Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Mese Szaltán cárról...

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról

(fordította Kormos István)

Három ékes hajadon
Fonogat a guzsalyon.
Szól a legnagyobbik fennen:
„Kérne csak a cár meg engem!
Sütni-főzni állanék,
S mindenkit jóltartanék!”
Szól utána a középső:
„Engem kérne cári kérő!
Szőne-fonna gyors kezem
Új ruhát bőségesen!”
Szól kis húgocskájuk végül:
„Kérne engem feleségül!
Szülnék neki daliát,
Szebbet álmába se lát!”

Még a szava el se röppen,
Nyikordul az ajtó csöndben:
Szaltán cár a küszöbön,
A leányokra köszön.
Csacsogásukat kihallva
Állt ablakuknak alatta,
Föl is buzdult hamarán
A legkisebbik szaván:
„Aj, te zsenge szál virágom!
Légy te cárné, azt kívánom.
S mire délre száll a lúd,
Szülj egy vasgyúró fiút!
És ti, kedves húgocskáim,
Kövessetek, báránykáim,
A nyomunkba lépjetek,
Udvaromba jöjjetek.
Az öregebb süssön-főzzön,
A kisebbik fonjon-szőjjön!”

A pitvarba lép a cár,
Egy ugrásra ott a vár;
Üzennek mindjárt a papnak,
S még azeste lagzit laknak.
Ül a cár a lakomán
Ifjú neje oldalán,
Végül viszik éjszakára
Elefántcsont nyoszolyára,
S otthagyják az ifjú párt,
Ott a cárnét és a cárt.
Fazekánál a szakácsné,
Székénél sír a takácsné,
Dúl-fúl, egyik se mulat,
Úgy irigylik húgukat.
Az pedig, amint ígérte,
Még el sem telt nászi éje,
Cár-urától megfogan.

Háború jő komoran.
Ül Szaltán cár jó lovára,
Homlokán a búcsú árnya;
Kéri asszonyát igen,
Várja őt haza hiven.
S indul hadaival messze,
Ütközetből ütközetbe;
Közben otthon rőfnyi szép
Fiút ád nekik az ég.
Óvja magzatát az anyja
Mint sas vigyáz fia-sasra,
S megy a hírrel gyors futár,
Hadd örüljön meg a cár.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Húguk elveszejtenék,
Hát elő csak hírnökét!
Három kígyó, három áspis,
Írnak ím Szaltánnak máris:
„Szült a cárné éjszaka,
Szörnyszülött a magzata,
Se nem egér, se nem béka,
Kutya kölyke-vakaréka.”

Fut Szaltánig a futár:
Olvassa a hírt a cár,
És veszett haragra lobban,
Öli emberét el onnan,
De aztán lecsillapul,
S mérge ily parancsba fúl:
„Várjanak békén a cárra,
Hazaindul nemsokára!”
A futárnál a levél,
Nyargal haza, mint a szél.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Addig töltöget neki,
Míg eszét elvedeli,
S hoppsz! a tarsolyba könyékig;
A levelet kicserélik,
Hamisat dugván belé.
Szó dödög, a részegé:
„Urunk-cárunk azt ítélte,
Hányják tenger fenekére,
Ahol legmélyebb a víz -
A cárnét s a fattyut is!”

Aj, a sok bojár de ajgat,
Cárt úgy senki nem sirathat,
A cárnét is kedvelik,
Mégis indul mindegyik
Cári ágyasházba sebten
És a hírt jelenti fennen
- Mit üzent a messzi cár -
Egy szakállas vén bojár.
Abroncsos hordó a börtön,
Görgetik végig a földön,
Benn a cárné s gyermeke -
Zsuppsz! a tengerbe vele!
Fenn az ég, csillaggal ékes,
Lenn a víz, hulláma széles,
Felhő lebeg az egen,
Hordó ring a tengeren.
Belül hang: jajos sírásé,
Börtönében sír a cárné,
Fia meg csak rikogat,
S egyre nő, hogy még olyat!...
Anyjának aj-baj az élet,
S ő a tengerrel beszélget:
„Héj, hullám, te víg s szabad!
Fusd ki kedvedre magad!
Tajtékod magasra csapjon,
Úr vagy te a sziklaparton,
A földet elnyelheted,
Gályák csak pihék neked;
Szánj meg, mert az életünk kell,
S vess szárazra börtönükkel!”
Szót fogad a víz neki,
A hordót ím görgeti
Tarajos hulláma partra,
S zúdul vissza már rohanva.
Érzi a két rab madár,
Hogy hordójuk földön áll,
De belé zárolva tétlen
Meddig ülnek a sötétben?
Hát föláll nyújtózni benn
A kis cárfi könnyeden;
Még csak mostan látni nagynak.
„Elkelne igen egy ablak!” -
Szól s nem mond több betűt,
S hordaján nagy léket üt.

Szabad anya s fia végre.
Lépnek sziget fövenyére;
Körös-körül sík mező,
Rajt egy tölgyfa, zöldellő.
Áll töprengve, áll a cárfi:
„Jó volna már vacsorázni.”
Tör egy ágat hirtelen,
Meghajlítja ívesen,
Húrnak pedig a keresztje
Zsinórját köti keresztbe,
Nyílvesszőnek ott a nád,
Tördeli a szálasát,
És mezőn túl, halmon is túl,
Part felé vadászni indul.

Tengerpartra alig ér,
Éles sikolyt hoz a szél...
Harsogó hullámmorajban
Látván látja, hogy mi baj van:
Lenn az ár hattyút dobál,
Fenn karmos keselyű száll.
Csapkod a hattyú ijedten,
Szárnya vizet szántva rebben,
Vijjogást hallat magas
Röpte közben fenn a sas...
Akkor pendül az íj húrja,
Sas nyakát a nyíl átfúrja,
Hull alá a keselyű -
Körül a víz vérszínű.
Áll a cárfi vont ijával,
Többet az a sas se szárnyal;
A hattyú is ott terem,
Sújtja-vágja szüntelen,
Szép fehér szárnytolla borzas,
Sasra hét halált kiolvas.
S szól - szava ámultató,
Mert emberi az a szó:
„Cárfi, te! mentő vitézem!
Szavamat hozzád idézem!
Mostan három nap alatt
Nem jut egy szűkös falat,
Mert örvény forog nyiladdal,
De ne bánd; baj s mégse nagy baj:
Meghálálom ezt neked,
Jóért jóval fizetek.
Nem hattyú a megmentetted:
Szűz életét védelmezted,
S nem rabló sas halt halált:
Varázsló, ki sírba szállt.
Téged soha nem feledlek,
Mindig megtalálsz, ha kellek;
Most ne hagyd anyád maga,
Mert közel az éjszaka.”

Azzal felröppen magasba.
Ím a cárfi s édesanyja
Várta nyugtalan az éjt,
S éhesen aludni tért.
Valahára jő a reggel;
Néz a fénybe vizsla szemmel,
S lát a cárfi nagy csodát:
Földből szökkent palotát.
Vára bástyaorma cifra,
És fala mögött vakítva
Tornyok erdeje ragyog,
Rajtuk bíbor ablakok.
Kelti ám anyját repesve.
Ámul az: „Hát ez mi lenne?”
Szól a cárfi: „Azt hiszem,
Így fehér hattyúm izen.”
S lépnek boldog sóhajtással
Ama várküszöbön átal,
Akkor pedig - gingalang -
Bongva koldul száz harang;
Tódulnak elő a népek,
Kórus zeng, magasztos ének,
Aranyos hintón pedig
Fényes udvar érkezik.
És míg száll a hála fennen,
Koronát hoznak dús selymen:
Cárfi homlokára föl -
Ott szikrázva tündököl.
S mert az cári anyja vágya,
Lépve fényes trónusára
Kap a cárfi hát nevet:
Ez a Gvidon nevezet.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab,
Míg hajójuk fut a széllel,
A hajós mind partra kémlel,
S ámuldoznak: „Még ilyet!
Ez csak még csudás sziget!
Város nőtt ott! arany tornyok!
Őrzik szálas darabontok!”
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Drága prémet adtunk-vettünk,
Sok aranymarhát szereztünk.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”

Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem.”
Indulnak seregesen.
Áll a parton, nézi őket,
Búsan a messzi menőket,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Bánat nincs nagyobb talán:
Hogy nem láthatom apám.”
Szól hattyúja: „Sose bánjad,
Mert valóra válik vágyad:
Szállj csak átal, hercegem,
Szúnyogként a tengeren.”
S tárja szárnyait suhogva
Ím a hattyú a habokba,
És Gvidonra víz frecseg,
Bűvös-bájos permeteg,
S hát, abban a pillanatban,
Mint csöpp szúnyog, szárnyra pattan,
Huss! Repül, ahogy akar,
A hajóig ér hamar,
Föl! s egy vaksi szögletében
Megbúvik nagy észrevétlen.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szakán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásán ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
- Három ártó szellemek -
Körötte csellengenek.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog.
Láttunk is egy csuda dolgot:
Egy lakatlan szigetet!
Kietlenebb nem lehet:
Partja sziklás, földje hitvány,
Egy szál tölgy magaslott síkján,
S város csöppent most oda -
Közepén nagy palota,
Arany tornyok, fényes termek,
Dús templomok, ékes kertek.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved.”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony,
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.
„Csak ilyen csudára tellett?
Tudok én csudát, de szebbet!
- Herren a szakács banya. -
Város áll? Mi az maga?
Egy fenyő, az csuda látvány:
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
S ez valóság, nem mese.”
Szaltán ámuldozva nézdes,
Ám a szúnyogocska mérges,
Szakácsnénak száll vadul,
És a jobb szemébe szúr.
Ijedez az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel;
Húga, napa s szolgahad
Szúnyog szállatán szalad:
„Álnok férge! ha elkaplak,
Pórul jársz!” - De ott az ablak:
Huss, ki rajt! s a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Mert van egy csudás csuda,
Nem kell más nekem soha:
Egy fenyő a csuda látvány,
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló.
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
Valóság ez, vagy mese?”
Feleli a hattyú nyomban:
„Nincs hazugság a dologban.
Azt a mókust ismerem,
Hát ne búsulj, hercegem!
Szívesen segítek néked,
Semmit nem kell kétszer kérned.”
Indul a herceg haza,
Tovatűnt a bánata.
Alig lép be udvarára,
Ugyan eláll szeme-szája:
Ott van a csudás fenyő,
Mókus bukkan rajt elő,
Mogyorót ropogtat ülve,
Gyűlik ám a héj körülte,
Magja meg külön halom;
Énekel nagy szilajon,
Hogy az udvar népe hallja:
„Ajjha, kerek erdő, hajjha!”
Még csak ez a nagy öröm!
Gvidon sóhajt: „Köszönöm!
Jó hattyúm, az ég megáldjon,
Teljes szívemmel kívánom!”
S ím: kristály kalit kerül,
A kis mókus benne ül,
Kalit mellett strázsa strázsál,
Egy kincstárnok kincset számlál;
Pince, kamra mind tele,
S ez a mókus érdeme.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget.
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak;
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Eladtunk sok acélkardot,
Aranyláncot, ezüstcsattot.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem.”
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Gvidon: „Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!...”
Az a vízre csap megint;
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Száll Gvidon, mint csöpp legyecske,
Lenn víz, fenn ég végtelenje;
Hamar a hajón terem,
Be egy résbe hirtelen!

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhitott öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Babariha s a takácsné,
Meg a félszemű szakácsné,
Három rút varangy csücsül
Mérgesen a cár körül.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Abban arany tornyok s termek,
Dús templomok, ékes kertek,
Palota előtt fenyő,
Alatta egy illegő
Mókus ül kristálykalitban,
Mókás mókus, illan-villan,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje.
És a mókus élete?
Mellette szolgáló strázsa,
S egy kincstárnok ajtajába,
Ha ott marsol a sereg,
Mókusunknak tiszteleg.
Aranyhéjból sok pénzt vernek,
Hajigálja csak a gyermek,
S hordja a felnőtt, ahány,
A smaragdot vékaszám;
Ott nem látsz sehol egy házat,
Csak tündöklő palotákat.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved!”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.

Hangja mint az éjszakáé,
Szól sötéten a takácsné:
„Még talán az is csuda,
Hogy követ rág mókusa?
Hogy smaragd lenne a magja,
S aranyhéjjal egybe rakja?
Ezzel el nem ámítasz,
Hátha csudád nem igaz!
Más csudát hallj - nincsen párja
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Ez csuda - jobbat ki mondhat?
Nem tudok csudát nagyobbat!”
Hallgat a vendégsereg,
Vitaszó ott nem pereg.
Néz Szaltán cár hüledezve;
Dong dühödten a legyecske,
S megcsípi - röpködve szét -
A takácsné bal szemét.
Telleget az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel.
Hajsza indul: „Üsd agyon!
Most!... Hamar!... Az asztalon!
Ott repül... Ohó, elkaplak!
Ej, te!” - Huss, ihol az ablak,
És a légy a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem:
Van egy csuda, nem titok,
Melyet én úgy áhitok!”
„Mire vágysz? Milyen csudára?”
„Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.”
Szól hattyúja: „Hercegem, te!
Én nem búsulnék helyedbe;
Azt a csudát ismerem,
Hadd a bú-bajt, kedvesem!
Ama híres harminchárom
Jó vitéz testvér barátom,
Siess haza mielőbb,
S várj nyugodtan - jönnek ők.”

Bánatát ím sutba dobja,
S tenger ellen, bástyafokra
Ül a herceg, s várva vár -
Szirtre csapdos fel az ár,
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom vívni kész
Pikkelyvértes jó vitéz.
Elindulnak párosával;
Elöl galambősz hajával
Vén apóka lépeget,
Vezetvén a sereget.
Fut vendégei elejbe
Gvidon a partra sietve;
Vára népe is szalad.
Szól apó, a kedves agg:
„Ékes hattyú küldött minket,
Nyájas szóval arra intett,
Álljunk lenn a sánc alatt,
S védjük büszke váradat.
Mától fogva nappal-éjjel
Ne törődj te semmi vésszel:
Tengermélyből feljövünk,
S téged bátran őrizünk.
Látsz bennünket nemsokára,
De most vissza, tengerárba,
Mert fullaszt itt a világ.”
S lebuknak a daliák.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak,
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Szilaj doni paripákat
Elcseréltünk jónehányat.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem.”
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Ovidon: „Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!...”
Az a vízre csap megint,
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Icipici lett a herceg.
Kis dongócska, cseppnyi szerzet,
Züm-züm, száll a tengeren,
Hamar a hajón terem,
És leszállva észrevétlen,
Megbúvik egy repedésben.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Hárman nézdelik a cárt,
Négy szemmel - több úgyse lát.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Csuda jő ott új csudára:
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Kél a vízből ősz szakállal,
Hozza népét párosával,
Sánc körül az őrcsapat
Súlyos léptekkel halad.
Olyan harcra szánt sereggel
Az urának félni nem kell;
Gvidoné az a sziget.
Aki hódoló híved!”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony
Meg se pisszen; napamasszony
Herren csak, Babariha:
„Mit csudáltok annyira?
Parton császkálnak az őrök?
Azzal én mit sem törődök!
Nyújtsd meséd, elszenvedem,
Csak hát nem csuda nekem!
Híre jár egy más csudának,
Csudák legnagyobbikának:
Él egy messzi cárleány,
Földre szállt tündér talán,
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha felcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Higgyetek a vén szavának,
S ezt nevezzétek csudának!”
Hallgat a vendégsereg,
Egy pisszt ott nem ejtenek.
Szaltán ültiben elképed,
Cárfiban gyűlik a méreg,
De nem bántja, zsongva szét,
Vén Babariha szemét,
Zümmögélve-döngicsélve
Csak leszáll az orrhegyére,
S csíp belé fullánkosat,
Dagad is, hogy még olyat!
Támad nagy zsivaj, de nyomban:
„Ó! Jajajjaj! Itt van! Ott van!
Ide, őrök! Arra száll!
Üsse le valaki már!
Megvan! Aj, nem! Én lecsaplak!
Mégse!” - Nyitva ám az ablak,
Huss ki! és a tengeren
Hazaszáll szép csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem:
Pár jut minden ifjúnak,
Én vagyok félszárnyú csak.”
„Mondd csak, választottál volna?”
Felel Gvidon vágyakozva:
„Él egy messzi cárleány,
Földre szállt tündér talán,
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha felcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Mondd, igaz e lány személye?”
S pillog hattyújára félve.
Néz a hattyú messzire,
Nagy sokára szól íme:
„Van olyan lány a világon,
De a nő - hidd el, barátom,
Nem kesztyű, mit lehúzol,
És az övedbe dugol.
Mondok bölcs tanácsot egyet:
Ezt előbb meghányjad-vessed,
Mert ha valahol hibás,
Jő későbben a sírás.”
De csak kunyerált a cárfi,
Hogy ne kelljen állni-várni,
Ő megfontolt már jövet
Mindent, ami csak jöhet,
S indulna akármi messze
Azt a cárleányt keresve,
Gyalogszerrel is akár,
Csak meglássa végre már.
Sóhajt csak a hattyú erre:
„Nem kell útra kelni messze,
Társadat most láthatod,
Mert a cárlány - én vagyok.”
Villan tolla, szárnya lebben,
Már fenn száll a fellegekben,
Tenger fölül partra száll,
Bokrok közé a madár,
Hószín tollát ím lehányja,
S áll elé a cár leánya:
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha fölcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Gvidon herceg átkarolja,
Repesőn mellére vonja,
Szíve csordultig tele,
Siet anyjához vele.
„Aj, úrnőm te, jó anyácskám
- Mondogatja térden állván -,
Asszonyt hozott gyermeked,
Szorgos, jó menyet neked;
Áldásért állunk elédbe,
Engedelmet remélve.
Áldj meg, és kívánj reánk
Boldog életet, anyánk.”
És a földön már a térdük;
Szent ikont tartván fölébük
Anyjuk sírva így rebeg:
„Áldásommal éljetek.”
Nem soká csűrik-csavarják,
Hamar lagzijukat lakják,
S várják - nap, hét, hó de megy! -
Lányt vagy fiút szül Lebegy.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak;
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Nem ingyenbe adtunk-vettünk,
Csempész árut rejtegettünk.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába...”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Mikor hazafelé szálltok,
Víg szél hajtsa vitorlátok!
S Szaltánnak, ki uratok,
Üzenetet mondjatok:
Eljövetelét ígérte,
De mikor ér ide végre?!
Vigyétek üdvözletem.”
Mennek hát seregesen.
Gvidon herceg most nem mozdul,
Otthon marad asszonyostul.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe.
Cárjuk ül a trónusán,
Koronával homlokán.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Hárman nézdelik a cárt,
Négy szemmel - több úgyse lát.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Arany tornyok, fényes termek,
Dús templomok, ékes kertek,
Palota előtt fenyő,
Alatta egy illegő
Mókus ül kristálykalitban,
Mókás mókus, illan-villan,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje.
Mindig strázsa van vele.
S hát csudák jönnek csudákra:
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész,
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Olyan harcraszánt sereggel
Az urának félni nem kell.
És a hercegné! Olyat
Nem találsz csudát sokat!
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire.
Gvidon hercegé e város,
Híre hét országra szálldos.
Küldi új üdvözletét,
Bár neheztel kicsikét,
Mert utaztodat ígérted,
De hiába üzen érted.”

Nem bírja tovább a cár -
Hajóhada készen áll.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.
Dehogyis hallgatna rájuk,
Mérgesen dobbant a cárjuk:
„Cár vagyok-é, vagy kölyök?
Csönd legyen már, ördögök!
Még ma indulok!” - kiáltja,
S teremajtaját bevágja.

Gvidon bástyafokra ül,
Tenger-nézve elmerül:
Most nem zúg az háborogva,
Alig mozdul egy-egy fodra.
S lám, a távol szemhatár
Szélén sok-sok gálya száll;
Jő a messzi vízen átal
Hős Szaltán hajóhadával.
Dobban a herceg szíve,
Fölkiált ott ültibe:
„Héj, anyámasszony, te árva!
Ifjú hitvesem, te drága!
Ím, hajók! hajók, azám!
S rajtuk pedig jő apám!”
Nézdel távcsövén a herceg,
Míg a sok hajó közelget.
Áll Szaltán fedélzetén,
Távcsövével a szemén.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Áspis kígyóként figyel
A vidéken messzi el.
Ágyú dörren, messze hangzó,
Bongva konduló harangszó;
Gvidon már a parton áll,
Szaltán népe partra száll.
Szakácsasszonyt, takácsasszonyt,
S Babariha napamasszonyt,
S elöl Szaltánt vezetik -
Ámul-bámul mindegyik.

Várkapun ím beljebb térnek,
Felragyognak kardok, vértek;
Harminchárom jó vitéz
Őrködik ott, vívni kész,
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Lép Szaltán cár az udvarba:
A fenyő ott, és alatta
Kicsi mókus, dúdoló;
Ott az aranymogyoró.
Kiharapja aranymagját,
Zsákba gyűjtögeti nagyját.
Körülte az udvaron
Színaranyhéj, nagy halom.
És csuda jő új csudára...
Ím Gvidon hitvese-párja:
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása;
Gvidon anyját vezeti.
Néz a cár - megismeri.
Hős Szaltán szíve megdobban:
„Csak nem ő az? Ő, valóban!”
Elakad lélegzete.
Két szeme könnyel tele.
Hű párját magához vonja,
Néz menyére, néz Gvidonra;
Roskadnak az asztalok -
Nagy lakomát csapnak ott.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Futkos háromfele már,
És nyomukba fut a cár.
Vétkét mindhárom bevallja
Sírdogálva, szipogatva;
Szaltán megbocsát nekik,
Mehet haza mindegyik.
És leül - elő kupája!
Néz hamarost az aljára.
Volt kupám, csurdig tele,
De csak bajszom ért bele.

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés