Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - Jancsi és Juliska

Olvasóink értékelése: 4 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag inaktív
 

Jancsika és Juliska

Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:

- Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe, vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet, a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.

- Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet elhagyjam.

- Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is csinálhatod a kopor­sónkat.

Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!

A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska megszólalt szipogva-szepegve:

- Hallottad, mit végeztek felőlünk?

- Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.

Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót, annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s mondta:

- Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!

Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte álmukból a gyermekeket.

- Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.

Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz kenyeret s mondta nekik:

- No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig meg nem szolgál­tátok.

Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi zsebje tele volt kaviccsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe. Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt. Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.

- Miért maradsz el tőlünk mindegyre? - kérdezte az apja.

- A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház fedelén s búcsút integet felém.

- Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap ragyog a ház fedelén.

Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az apró kavicsokat dobálta el az úton.

Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a favágó mondja a gyermekeknek:

- Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.

Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:

- Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.

Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket. Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát, amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak s el­aludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.

- Hát most hogy találunk ki az erdőből?!

- Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen hazatalálunk.

Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa mellett csak úgy ragyog­tak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:

- Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is jöttök vissza!

Grimm - Jancsi és Juliska

Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem hagyta nyugodni a lelkiismerete.

Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig, még a mindennapi kenye­ret sem tudta megszerezni. Az asszony megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekek­től.

- Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta - s ha az is elfogy, akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem találnak haza.

- Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet, - de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.

A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak, Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.

Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmor­zsálta, s a mint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott az úton.

- Mit csinálsz, Jancsika? - kérdezte az apja. - Mért maradozol hátra?

Mondta Jancsika:

- Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.

- Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a ház fedelére, azt látod te.

Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, mikor nem látták.

Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, a hol még sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak, ott nagy tüzet raktak.

- No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk érettetek.

A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem, hogy találunk ismét haza!

- Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a világánál hazamegyünk.

Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk, lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.

Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házacskához értek. A madárka le­szállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodál­kozástól. Kenyérből, kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.

- Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt megebédelünk.

Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból egy rikácsoló hang s kérdi:

Ki kaparász, mi kaparász?
Ma még összeomlik a ház!

Feleltek a gyermekek:

A szél fújja, kaparássza,
Az ablakot mind a’ rázza.

S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények! Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok minden­féle jó! De a vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével s kérdezte tőlük:

- Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.

Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a gyermekek, hogy a menyországba kerültek.

De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel, mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte, vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:

- Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!

Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s bekiáltott:

- Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?

De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:

- Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.

Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt, folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk volna meg!

De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a tűzre.

- Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.

Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s mondja a boszor­kány:

- No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?

Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a boszorkány s mondta:

- Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.

- Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!

Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya! Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.

De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele arannyal, ezüsttel s mindenféle drágasággal.

Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból, mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor nincs hid rajta?

- Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg, hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:

Kácsa, kácsa, édes kácsa,
Végy a fehér hátacskádra.
Még csak egy szál palló sincsen,
Kedves kácsa, ne hagyj itten!

A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:

- Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre kettőnket.

Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát, megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem győzték ölelni, csókolni az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarog­tak. Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Titi Hajnalka - Az otthontalan kisegér
Titi Hajnalka - Az otthontalan kisegér Csak egy hideg őszi nap volt,Az ég mindenre felmordult-Gyűltek a sötét fellegek,Mert Szélúrfi közeledett. Csattogott az egek alja,Nem kellemes a viharba:Dűt, borít és mindent szétzúz,Jobb ha menedékbe vonulsz. Erdő szélén volt egy kunyhó,Sok éve áztatta eső és hó.Molyok rágták gerendáit,Ember oly régen nem járt itt... Csak...
2018-08-17
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - Nyári hívogató
Titi Hajnalka - Nyári hívogató Jaj, de jó ha itt a nyár,Akkor ezer móka vár!Kinn a réten ugrálunk,Haza este sem vágyunk! Így az élet vidámság,Jöhet a sok kívánság!Még Cirmi is mosolyog,sosem volt ilyen boldog.Gyere, játssz hát most velünk,Addig míg jó a kedvünk!Ugrándozz és nevessél,Köztünk boldog lehetnél! {loadposition szalag}  
2018-08-16
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Móricz Zsigmond - A HÉJA
 A HÉJA Száll a héjaMagosan,Földre röppenHamisan.Tyuk: - Mit akarsz itt héja?Héja: - Ások.Tyuk: - Mit ásol te héja?Héja: - Kútat.Tyuk: - Minek a kút, héja?Héja: - Víznek.Tyuk: - Minek a víz, héja?Héja: - Főzni.Tyuk: - Mit főzöl te héja?Héja: - Csirkét.Tyuk: - A magadét, héja?Héja: - A tiedet ellopom.Tyuk: - Anyja vagyok, nem hagyom!Hess! Hess! Hess!És a...
2018-08-07
Móricz Zsigmond - 1879...
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Tömérdek barika.
Pósa Lajos - Tömérdek barika. Volt egyszer egy ember,Nem is olyan régen;Annyi volt a pénze,Mint csillag az égen. Egyebe is volt még,Úgy emlékszem rája:Mint réten a fűszál,Annyi barikája. Egyszer csak, hogy s hogy nem,Elfogyott a sok kincs.Összecsapja kezét:„Uram Isten! Volt - nincs!” Mit csináljon már most?Töri fejét rajta -Azt a sok barikátA vásárra hajtja. El is...
2018-08-07
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv 2
Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át,...
2018-07-25
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A kis pocaklakó
Titi Hajnalka - A kis pocaklakó Kezdetben volt Apa és Anya, aztán megszületett Lili.Lili csodaszép kislány volt, ő lett Anyu és Apu szeme fénye, a „Kis család királyság” angyalhajú aprósága, akire még Napocska is szeretettel mosolygott és elragadtatással simogatta arcocskáját a Szél. Nem is volt nála boldogabb, az egész földkerekségen! A nap fénypontja az volt,...
2018-07-22
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgovàn Irén - Légy önmagad!
Orgovàn Irén - Légy önmagad! Szeresd azt ki vagy ,mert az is te vagy !Ne higgy másnak ha rosszat vallanak. Légy boldog,nagyon vidám.Hisz így szeret az egész világ.Tüzes a nyelv ,nagyon éles,Akár egy kard. Megvághat ,de el nem vérezhetsz!Állj fel küzdj!Ne félj semmitől. Bátor a szív, nemes harcos!Te!Te ki a világnak legnagyobb kincs. Ne engedj utat a szomorúságnak,agy...
2018-07-14
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - Az otthontalan kisegér
Titi Hajnalka - Az otthontalan kisegér Csak egy hideg őszi nap volt,Az ég mindenre felmordult-Gyűltek a sötét fellegek,Mert Szélúrfi közeledett. Csattogott az egek alja,Nem kellemes a viharba:Dűt, borít és mindent szétzúz,Jobb ha menedékbe vonulsz. Erdő szélén volt egy kunyhó,Sok éve áztatta eső és hó.Molyok rágták gerendáit,Ember oly régen nem járt itt... Csak egy apró kis egérkeLakott benne, egy ideje.Igaz nem volt rég családja,De legalább volt egy háza. S most Szélúrfi nagy dühében;Szétrombolt, mit talált éppen.Mindent tiport az útjából,A kis kunyhót is gerendástól. Szegény Cinci, mihez kezdjen?Otthontalan, hová menjen?Igaz még a kis egérlyukA rom alatt ott tátongott... "Talán majd egy szép napon,Megtalálom otthonom.Még mielőtt beáll a tél!"