulea, a császár pénzt is adott neki az útra. Elbúcsúzott hát őfelségétől meg a bojároktól, s elindult. Egész sokaság kísérte ki a várból, s amíg csak látták, addig néztek utána.

Ţugulea először a testvéreit kereste fel. Elmondta nekik, hogyan ölte meg a sárkánynét, el azt a dolgot is, amivel a császár bízta meg. Adott nekik egy kevés pénzt, hogy vigyék el az öregek­nek, megölelte őket, és útra kelt.

Bizony görbén néztek utána a testvérbátyjai! Sehogy sem volt ínyükre, hogy Ţugulea annyira vitte, ők meg szégyenben maradjanak. Hogy az idősebbek legyenek hátrábbra valók, mint valami semmirekellők!

Ţugulea a dolga után eredve, útközben egy olyan emberre akadt, aki azt kiabálta, hogy ő éhen hal. Odament a közelébe, hadd lássa, miféle szerzet lehet. Hát mit látott, ugyan biz a? Egy éppen olyan embert, mint más: egyszerre hét szántó eke után haladt, s be nem állt a szája.

- Hát te miféle nagy vitéz vagy, te ember, hogy hét eke után hányod a barázdát, s mégis foly­ton azt kiáltozod, hogy éhen halsz? - kiáltotta oda neki Ţugulea, mintha csak a barátja volna.

- Nem én vagyok a vitéz - mondta az éhes ember. - Ţugulea az igazi vitéz, öregapónak meg öreganyónak a fia, aki megölte a vén sárkánynét, a sárkányleányokat meg a sárkányné vejeit.

- Az éppen én volnék! - mondta neki Ţugulea.

- No, ha te vagy az, vigyél engemet is magaddal, mert meglehet, hogy valamiben a segítsé­gedre lehetek.

Maga mellé vette, s elindultak együtt. Néhány napi vándorlás után egy másik emberre akadt, akinek a szájába kilenc kútnak a vize csurgott, s mégis folyton azt kiabálta, hogy szomjan hal meg! Kifaggatta ezt is éppen úgy, mint az éhes embert. S mikor olyan feleletet kapott tőle, ami az éhes emberéhez hasonlított, ezt is magához vette, s indult vele tovább.

Mentek, mentek, mendegéltek, hát mikor éppen egynéhány nagy hegyen kellett hogy átkelje­nek, egy olyan emberrel találkoztak, aki a lábán két malomkövet viselt. S az egyik hegyről a másikra ugrott. S futtában megsimogatta a szaladó nyúl hátát.

Ţugulea kikérdezte ezt is éppen úgy, mint a többieket, s ez is éppen olyan feleletet adott. Ezt is magához vette, s Isten nevében továbbmentek.

Útközben találkoztak még egy olyan emberrel is, akinek fele bajusza fehér volt, fele meg fekete, egyszerre kilenc bundát viselt, s mégis folyton azt kiabálta, hogy megveszi az Isten hidege, pedig éppen dél volt, s úgy tűzött a nap, mint nyár derekán.

Kikérdezte ezt is, hát ez is vele akart menni, őt is magához vette. S azzal mentek, mentek mind csak előre, még csak hátra sem pillantottak.

Addig mentek, mendegéltek, míg napszürkületkor egy emberrel nem találkoztak, akinek nyíl volt a kezében, s a magasba nézett. Ţugulea megkérdezte:

- Hát te jó ember, mit csinálsz?

- Mit csinálok, mit nem, bizony éppen azt a szúnyogot akarom a nyilammal lelőni, amelyik a forgószél birodalmáig repült fel.

- Hej, nagy vitéznek kell lenned, te ember - mondta neki Ţugulea -, ha egy olyan szúnyogot is le tudsz lőni, amit mi nem is látunk már.

- Ez mind semmi ahhoz képest, hogy milyen nagy vitéz öregapónak meg öreganyónak a fia, Ţugulea, aki a sárkánynét, a sárkányleányokat meg a sárkányné vejeit mind megölte! - mondta az ember.

- Én volnék az a Ţugulea!

- No, ha te vagy, bizony vigyél engem is magaddal, mert lehetséges, hogy valamiben még hasznomat veheted.

