Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - Jankó szerencséje

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

Jankó szerencséje

Jankó hét esztendeig szolgált egy uraságnál. Mikor a hetedik esztendő is letelt, a gazdája elé állt.

- Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet!

- Derekasan dolgoztál, hűséggel szolgáltál - mondta a gazda -, amilyen a munka volt, olyan lesz a fizetség is.

Azzal adott neki egy nagy darab aranyat, akkorát, mint Jankó feje.

A fiú elővette a keszkenőjét, belekötötte az aranyat, aztán a vállára vette, és elindult vele hazafelé. Szedte a lábát szaporán, s egyszer csak meglátott messziről egy lovast: egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

- Hajaj - szakadt ki Jankóból a sóhajtás -, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken; nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad; az ám a jó sor!

A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki:

- Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog?

- Mit tehetnék egyebet - mondta búsan Jankó -, itt ez a kolonc a nyakamon, haza kell vinnem az édesanyámnak. Igaz, hogy színaranyból van, de azért nagyon terhemre esik: a fejemet is húzza, a vállamat is nyomja.

- Tudod, mit? - szólt a lovas. - Cseréljünk! Neked adom a lovamat a koloncodért.

- No, te szegény, lesz is mit cipelned! - mondta Jankó vidáman, és tüstént ráállt a cserére. A lovas nyakába vette az aranyat, fölsegítette Jankót a lóra, és kezébe adta a kantárszárat.

- Tudsz-e lovagolni?

- Még eddig sosem próbáltam.

- Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány.

- Hát ez igazán nem boszorkányság! - mondta Jankó. Megköszönte a tanítást, és útnak eredt, Vígan ült a lovon, tetszett neki a nagy szabadság s kényelem, hogy neki csak ülnie kell, a ló meg lépked helyette. Aztán meg mennyivel szebb onnét föntről a nyeregből, mint alant a poros országúton. Frissebb a levegő, messzebbre látni!

Egy ideig poroszkált, de aztán úgy találta, gyorsabban is haladhatna; nem azért van lova, hogy csak úgy mendegéljen, mint a gyalogos ember!

Csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát:

- Hopp-hopp!

A paripa a fülét hegyezte; a második hoppra szökkent egyet, és vágtázni kezdett. Jankó jóformán föl sem ocsúdott, máris lent hevert az útszéli árokban. A ló meg világgá szaladt volna, ha egy paraszt szemközt nem ballag az úton a tehenével, és meg nem fogja.

Jankó nagy nehezen föltápászkodott, sajgott minden porcikája, beletellett egy kis idő, míg a kezét-lábát megtalálta. Akkorra odaért mellé a paraszt is a tehénnel meg az elfogott lóval.

- Nem jó mulatság a lovaglás - mondta panaszosan Jankó -, különösen, ha valaki ilyen cudar dögre akad, amilyen az enyém. Ide-oda hányja magát, mindig hátrasunyít, csak azt várja, mikor vetheti le az embert. Még jó, hogy a nyakamat nem szegtem! Mennyivel jobb egy tehén! Azt szép kényelmesen elterelgeti az ember, s tejet is ad, vajat is ad naponta, nem úgy, mint a ló: az csak a szénát falja, meg a zabot ropogtatja reggeltől estig, s kieszi az embert a vagyonából! Mit nem adnék érte, ha egy ilyen tehenem volna!

- Hát ha úgy megtetszett neked a tehenem, nem bánom, elcserélem a lovaddal - mondta a paraszt.

Egyéb se kellett Jankónak! Nyomban ráállt az alkura. A paraszt fölpattant a paripára, és elvágtatott, ő meg szép lassan hajtani kezdte maga előtt a tehenet, s közben váltig azon örvendezett, milyen jó vásárt csapott.

"Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában - gondolta -, mindig lesz mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak!"

