Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb kétnyelvű mesekönyveink iratkozz fel értesítésünkre

captcha 

Grimm - Jancsi és Juliska

Olvasóink értékelése: 4 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag inaktív
 

Jancsika és Juliska

Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:

- Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe, vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet, a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.

- Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet elhagyjam.

- Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is csinálhatod a kopor­sónkat.

Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!

A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska megszólalt szipogva-szepegve:

- Hallottad, mit végeztek felőlünk?

- Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.

Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót, annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s mondta:

- Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!

Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte álmukból a gyermekeket.

- Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.

Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz kenyeret s mondta nekik:

- No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig meg nem szolgál­tátok.

Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi zsebje tele volt kaviccsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe. Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt. Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.

- Miért maradsz el tőlünk mindegyre? - kérdezte az apja.

- A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház fedelén s búcsút integet felém.

- Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap ragyog a ház fedelén.

Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az apró kavicsokat dobálta el az úton.

Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a favágó mondja a gyermekeknek:

- Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.

Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:

- Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.

Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket. Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát, amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak s el­aludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.

- Hát most hogy találunk ki az erdőből?!

- Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen hazatalálunk.

Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa mellett csak úgy ragyog­tak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:

- Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is jöttök vissza!

Grimm - Jancsi és Juliska

Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem hagyta nyugodni a lelkiismerete.

Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig, még a mindennapi kenye­ret sem tudta megszerezni. Az asszony megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekek­től.

- Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta - s ha az is elfogy, akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem találnak haza.

- Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet, - de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.

A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak, Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.

Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmor­zsálta, s a mint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott az úton.

- Mit csinálsz, Jancsika? - kérdezte az apja. - Mért maradozol hátra?

Mondta Jancsika:

- Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.

- Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a ház fedelére, azt látod te.

Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, mikor nem látták.

Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, a hol még sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak, ott nagy tüzet raktak.

- No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk érettetek.

A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem, hogy találunk ismét haza!

- Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a világánál hazamegyünk.

Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk, lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.

Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házacskához értek. A madárka le­szállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodál­kozástól. Kenyérből, kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.

- Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt megebédelünk.

Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból egy rikácsoló hang s kérdi:

Ki kaparász, mi kaparász?
Ma még összeomlik a ház!

Feleltek a gyermekek:

A szél fújja, kaparássza,
Az ablakot mind a’ rázza.

S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények! Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok minden­féle jó! De a vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével s kérdezte tőlük:

- Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.

Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a gyermekek, hogy a menyországba kerültek.

De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel, mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte, vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:

- Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!

Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s bekiáltott:

- Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?

De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:

- Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.

Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt, folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk volna meg!

De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a tűzre.

- Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.

Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s mondja a boszor­kány:

- No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?

Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a boszorkány s mondta:

- Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.

- Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!

Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya! Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.

De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele arannyal, ezüsttel s mindenféle drágasággal.

Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból, mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor nincs hid rajta?

- Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg, hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:

Kácsa, kácsa, édes kácsa,
Végy a fehér hátacskádra.
Még csak egy szál palló sincsen,
Kedves kácsa, ne hagyj itten!

A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:

- Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre kettőnket.

Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát, megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem győzték ölelni, csókolni az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarog­tak. Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Ugrás a lap tetejére

Kategória: /

Magazin előfizetés

Legfrissebb anyagok

Afrikai mese -Miért nem eszi meg a krokodilus a tyúkot?
Miért nem eszi meg a krokodilus a tyúkot? Volt egyszer egy tyúk, aki minden reggel lement a folyópartra, ott kapirgálgatott. Egy szép napon egy krokodilus csúszott a közelébe, megfenyegette, hogy megeszi. Felkiáltott erre a tyúk:-- Ne tégy ilyet, testvér! A krokodilust annyira meglepte a kiáltás, hogy elment abban a hitben, hogy a tyúk valóban a testvére. De másnap visszament...
2018-03-10
Afrikai mesék
Tovább is van mondjam még?
Image
Húsvéti versek - Ma van húsvét hajnala
Ma van húsvét hajnala Ma van húsvét hajnala,A locsolás nagy napja.Jó reggelt, jó reggelt,Te szép virágszál,Megszabad locsolni,Hogy el ne hervadjál? Kelj fel párnáidról,szép ibolyavirág.Nézz ki az ablakon,milyen szép a világ.Megöntözlek szépen,az ég harmatával,teljék a tarisznyaszép piros tojással. {loadposition vizualis}  
2018-03-10
Húsvéti versek
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Szent Pál levele
Szent Pál levele Névnapi köszöntő Borbély Pál szalontai főjegyző névnapjára Az égből. Borbély Pál kedves druszámnak pártfogói kegyességgel.Szalontán (franco). Sz. Pálnak B. Pálhoz küldött 1-ő Levele „Kedves druszám, édes kedves Pálom,Minthogy nem jő most szememre álom,S személyesen nem szólhatok Veled,Ime küldöm e frankós levelet.Úgy hallottam, jól...
2018-03-10
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Arany János - A reggel
A reggel Természetrajz Földünk mind hegyesebb szög alatt fordítja keletnekA pontot, hol az én pusztai kis lakom áll.Szőke világát már az égen terjeszti előreA Nap s jelzi mikép fordulok arrafelé.Majd pirosabb színt vált, megtörvén fénye a földiFennlebegő párák ködszerü cseppjeiben;És, mint nagy gömböt, veti a horizonra csalárdúlA levegő-réteg vérpirosan...
2018-03-10
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - A halász fia
A halász fia Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.Lemegy a...
2018-03-03
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Móricz Zsigmond - Farsang végén
 Farsang végén Régen,Egyszer aRéten,FarsangVégenTalálkozottKét farkas egymással,Kezet fogtakNagy barátkozással: - Szervusz öreg pajtás!- Nem szervusz most pajtás!- Ugyan miért pajtás?- Mert bort ittam pajtás!- Az jó pajtás,- Nem jó pajtás.- Mér pajtás?- Mert megvertekEldöngettekMiatta jó pajtás!- Az rossz pajtás!- Nem rossz pajtás!- Mér pajtás?- Mert...
2018-03-03
Móricz Zsigmond - 1879...
Tovább is van mondjam még?
Vietnámi mese - A Fehér Ló Templomának legendája
A Fehér Ló Templomának legendája Fordította: Dr. Gion GáborTerebess Ázsia E-Tár A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér...
2018-02-18
Vietnami mesék,...
Tovább is van mondjam még?
Afrikai mese -Miért nem eszi meg a krokodilus a tyúkot?
Miért nem eszi meg a krokodilus a tyúkot? Volt egyszer egy tyúk, aki minden reggel lement a folyópartra, ott kapirgálgatott. Egy szép napon egy krokodilus csúszott a közelébe, megfenyegette, hogy megeszi. Felkiáltott erre a tyúk:-- Ne tégy ilyet, testvér! A krokodilust annyira meglepte a kiáltás, hogy elment abban a hitben, hogy a tyúk valóban a testvére. De másnap visszament a partra, és eltökélte magában, hogy most már valóban megeszi a tyúkot. Ám az újból így kiáltott:-- Ne tégy ilyet, testvér!-- Átkozott tyúkja -- morgott a krokodilus, amikor a tyúk nyugodtan továbbsétált mellőle. -- Hogy a csudába lehetne az ilyen a testvérem? Hiszen a földön él, én meg a vízben.Elhatározta, elmegy Nzambéhoz, és megkéri, döntse el ő ezt az ügyet. Útra is kelt. Még nem járt messzire, mikor barátjával, a gyíkkal találkozott.-- Segíts tanácsoddal, Mbambi. Mindennap lejön egy gyönyörű, kövér tyúk a partra, és amikor éppen meg akarom enni, rám ijeszt azzal, hogy testvérének szólít. Elmegyek most Nzambéhoz, és megkérdezem tőle, mitévő legyek.-- Bolond vagy -- mondta Mbambi --, csak az időt fecséreled az úttal, és tudatlanságodat leplezed le. Hát nem tudod, hogy a kacsák is vízben élnek és tojást raknak, a teknősök úgyszintén? Én is tojásokat rakok, és a tyúk is! Meg te is, balga barátom! Így hát ebben mi valamennyien testvérek vagyunk. {loadposition szalaag}
Húsvéti versek - Ma van húsvét hajnala
Ma van húsvét hajnala Ma van húsvét hajnala,A locsolás nagy napja.Jó reggelt, jó reggelt,Te szép virágszál,Megszabad locsolni,Hogy el ne hervadjál? Kelj fel párnáidról,szép ibolyavirág.Nézz ki az ablakon,milyen szép a világ.Megöntözlek szépen,az ég harmatával,teljék a tarisznyaszép piros tojással. {loadposition vizualis}  
Arany János - Szent Pál levele
Szent Pál levele Névnapi köszöntő Borbély Pál szalontai főjegyző névnapjára Az égből. Borbély Pál kedves druszámnak pártfogói kegyességgel.Szalontán (franco). Sz. Pálnak B. Pálhoz küldött 1-ő Levele „Kedves druszám, édes kedves Pálom,Minthogy nem jő most szememre álom,S személyesen nem szólhatok Veled,Ime küldöm e frankós levelet.Úgy hallottam, jól van fejed dolga,Bár nem úr vagy, hanem olyan szolga,Kinek ura légió, mint tenger,Mint a Nyírben Compossessor ember. Ámde nagy kár volna elcsüggedni,Tüske közzől szoktak vackort szedni;Minden ember nem lehet egyforma,Hidd el; nincs jobb étel, mint a torma.Ha semmid sincs, van szép szabadságod,A papiros rongyát körülvágod,És midőn magad vagy egy szobába,Az igazat megmondhat’d vaktába.Fizetésed hogy zsíros ne volna,Ebben Komócsin meghazudtolna.Búza helyett konkolyt, repcét adnak,Melyből üttethetsz olajt magadnak. Azért fiam, csak tűrj, mint a bárány,Míg megállhatsz kurta lábod szárán.Hisz ha feldőlsz, elénekli Csere,Hogy te, mint ő, nem valál csak here.Járj el a nemzeti kaszinóba,Mely, mint hallom, most van felbomlóba.Szép az, aki ott kitesz magáért!Dicsőség civódni a hazáért. Most ugyan bor nincs még benne és ser,Ámde nem megírtam-e már egyszer,Hogy jó inni, ha szomjuság éget,Egészségnek fenntartása végett.Kaszinótok pedig nagyon beteg,Csak diószegi bor gyógyítná meg.Ferbli-lázban mit sem ér a lőre.Pécsi jobb tanácsot ád előre.És most adieu, szívemnek drága,Nagyot nőjön lúdaidnak mája.” Nem hasadt még a mosolygós hajnal,Malac-álmot aludt minden angyal,És az égi tyúkok gunnyasztának,Fittyet vetve a kakas szavának.A mennyország nagy-torkú bakterjeSzundikált még, s nem volt ki felverje,Amint ott ült, utca szögleténél,Kétöles lándzsája jobb-fülénél.Ámde Szent Pál nem tudott alunni,Óra hosszat még szemet sem húnyni.Ürgött-forgott, mint tótban a kása,Innen az-nap az ő fordulása.Néha-néha pikszisébe markolt.Mely, mint szérű, oly kerületű volt;Majd kicsiholt és gyujtván világot,Olvasgatni kezdé Kartigámot.Néha ismét verset készült írni.S a papírt körül is tudta nyírni.De felakadt szárnyaló múzsája:„Irjon a szösz, hordja el a gálya.”Ekkor ötlött hirtelen eszébe,Hogy levélíró volt életébe.S hogy Szalontán van egy jó druszája,Nosza tüstént levelet hozzája.Bő schlafrockját felkapá magára,Hálósipkát nyom...
Arany János - A reggel
A reggel Természetrajz Földünk mind hegyesebb szög alatt fordítja keletnekA pontot, hol az én pusztai kis lakom áll.Szőke világát már az égen terjeszti előreA Nap s jelzi mikép fordulok arrafelé.Majd pirosabb színt vált, megtörvén fénye a földiFennlebegő párák ködszerü cseppjeiben;És, mint nagy gömböt, veti a horizonra csalárdúlA levegő-réteg vérpirosan hüvelyét. Ez még nem nap - ihol szemmel nézhetni beléje;Ám, ha derékszög alatt dől zenithemre a fény:Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak,Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb;Hogy kicsinek látszik, nagy távolléte okozza,Oly keskeny szög alatt éri sugára szemem.Már körül a gyárak kéményeiből viszi nagy felKönnyü korom-terhét a nekifűlt levegő.Vas sinen a gőzgép nagy terhet vonva közelget,Mert a súrlódás nem köti meg kerekét.Mily szép most minden, kezdik kilehelni a fák isÉlenyöket, - s széngázt színi be lombjaikon.A levegő-réteg, mely Földünket beborítja,Kékszínű tömegén játszva eget mutogat.Ah de mi ez? Hőség megritkította köröttemA levegőt s felszáll, váltja rohanva hideg.Képződnek szaporán s gyülekeznek vizi parányokS összeverődve, legitt földre csapódnak alá.Testem is a hőanyt likacsin már veszteni kezdi,Adieu természet! Vissza lakomba megyek. (1881) {loadposition szalag}  
Benedek Elek - A halász fia