Így remélt a kisegér. Batyut kötött a hátára,S elindult a nagyvilágba.Sárban, vízben járta útját,Míg kereste új otthonát. Rögös útján, erdő mélyén,Egy fárasztó nap legvégén,Egy gombatő árnyékában.Csigusz morgott egymagában: -Szerbusz Csigusz! Miért vagy mérges?Mert a házam nem kényelmes!Nincs asztalom, s nincsen székem,Éjjel- nappal cipelhetem! - A te helyedben, én úgy örülnék,Van otthonod, ami meseszép!Hullhat a hó, jöhet eső és szél,A te házad ott van mindig kéznél! -Milyen igaz!- nevetett boldogan-Valóban csodaszép házam van!E naptól büszkén viselte a házát,S kint fogyasztotta el vacsoráját. Nyugodni készült már a nap,Cinci fáradt és roskatag...Fáradtan huppant a földre le,Azonnal leragadt két szeme. A tücsök hegedült lágy zenét,Ő már nem hallotta énekét.Mosollyal pihent az avaron,Otthonra lelt tán az álmokon... Mire ő legmélyebb, álmából felébredt,A nap már majdnem delelőre lépett.Nem messze újra morgolódást hallott,S megpillantott egy kicsi vakondot: -Ejnye- bejnye, irgum- burgum!Éjjel- nappal mindig túrom,Mégsem fényes az otthonom!Ez az én legnagyobb bajom! - Te napfényes otthont akarsz,Közben mindent földdel takarsz?Hogy legyen világos otthonod,Ha nem építesz be egy ablakot? - Milyen igaz!- nevetgélte-Hogy nem jutott még eszembe?Beállítok egy ablakot,Aztán majd tovább fúrhatok. Cinci innen is tovább indult,Mindig új otthonára gondolt...Bár neki lenne meg a kicsi háza,Nem panaszkodna semmi másra!! Lassan haladt a rengetegbe,Teknőc úr jött most vele szembe:- De nehéz a házam!- sóhajtotta-Ezért a járásom olyan...
Titi Hajnalka - Nyári hívogató
Titi Hajnalka - Nyári hívogató Jaj, de jó ha itt a nyár,Akkor ezer móka vár!Kinn a réten ugrálunk,Haza este sem vágyunk! Így az élet vidámság,Jöhet a sok kívánság!Még Cirmi is mosolyog,sosem volt ilyen boldog.Gyere, játssz hát most velünk,Addig míg jó a kedvünk!Ugrándozz és nevessél,Köztünk boldog lehetnél! {loadposition szalag}  
Móricz Zsigmond - A HÉJA
 A HÉJA Száll a héjaMagosan,Földre röppenHamisan.Tyuk: - Mit akarsz itt héja?Héja: - Ások.Tyuk: - Mit ásol te héja?Héja: - Kútat.Tyuk: - Minek a kút, héja?Héja: - Víznek.Tyuk: - Minek a víz, héja?Héja: - Főzni.Tyuk: - Mit főzöl te héja?Héja: - Csirkét.Tyuk: - A magadét, héja?Héja: - A tiedet ellopom.Tyuk: - Anyja vagyok, nem hagyom!Hess! Hess! Hess!És a héjaÉhesen,Tovább repültMérgesen. {loadposition szalaag} 
Pósa Lajos - Tömérdek barika.
Pósa Lajos - Tömérdek barika. Volt egyszer egy ember,Nem is olyan régen;Annyi volt a pénze,Mint csillag az égen. Egyebe is volt még,Úgy emlékszem rája:Mint réten a fűszál,Annyi barikája. Egyszer csak, hogy s hogy nem,Elfogyott a sok kincs.Összecsapja kezét:„Uram Isten! Volt - nincs!” Mit csináljon már most?Töri fejét rajta -Azt a sok barikátA vásárra hajtja. El is elindúlnak,Mennek, mendegélnek,Hegyen túl, völgyön túlA Dunához érnek. Széles Duna vizénKeskeny kis hidacska:Csak egy bari fért elEgy széltibe rajta. Mennek egymásután,Szól az ezüst csengő:„Ne félj, édes gazdánk,Lesz sok ezer pengő!” Majd ha a sok bárányÁtalmegy a hídon:Folytatom a mesét,Ujra szól a sípom. {loadposition szalaag}
Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv 2
Titi Hajnalka - A csodálatos mesekönyv Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át, hiába várakoztak, nem jött a gyermek áldás. A királynő fáradhatatlanul imádkozott, mígnem egy nap maga Tündérkirálynő jelent meg előtte, s azt mondta:– Ne szomorkodj tovább királynő, megáldalak téged! Gyermeked születik, aki örökli majd a te szépségedet, a király jóságát, s nevetésétől még a gonosz szívek is meglágyulnak. Úgy is lett. Egy csodálatos reggelen végre megszületett a királyi gyermek, egy gyönyörű, kis királylány, akinek a nevetése meglágyított minden emberi szívet, még a legkonokabbakét is. Nem is volt boldogabb család, az egész világon. Játékosan, nevetgélve teltek mindennapjaik.Az idő gyorsan telt, s a kicsi lány egyre csak nőtt, mígnem belépett a 10-ik esztendejébe. Natália születésnapja, nemzeti ünnepnek számított a birodalomban, ami azt jelentette, hogy az emberek szabad napot kaptak, és mulatott ott mindenki, még a legutolsó koldus is kapott a szülinapi tortából! Feldíszítették az egész országot, kiváltképp a palotát. Csak a zenészek és a bohócok dolgoztak ezen a napon, szórakoztatták a népet. Olyan volt, mintha örökké tartana, ez a felhőtlen boldogság, ami a királyi család kiváltsága volt, a kicsi királylány születése óta.Valójában azonban a gonosz, sötét erők most is, mint mindig, a jó ellen szervezkedtek. Míg ők mulatoztak a palotában, Szélia a sötét oldal királynője, gonosz szándékkal feléjük közeledett. Egyetlen célja volt a világon, mégpedig az, hogy megerősítse a hatalmát. Attól sem riadt vissza, hogy a fekete mágiát használja, s kitanulta minden boszorkány tudományát. El lehet képzelni, milyen hatalmas erővel rendelkezett!Amikor megjelent a palotában, fekete fellegek borították be az eget, síri csend támadt, s beborított mindent a sötétség. Alig egy pillanat volt az egész, nem is szólt semmit, de mire ismét világos lett, a királylánynak nyoma sem volt.Az emberek még mindig némán álltak, mozdulatlanul. A királynő sikolya törte meg csendet, ahogyan gyermeke nevét kiáltotta. A...
Titi Hajnalka - A kis pocaklakó
Titi Hajnalka - A kis pocaklakó Kezdetben volt Apa és Anya, aztán megszületett Lili.Lili csodaszép kislány volt, ő lett Anyu és Apu szeme fénye, a „Kis család királyság” angyalhajú aprósága, akire még Napocska is szeretettel mosolygott és elragadtatással simogatta arcocskáját a Szél. Nem is volt nála boldogabb, az egész földkerekségen! A nap fénypontja az volt, amikor Anyu meleg ölelésébe bújhatott és megsimogatta a haját. Ilyenkor érezte a leginkább a biztonságot, a szeretetet, amit soha nem akart elveszíteni.- Szeretlek Anya!- mondta mosolyogva.- Én is szeretlek, kicsim!- felelte Anyu.Az idő csak telt, Lili is cseperedett, s Anyu hasa napról – napra kerekedni kezdett. Lili nagyon megijedt, nem értette miért, arra gondolt, talán Anyu beteg?- Nem, nem vagyok beteg!- nevetett Anyu– Kis pocaklakó van a hasamban.Lili még mindig nem értett semmit. Az a „kis pocaklakó” csak nem lehet egészséges dolog! Valamiféle élősködő lenne? És az miért jó Anyunak? Neki nem ijesztő?- De mit keres a hasadban?- Tudod valamikor te is itt laktál a pocimban. Amikor pedig erős és nagy lettél, s már nem fértél el itt benn, megszülettél. Kistestvéred lesz Lili!Lili ekkor rémült meg igazán. Ő aztán nem tudott örülni a hírnek. Most mihez kezd? Most ki fogja őt szeretni? Osztozkodnia kell Anyun, Apun. Mindenki a babát fogja szeretni. A „Kis család királyságban” csak ő lehet a hercegnő, nincs helye senki másnak!- Hát nem örülsz?- nézett rá Anyu.- Nem!- felelte dacosan, és kirohant a kertbe.Ez volt az a hely ahol, amikor bánat érte, mindig meg tudott vigasztalódni. Anyuval sok szép virágot ültettek ide, meseszép színekben pompázott az egész virágos kert. Volt itt minden: tulipán, margaréta, borzaskata, porcsin-, és bazsarózsa, harangvirág, liliom, s még sorolhatnánk. Reggel, este odaadóan öntözték valamennyit, ha kellett pedig meg is kapálták. A virágok sem maradtak hálátlanok színeikkel, gyönyörűséggel tündököltek, s a levegőt finom illatokkal árasztották el.Lili leült a virágok közé, a mellette lévő rózsát nézte, amely új bimbókkal büszkélkedett az elmúlt nap óta. Szemei megteltek könnyel. Magányosnak érezte magát, mint akit már senki sem szeret. Egy könnycsepp csillant meg a fényben, lassan végiggurult az arcán, majd egyenesen a rózsára hullott. Fejét a tenyerébe hajtva kezdett sírni.- Gyermekkönnyek! Sós és...
Orgovàn Irén - Légy önmagad!
Orgovàn Irén - Légy önmagad! Szeresd azt ki vagy ,mert az is te vagy !Ne higgy másnak ha rosszat vallanak. Légy boldog,nagyon vidám.Hisz így szeret az egész világ.Tüzes a nyelv ,nagyon éles,Akár egy kard. Megvághat ,de el nem vérezhetsz!Állj fel küzdj!Ne félj semmitől. Bátor a szív, nemes harcos!Te!Te ki a világnak legnagyobb kincs. Ne engedj utat a szomorúságnak,agy teret a boldogságnak.Arcodon mindig mosoly ragyogjon. Mert kik ellenségek!kínból táplálkoznak,mosolyodtól rogynak térdre.S vesznek a háború sötét mélyébe... Mondd el minden reggel,Így vagyok tökéletes.Hisz belőlem csak egy van.Így hasonmásom nincsen. {loadposition mobil}

Magazin előfizetés