Ahogy így tűnődött, elért egy csárdához. Betért az ivóba, és nagy örömében minden elemózsiáját megette egy ültő helyében. Elköltötte az ebédjét, aztán a vacsoráját; volt még egy garasa, azon sört hozatott rá.

Mikor jóllakott, továbbindult, terelte maga előtt a jámbor tehenet az édesanyja faluja felé.

Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, lassan delelőre ért, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott.

"Minek kínlódom én, ha egyszer könnyű segíteni a bajomon! - gondolta. - Megfejem a tehenemet, s iszom egyet!"

Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha; csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Jankó kikötötte hozzá a jószágját, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek.

De akárhogy rángatta a Riska tőgyét, egy csepp nem sok, annyi tejet sem tudott kipréselni belőle. Nem is úgy ült neki, ahogyan kellett volna, hiszen soha életében nem fejt még; a tehén meg, akármilyen béketűrő is volt, végül is ráunt a sok rángatásra, döfködésre, s a hátsó lábával úgy fejbe rúgta Jankót, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.

Szerencsére arra jött egy hentes; jóképű süldőt tolt a talicskáján.

- Mi a baj, koma? - kiáltotta, és talpra segítette Jankót.

- Majdnem megölt ez az átkozott jószág! - mondta a fiú, és keserves képpel tapogatta fején a jókora púpot. - Meg akartam fejni, és úgy megrúgott, hogy a csillagokat láttam!

- Ezt ugyan hiába fejed! - mondta a hentes, ahogy közelebbről megszemlélte a tehenet. - Nem tejel ez többé! Kimustrált vén jószág, legföljebb ha igára jó vagy arra, hogy levágják.

- Ej, ej ki gondolta volna! - csóválta a fejét Jankó. - Nem mondom, nem rossz ha az embernek van mit levágnia a háznál, ráadásul ekkora nagy állat! Csakhogy én nem szeretem a marhahúst, olyan száraz, mint a fűrészpor. Már akkor inkább egy ilyen süldő kellene nekem. Az igen, abból olyan kolbászt lehet csinálni, hogy a tíz körmét megnyalja utána az ember!

A hentes gondolt egyet.

- Tudod, mit? A kedvedért elcserélem a süldőmet a tehenedre.

- Az ég áldjon meg a jó szívedért! - örvendezett Jankó.

Odaadta a hentesnek a tehenét, leszedte a süldőt a talicskáról, madzagot kötött a nyakába, s elindult vele nagy vidáman arrafelé, amerre a legközelebbi falu tornya integetett.

Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt. Egyszer csak melléje szegődött egy legényke, szép fehér libával a hóna alatt. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő.

- Sokat kell dolgozni a mai világban - mondta a legényke -, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi.

- Dolgozni dolgoztam hét kerek esztendőt - felelte Jankó -, hanem a malacomat, azt úgy cseréltem az imént egy tehénért.

Azzal elmondta, miféle jó üzletet kötött egyre-másra.

A legényke furcsállotta egy kicsit a dolgot; úgy gondolta, talán ugratni akarják, s nem szólt hozzá semmit; inkább a libájáról kezdett beszélni.

- Keresztelőre viszem ide a szomszéd faluba - mondta. - Megvan a súlya, nemhiába tömik nyolcadik hete! Olyan pecsenye lesz belőle, kibuggyan a zsírja, ha beleharapnak!

- Szép jószág, nem mondom, de az én süldőm se kutya! - büszkélkedett Jankó.

Erre a legényke nem felelt semmit, hanem egy kis idő múlva elkezdett nyugtalanul jobbra meg balra tekingetni, mintha attól félne, hogy rájuk tör valaki.

- Mi az - kérdezte Jankó -, mit lesel te folyton?

- Semmit, csak úgy kémlelődöm - dünnyögte a legényke.

Mentek megint egy darabot; akkor megállt, odafordult Jankóhoz:

- Ezzel a te süldőddel is valami baj van a kréta körül. Most jövök a faluból, ott éppen egy ilyet loptak ki a bíró óljából. Attól tartok, hogy éppen ezt! Mindenfelé keresik a tolvajt; bajos dolog volna, ha elcsípnének ezzel a disznóval. Még az a legkevesebb, ha dutyiba dugnak!

- Uram teremtőm! - rebegte Jankó, és elszorult a szíve. Megragadta a legényke karját: - Kérlek, segíts ki a veszedelemből! Te ismerős vagy errefelé, add ide a libát, és vidd a süldőt, eredj vele, amerre látsz!

- Nagy kockázat - mondta a legényke hamiskásan -, de nem venném a lelkemre, hogy pórul járj!

Fogta a madzagot, és gyorsan letért a süldővel egy dűlőútra. A derék Jankónak nagy kő esett le a szívéről.

"Csakhogy ebből a veszedelemből megszabadultam!" - mondta magában, és ment vidáman hazafelé, hóna alatt a libával.

Meg-megsimogatta a hízott szárnyast, és azt gondolta:

"Ha jól fontolóra veszem a dolgot, még nyertem is a cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll: azt a párnámba töltetem, s úgy alszom majd rajta, mintha ringatnának!"

Beért egy takaros faluba; onnét már csak egy félóra járásnyira volt a szülőfaluja. Jankó megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb hazakerüljön, mert igen vágyott már az édesanyja után. De a téren egy köszörűs áll: a taligájával, hajtotta sebesen a köszörűkövet, és vidáman énekelt hozzá:

Pörög a - forog a kerekem,
Ollódat, késedet kifenem!

"Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem" - gondolta Jankó.

Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát; tetszett neki a dolog, még inkább az énekszó. Végül is megszólalt:

- Jól mehet a mester uram dolga, hogy ilyen vígan köszörül!

- Jól bizony! - felelte a köszörűs. - Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Hát te hol vetted azt a szép libát?

- Nem vettem, hanem egy disznón cseréltem.

- Hát a disznót?

- Azt meg egy tehénen.

- Hát a tehenet?

- Azt egy paripán.

- Hát a paripát?

- Azt meg egy akkora darab aranyon, mint a fejem.

- Hát az aranyat?

- Az a hétesztendei szolgálatom bére volt.

- Látom, ügyes, találékony legény vagy - mondta a köszörűs -, mindig tudtál segíteni magadon. Most már csak az hiányzik a szerencsédhez, hogy ha felállsz, mindig megcsörrenjen a sok pénz a zsebedben.

- Igen ám, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá!

- Úgy, ahogy én: csapj fel köszörűsnek! Egyéb sem kell hozzá, csak egy köszörűkő, a többi már megy magától. Szívesen elindítlak a szerencse útján, neked adom a kövemet, igaz, kicsit csorba már, de olcsón megkaphatod, nem kérek egyebet, csak azt a libát a hónod alatt. Cseréljünk?

- Már hogyan kérdezheti, mester uram! Hiszen egész életemre szerencséssé tesz. Ha mindig lesz pénz a zsebemben, valahányszor belenyúlok, mi kívánságom lehet még ezen a világon?

Azzal odaadta a libát a csorba köszörűkőért.

- Ne mondd, hogy szűkmarkú vagyok: nesze, ezt fogadd el ráadásnak - mondta a köszörűs, fölvett a földről egy közönséges követ, és odaadta Jankónak -, jól lehet kalapálni rajta, mind kikalapálhatod az ócska szögeidet.

Jankó vitte a két követ boldogan, s ment a faluja felé. De mert kora reggel óta talpon volt, kezdett elfáradni. Alaposan meg is éhezett, hiszen amikor a lovát sikerült elcserélnie a tehénre, örömében minden útravalóját megette. Már alig bírta a lábát, s kegyetlenül nyomta a két kő is a vállát.

Az út szélén volt egy kút; odatámolygott hozzá szegény fiú; gondolta, ha már ennie nincs mit, legalább iszik egyet, és pihen egy kevéskét.

A köveket, hogy valami bajuk ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a köveket, s mind a kettő belepottyant a vízbe.

Jankó csak nézte, amint nagy csobbanással elmerülnek aztán nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is.

- Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! - rikkantotta.

Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Image
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél....
2019-02-18
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a...
2019-02-13
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna...
2019-02-10
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az...
2019-02-09
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy...
2019-02-01
Domahidi Klára
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne...
2019-01-31
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked...
2019-01-31
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél. Először csak az évszakok voltak, de idővel nekik is gyerekeik születtek, mindengyiknek három. Kivéve Télt. Neki egyetlen gyermeke volt, mégpedig December. December szeretett egyke lenni, boldog volt, amiért a téli feladatok mind rá vártak. Az év legszebb ünnepei mind az övé voltak. Neki kellett hóval borítani a tájat, védeni a búzamezőket. A gyermekek öröme volt a legjobb móka, ahogyan várták az első havat. Imádtak szánkózni, síelni, hógolyózni, hóembert készíteni.Az idő azonban mindenkit megtréfál, legalább egyszer az életben. Így aztán egy napon Decembernek testvérei születtek, akik bár ikrek voltak, mégis nagyon különböztek egymástól: a zuzoros Január és a kicsike Február.Évanyó Decembernek hagyta meg a legszebb ünnepeket: a Mikulást, a Karácsonyt, a Szilvesztert. Ő büszke is volt rá, mégsem volt elégedett. Féltékeny volt és irigy testvéreire, nem akart osztozkodni:- El kell fogadnod gyermekem- nyugtatgatta Évanyó- Nem uralhatod egyedül anyád örökségét! Ő egyformán szeret titeket, s boldognak akar tudni mindnyájatokat!- Boldogság?!- morfondírozott December- Addig voltam boldog, míg ők meg sem születtek! - Ne beszélj így kincsem, szeretned kell őket! Az első hó megjelenésének az érdeme még a tied maradt, a gyerekek legnagyobb öröme! És játszhatsz velük, ugyanúgy, mint azelőtt!December elgondolkozott. Kezdett a fagyos szíve meglágyulni. Mégis csak a testvérei! Igaza van Évanyónak, szeretnie kell őket. Nem kívánhat mindent magának!- Ne haragudj nagymama!- nézett most Évanyóra- csak a harag beszélt belőlem. - Tudom, hogy jó szíved van, köszönöm, hogy megértetted. Meglásd, ha szeretettel osztozol, nem érzed kevesebbnek magad, sőt!Évanyó mindig tudta mit kell mondania az unokáinak, hiszen ő már olyan öreg és bölcs volt, hogy neki csak igaza lehetett.Kis unokái ezért sokszor tanácsot kértek tőle. Ha vele beszéltek, gyógyír volt minden problémára. Nem volt éppen megbékélt helyzetben Január sem. Haszontalannak érezte...
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a levele,Arany a diója.Szedik, szedikAz angyalkák, FenyőfáraFelaggatják,KarácsonykorEl is hozzák.A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!No de most már ácsi! {loadposition szalaag}
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna zamatos füvet. Behunyta a szemeit, s arra gondolt milyen finom is a zsenge tavaszi fű !- Anyuci!- fordult anyukájához- Mindig ilyen sokáig tart a tél? - Hát bizony elég soká!- felelte nyuszi mama- De igazán senki sem tudja, kivéve a medvéket! - A medvéket?- nézett nagyot Nyuszika. - Úgy bizony! - A medvék honnan tudhatják? - Hát, a medvéknek van egy láthatatlan belső órájuk, ami azon a bizonyos napon jelez nekik! Minden évben, ugyanazon a napon, előjönnek a barlangjukból, hogy megnézzék milyen az idő. Ebből aztán megtudják, meddig tart a tél.- Nahát, ahhoz nem kell nagy tudomány! – mondta Nyuszika-Ha jó az idő, hamar elmúlik, ha rossz sokáig tart!- Nem úgy van az kincsem!- folytatta nyuszi mama- Általában a tél türelme hamarabb elfogy, mint a medvéé! Ha szép napos időt lát, hóolvadást, tiszta kék eget, nem áll le sütkérezni, mintha megérkezett volna a tavasz! Hanem visszamegy, a másik oldalára fekszik s még negyven napig tovább alszik!- Nahát! Akkor még negyven napig nem lesz tavasz? - Úgy ám! - És ha rossz az idő? - Ha az nap fagytól csikorognak a fák, s ijesztő varjúcsapat rémisztget mindenkit, azt rikácsolva: kár, itt nem lesz idén nyár! A medve nem ijed meg! Csak megrázza a bundáját, és kint marad! Jól tudja akkor már, hogy a tél utolsó mérge ez, hogy megmutassa ki is ő valójában! Minél jobban erőlködik, annál hamarabb vége lesz!- Már nagyon kíváncsi vagyok, mikor jön ki medve a barlangból!- sóhajtotta Nyuszika. - Ezzel, minden állat így van, de mi szerencsére itt lakunk szemben a medvével. Bármelyik reggel lép is ki, észrevesszük az ablakból. - Tényleg szerencsések vagyunk!- hagyta jóvá Nyuszika. Attól kezdve, mindig ő ébredt elsőre, aztán odaült az ablakba és leste a barlangot. Nyuszi mama megmosolyogta:- Miért nem mész kicsit játszani a többiekkel?- kérdezte. - Tavasszal lesz időnk épp elég játszani, én csak szeretném látni milyen idő lesz, amikor medve kilép!És elérkezett a nagy nap, az emberek naptárában...
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az orra.Pici szén a szeme.S hatalmas hasa volna. Szánkon vinnénk haza Ablakunk allá téve.Had lássak a gyerekek, milyen jó barátunk lett.De hiába is bámulok ki az ablakon, nem látok mást csak sárt, és latyakot..De! Hirtelen nagy pelyhekben hullik már a hó!De jó, végre elő kerülhet a szánkó. {loadposition mobil}
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy kút szélére értek. Ittak, majd tovább futottak,  apró lábaik dobogtak.  Vidám volt a kirándulás,  követték a vágy sóhaját.  De besötétedett az ég,  zuhogott az eső, kopogott a jég.  Odavolt jókedv, izgalom,  vacogva ültek egy kispadon.  Nem volt már sárga, se kék,  összemosta őket a jég.  Átfázva, elázva, prüszkölve,  zölden mentek haza estére...   {loadposition mobil}
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne gyalázz meg hát, falu. Óh, kapj fel innen, Város,Ragadj el innen, Város:Kik messze kiröpültek,Sohse térjenek haza. {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked élek;Szünjenek könyűid, bánatid.” Én ezáltal istenülve lettem,És keserves sorsom elfeledtem,Emma! gyönge karjaid között.Édenek nyilának én előttem,Nem borultak fellegek fölöttem,Tőlem a bú mind elköltözött. Ámde mily rövid volt boldogságom,Mily korán eltűne mennyországom,Én, ah, nem gondoltam volna azt!Estem édenből nagy pusztaságra,És juték keserves árvaságra,Marja a bú szívem, és hervaszt. Hő imádód s kedvelőd elhagytad,Szívedet te ismét másnak adtad,Engem elfeledve, csalfa lény!Jól van! én lemondok mindenről már,Engemet kietlen puszta hely várÉjszak hófödözte bús ölén. Isten véled hát örökre, édesTárgya hő szivemnek, ah negédesCsalfa Emma! isten véled hát!Majd ha egykor értem, szinte árva,Eljösz, éjszaknak havát bejárva,Megleled hű Múzsafid porát. Selmec, 1838. október 26. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés