Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - A félelemkereső

A félelemkereső
Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A félelemkereső

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember s annak két fia. Az idősebb ügyibevaló, okos fiú volt, de a másik: féleszű, kolontos volt, minden dolgával csak bosszúságot szerzett az apjának.

Az idősebb fiúnak csak annyi hibája volt, hogy este sehová sem lehetett küldeni, annyira félénk természetű volt s különösen ha a temető mellett kellett elmennie, a foga is vacogott a félelemtől. Bezzeg nem félt a kisebbik. Ha hallotta, hogy ez vagy az az ember megijed attól vagy ettől, szörnyen csudálkozott. Mondta is gyakran: Na, én igazán nem értem, mi az a félelem. Ha egyebet nem, azt az egy mesterséget szeretném megtanulni.

Hát hiszen, ha erre volt kedve, hamarosan lett alkalma is. Azt mondta neki az apja:

- Hallod-e, már elég nagy s elég erős vagy, hogy te is tanulj valamit. Látod-e, a bátyád mindig dolgozik, te pedig reggeltől estig lustálkodol. Bizony nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön.

- Jól van, apám, mondta a fiú, én szívesen tanulok s ha kelmed is úgy akarja, szeretném megtanulni a félelmet. Mert ezt nem ismerem.

Hallotta ezt a beszédet az idősebb fiú s nagyot kacagott.

- Ó, te bolond, te, mit beszélsz! Hiszen csak eredj, hamar kitanulod ezt a mesterséget.

Hanem a szegény ember nem nevetett. Nagyot sóhajtott s azt mondta:

- Ó, te ügyefogyott, te! A félelmet akarod megismerni? Azzal ugyan nem keresed meg a kenyeredet.

Na, jól van, a hogy lesz, úgy lesz, majd meglátjuk, hogy lesz. Éppen akkor talált arra felé járni a harangozó, beköszönt az udvarra, szóba állott a szegény emberrel, kérdezte, mi ujság, hogy s mint megy a soruk? Az ám, jó helyen kérdezősködött, mert a szegény ember nem fogyott ki a panaszból. Hogy ilyen meg olyan nagy a szegénység, mikor van kenyér, mikor nincs, a kisebbik fia csak lógáz elé-hátra egész nap, nem fér a nyakára a dolog, tanulni sem akar semmit.

- Dehogy nem akarok! - - szólt közbe a kolontos fiú. - Most mondtam, hogy szeretném meg­tanulni a félelmet.

- No, hallja? Hát nincs igazam? - mondta a szegény ember. - Hát lehet ezzel kenyeret keresni?

- Egyet se évelődjék kelmed, - mondta a harangozó. - Adja hozzám ezt a fiút. Nálam jó dolga lesz s kitanulhatja ezt a mesterséget, ha olyan nagy kedve van rá.

Se szó, se beszéd, hadd menjen Isten hírével, gondolta a szegény ember s ment is a fiú nagy örömmel, beállott szolgálatba a harangozóhoz.

- Na, - gondolta magában a harangozó - majd megtanulod nálam, mi az a félelem. Mindjárt felvitte a toronyba, megtanította harangozni s két nap mulva, mikor már értette a harangozást, éjnek idején, éppen éjfélkor, felrázta az ágyból, s küldte a toronyba, hogy harangozzon.

Fölkelt a fiú, ment a toronyba, megfogta a kötelet, de amikor éppen rángatni akarta, látja, hogy a torony ablakában ott ül valaki, talpig fehér lepedőben.

- Hé, ki vagy? - kiáltott a fiú - de a fehér lepedős valaki egy szót sem szólt, azt is lassan mondta, s meg sem mozdult.

- Felelj, vagy jer ide, - kiáltott a fiú. - Nincs itt neked semmi dolgod éjjel.

De a fehérlepedős valaki (a harangozó volt az!) meg sem mozdult, hadd higyje a fiú, hogy kísértet.

Harmadszor is megszólította a fiú:

- Hé, fickó, mondd meg, ki vagy, mert különben, ledoblak a lépcsőn!

- Abból ugyan nem eszel, gondolta magában a harangozó s meg sem mozdult, nem hogy szólt volna.

Hej, megmérgelődött a fiú. Egy-kettőre a torony ablakához ugrott, megragadta a „kísértetet” s úgy ledobta a lépcsőkön, hogy az nagyot nyekkent belé s most már csakugyan nem mozdult meg, merthogy nem tudott megmozdulni. A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott s aztán szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek, elaludt.

Eközben a harangozóné csak várta, várta az urát, de várhatta, ott nyögött, jajgatott az egy szögeletben. Mikor aztán megsokallotta a várást, felrázta a fiút s megkérdezte:

- Te, nem tudod, hol maradt az uram? Még előtted felment a toronyba, vajjon miért nem jön?

- Én nem láttam őkelmét, - felelt a fiú - de a torony ablakában állott valami fehérlepedős fickó. Szólítottam háromszor, nem felelt, megfogtam s a garádicson lehajítottam. Menjen, nézze meg, nem a harangozó-e.

Szaladt az asszony esze nélkül s hát csakugyan ott feküdt az ura egy szögeletben, nyöszörgött, jajgatott: jaj, a lábam, jaj! Bezzeg hogy kificamodott a lába a nagy esésben. Nagy nehezen lábraállította az asszony az urát, hazatámogatta, aztán éktelen kiabálással, jajgatással szaladt a szegény emberhez:

- Jaj, jaj! Jőjjön ki kend! Tudja-e, mi történt? A kend akasztófára való fia ledobta az uramat a torony garádicsán! Az uram lába eltörött. Mindjárt eltakarítsa a háztól azt a kötélre valót! Hallotta kend?!

Hiszen nem kellett bíztatás a szegény embernek, szaladt a harangozóhoz, a fiút eldöngette, hogy a csontja is ropogott belé.

- Ne üssön kend! - kiabált a fiú. - Én nem vagyok hibás. Háromszor megszólítottam, miért nem felelt?

- Hallgass, te istentelen, te! Eltakarodj a szemem elől, ne is lássalak többet!

- Hiszen jól van, jól, mondta a fiú, nem is maradok itt, csak megvárom a reggelt, megyek s meg sem nyugszom, míg a félelmet meg nem ismerem.

- Hát csak eredj, bánom is én akármit csinálsz, csak ne lássalak. Nesze, itt van ötven tallér, menj világgá s meg ne mondd senkinek, hová való vagy, kinek a fia vagy, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad.

- Ne féljen apám, mondotta a fiú, én miattam többet nem szégyenkezik. Isten áldja meg!

Ahogy felkelt a nap, a fiú is felkászolódott, zsebrevágta az ötven tallért s indult világgá. Ment, mendegélt s a mint ment, folyton csak azt sóhajtotta hangos szóval: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hej, ha megtanulhatnám! Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele egy ember, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Mit beszélsz, te fiú? A félelmet akarod megtanulni? Látod-e amott azt a fát? Nézd meg jól! Akasztófa az. Hét ember lóg rajta. Eredj, ülj az akasztófa alá, hálj ott ma éjjel s reggelre megtanulod a félelmet.

- Bizony, ha megtanulom, mondta a fiú, kendnek is adom az ötven talléromat, csak jőjjön ide reggel.

Azzal Istennek ajánlották egymást, az ember ment a maga útjára, a fiú az akasztófa felé s hogy odaért, alája ült s várta szép csendesen a nap lenyugvását. Na, lement a nap, besetétedik s egyszerre csak hideg szél kerekedik, de olyan, hogy a fiúnak vacogott a foga belé. Nagy hirtelen ágat-bogat gyűjtött össze, tüzet gyujtott, melléje telepedett, de éjfélkor még erősebb szél kerekedett s a tűz mellett is majd megfagyott. Fölnéz az akasztófára s látja, hogy a szél csakúgy lóbálja, hányja-veti ide-oda az akasztott embereket. Gondolja magában: ej, ej, itt a tűz mellett is majd megfagyok, hát még azok a szegények odafent! Volt az akasztófa aljában egy lajtorja, nekitámasztotta az akasztófának, fölmászott s egyik holttestet a másik után le­oldotta, mind a hetet lehozta s a tűz mellé szépen lefektette. Aztán megpiszkálta a tüzet, hadd égjen jobban, még fát is szedett össze, rá rakta, lobogott, pattogott a tűz s csakúgy örült a lelke, hogy most már azok a szegény emberek nem fáznak. Bezzeg hogy nem fáztak, de merthogy mozdulatlan feküdtek egy helyben, tüzet is fogott a ruhájuk.

- Hé, atyafiak, mondta a fiú, vigyázzanak kendtek, mert különben ujra felfüggesztem kendte­ket.

Hát azoknak ugyan beszélhetett, nem hallottak azok egy szót sem, csak feküdtek mozdulatlan s egyszerre csak lángba borult a ruhájuk. Hej, megmérgelődött a fiú!

- Mit, hát hiába beszélek nektek?! Azt akarjátok, hogy én is elégjek veletek? Olyan nincs!

Megfogta sorba s felvitte őket oda, a hol voltak, hadd lógjanak, kalimpáljanak ott tovább. Aztán lefeküdt a tűz mellé s aludt mint a bunda. Reggel jött az ember, már előre örült az ötven tallérnak, de bezzeg lefittyent az ajaka.

- No, megtanultad a félelmet? - kérdezte.

- Nem én, honnan tanultam volna meg? Talán bizony ezektől az emberektől, kik még a száju­kat sem nyitották ki?

- No, mondta magában az ember, ilyet még nem láttam világéletemben.

Tovább ment a fiú s a mint ment, mendegélt mind csak azt sóhajtozta: hej, csak megtanulnám a félelmet! Hej, csak megtanulnám! Éppen mögötte jött egy fuvaros, hallja a sóhajtozását s kérdi:

- Ki vagy, te fiú?

- Azt nem tudom.

- Hová való vagy?

- Nem tudom.

- Ki az apád?

- Azt nem szabad megmondanom.

- Hát mit dunnyogsz te folyton magadban?

- Szeretném megtanulni a félelmet s nincs, aki megtanítson rá.

- Már hogyne! Jere csak velem, én majd megtanítlak.

A fiú mindjárt hozzászegődött, mentek tovább együtt s éjjelre egy vendégfogadóban szállot­tak meg. Amint belépett a szobába, az volt az első szava: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hallja ezt a korcsmáros, nagyot kacag s mondja:

- No, ha csak erre van kedved, itt majd megtanulod!

- Ugyan hallgass, mondta a korcsmárosné! Már sokan megjárták itt. Kár volna ezekért a szép szemekért, ha reggel nem látnák a napot.

- De, - mondta a fiú - akármilyen nehéz legyen, én meg akarom tanulni a félelmet. Ezért mentem világgá.

Nem hagyott addig békét a korcsmárosnak, míg ez el nem mondta, hogy nem messze innét van egy elátkozott vár, hol megtanulhatja a félelmet, ha három éjet ott tölt. Aztán elmondta azt is, hogy a király annak igérte a leányát, aki három éjet el mer tölteni a várban. Van ott ren­geteg kincs, azt a gonosz szellemek őrzik s aki azoktól megszabadítja, egész életére elvetheti a gondját, úgy meggazdagodik. Már sokan próbáltak szerencsét, de még eddig mind ott­hagyták a fogukat.

Alig várhatta a fiú, hogy megvirradjon, ment a királyhoz s jelentette magát:

- Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, ha megengeded, három éjet ott lennék az elátkozott várban.

- Jól van, mondta a király, eredj. Háromféle dolgot választhatsz szabadon s viheted magaddal.

Mondta a fiú:

- Köszönöm, felséges királyom, hát akkor csak adasson nekem tüzet, egy esztergapadot, meg egy gyalupadot s bárdot hozzá.

Mind amit kivánt a fiú, a király nappal a várba vitette s mikor esteledett, fölment a fiú a várba, az egyik szobában tüzet rakott, a gyalupadot melléje tette, a másikra pedig ráült. Aztán el­kezdett sóhajtozni: hej, csak megtanulnám a félelmet! De itt ugyan nem lesz, akitől! Éjfél felé a tűz leszakadt, megpiszkálta, a tűz lángot vetett s abban a pillanatban valami nyávogást hall a szoba egyik sarkából: nyáu, nyáu, nyiáu! Jaj de fázunk! Majd megfagyunk!

- Mit nyávogtok, bolondok! kiáltott a fiú. Ha fáztok, jertek ide, a tűz mellett majd meg­melegedtek.

No, ha hívta, hát jött is egyszeribe két nagy fekete macska, azaz, hogy mit mondok: jöttek! Egy ugrással ott termettek, a tűz mellé telepedtek, az egyik a fiúnak jobb, a másik a baloldala felől s aztán szörnyű haragosan, rettentő vadul néztek reá. Mikor aztán fölmelegedtek, kérdezték a fiút:

- Pajtás, nem akarsz velünk kártyázni?

- Mért ne? Hanem előbb mutassátok a körmötöket, hadd látom.

A macskák szó nélkül kinyujtották a lábukat s mutatták a körmüket.

- Ej, de hosszú körmötök van, mondta a fiú. Minek az? Várjatok csak, hadd vágom le előbb.

Feleletet sem várt, nyakoncsípte a macskákat, föltette a gyalupadra, odasrófolta a lábukat, aztán mit gondolt, mit nem, elég az, hogy azt mondta: na, jól megnéztem a körmötöket, nem játszom én veletek kártyát - agyoncsapta mind a kettőt s kidobta az ablakon. Megint leült a tűz mellé, azaz hogy le akart ülni, mert egyszerre csak seregestűl tódultak be a szobába a nagy fekete macskák s a még nagyobb fekete kutyák; a macskák nyávogtak, a kutyák ugattak rettenetesen, csikorgatták a fogukat, a szemük csak úgy hányta a szikrát. Annyian voltak, hogy a fiú már nem tudta, merre húzódjék.

- Ej, ilyen-olyan adta, gondolta magában, elég volt már a tréfából, hadd vetek véget ennek. Fogta a bárdját, közéjök csapott s a melyik idejében félre nem ugrott, azt mind agyoncsapta s kidobta az ablakon. Aztán megint felélesztette a tüzet s nagy nyugodtan tovább üldögélt, melegedett mellette. Egyszerre csak laposokat kezdett pislantani, szeretett volna lefeküdni s aludni. Néz erre, néz arra, vajjon van-e ágy. Az ám, az egyik szegletben volt egy nagy ágy.

- No, ez éppen jó lesz, ebbe belefekszem, mormogta magában s lefeküdt. De mikor éppen be akarta hunyni a szemét, megmozdult az ágy, elindult s körüljárt az egész várban.

- Hát csak eredj, mondta az ágynak, ha nincs jobb dolgod.

Hiszen ment is az ágy, nem kellett annak bíztatás, úgy szaladt, mintha hat ló lett volna elébe fogva, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, aztán egyszerre csak felborult.

- De már így nem alkudtunk, mondta a fiú. Nekivetette a vállát, félrebillentette az ágyat, felkászolódott, visszament a tűz mellé, ott feküdt le s reggelig aludt mint a bunda.

Jő reggel a király, látja, hogy ott fekszik a földön.

- Na, ezt bizonyosan megölték a kísértetek, mondja magában. Kár, igazán kár ezért a szép fiúért.

De már erre megmozdult a fiú, fölnézett a királyra s mondta:

- Egyet se búsuljon, felséges királyom, kutya bajom sincsen!

Ámult, bámult a király, nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.

- Ugyan bizony, hogy tudtál életben maradni? kérdezte a fiut.

- Hát, felséges királyom, úgy maradtam, ahogy maradtam. Elég az, hogy egy éjszaka eltelt, majd eltelik valahogy a másik kettő is.

Aztán ment a korcsmároshoz. De bezzeg hogy szeme-szája táltva maradt ennek is.

- Na, mondta, nem gondoltam volna, hogy még életben lássalak. Hát megtanultad-e, mi a félelem?

- Dehogy tanultam, dehogy tanultam, felelt a fiú szomorúan. Talán nem is tanulom meg soha.

Este megint felment a várba, leült a tűz mellé s elkezdett sóhajtozni: Hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé egyszerre csak nagy lármát, kiabálást hall, néz erre, néz arra, nem lát semmit s amint erre-arra forgatja a fejét, hát csak leesik szörnyű nagy kiáltással elébe egy félember.

- Hé! Hé! - kiáltott a fiú - még egy félember hibádzik innét - ez így kevés.

Erre újra nagy lárma, sivalkodás, sikoltozás, ordítás kerekedett s leesett elébe a másik fél­ember is.

- Várj csak egy kicsit, szólt a fiú, elébb egy kicsit megpiszkálom a tüzet.

A míg a tüzet piszkálta, fujta, azalatt a két félember összeragadt s lett belőle egy szörnyű nagy ember s leült a fiú helyére.

- Hé, atyafi, hé! kiáltott a fiú, ez az én padom!

Hanem az a szörnyű nagy ember azt sem mondta: befellegzett, csak ült tovább a padon. Na, megmérgelődött a fiú, megfogta az embert Isten igazában s félre lökte, mintha ott sem lett volna. Alighogy félre lökte, még több ember esett le a szobába, azok az emberek hoztak ma­guk­kal két koponyát, egy sereg embercsontot s elkezdtek azokkal játszani.

A fiúnak is kedve kerekedett a játékra s kérdezte:

- Hé, halljátok-e? Játszhatok-e én is veletek?

- Igen, ha van pénzed.

- A pénz a legkevesebb, mondta a fiú, de a golyótok nem elég kerek.

Azzal fogta a halálfejeket s az esztergapadon jó kerekre esztergázta.

- Így la! Most már jobban fognak gurulni. Hát hadd kezdődjék a játék.

Játékba fogtak, csak úgy döngött a padló, hanem amint éjfélt ütött az óra, minden eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Mit volt, mit nem tenni, lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda.

Jött a király jókor reggel, csudálkozott, de nagyon s kérdezte, hogy mit csinált az éjen.

- Én bizony, felelt a fiú, egy kicsit kugliztam, egy pár fillért el is vesztettem, de se baj, maradt még elég pénzem.

- S nem féltél?

- Dehogy féltem, dehogy féltem. Sohasem mulattam még ilyen jól. Hej, csak megtanulnám, mi az a félelem!

Harmadik éjjel ismét leült a padjára s sóhajtozott: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé lefeküdt s amint ott feküdt a tűz mellett, bejött hat magas ember, akik egy koporsót hoztak magukkal. Megszólalt a fiú: Na, ez bizonyosan az én bácsikám, aki pár nap előtt halt meg. Jere, bátyám, jere! - intett feléje. Az emberek letették a koporsót a földre, ő meg oda ment, felnyitotta a koporsó födelét: egy halott ember feküdött abban. Lehajolt, megtapogatta az arcát, de az nagyon hideg volt.

- Várj csak, mondá, majd megmelegítlek én.

Visszafordult a tűzhöz, a kezét megmelegítette s aztán úgy tapogatta meg a halott arcát. De bizony az akkor is csak hideg volt. Akkor kiemelte a koporsóból, a tűz mellé vitte, a karjai közt ringatta, hátha megmozdul a vére. Mikor aztán látta, hogy ez nem használ, azt mondta: - Talán ha együtt feküdnénk az ágyba, felmelegednék, - vitte az ágyba, belefektette s maga is lefeküdt melléje.

Hát csakugyan egy kevés idő mulva melegedni kezdett a halott teste s megmozdult.

- Na látod, bácsikám, hogy megmelegedtél! - örvendezett a fiú!

A halott azonban felkelt s nagyot kiáltott:

- No, most megfojtlak téged!

- Mit!? pattant fel a fiú, - ez a hála s köszönet? Mars vissza a koporsóba!

Fölkapta, vitte, beledobta a koporsóba, rácsapta a födelet. Erre odajött ismét a hat ember, a koporsót felemelték s elvitték. A fiú pedig nagyot sóhajtott: hej, haj, ettől sem ijedtem meg! Sohasem tanulom meg a félelmet!

Ekkor egy ember lépett be, aki nagyobb volt valamennyinél, szörnyű volt ránézni is. Öreg, nagyon öreg ember volt már, s hosszú fehér szakálla a földet verte.

- Na, te fickó, most megtanulhatod a félelmet, mert meg kell halnod.

- Csak lassan a testtel, szólt a fiú. Ott is ott leszek én, ha meg kell halnom.

- Már viszlek is, szólt az öreg.

- Csak lassan, lassan, ne olyan sebesen; vagyok én olyan erős mint te, még erősebb is.

- Mindjárt meglátjuk, mondta az öreg, - melyik az erősebb. Gyerünk, birkózzunk.

Kimentek a vár udvarára, vár udvarán az ólomszérűre, ott az öreg felkapta a fiút, s úgy le­vágta, hogy hónaljáig süppedt a földbe. Hopp! abban a szempillantásban kiugrott a fiú, meg­ragadta az öreget, megkerengette a levegőben s úgy lecsapta, hogy éppen nyakig süppedt a földbe. Hiába erőlködött, nem tudott kimászni.

- No, most kezemben az életed, mondotta a fiú.

- Ne ölj meg, könyörgött az öreg. Ha kiszabadítasz innét, egész életedre gazdaggá teszlek.

A fiú megkegyelmezett az öregnek, ez pedig visszavezette a várba, le a pincébe. Ott volt három hordó, tele mind a három arannyal.

Mondta az öreg:

- Ebből egy rész a szegényeké, egy a királyé, a harmadik rész a tied.

Ebben a pillanatban tizenkettőt ütött az óra, az öreg eltünt s a fiú egyedül maradt a sötétben. Körültapogatódzott s nagy nehezen kijutott a pincéből, fel a szobába s ott lefeküdt a tűz mellé.

Reggel jött a király s kérdezte:

- No, fiam, most már csak megtanultad, mi a félelem?

- Nem, felelt a fiú. Itt volt a halott bátyám, aztán itt volt egy hosszú fehérszakállas ember, megmutatta a pincében a kincseket, de a félelmet nem tanultam meg, arról nekem egyik sem beszélt.

- Ember vagy, fiam, mondta a király. A váramat felszabadítottad az átok alól, tied a leányom s fele királyságom.

- Jó, jó, mondta a fiú, az nagyon szép, de még mindig nem tudom, mi a félelem.

Eközben felhordták a pincéből a tenger aranyat s még az nap megtartották a lakodalmat. Tetszett a fiúnak a királykisasszony, de azért mind csak azt sóhajtozta: hej, csak megtanul­hatnám, mi a félelem! Na, e miatt nagyon bosszankodott a felesége. Szólt a szobalányának:

- Hallod-e, tennünk kell valamit, hogy az uram tanuljon meg félni.

- Majd segítek én ezen, mondotta a szobalány.

Estére hozott a patakból egy dézsa vizet s mikor javában aludt a kicsi király, lehuzta róla a takarót s a vizet rá öntötte. Voltak a vízben kicsi halacskák is s ezek a hideg testükkel mind ott ficánkoltak a mellén.

Haj, felébredt a kicsi király, nagyot ordított, el kezdett reszketni, mint a kocsonya s csak úgy dideregte nagy fogvacogással: Jaj, de megijedtem! Jaj, de félek, édes feleségem! Jaj, jaj, most már tudom, mi a félelem!

Itt a vége, fuss el véle.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Galambos Berni - Hóvirág
Galambos Berni - Hóvirág „ Ó, te pici hóvirág,miért van kint a fejed?Gyorsan húzd a föld alá,mért zavarod a telet?” „Kemény vagy te hideg tél,de nem félek tőled,húzd el gyorsan az irhád,elég volt belőled!” {loadposition szalag}
2019-03-26
Galambos Berni
Tovább is van mondjam még?
Mátyás király - Mátyás király és a cigány béres
Mátyás király - Mátyás király és a cigány béres Vót egy gazda cigány. Azt írta a háza végire:- Nincs sömmire sömmi gondom.Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva.Elővette a cigánt:- Hogy merté ilyet kiírni ilyen szűk esztendőbe? - mondta Mátyás királ. - Ha nincs gondod, majd adok én! - gondolta magába.Akkor adta föl:- No, cigán, ha ki nem...
2019-03-26
Mátyás királyról -...
Tovább is van mondjam még?
Vörösmarti Mihály - Klivényihez
Vörösmarty Mihály - Klivényihez Indúlsz? nyomodban lengenek a szelídMúzsák, kiket rég híven ölelgetél,Indúlsz barátom? Itt nyom engemA henye lét köre, míg te indúlsz. Menj csak! körűled béke, öröm legyen,S ha bús valóság terhe gyötör, remény.Menj, s e homályos élet útjánA zavarok dühe közt merész légy, S megtörhetetlen, mint zavaros habokKözűl az égig...
2019-03-25
Vörösmarty Mihály
Tovább is van mondjam még?
Afrikai mese - A sakál igazsága
A sakál igazsága Együtt indult vadászni a leopárd meg a sakál. Egy falu szélén jó zsákmányra akadtak. A leopárd elfogott egy kecskét, a sakál pedig egy tehenet. Hazahajtották jószágukat, és kicsapták őket legelni. Hanem a leopárdnak sehogy sem volt ínyére, hogy a sakál ilyen kövér zsákmányt szerzett, neki meg csak egy kecske jutott. Később irigykedett még csak...
2019-03-24
Afrikai mesék
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Két kis leány
Pósa Lajos - Két kis leány Két kis leány a mezőreBallag, egymást kézenfogva,Dalos madár csacsog rájok,Köszön a vadrózsa bokra. Gyönyörködnek a határbanArany kalász tengerében,Elgondolják: mennyi kalácsSül ebből a kemenczében. Elgondolják, hogy ebből majdTelik könyvre, ruhára is -S jut belőle igaz szivvelA szegénynek, koldusnak is. Édes apjuk veritékétA jó...
2019-03-20
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Galambos Berni - Szervusz Tavasz!
Galambos Berni - Szervusz Tavasz! Szervusz Tavasz,tűnj el Tél!Nem kell már a sok fehér!Zöldelljen az erdő, rét,nyitogasd a pipitért!Gyermekláncfű, gólyahírnapfényért most néked ír.Csald elő a meleget,hadd űzze el a telet!Szervusz Tavasz,tűnj el Tél!Hóval, faggyal megszűnjél! {loadposition szalag}
2019-03-15
Galambos Berni
Tovább is van mondjam még?
Vajda János - A nemzethez
Vajda János - A nemzethez Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?Az ifjuságnak vége, megöregedél...Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,Hol oly dicsőn halhattál volna meg!Most megöregedél, és sem élni dicsőn,Sem halni nem tud a roskadt öreg! Oh, ne ragyogna csak más hon ege...
2019-03-15
Vajda János
Tovább is van mondjam még?
Galambos Berni - Hóvirág
Galambos Berni - Hóvirág „ Ó, te pici hóvirág,miért van kint a fejed?Gyorsan húzd a föld alá,mért zavarod a telet?” „Kemény vagy te hideg tél,de nem félek tőled,húzd el gyorsan az irhád,elég volt belőled!” {loadposition szalag}
Mátyás király - Mátyás király és a cigány béres
Mátyás király - Mátyás király és a cigány béres Vót egy gazda cigány. Azt írta a háza végire:- Nincs sömmire sömmi gondom.Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva.Elővette a cigánt:- Hogy merté ilyet kiírni ilyen szűk esztendőbe? - mondta Mátyás királ. - Ha nincs gondod, majd adok én! - gondolta magába.Akkor adta föl:- No, cigán, ha ki nem találod, még én visszagyüvök, hogy hun a világ közepe, akkó vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy én mijön állok?A cigán nagy gondságba esött. Se inni, se önni nem tudott a nagy gondtú.Azt möglátta a cigán bérösse, aszongya:- Uram, mí búsulsz te?- Ússe segíts te azon!- Dehogynem! - aszongya. - Segítek ín!- No, ha segíts te a bajon, neked adom a lányomat felesígül! Mög ha meghalok, neked adom az egísz vagyonomat!Visszaérközött Mátyás királ. Akkor a cigán bérös kilépött a cigán elébe.Asz kérdözi a cigántul Mátyás királ:- Nohát, cigán, kitanátad-e mán, hogy hun a világ közepe?Aszongya a cigán - mögverte a lábával a fődet -, aszongya:- Itt van, uram, itt!- Hát a másikat, hogy mit gondolok én?- Azs gondólja király ífilsíge, hogy a gazsdájával beszíl, pedig csak a bíressivel.Akkó mondta:- No, ha ki nem tanálod, hogy én mijön állok, vége az életödnek!- A cipőtalpán, uram, a cipőtalpán! - Igaza vót, azon állt!Így a cigán bérös feleségül kapta a gazda cigán lányát, oszt később elkapta az egész vagyon-ját. Egyházaskér (Vajdaság) {loadposition szalag}  
Vörösmarti Mihály - Klivényihez
Vörösmarty Mihály - Klivényihez Indúlsz? nyomodban lengenek a szelídMúzsák, kiket rég híven ölelgetél,Indúlsz barátom? Itt nyom engemA henye lét köre, míg te indúlsz. Menj csak! körűled béke, öröm legyen,S ha bús valóság terhe gyötör, remény.Menj, s e homályos élet útjánA zavarok dühe közt merész légy, S megtörhetetlen, mint zavaros habokKözűl az égig fölmeredő sziklák,Melyeknek alján zúg az árvíz,Ormain ég tüze dúl ropogva. Menj! Egykor én is elmegyek, és velemMinden világnak gyermeki jőnek: ámNem a csapongó kétes úton,Nem tünemény javak édenébe. Csend, béke, s a szent nyúgalom angyalaVéd ott, szabad lesz lelkem az érzetekKínzó hevétől: vad haragraNem lesz erő, hatalom, kivánat. Pest, 1819 {loadposition szalag}
Afrikai mese - A sakál igazsága
A sakál igazsága Együtt indult vadászni a leopárd meg a sakál. Egy falu szélén jó zsákmányra akadtak. A leopárd elfogott egy kecskét, a sakál pedig egy tehenet. Hazahajtották jószágukat, és kicsapták őket legelni. Hanem a leopárdnak sehogy sem volt ínyére, hogy a sakál ilyen kövér zsákmányt szerzett, neki meg csak egy kecske jutott. Később irigykedett még csak igazán! Éjjel, amikor kiment a jószág után nézni, látta, hogy a sakál tehene megborjazott. Ezt már aztán nem nézhette. Elrángatta a kisborjút a tehén mellől, és a maga kecskéje mellé kötötte. Reggel ment a sakálhoz, és elújságolta neki:-- Hallgasd csak meg, milyen szerencse ért! Kimegyek reggel a rétre -- s mit látok? A kecskémnek borja született.-- Nem lehet az -- rázta a fejét a sakál. -- Kecskének csak gidája születhet, borja nem.-- Gyere csak, majd meglátod -- erősködött a leopárd. Kivezette a sakált a rétre, s megmutatta neki a kecske mellé kötött borjút. -- Most már láthatod, hogy igazat szóltam.-- Borja csak tehénnek lehet -- mondta a sakál --, a borjú hát az enyém.-- Magad is jól tudod, hogy igazam van, hát mit nyakaskodsz? -- dühödött meg a leopárd. -- Nem látod, hogy a borjú az én kecském mellett áll?-- Látni látom -- felelte a sakál --, de még ha elefánt mellett áll, akkor is az én tehenem borja! Addig veszekedtek, huzakodtak, civakodtak, míg végül azt mondta a leopárd:-- Jól van, tegyenek mások igazságot! Mindenki megmondja majd, hogy nekem van igazam! Elindult hát a leopárd meg a sakál igazságtévőt keresni. Elsőnek a gazella akadt útjukba. Elmondta neki a leopárd töviről hegyire, hogy így meg emígy volt, aztán elmondta a sakál is, hogy úgy meg amúgy volt. Nem okosodott ki belőle a gazella, azt tudta csak, hogy fél a leopárdtól rettenetesen.-- Láthatod most már -- végezte szavait a sakál --, hogy a borjú csak engem illethet.A gazella a leopárdra pillantott, és elfogta a félsz. Tudós ábrázatot öltött, megköszörülte a torkát, és így szólt:-- Hajdanában, ifjúkoromban csakugyan úgy volt: borja csak tehénnek lehetett. De hát változnak az idők, változnak a törvények is, úgy látszik, manapság már kecskének is lehet borja. Ez az én ítéletem!Továbbmentek a perlekedők, találkoztak a hiénával, s elmondták neki, miben járnak. Csakhogy a hiéna is félt a leopárdtól, ezért, amikor végighallgatta őket, hosszú fejtörés...
Pósa Lajos - Két kis leány
Pósa Lajos - Két kis leány Két kis leány a mezőreBallag, egymást kézenfogva,Dalos madár csacsog rájok,Köszön a vadrózsa bokra. Gyönyörködnek a határbanArany kalász tengerében,Elgondolják: mennyi kalácsSül ebből a kemenczében. Elgondolják, hogy ebből majdTelik könyvre, ruhára is -S jut belőle igaz szivvelA szegénynek, koldusnak is. Édes apjuk veritékétA jó Isten megáldotta,Letérdelnek egymás melléImádkozni egy halomra. Imádságuk, mint a galamb,Tiszta szárnyon száll az égbe:S mennyből a két kis leánynakAz Úr áldást hint fejére. És ballagnak hazafelé.Mennek egymást kézenfogva,Dalos madár csacsog rájok,Köszön a vadrózsa bokra. {loadposition szalaag}
Galambos Berni - Szervusz Tavasz!
Galambos Berni - Szervusz Tavasz! Szervusz Tavasz,tűnj el Tél!Nem kell már a sok fehér!Zöldelljen az erdő, rét,nyitogasd a pipitért!Gyermekláncfű, gólyahírnapfényért most néked ír.Csald elő a meleget,hadd űzze el a telet!Szervusz Tavasz,tűnj el Tél!Hóval, faggyal megszűnjél! {loadposition szalag}
Vajda János - A nemzethez
Vajda János - A nemzethez Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?Az ifjuságnak vége, megöregedél...Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,Hol oly dicsőn halhattál volna meg!Most megöregedél, és sem élni dicsőn,Sem halni nem tud a roskadt öreg! Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölöttA dicsőség üstökös csillaga!Ne volna csak annyi dicső nemzet közöttDicsőségtelen e nemzet maga!Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;De gúnyoló sugárral int felénk...Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...De csitt! barátim, ez nem a miénk! Oh, nép! kimondhatatlan sok a te bünöd!Meg tudnád-é gyónni büneidet?Elfeledél sokat, sokat eltagadál,Hogyan bocsátana meg istened?!De mi a mult? A mult ha egyszer vétkezett,Erkölccsel azt százszor kipótolá;De szörnyeteget szült jelennek az idő,Mely a bűnt erkölccsé változtatá! S én e borús honnak oly hű fia vagyok!S én e hazát, e népet - szeretem!Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,Majd egykor érte ontom életem!Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti!Én tőled egyet kérni akarok...Hogy majd, ha érted meghalok, halálomértHideg poromnál ne - gúnyoljatok! II Szó és beszéd... beszédek és szavak...Erőtlen keblek jó fohászai...Hazafi száj és honvédő torok,Reformerek pókhálós szívei...Ördög, pokol!... meddig tart még ez így?Népem! - nevedről megfeledkezel?Nem pletykanyelv szerezte e hazát,E honért nem beszélni - tenni kell! Oh, nemzet, nemzet! - hová lőn, hováArcodról a szemérem érzete?Hová fér el kevély szakállodonA gyalázatnak annyi bélyege?A közboldogság szent igéivelZsidóskodol, számolsz, kereskedel...Nem cselszövény szerezte e hazát,E hazáért nem csalni - tenni kell! Az ősapák szép tulajdonaitKifajult lélekkel megtagadád;De gyilkoló, vészes szokásaitAzokkal együtt el nem hagyhatád;Pazar vagy, hej de zsíros koncaidIdegen föld kutyái viszik el...Nem arannyal szerezték a hazát,E honért nem fizetni - tenni kell! Oh, hon, legszerencsétlenebb haza!Szomorújáték a föld szinpadán!Rosszabb ennél... mert nincsen életed,És halni se tudsz gyávaság mián!De én szeretlek. Bennem forr a vérMegvívni sorsod ördögeivel...Vér és halál szerezte e hazátS ha úgy kivánja, érte - halni kell! {loadposition szalag}

Magazin előfizetés