A halász fia Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.Lemegy a halász a Tiszára hajnalhasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idő múlva kiemeli, de akkora hal se volt benne, mint a kisujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt, elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.Hej, búnak eredett szegény feje, hogy mikor éppen a legjobban kellene, akkor nincsen hal. Mit tudjon csinálni?Amint bucsálódnék, tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s megszólítja:- Mit búsulsz, te szegény halászember? - Hogyne búsulnék, uram, hajnalhasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.- No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a háznál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld gúnyás embernek.- Ó, ez még nem elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a véreddel adj írást nekem.Mit volt, mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeribe érzi, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt bele, mikor az első fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg emelte ki, s mire feljött az esthajnali csillag, annyi halat fogott, hogy hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a tenger sok halat a király udvarába.No, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úrimód élhetett...
Móricz Zsigmond - Farsang végén
 Farsang végén Régen,Egyszer aRéten,FarsangVégenTalálkozottKét farkas egymással,Kezet fogtakNagy barátkozással: - Szervusz öreg pajtás!- Nem szervusz most pajtás!- Ugyan miért pajtás?- Mert bort ittam pajtás!- Az jó pajtás,- Nem jó pajtás.- Mér pajtás?- Mert megvertekEldöngettekMiatta jó pajtás!- Az rossz pajtás!- Nem rossz pajtás!- Mér pajtás?- Mert legalábbFarsangoltam,SüteménnyelPecsenyévelTorkig laktam,LakodalombaNagy vigalombaKedvemre mulattam!- Az jó pajtás,- Nem jó pajtás- Mér pajtás?- Hej mert annál többenLazsnakoltak engemMikor részegenNótába kezdtem:Óóó!Bóóó!Édes-kedves pajtás!- Az rossz pajtás!- Nem rossz pajtás!- Mér pajtás?Azért, mer láddIgy legalábbA farkas már tudja,Hogy huncut a kutya:Az csalt oda!- Az jó pajtás!- Nem jó pajtás!- Mér pajtás?- Mert bőrömönNem nagy örömHogy ujra tanultam,Amit ugyis tudtam!- Az rossz pajtás!- Nem rossz pajtás!- Mér pajtás?- Mert legalábbHa megvertek,Megvertek,De legalábbEttem-ittamEleget.Még mostan is dalolhatnék,Fütyülhetnék, táncolhatnék!Ugyám pajtás!- Akkor sebaj!- Sebaj pajtás!A két farkas kezet fogottS jobbra-balra eltávozott. {loadposition szalaag} 
Vietnámi mese - A Fehér Ló Templomának legendája
A Fehér Ló Templomának legendája Fordította: Dr. Gion GáborTerebess Ázsia E-Tár A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér Ló Temploma valamikor a To Lich folyó partjára épült. A folyó napjainkban már nincs meg, eliszaposodott, mocsarassá vált, de akkoriban még bővizű volt, és a Vörös folyóba ömlött. A To Lich nagyon széles, sekély, nehezen hajózható folyó volt. Az év bizonyos időszakaiban ugyan a Vörös folyóba ömlött, más évszakokban azonban nyugati irányban, visszafelé vezette a vizet. A két folyó közti állandó vízvándorlás különösen veszélyessé tette a hajózást ezen a szakaszon. Emiatt még nagyon régen templomot építettek a folyó szellemének. Sok mítosz, legenda szól a környékbeli szellemekről, akiknek nagy hatalmuk volt a folyó mentén. Az egyik ilyen szellem, To Lich volt. To Lich a folyóparton élt családjával. Azt tartották róla, hogy egykoron erényes, ügyes ember volt. Amikor meghalt, a folyót, amely mellett élt, róla nevezték el. Később a folyópart szellemként tisztelték. Amikor a folyó menti földeket művelés alá vonták, vagy felásták, hogy új házakat építsenek, a folyó szellemének engedélye is kellett hozzá, és illett ajándékokkal elhalmozni, imádkozni hozzá. Ha a szellem nem örült az új építménynek, arra rossz sors várt. Ráadásul a To Lich folyó mellett, vele együtt őrködött a terület felett a föld szelleme is, akit a környéken Long Do (a Sárkány Köldöke) néven neveztek.866-tól 875-ig az a földterület, ahol ma Hanoi áll, kínai irányítás alatt állt Giao Chi néven. Kormányzója Cao Bien kínai mandarin volt. Egyszer Cao Bien nekilátott, hogy a rá bízott területen felépítse erős falakkal, tornyokkal körülvett rezidenciáit. Hallott ugyan egy helyi népmesét egy nagy fehér szakállú öregemberről, aki állítólag a térség földjeinek szelleme volt, de nem tulajdonított a viet nép legendáinak valami nagy jelentőséget. Egy szép napon azonban, amikor Cao Bien az építkezés területét éppen személyesen ellenőrizte, megpillantott egy hatalmas felhőt, mely öt pompázatos színben ragyogott fenn az égen. Aztán a földön...