Továbbmentek, mendegéltek, addig mentek, míg csak egy szép nagy, tágas völgybe nem érkeztek. Nagy havas határolta azt a völgyet, szívet-lelket gyönyörködtető fák meg növények zöldelltek rajta. Hát ott egy olyan emberre leltek, aki a csuda tudja, mit motyogott folytono­san, de mikor a botját meglengette, hát egyszerre százával röppentek elő a madarak.

Mikor Ţugulea megkérdezte tőle, hogy miféle vitézséggel csinálja ezt a csodát, azt felelte, hogy nem ő a vitéz, hanem Ţugulea, aki ennyi meg ennyi hőstettet vitt végbe.

Mikor az ember megtudta, hogy éppen Ţuguleával beszél, ő is hozzá szegődött, mint a töb­biek.

Most már mindnyájan együtt mentek-mendegéltek, s hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ahová eljutottak, ott a stíriai császárság után kérdezősködtek. Aki a Ţugulea nevét meghallotta, akár várakban szálltak, akár falvakban háltak, mindenki örömmel adott szállást nekik, s derekasan megvendégelte őket.

Egy reggelen egyszerre aztán csak megpillantotta annak a várnak a tornyát, amelyikben a stiriák császára lakott. Töptek s léptek, s mire besötétedett, el is érték a vár kapuját.

Másnap reggel felserkentek, kidörzsölték az álmot a szemükből, felöltöztek, leverték magukról az út porát, s hálát adtak az Úristennek, hogy épen, sértetlenül célhoz értek.

Elmondta Ţugulea a társainak, hogy miért jött, azok pedig azt felelték, hogy ha a császár nem adná jószántából a leányt, hát ők erőnek erejével is elveszik tőle, mert bizony nemhiába sze­gődtek Ţugulea vitéz mellé.

Mikor aztán Ţugulea átadta a magával hozott leveleket, azt mondta a császár:

- A leányt készségesen odaadom, ha te szerencsésen végrehajtod azt a feladatot, amivel én bízlak meg. De ha nem, bizony a lábad mellé tétetem a fejedet! Ezt vedd tudomásul! Holnapig gondolkodhatsz rajta, hogy merészkedsz-e próbálkozni, vagy sem?

- Merek én, fényességes császár - felelte neki Ţugulea -, hadd hallom a parancsod!

- Holnap reggelig egyél meg kilenc kemence kenyeret! - parancsolta a császár.

- No, csak süssék őket minél hamarább! - felelte Ţugulea.

Megegyeztek benne, hogy mikor kezdi enni a kenyereket. Őrt is állítottak, hogy az tartsa szem­mel.

Estére kelve mind egybegyűltek, aztán Ţugulea az Éhesre nézett, és azt mondta:

- No, hadd lássuk, mit tudsz, öregapám, Éhes!

- Sohase félts te engem - felelte az. - Vegyetek inkább ti is egy-egy kenyeret, hadd legyen egy kis kóstolótok.

Azzal elkezdte tízesével a szájába dobálni a kenyereket, s csak úgy nyelte őket! Éjfélre min­den kemence kiürült. Mintha csak úgy a háta mögé hajigálta volna a kenyereket. Még a dirib­darabokat is összegyűjtötte, amit a társai hagytak meg, lenyelte mind, s azzal kiabálni kezdett:

- Éhen halok! Éhen halok!

Az őrök majdhogy sóbálvánnyá nem váltak ámulatukban, s csak nézték, hogy tűnnek el a kenyerek. Aztán elmentek, s jelentették a császárnak, hogy mi történt.

Elámult bizony a császár is. Aztán azt mondta, hozzanak kilenc hordó bort, s megparancsolta Ţuguleának, hogy reggelig fenékig igya ki őket.

Azt mondta erre Ţugulea Szomjasnak:

- No, láss neki, öregapám, Szomjas!

- Csak ennyi az egész? - kérdezte az.

Egyszerre kihúzta néhány hordó csapját, s úgy lenyelte a bort, mintha a föld pora itta volna be.

Mikor végzett a borral, kiabálni kezdett ő is:

- Szomjan halok! Szomjan halok!

Megrendült a császár, mikor az őrök jelentették neki, hogy mi történt, s hevíttetni kezdte a nagy kemencét kilenc szekér fával. Mikor parancsot adott Ţuguleának, hogy bújjon be a kemencébe, az a Fagyoskodóra nézett, s azt mondta:

- No, öregapám, Bajuszos, rajtad a sor!

