Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - A palackba zárt szellem

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A palackba zárt szellem

Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:

- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.

A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.

- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.

- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?

És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:

- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.

- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?

- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.

A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.

Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.

- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.

- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.

- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.

A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.

"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"

Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.

A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:

"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"

Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:

- Engedj ki! Engedj ki!

Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:

- Engedj ki!

Mintha lentről, a föld alól jött volna.

- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.

- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!

A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.

Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.

- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?

- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?

- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!

- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.

- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!

- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.

- Mert te kerültél először az utamba!

- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.

- Mit akarsz bizonyságul?

- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.

- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.

Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.

Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.

- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.

És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.

Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!

- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!

- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!

- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!

A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:

"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"

Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:

- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.

Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.

- Ez az egész? - kérdezte a diák.

- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.

- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.

Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.

- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.

A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.

- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...

- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.

- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...

A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.

- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.

És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.

Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.

- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!

Az öreg odanézett.

Még a vér is elhűlt benne.

- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!

- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.

- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!

És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.

Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:

- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.

Az öreget megint elfogta a méreg.

- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.

A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.

- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.

Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.

Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:

- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.

- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.

Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.

- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...

Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:

- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.

- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.

- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.

- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.

A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:

- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.

- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!

- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.

Az öreg egészen elhűlt.

- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?

- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.

Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.

- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.

Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Image
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél....
2019-02-18
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a...
2019-02-13
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna...
2019-02-10
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az...
2019-02-09
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy...
2019-02-01
Domahidi Klára
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne...
2019-01-31
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked...
2019-01-31
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél. Először csak az évszakok voltak, de idővel nekik is gyerekeik születtek, mindengyiknek három. Kivéve Télt. Neki egyetlen gyermeke volt, mégpedig December. December szeretett egyke lenni, boldog volt, amiért a téli feladatok mind rá vártak. Az év legszebb ünnepei mind az övé voltak. Neki kellett hóval borítani a tájat, védeni a búzamezőket. A gyermekek öröme volt a legjobb móka, ahogyan várták az első havat. Imádtak szánkózni, síelni, hógolyózni, hóembert készíteni.Az idő azonban mindenkit megtréfál, legalább egyszer az életben. Így aztán egy napon Decembernek testvérei születtek, akik bár ikrek voltak, mégis nagyon különböztek egymástól: a zuzoros Január és a kicsike Február.Évanyó Decembernek hagyta meg a legszebb ünnepeket: a Mikulást, a Karácsonyt, a Szilvesztert. Ő büszke is volt rá, mégsem volt elégedett. Féltékeny volt és irigy testvéreire, nem akart osztozkodni:- El kell fogadnod gyermekem- nyugtatgatta Évanyó- Nem uralhatod egyedül anyád örökségét! Ő egyformán szeret titeket, s boldognak akar tudni mindnyájatokat!- Boldogság?!- morfondírozott December- Addig voltam boldog, míg ők meg sem születtek! - Ne beszélj így kincsem, szeretned kell őket! Az első hó megjelenésének az érdeme még a tied maradt, a gyerekek legnagyobb öröme! És játszhatsz velük, ugyanúgy, mint azelőtt!December elgondolkozott. Kezdett a fagyos szíve meglágyulni. Mégis csak a testvérei! Igaza van Évanyónak, szeretnie kell őket. Nem kívánhat mindent magának!- Ne haragudj nagymama!- nézett most Évanyóra- csak a harag beszélt belőlem. - Tudom, hogy jó szíved van, köszönöm, hogy megértetted. Meglásd, ha szeretettel osztozol, nem érzed kevesebbnek magad, sőt!Évanyó mindig tudta mit kell mondania az unokáinak, hiszen ő már olyan öreg és bölcs volt, hogy neki csak igaza lehetett.Kis unokái ezért sokszor tanácsot kértek tőle. Ha vele beszéltek, gyógyír volt minden problémára. Nem volt éppen megbékélt helyzetben Január sem. Haszontalannak érezte...
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a levele,Arany a diója.Szedik, szedikAz angyalkák, FenyőfáraFelaggatják,KarácsonykorEl is hozzák.A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!No de most már ácsi! {loadposition szalaag}
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna zamatos füvet. Behunyta a szemeit, s arra gondolt milyen finom is a zsenge tavaszi fű !- Anyuci!- fordult anyukájához- Mindig ilyen sokáig tart a tél? - Hát bizony elég soká!- felelte nyuszi mama- De igazán senki sem tudja, kivéve a medvéket! - A medvéket?- nézett nagyot Nyuszika. - Úgy bizony! - A medvék honnan tudhatják? - Hát, a medvéknek van egy láthatatlan belső órájuk, ami azon a bizonyos napon jelez nekik! Minden évben, ugyanazon a napon, előjönnek a barlangjukból, hogy megnézzék milyen az idő. Ebből aztán megtudják, meddig tart a tél.- Nahát, ahhoz nem kell nagy tudomány! – mondta Nyuszika-Ha jó az idő, hamar elmúlik, ha rossz sokáig tart!- Nem úgy van az kincsem!- folytatta nyuszi mama- Általában a tél türelme hamarabb elfogy, mint a medvéé! Ha szép napos időt lát, hóolvadást, tiszta kék eget, nem áll le sütkérezni, mintha megérkezett volna a tavasz! Hanem visszamegy, a másik oldalára fekszik s még negyven napig tovább alszik!- Nahát! Akkor még negyven napig nem lesz tavasz? - Úgy ám! - És ha rossz az idő? - Ha az nap fagytól csikorognak a fák, s ijesztő varjúcsapat rémisztget mindenkit, azt rikácsolva: kár, itt nem lesz idén nyár! A medve nem ijed meg! Csak megrázza a bundáját, és kint marad! Jól tudja akkor már, hogy a tél utolsó mérge ez, hogy megmutassa ki is ő valójában! Minél jobban erőlködik, annál hamarabb vége lesz!- Már nagyon kíváncsi vagyok, mikor jön ki medve a barlangból!- sóhajtotta Nyuszika. - Ezzel, minden állat így van, de mi szerencsére itt lakunk szemben a medvével. Bármelyik reggel lép is ki, észrevesszük az ablakból. - Tényleg szerencsések vagyunk!- hagyta jóvá Nyuszika. Attól kezdve, mindig ő ébredt elsőre, aztán odaült az ablakba és leste a barlangot. Nyuszi mama megmosolyogta:- Miért nem mész kicsit játszani a többiekkel?- kérdezte. - Tavasszal lesz időnk épp elég játszani, én csak szeretném látni milyen idő lesz, amikor medve kilép!És elérkezett a nagy nap, az emberek naptárában...
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az orra.Pici szén a szeme.S hatalmas hasa volna. Szánkon vinnénk haza Ablakunk allá téve.Had lássak a gyerekek, milyen jó barátunk lett.De hiába is bámulok ki az ablakon, nem látok mást csak sárt, és latyakot..De! Hirtelen nagy pelyhekben hullik már a hó!De jó, végre elő kerülhet a szánkó. {loadposition mobil}
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy kút szélére értek. Ittak, majd tovább futottak,  apró lábaik dobogtak.  Vidám volt a kirándulás,  követték a vágy sóhaját.  De besötétedett az ég,  zuhogott az eső, kopogott a jég.  Odavolt jókedv, izgalom,  vacogva ültek egy kispadon.  Nem volt már sárga, se kék,  összemosta őket a jég.  Átfázva, elázva, prüszkölve,  zölden mentek haza estére...   {loadposition mobil}
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne gyalázz meg hát, falu. Óh, kapj fel innen, Város,Ragadj el innen, Város:Kik messze kiröpültek,Sohse térjenek haza. {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked élek;Szünjenek könyűid, bánatid.” Én ezáltal istenülve lettem,És keserves sorsom elfeledtem,Emma! gyönge karjaid között.Édenek nyilának én előttem,Nem borultak fellegek fölöttem,Tőlem a bú mind elköltözött. Ámde mily rövid volt boldogságom,Mily korán eltűne mennyországom,Én, ah, nem gondoltam volna azt!Estem édenből nagy pusztaságra,És juték keserves árvaságra,Marja a bú szívem, és hervaszt. Hő imádód s kedvelőd elhagytad,Szívedet te ismét másnak adtad,Engem elfeledve, csalfa lény!Jól van! én lemondok mindenről már,Engemet kietlen puszta hely várÉjszak hófödözte bús ölén. Isten véled hát örökre, édesTárgya hő szivemnek, ah negédesCsalfa Emma! isten véled hát!Majd ha egykor értem, szinte árva,Eljösz, éjszaknak havát bejárva,Megleled hű Múzsafid porát. Selmec, 1838. október 26. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés