Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - Jankó szerencséje

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

Jankó szerencséje

Jankó hét esztendeig szolgált egy uraságnál. Mikor a hetedik esztendő is letelt, a gazdája elé állt.

- Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet!

- Derekasan dolgoztál, hűséggel szolgáltál - mondta a gazda -, amilyen a munka volt, olyan lesz a fizetség is.

Azzal adott neki egy nagy darab aranyat, akkorát, mint Jankó feje.

A fiú elővette a keszkenőjét, belekötötte az aranyat, aztán a vállára vette, és elindult vele hazafelé. Szedte a lábát szaporán, s egyszer csak meglátott messziről egy lovast: egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

- Hajaj - szakadt ki Jankóból a sóhajtás -, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken; nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad; az ám a jó sor!

A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki:

- Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog?

- Mit tehetnék egyebet - mondta búsan Jankó -, itt ez a kolonc a nyakamon, haza kell vinnem az édesanyámnak. Igaz, hogy színaranyból van, de azért nagyon terhemre esik: a fejemet is húzza, a vállamat is nyomja.

- Tudod, mit? - szólt a lovas. - Cseréljünk! Neked adom a lovamat a koloncodért.

- No, te szegény, lesz is mit cipelned! - mondta Jankó vidáman, és tüstént ráállt a cserére. A lovas nyakába vette az aranyat, fölsegítette Jankót a lóra, és kezébe adta a kantárszárat.

- Tudsz-e lovagolni?

- Még eddig sosem próbáltam.

- Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány.

- Hát ez igazán nem boszorkányság! - mondta Jankó. Megköszönte a tanítást, és útnak eredt, Vígan ült a lovon, tetszett neki a nagy szabadság s kényelem, hogy neki csak ülnie kell, a ló meg lépked helyette. Aztán meg mennyivel szebb onnét föntről a nyeregből, mint alant a poros országúton. Frissebb a levegő, messzebbre látni!

Egy ideig poroszkált, de aztán úgy találta, gyorsabban is haladhatna; nem azért van lova, hogy csak úgy mendegéljen, mint a gyalogos ember!

Csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát:

- Hopp-hopp!

A paripa a fülét hegyezte; a második hoppra szökkent egyet, és vágtázni kezdett. Jankó jóformán föl sem ocsúdott, máris lent hevert az útszéli árokban. A ló meg világgá szaladt volna, ha egy paraszt szemközt nem ballag az úton a tehenével, és meg nem fogja.

Jankó nagy nehezen föltápászkodott, sajgott minden porcikája, beletellett egy kis idő, míg a kezét-lábát megtalálta. Akkorra odaért mellé a paraszt is a tehénnel meg az elfogott lóval.

- Nem jó mulatság a lovaglás - mondta panaszosan Jankó -, különösen, ha valaki ilyen cudar dögre akad, amilyen az enyém. Ide-oda hányja magát, mindig hátrasunyít, csak azt várja, mikor vetheti le az embert. Még jó, hogy a nyakamat nem szegtem! Mennyivel jobb egy tehén! Azt szép kényelmesen elterelgeti az ember, s tejet is ad, vajat is ad naponta, nem úgy, mint a ló: az csak a szénát falja, meg a zabot ropogtatja reggeltől estig, s kieszi az embert a vagyonából! Mit nem adnék érte, ha egy ilyen tehenem volna!

- Hát ha úgy megtetszett neked a tehenem, nem bánom, elcserélem a lovaddal - mondta a paraszt.

Egyéb se kellett Jankónak! Nyomban ráállt az alkura. A paraszt fölpattant a paripára, és elvágtatott, ő meg szép lassan hajtani kezdte maga előtt a tehenet, s közben váltig azon örvendezett, milyen jó vásárt csapott.

"Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában - gondolta -, mindig lesz mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak!"

Ahogy így tűnődött, elért egy csárdához. Betért az ivóba, és nagy örömében minden elemózsiáját megette egy ültő helyében. Elköltötte az ebédjét, aztán a vacsoráját; volt még egy garasa, azon sört hozatott rá.

Mikor jóllakott, továbbindult, terelte maga előtt a jámbor tehenet az édesanyja faluja felé.

Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, lassan delelőre ért, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott.

"Minek kínlódom én, ha egyszer könnyű segíteni a bajomon! - gondolta. - Megfejem a tehenemet, s iszom egyet!"

Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha; csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Jankó kikötötte hozzá a jószágját, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek.

De akárhogy rángatta a Riska tőgyét, egy csepp nem sok, annyi tejet sem tudott kipréselni belőle. Nem is úgy ült neki, ahogyan kellett volna, hiszen soha életében nem fejt még; a tehén meg, akármilyen béketűrő is volt, végül is ráunt a sok rángatásra, döfködésre, s a hátsó lábával úgy fejbe rúgta Jankót, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.

Szerencsére arra jött egy hentes; jóképű süldőt tolt a talicskáján.

- Mi a baj, koma? - kiáltotta, és talpra segítette Jankót.

- Majdnem megölt ez az átkozott jószág! - mondta a fiú, és keserves képpel tapogatta fején a jókora púpot. - Meg akartam fejni, és úgy megrúgott, hogy a csillagokat láttam!

- Ezt ugyan hiába fejed! - mondta a hentes, ahogy közelebbről megszemlélte a tehenet. - Nem tejel ez többé! Kimustrált vén jószág, legföljebb ha igára jó vagy arra, hogy levágják.

- Ej, ej ki gondolta volna! - csóválta a fejét Jankó. - Nem mondom, nem rossz ha az embernek van mit levágnia a háznál, ráadásul ekkora nagy állat! Csakhogy én nem szeretem a marhahúst, olyan száraz, mint a fűrészpor. Már akkor inkább egy ilyen süldő kellene nekem. Az igen, abból olyan kolbászt lehet csinálni, hogy a tíz körmét megnyalja utána az ember!

A hentes gondolt egyet.

- Tudod, mit? A kedvedért elcserélem a süldőmet a tehenedre.

- Az ég áldjon meg a jó szívedért! - örvendezett Jankó.

Odaadta a hentesnek a tehenét, leszedte a süldőt a talicskáról, madzagot kötött a nyakába, s elindult vele nagy vidáman arrafelé, amerre a legközelebbi falu tornya integetett.

Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt. Egyszer csak melléje szegődött egy legényke, szép fehér libával a hóna alatt. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő.

- Sokat kell dolgozni a mai világban - mondta a legényke -, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi.

- Dolgozni dolgoztam hét kerek esztendőt - felelte Jankó -, hanem a malacomat, azt úgy cseréltem az imént egy tehénért.

Azzal elmondta, miféle jó üzletet kötött egyre-másra.

A legényke furcsállotta egy kicsit a dolgot; úgy gondolta, talán ugratni akarják, s nem szólt hozzá semmit; inkább a libájáról kezdett beszélni.

- Keresztelőre viszem ide a szomszéd faluba - mondta. - Megvan a súlya, nemhiába tömik nyolcadik hete! Olyan pecsenye lesz belőle, kibuggyan a zsírja, ha beleharapnak!

- Szép jószág, nem mondom, de az én süldőm se kutya! - büszkélkedett Jankó.

Erre a legényke nem felelt semmit, hanem egy kis idő múlva elkezdett nyugtalanul jobbra meg balra tekingetni, mintha attól félne, hogy rájuk tör valaki.

- Mi az - kérdezte Jankó -, mit lesel te folyton?

- Semmit, csak úgy kémlelődöm - dünnyögte a legényke.

Mentek megint egy darabot; akkor megállt, odafordult Jankóhoz:

- Ezzel a te süldőddel is valami baj van a kréta körül. Most jövök a faluból, ott éppen egy ilyet loptak ki a bíró óljából. Attól tartok, hogy éppen ezt! Mindenfelé keresik a tolvajt; bajos dolog volna, ha elcsípnének ezzel a disznóval. Még az a legkevesebb, ha dutyiba dugnak!

- Uram teremtőm! - rebegte Jankó, és elszorult a szíve. Megragadta a legényke karját: - Kérlek, segíts ki a veszedelemből! Te ismerős vagy errefelé, add ide a libát, és vidd a süldőt, eredj vele, amerre látsz!

- Nagy kockázat - mondta a legényke hamiskásan -, de nem venném a lelkemre, hogy pórul járj!

Fogta a madzagot, és gyorsan letért a süldővel egy dűlőútra. A derék Jankónak nagy kő esett le a szívéről.

"Csakhogy ebből a veszedelemből megszabadultam!" - mondta magában, és ment vidáman hazafelé, hóna alatt a libával.

Meg-megsimogatta a hízott szárnyast, és azt gondolta:

"Ha jól fontolóra veszem a dolgot, még nyertem is a cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll: azt a párnámba töltetem, s úgy alszom majd rajta, mintha ringatnának!"

Beért egy takaros faluba; onnét már csak egy félóra járásnyira volt a szülőfaluja. Jankó megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb hazakerüljön, mert igen vágyott már az édesanyja után. De a téren egy köszörűs áll: a taligájával, hajtotta sebesen a köszörűkövet, és vidáman énekelt hozzá:

Pörög a - forog a kerekem,
Ollódat, késedet kifenem!

"Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem" - gondolta Jankó.

Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát; tetszett neki a dolog, még inkább az énekszó. Végül is megszólalt:

- Jól mehet a mester uram dolga, hogy ilyen vígan köszörül!

- Jól bizony! - felelte a köszörűs. - Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Hát te hol vetted azt a szép libát?

- Nem vettem, hanem egy disznón cseréltem.

- Hát a disznót?

- Azt meg egy tehénen.

- Hát a tehenet?

- Azt egy paripán.

- Hát a paripát?

- Azt meg egy akkora darab aranyon, mint a fejem.

- Hát az aranyat?

- Az a hétesztendei szolgálatom bére volt.

- Látom, ügyes, találékony legény vagy - mondta a köszörűs -, mindig tudtál segíteni magadon. Most már csak az hiányzik a szerencsédhez, hogy ha felállsz, mindig megcsörrenjen a sok pénz a zsebedben.

- Igen ám, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá!

- Úgy, ahogy én: csapj fel köszörűsnek! Egyéb sem kell hozzá, csak egy köszörűkő, a többi már megy magától. Szívesen elindítlak a szerencse útján, neked adom a kövemet, igaz, kicsit csorba már, de olcsón megkaphatod, nem kérek egyebet, csak azt a libát a hónod alatt. Cseréljünk?

- Már hogyan kérdezheti, mester uram! Hiszen egész életemre szerencséssé tesz. Ha mindig lesz pénz a zsebemben, valahányszor belenyúlok, mi kívánságom lehet még ezen a világon?

Azzal odaadta a libát a csorba köszörűkőért.

- Ne mondd, hogy szűkmarkú vagyok: nesze, ezt fogadd el ráadásnak - mondta a köszörűs, fölvett a földről egy közönséges követ, és odaadta Jankónak -, jól lehet kalapálni rajta, mind kikalapálhatod az ócska szögeidet.

Jankó vitte a két követ boldogan, s ment a faluja felé. De mert kora reggel óta talpon volt, kezdett elfáradni. Alaposan meg is éhezett, hiszen amikor a lovát sikerült elcserélnie a tehénre, örömében minden útravalóját megette. Már alig bírta a lábát, s kegyetlenül nyomta a két kő is a vállát.

Az út szélén volt egy kút; odatámolygott hozzá szegény fiú; gondolta, ha már ennie nincs mit, legalább iszik egyet, és pihen egy kevéskét.

A köveket, hogy valami bajuk ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a köveket, s mind a kettő belepottyant a vízbe.

Jankó csak nézte, amint nagy csobbanással elmerülnek aztán nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is.

- Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! - rikkantotta.

Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Mátyás király - A három rest
Mátyás király és a három rest Mátyás király udvarában éldegélt három rest. Azok bizony olyan lusták voltak, hogy még enni is a lakájok adtak nekik. Egyszer Mátyás király megsokallotta a szörnyű nagy lustaságukat, meggyújtotta felettük a háztetőt. Megszólalt az egyik:- Ég a ház.- Majd kivitet belőle a király - mondta a másik. Megszólalt a harmadik:- Nem röstelltek...
2018-09-19
Mátyás királyról -...
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Elégia
Elégia Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mintA mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? EndymionnalMeddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,Föltészi a sziklát hegy tetejére,...
2018-09-19
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Boszú
Boszú Kecses tavasz virúla;Vidám tekinteteBerkemnek kebelébeRózsákat űltete.  Mosolygtak a tavasznakBájgyermeki felém,S én bíbor bimbókatEnyelgve tördelém. De látta a leánykaKönnyelmű tettemet,S testvéreit boszúlva -Kitépte szívemet. Azóta létem árva,Kietlen pusztaság,Mint, melynek elraboltamDiszét, a rózsaág. Sopron, 1839. őszén {loadposition...
2018-09-19
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgovàn Irén - Engedj!
Orgovàn Irén - Engedj! Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül. Bántó szavak mik nékem fájnak,engedj vagy menj!Ez fáj már rég nekem. Tépted szívem ,martad lelkem.Elengedett két kezemAzt ígérted ,nem bántasz megS mégis viharként dúltál szívemben! Elmondtam már sokszor, még ha nem is látszik érzékeny lett lelkem.Rútul bánt...
2018-09-17
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Bakator
Titi Hajnalka - Bakator Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai...
2018-09-17
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A játszótéren
Titi Hajnalka - A játszótéren Nyáridőben, kint a téren,Barátaim keresgéltem.Ki labdázna énvelem,Talán amott ők ketten? Jó is itt a játszótéren!A győztesnek nem jár érem,mégis minden csuda jó,éppen kedvünkre való! Gyere te is játszani,nem jó most bezárkózni!Van itt gyerek vagy három,Légy te is a barátom. {loadposition szalag}  
2018-09-16
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Afrikai mese -A disznó meg az elefánt
A disznó meg az elefánt Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.Az elefánt eltűnt a bozótban, és egy nyaláb falevéllel tért vissza....
2018-09-14
Afrikai mesék
Tovább is van mondjam még?
Mátyás király - A három rest
Mátyás király és a három rest Mátyás király udvarában éldegélt három rest. Azok bizony olyan lusták voltak, hogy még enni is a lakájok adtak nekik. Egyszer Mátyás király megsokallotta a szörnyű nagy lustaságukat, meggyújtotta felettük a háztetőt. Megszólalt az egyik:- Ég a ház.- Majd kivitet belőle a király - mondta a másik. Megszólalt a harmadik:- Nem röstelltek annyit beszélni?Így aztán mind a hárman bennégtek a házban. {loadposition szalag}  
Petőfi Sándor - Elégia
Elégia Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mintA mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? EndymionnalMeddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph,Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik:De hidegen marad a lánynak örökre szive.S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök,Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm.Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak,Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok,Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.Dunavecse, 1841. június 22. {loadposition szalag}  
Petőfi Sándor - Boszú
Boszú Kecses tavasz virúla;Vidám tekinteteBerkemnek kebelébeRózsákat űltete.  Mosolygtak a tavasznakBájgyermeki felém,S én bíbor bimbókatEnyelgve tördelém. De látta a leánykaKönnyelmű tettemet,S testvéreit boszúlva -Kitépte szívemet. Azóta létem árva,Kietlen pusztaság,Mint, melynek elraboltamDiszét, a rózsaág. Sopron, 1839. őszén {loadposition szalag}  
Orgovàn Irén - Engedj!
Orgovàn Irén - Engedj! Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül. Bántó szavak mik nékem fájnak,engedj vagy menj!Ez fáj már rég nekem. Tépted szívem ,martad lelkem.Elengedett két kezemAzt ígérted ,nem bántasz megS mégis viharként dúltál szívemben! Elmondtam már sokszor, még ha nem is látszik érzékeny lett lelkem.Rútul bánt velem az élet.S bármilyen kemény a szívem,Ez még nekem is fáj. Szerettelek egyszer rég talán még most is,De!De mit teszel, lelkem romlásba vitte rég. Mosolyom mögött a legnagyobb fájdalom!Csak senkinek meg nem mutatom.Lassan eljön a vég érzem szüntelen.. S boldog leszek, mert többet nem érhet fájdalom.Inkább lennék magányos, szegény.Csak menj tőlem messze! Azt mondod szeretsz.Már rég nem érzem.Furcsa kötelék mi összeköt minket régen.Nem szerelem, sem tisztelet,Nem megbecsülés, mert azt már rég nem kapok én! Talán a magány mitől félsz?Amiért nem engedsz rég.Értsd meg kérlek, nem köt minket egymáshoz már semmi. Rég kihunytak szemeinkből a fények, mikor egymás karjába zárva, gyúltak lángra.Nem szerelem amit most érzek.Szánalom ,düh, és méreg. Boldog voltam, mikor mindig láttalak, hangodtól dobbant szívem újra meg újra!S éreztem, hogy újra élek.De ez már csak a múlt s fordult a világ!Kínlódás minden nap , amit veled élek át. Úgy szeretnék boldog lenni ,veled mint régen!De megváltoztál, nem olyan vagy mint régen.Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül.Enged kezem kérlek.S hadd éljem nélküled, meggyötört életem. {loadposition mobil}
Titi Hajnalka - Bakator
Titi Hajnalka - Bakator Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai császárnak is készítettek megrendelésre az 1870-es években. Nem mindenki ismerhette e csodát, az emberek nagy része csak azt tudta, hogy itt terem a legfinomabb bor, az egész földkerekségen, holott ami igazán finommá tette, maga a csodaszőlő, amit a helyiek egyszerűen csak Bakatornak hívtak. A legöregebbek pedig, hűen őrizték a titkot és vártak, hogy egy napon tovább adhassák az arra érdemeseknek. Az idő azonban csak telt, és egyre csak telt; a szőlészeti iskola már rég nem működött, az öregek pedig csak haltak egymás után. Új világ jött: a fiatalok nem hittek már a szőlő erejében, sőt még a csodákban sem, Bakatorról pedig szépen, lassan mindenki megfeledkezett. János bácsi is hiába várta az arra érdemes embert, meg nem érkezett. „ Bakar, terem ha akar!”-morogta a bajusza alatt, nem értette már miért is mondták ezt a régiek, hiszen ha senki sem viseli gondját, hiába akarna! Ezért aztán, hogy bele ne betegedjen a bánatba, minden nap kisétált a dűlőre, mélyen belesóhajtott a levegőbe, penderített egyet a bajszán, s nézve a már- már kipusztult, alig lélegző tőkéket így szólt:- Mi is lesz veletek?! Mi is lesz veletek?!Reszkető vén kezei féltőn simították meg ezek közül is a legsilányabbat:-Bárcsak segíthetnék Bakator!Amint így sóhajtozik búslakodásában, egyszer csak egy hangot hall a háta mögül:- Hát maga meg kihez beszél, öreg apám?! Az öreg megfordult. Egy nyolc éves fiúcska állt előtte, orcája olyan szutykos volt, mint aki hét napja nem mosdott! Ámde a szemei kedves, kíváncsi őszinteséggel ragyogtak ki a szutyok mögül.- Ami azt illeti nem magamban beszélek, még ha bolondnak is látszom, fiam! A szőlőtőkék az én kedveseim, valamikor értették minden szavam! De mióta emberi kéz nem gondozza őket, s tündérek áldása nem érinti szemeiket, nem válaszolnak bármit is mondok.- Hát akkor, maga is beszél hozzájuk? Én is szoktam! Minden nap kijövök ide, és azt játszom: nagy úr vagyok! Az enyém a legnagyobb szőlőültetvény a...
Titi Hajnalka - A játszótéren
Titi Hajnalka - A játszótéren Nyáridőben, kint a téren,Barátaim keresgéltem.Ki labdázna énvelem,Talán amott ők ketten? Jó is itt a játszótéren!A győztesnek nem jár érem,mégis minden csuda jó,éppen kedvünkre való! Gyere te is játszani,nem jó most bezárkózni!Van itt gyerek vagy három,Légy te is a barátom. {loadposition szalag}  
Afrikai mese -A disznó meg az elefánt
A disznó meg az elefánt Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.Az elefánt eltűnt a bozótban, és egy nyaláb falevéllel tért vissza. Ezeket a leveleket a pálmafáról szedte, de ezt rajta kívül nem tudta senki. A disznó meg ezentúl naponta elfogyasztotta porcióját, és ahogyan az elefánt megjósolta, szemlátomást gyarapodott. "Hamarosan akkorára növök, mint az elefánt -- gondolta magában --, s akkor majd különb leszek minden állatnál, én parancsolok valamennyinek." Egyik este a bozótban, hogy éhségét csillapítsa, gyökereket túrt ki a földből. Kevélységében úgy tett, mintha máris olyan hatalmas lenne, mint az elefánt: topogott, fújt, cuppogott, a többi állatot elfogta a félelem, és messze elkerülték. Arra sétált az elefánt. Meghallotta ő is a zajt, és elcsodálkozott.-- Ejnye, ki van itt a sűrűben? -- kiáltotta.A disznó a bokroktól nem láthatta, ki szól hozzá, s gőgösen röfögte:-- Én, aki nagyobb vagyok az elefántnál, különb minden állatnál!-- No, akkor közelebb megyek -- mondta az elefánt, aki hírből sem ismerte a gyávaságot. Recsegve-ropogva hajoltak meg a bokrok az elefánt hatalmas talpa alatt, amint sietve behatolt a sűrűbe. De kár volt sietnie, csak a csúf, apró disznót látta a túrásnál.-- Ej, ej -- dünnyögte --, hát így állunk! Segíteni akartam rajtad, hogy nagyra nőj, s te máris azzal kérkedsz, hogy nagyobb vagy, mint én, hogy különb vagy minden állatnál! No várj csak! A varázseledelből többet nem kapsz, akkora maradsz, amekkora most vagy!A disznó növekedése azon nyomban abbamaradt, ma már csak orra, füle, szeme, fogai emlékeztetnek hajdani pártfogójára, az elefántra. Evés közben néha-néha haragosan fújtat ma is, fölszegi a fejét, mintha még mindig azt remélné, hogy nagyobb, különb lesz minden állatnál. {loadposition szalaag}

Magazin előfizetés