- No, úgy fogtok fázni nyomban, hogy csak úgy vacog majd a fogatok! - mondotta, s valóban bebújt a kemencébe. Olyan veresen izzott az, mint a tűz lángja. Fogta, kitépett a fehér baju­szából néhány szőrszálat, a kemencébe dobta. Hát a kemence nyílása egyszeribe ködbe borult. Akkor Ţugulea összes társaival egyetemben bebújt a kemencébe, s csak úgy kiáltoztak, hogy veszi meg őket az Isten hidege!

Mikor odajött a császár, s ezt meglátta, erősen gondolkodni kezdett, hogy mit tudjon tenni ezzel a táltos Ţuguleával!

Még ők kérlelték a császárt, hogy hozasson még kilenc szekér fát, de mikor azt meggyújtották, hát az is jéggé égett.

Volt ennek a császárnak egy pöttömnyi szolgáló leányocskája, aki az agarakkal versenyt üldözte a vadat. Megparancsolta hát Ţuguleának, hogy ő is küldjön egyet az emberei közül a leánnyal együtt a boszorkányok kútjához. Hozzanak onnan mind a ketten egy-egy korsó vizet. Ha a Ţugulea embere jönne meg előbb, odaadja a leányát. De ha a leány jönne meg onnan előbb, akkor bizony vegye tudomásul, hogy társaival együtt karóba húzatja, mégpedig Ţuguleát a legmagasabba.

Ţugulea ráállott. Azzal arra a társára nézett, amelyik malomköveket viselt a lábán, s azt mondta:

- No, komám, mit gondolsz? Lefőzzük a leányt? Vagy a karók hegyében száradunk?

- No csak, próbáljuk meg mi is, úgy lehet, hogy a karók megmaradnak nyárssütésre császár őfelségének.

A kőlábú ember meg a szaladó leány egy-egy korsóval nekiindultak, mentek, mentek, beszél­gettek, míg csak a boszorkányok kútjához nem értek.

A kútnál a leány csalafintáskodni kezdett. S mivel csinoska is volt őkelme, el is szédítette, s rávette a kőlábú embert, hogy hajtsa az ölébe a fejét, s pihenjen egy kicsit, míg ő a fejét babrikálja. Addig-addig keresgélt a fejében, míg az ember el nem aludott. Mikor látta a leány, hogy jó mélyen alszik, fejét egy döglött ló száraz koponyájára hajtotta, a korsóit kiöntötte, a magáét felkapta, s úgy eltűnt onnan árkon-berken át, mintha ott sem lett volna.

Ţugulea egy hegyoldalban állott társaival, s arrafelé nézegetett, ahonnan azoknak jönniök kellett volna a vízzel. Hát csak meglátja a leányt. Hej, jött az vágtatva, mint a sebes szél. Az ő emberének se híre, se hamva. Azt mondta akkor Nyilazónak:

- Hé, komám, nézd meg már, mit csinál a társunk?

- Horkolva aluszik - felelte az -, a fejét egy döglött ló száraz koponyájára hajtva.

Az íjat kifeszítette, a nyílvesszőjét kilőtte, s puff, egyenesen a lókoponyába talált. Ki is gurult az az ember feje alól. Talpra is szökkent az nyomban, keresi a leányt, hát sehol sincsen már.

Megtöltötte gyorsan a korsóit, megindult, mint a gondolat, egy szökéssel tíz tanyán röppent át, éppen a palota kapujában érte utol a leányt, el is törte a lábán levő kövekkel a leány korsóit, amint besurrant előtte.

Mikor felvitte a korsókat a császár elébe, az megkérdezte tőle:

- Hát a leány hol maradt?

- Még csak ezután ér ide! - felelte Ţugulea.

Megérkezett a leány is, ment ő is a császár eleibe, s elmondta neki az egész csalafintaságot.

A császár egész éjjel nem alhatott, úgy gyötörték a gondolatok.

Másnap az az udvari tanácsos, aki ismerte a császár nagy bánatát, odament hozzá, s el­mondotta, hogy mit kellene még Ţuguleával elvégeztetnie. Tetszett a tanács a császárnak, magához hívatta Ţugulea át, s azt mondta neki:

- Ţugulea, te minden parancsomat teljesítetted. Még egy feladatot adok neked, s azzal vége.

- No csak, add a parancsodat minél gyorsabban, császár, mert még megharagszik az én csá­szárom, aki hozzád küldött, hogy ennyit késlekedünk. Ezt pedig semmiképpen sem szeretném.

- Tedd meg, hogy egyetlen éjszaka alatt ötven meddő asszony szüljön gyereket!

- Még ez is valami? - mondta Ţugulea. - Hozassad őket azonnal a színem elé.

Parancsot adott a császár: hozzanak ötven meddő asszonyt, tegyék mindegyiket egy-egy szobába. Ekkor Ţugulea a varázslóra vetette a szemét, s így szólott:

- No, híres tudós, most mutassad meg, mire képes a varázsbotod!

- Gyerekjáték - mondta a varázsló -, adhatott volna a császár nehezebb feladatot is.

Beléptek az asszonyok szobáiba, mindegyiknek mormogott valamit, mindeniket hátba vere­gette a varázsbotjával, s azzal távozott. Szültek az asszonyok, egyik a másik után, reggelig.

Jön másnap a császár, meghallja a kisgyerekek sivalkodását, hogy csak úgy zúg tőle a füle, elkezdi tépni a haját, s fordul visszafelé. Hát mikor átlépte ennek a háznak a küszöbét, s indult, hogy a palotájába menjen, a varázsló botja a császárt is megérintette. Meg is indult nyomban egy sereg kis hápogó kacsa őfölsége nyomában!

Nevetett a császárné, nevettek az udvari tanácsosok, mikor megpillantották a császárt a nyomában totyogó kacsákkal.

Hanem őfölsége bizony megrémült a sok tréfa miatt, amit Ţugulea vele elkövetett, s nem mert neki több parancsot adni. Eltökélte, inkább odaadja a leányát.

Miután mindent elkészítettek az útra, ami csak kellett, Ţugulea átvette a császár leányát, és elindult. Trombitaszóval, kürtökkel, síppal-dobbal, egész hadsereggel kísérte ki őket a várból a császár.

Elbúcsúzott a császártól, és útra kelt Ţugulea. Társait egyenként elhagyogatta azon a helyen, ahol magához vette volt őket.

Amint mennek, észreveszi, hogy bizony szomorú a császár leánya. Mikor megkérdezte tőle, mi bántja, azt felelte a leány:

- Bizony, azt gondoltam én magamban, inkább megölöm magamat, ha nem te veszel el engem, hanem a császárod kezébe esem, aki értem küldött tégedet.

Hej, de jólestek ezek a szavak Ţuguleának. Egészen a szívéig nyilalltak! De hát nem volt mit tennie! Szavának kellett állnia azzal szemben, aki őt elküldötte a leányért!

Az úton egy sasmadarat pillantott meg Ţugulea. Kihúzott tegezéből egy nyílvesszőt, íjára helyezte, a sast célba vette. Megszólalt a madár:

- Ne lőj le, Ţugulea vitéz! Meghálálom, ha bajba kerülsz, s én jutok eszedbe!

Hagyta Ţugulea, hadd éljen, s ment tovább. Egy nagy erdőben esteledett reájuk. Ott töltötték az éjszakát. Tüzet raktak, lepihentek. Egyszer csak felkiált a leány:

- Medve!

Ahogy ott hevert a tűz mellett Ţugulea, éppen kezdett elszenderedni. Felpattant hirtelen, megragadta az íját, meglátta a medvét, s nyomban célba vette. Megállt a medve, mintha oda cövekelték volna, és kiáltani kezdett:

- Ne ölj meg, Ţugulea vitéz! Vedd ki inkább ezt a tövist a mancsomból, gondold meg, én is hasznodra lehetek, ha bajba keverednél, s én jutnék eszedbe.

Megállt Ţugulea, akkor a medve hozzá cammogott, addig iparkodott, amíg a tövist ki nem szed­te a mancsából, s a sebét bekötözte. Azzal nagy brummogva elment a medve oda, ahon­nan jött.

Másnap hajnalhasadtával felkerekedtek, s egész álló nap mind mentek. Mire a nap nyugovóra akart volna térni, csak elérkeztek annak a császárnak a birodalmába, aki őt küldötte volt. Vitte a stiriák császárának leányát a császár elébe.

Hej, de elfogta a halálos rémület a császárt, ahogy megpillantotta Ţuguleát. Azt hitte, hogy az már rég odaveszett.

A leányt azonban nagy tisztességgel fogadta, a saját édesanyja hálószobájában ágyaztatott neki. Ţuguleának is adott egy szobát a császári palotában. Akkor aztán Ţugulea mindent el­mondott a császárnak, amin keresztülesett, amíg a császár leányát elhozhatta.

Egész éjjel tanácskozott a császár.

Mondta a tanácsosoknak:

- Mit gondoltok, uraim, mit tegyünk ezzel a Ţuguleával? Ő mentett meg bennünket attól a fertelmes sárkánynétól meg a nemzetségétől. Vajon most arra szottyan-e kedve, hogy ural­kodjék is? És akkor mitévők legyünk? Öntsünk özön vért, tetézzünk halált halálra? Mikor úgy rémlik nekem, a végén mégiscsak ő győz?

- Ne félj, császárom - mondta az ármánykodó tanácsos -, megszabadulunk tőle. Add parancs­ba, hogy mérgezzék meg, s tegyék el láb alól.

- Hogy beszélhetsz így, uram? - mondta egy másik tanácsos. - Méreggel fizessünk annak, aki annyi szolgálatot tett nekünk, s annyi veszedelmet elhárított a fejünk felől?

- Igazságod van - felelte egy harmadik tanácsos -, én amondó vagyok, hogy tisztelet adassék Ţuguleának, a legnagyobb császári tisztességbe nevezzék ki, emeljék a tizenkét legfőbb bojár rangjára!

Egyik ezt tanácsolta, a másik azt, és sehogy sem tudtak megegyezni az ármánykodó tanácsos miatt.

- Úgy gondolom - vágta el a császár a beszédet -, az volna az igazság, ha ő venné feleségül a stiriák császárának leányát, hiszen ő hozta el, ő kockáztatta az életét miatta. Nem mondom, szerfelett tetszik a leányzó nekem is, majd kiesik a szemem, úgy vágynám a gyenge fala­tocskára, de le tudok erről a kincsről mondani, s annak hagyom őt, aki megszerezte. Nekünk és birodalmunk lakosainak tett szolgálataiért császári módon megajándékozom, s szépen hazatessékelem a hazájába. A szegény népet is így tudjuk megmenteni a gyászos vérontástól. Nem hiszem én, hogy egy ilyen vitéz, mint őkelme, megkísérelné ősapáimtól reám maradt jogaromra tenni a kezét! Hanem kérdjük meg elébb a leányt is, elfogadja-e férjének Ţuguleát?

- Bölcsen szóltál, császár - felelte a tanácsurak zöme -, felséged döntése az Úristennek is kedvére leszen!

Másnap a császár a legfelsőbb államtanács elébe hívatta Ţuguleát meg a leányt, s megmondta nekik, hogy a császári tanács mit határozott.

Azt felelte a császár leánya:

- Isten adjon neked hosszú életet, császár! Uralkodjál békességben! Én is úgy érzem, ez az igazság! Ha nem ezt tetted volna, megmondtam volna neked ezt magam is! Boldog az olyan birodalom népe, amelynek ilyen igazságos és pártatlanul bölcs uralkodója van.

- No, én is megértem életemben egy igazságos ítéletet! - mondotta a császárnak Ţugulea. - Te a boldogságot adod nekem, én tehát karom erejét ajánlom birodalmadnak. Ha veszély támadna népedre, gondolj rá, hogy él Ţugulea, s mindig kész érted és birodalmadért vérét ontani.

Néhány nap múltán, mikor már a császári ajándékokat is megkapta Ţugulea, mátkájával útra kerekedett. Azt gondolta, elmegy, meglátogatja a szüleit. És el is indult arrafelé.

Mikor Ţugulea a császári udvarból kiindult, maga a császár és hozzátartozói kísérték nagy tisztességgel a határig. Ott búcsút vettek egymástól, s elváltak útjaik.

Szinte repült a leány meg Ţugulea abbéli nagy örömében, hogy az Úristen teljesítette a kíván­ságukat. Mentek, s mire a nap nyugovóra szállott, odaérkeztek, ahol a két testvér várt reájuk.

Mikor a két testvér meglátta, hogy Ţugulea mátkája szebb a legszebb virágnál, s fehérebb a tejnél, gonosz szándék támadt bennük.

Mikor lefeküdtek volna, elsompolyogtak Ţugulea mellől, s törni kezdték a fejüket, hogyan szabaduljanak tőle.

- Most minket a faluban az öcsénkhez képest mindenki nevetségesnek fog tartani! - mondta a középső fiú.

- Veszejtsük el Ţuguleát - mondta a nagyobbik. - Te vedd el a lovát, én elveszem az asszo­nyát.

Úgy is tettek, ahogy eltervelték.

Éjszaka felkeltek, s remegő kézzel levágták Ţugulea fejét, elragadták a leányt, el a lovat is, s addig futottak velük, míg csak a szülőfalujuk közelében rájuk nem virradt.

A leány azonban oly keserves sírásra fakadt, hogy nem lehetett lelket verni belé.

- Mi megegyeztünk - mondták neki a testvérek -, s tudd meg, hogy tégedet is megölünk, ha elárulod, hogy mi pusztítottuk el Ţuguleát.

Megérkeztek a szülői házhoz.

A testvérek azt mondták az öregeknek, hogy Ţugulea a sárkányokkal való küzdelemben pusz­tult el. Úgy sírtak a szülők, mikor ezt hallották, hogy a fák meg a kövek is szánakoztak rajtuk. Nem apadt ki a szemükből a könny az Istennek sem! Úgy jajgattak, úgy siránkoztak, hogy nem lehetett őket lecsillapítani.

Sírt szegény leány is, de csak magába fojtva sírt, mert nem merte a száját beszédre nyitni.

Hanem Ţuguleában maradott egy szikrányi élet, nem ölték őt meg egészen a bátyjai. Resz­ketett a kezük, mikor a karddal rávágtak, s a fejét nem tudták lemetszeni. Egy cseppet éledezni kezdett, s mivel felkelni nem tudott, jajgatásra fakadt fájdalmában s szörnyű haragjában. Hát még mikor meglátta, hogy nincs mellette sem a leány, sem a lova!

Szomorú sorsára gondolt, meg a leányéra. Ki tudja, mit kell megérnie a testvérei keze között? S akkor csak eszébe jutott a sas meg a medve.

Alig telik egy kicsi idő, hát csak megpillantja a sast a fejénél, kezdi mesélni neki, hogy mi történt vele, s hát már hallja is az erdőből a medve hangját:

- Brumm, brumm, brumm!

Jött ám medve bátyó, hogy csak úgy visszhangzott tőle az erdő, recsegtek léptei alatt a hullott ágak, ropogtak a frissek, amerre elhaladt!

A sas már éppen el akart surranni, de mikor meglátta, hogy Ţugulea segítségére jön a medve is, ismét melléje szállt hát.

Már alig tudta Ţugulea a medvének is elmondani, hogy mi történt vele. A hangja elhalt, s egy kicsi vizet kért. Eliramodott a sas a kúthoz, s vizet hozott a begyében neki. Addig is - mondta a medvének - tapogassa meg Ţugulea sebeit, mert az ő orra nem elég tompa, s tegyen minden csontocskát a helyére, ha össze volna valahol törve.

Amint a vizet meghozta, Ţugulea megitta. Azt mondta a medve a sasnak:

- Mit tudjunk tenni, hogy ne haljon meg a jótevőnk?

- Keress nékem két vizesvedret - felelte a sas -, kötözzed azokat a lábaimra, úgy elmegyek én, mint a gondolat, hogy orvosságot hozzak Ţuguleának a Jordán vizéből, mert ott két kút van: egyik az élet vizével s a másik elevenítő vízzel. Elhozom neki az orvosságot, hiszen annyi jót tett velünk.

A medve vizesvedreket keresett, s rákötözte a sas lábára; úgy elrepült az azokkal, mint a vihar, a Jordán vizéhez. Vissza is tért, olyan sebesen, mint a gondolat.

A medve el nem mozdult Ţugulea mellől.

Mikor a sas megérkezett, a medve elevenítő vizet öntözött minden sebére, s a húsát össze­tapasztotta, aztán kétszer-háromszor meglocsolta az élet vizével.

Ki is gyógyult Ţugulea nyomban minden testi fogyatékosságából, s olyan ép, egészséges ember kerekedett belőle, amilyennek az anyja szülte volt.

Megköszönte szépen Ţugulea a sasnak meg a medvének, mikor látta, hogy éppen olyan derék legény lett, mint azelőtt és azt mondta:

- Látom én, hogy ti jobban szerettek engem, mint a testvéreim. Nincs most már nékem senkim ezen a világon. Mától kezdve veletek élek, ti lesztek a testvéreim.

- Szívesen ráállunk - felelte a sas -, de hogy tudnál te távol élni a szerelmesedtől meg a paripádtól?

- Hát ha egyszer nem lehet! - mondta Ţugulea.

- Nyeld le ezt a szavadat - mondta a medve -, bizony muszáj, hogy lehessen. Követségbe megy a sas, hadd tudja meg, hogy a testvéreiddel mi van? Én veled maradok. Mikor aztán eljön az ideje, elmégy a feleségedért, és ha beleegyezel, a bátyáidat elpusztítjuk.

- Ezek bizony jó tanácsok - mondta Ţugulea.

A sas elment, mindent megtudakolt, s mikor visszatért, azt mondta Ţuguleának, hogy minél sür­gősebben cselekedjék valamit, mert a leányt bizony mindenképpen arra akarják kénysze­ríteni, hogy hozzámenjen az egyik testvérhez, mert azt hiszik, hogy Ţugulea halott.

Mikor ezt Ţugulea meghallotta, két társával, a sassal meg a medvével felkerekedett. Néhány nap múlva el is jutott a házuk közelébe. Vártak, míg beesteledett, akkor az udvarba mentek.

Morogni kezdett a medve, mikor az udvarba tette a lábát. Kijöttek a testvérek nagy rémülten, s a medve után vetették magukat. Elkanyarodott előlük a medve, s Ţugulea mellé tért vissza. Eközben a leány elévette a fegyvereket onnan, ahová a testvérek tették, s azokkal fogadta Ţuguleát. A sas a karámhoz, Ţugulea folyton nyerítő lovához perdült, kötőfékét a csőrével kioldotta. Oda is ment a ló a gazdájához.

Mikor a sas meg a medve látta, hogy fel van már fegyverezve, búcsút vettek tőle. Azt mondták neki, ügyeljen, hogy csapdába ne essék, s azzal elbúcsúztak.

Mikor elmentek, Ţugulea bement a házba a szüleihez. Meg sem ismerték már. De akkor könnyben ázó orcával elmesélte a leány Ţugulea megöletésének igaz történetét.

Ţugulea testvérei fellármázták az összes szomszédokat, hogy medve van a faluban! Mikor megjöttek, és meglátták Ţuguleát, úgy földbe gyökerezett a lábuk, mintha az istennyila sze­gezte volna oda.

Felugrott a Ţugulea lova, s mind a két testvért agyonrúgta, azzal odament igazi gazdája mellé s könnyezve nyalogatta a kezét.

Mikor a szomszédok meghallották a testvérek gonosz tetteit, azt mondták, az Úristen szörnyű büntetése volt, hogy a ló agyonrúgta őket.

Éppen azt mesélte Ţugulea a szüleinek, hogy miken ment keresztül bolyongása közben, s hát zajt hall az udvaron. Kiment megnézni, ugyan bizony mi lehet? Mit gondoltok, hogy mi volt? Egy hadsereg volt. Leugrott a fővezér a lováról, Ţuguleához lépett, s átnyújtott neki valami birodalmi iratot. Meghalt a stiriák császára. Abban az írásban, amit Ţuguleának hoztak, a császár végrendelete volt. Halálos ágyán megkérdezte tőle a népe meg a tanácsosai, hogy kire hagyja a császárságot, mivel nincsen gyermeke.

Azt felelte a császár, hogy arra méltóbbat Ţuguleánál nem ismer. Akkor írásba foglalták a császár végakaratát, aláírta azt a császár, alá az egész nép.

Másnap elindult Ţugulea a feleségével meg a szüleivel a birodalmába. Ahogy odaérkezett, híre jött, hogy abban a várban is császárnak választották, amelyet megszabadított volt a sár­kány­nétól, a sárkányleányoktól, meg a sárkányné vejeitől. Úgy látszik, ott is meghalt a császár, s annak sem voltak utódai.

Akkor aztán Ţugulea egyesítette a két császárságot, szerelmetes mátkájával házasságot kötött, s olyan lakodalmat csapott, hogy annak az egész föld kerekségén híre futamodott, s még az unokák unokáinak is volt mit hallaniuk róla.

S uralkodtak, míg csak az Úristen megengedte nekik.

Én pedig,

felkaptam egy sánta lóra,
hadd buzdítsalak a jóra
kakas hátán lovagoltam,
s hetet-havat összehordtam

 

Fordította: Bözödi György

Fel a lap tetejére

 

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés