Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - A libapásztorlány a kútnál

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A libapásztorlány a kútnál

Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdő sötétlett. Az anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitől igazán nem várt volna ilyen élénkséget az ember.

Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendőbe kötötte, kosárba rakta, hátára vette, karjára fűzte és hazacipelte. Aki csak látta, megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába.

Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt:

- Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép időnk van? Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe...

A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig figyelmeztették a gyerekeiket:

- Óvakodjatok ettől a vénasszonytól, sok van a füle mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány!

Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az erdőn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon, kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek, mintha egyenest a kéklő égből hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tőle az ember szíve. Az ifjúnak eddig még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt pillantott meg: ott térdepelt nem messze a földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta. Már egész kis petrence szénát kötött be a kendőjébe, a kendő mellett pedig két kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével.

Az ifjú odament hozzá, és megszólította:

- Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent?

- El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -, gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a dolog, hogy:

Ne tekintsen hátra,
ha púpos a háta.

Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy az ifjú ott marad mellette. - Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad: meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a tisztáson.

Az ifjú megszánta az öregasszonyt.

- Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a batyudat, elviszem szívesen.

- Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. - Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad!

Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás, de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendőt, s a karjára akasztotta a kosarakat.

- Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta.

- Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskővel volna tele, az alma meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna.

Legszívesebben letette volna az egészet, de az öregasszony nem hagyta.

- Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fűlik a foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz, mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják többé a hátadról!

Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán.

- Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! - mondta.

- Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki tudja, mire lesz ez még jó.

- Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha odanőtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tőle. A vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül.

- Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz, mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót kapsz tőlem.

Mit tehetett mást? Beletörődött a sorsába, és türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, ő meg egyre ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde, de mihelyt megállt, az öreg egy vesszővel meg egy köteg csalánnal tüstént rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett.

A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek.

- Gigágá! Gigágá! - kiabálták.

A falka mögött egy éltesebb nőszemély baktatott vesszővel kezében; erős, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka.

- Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan sokáig elmaradtál? - kérdezte.

- Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi baj nem történt velem; ellenkezőleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással.

Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt mondta:

- No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod.

Aztán a libapásztorlányhoz fordult:

- Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tűzre: még a végén beléd talál habarodni.

Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen. "Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendővel fiatalabb volna a szentem" - gondolta.

Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegő; körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizű patak szelte át a mezőt, meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon.

- Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a szemem a fáradtságtól, alszom egyet.

De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és fölrázta.

- Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet. Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette.

Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe.

Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp.

- Jól őrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét hoz!

Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is indult, mert újra friss erőben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér ludak vidám gágogását.

Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre kijutott belőle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál.

Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné előtt, és hódolata jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét.

A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és összerogyott, mintha meghalt volna.

A testőrök azt hitték, az ifjú művelt valami gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; előrohantak, megragadták, és tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan intett egyet, s azt mondta:

- Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki menjen ki a teremből; négyszemközt akarok beszélni vele!

Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni kezdett.

- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg egy szerencsétlen édesanya sorsát!

És elmondta az ifjúnak a következő történetet:

Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a három, de a legkisebbik olyan gyönyörű, hogy az egész országból csodájára jártak. Fehér volt a bőre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny hullott a szeméből, hanem csupa igazgyöngy.

Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik évét, a király trónja elé idézte a lányait.

- Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja, mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban szeret.

Mind a hárman azt felelték:

- Én szeretlek a legjobban, édesapám!

- Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a szereteteteket? - kérdezte a király. - Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki hogyan gondolja a dolgát.

- Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a legidősebb lány.

- Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a középső.

A legkisebb azonban csak hallgatott.

- Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan szeretsz engem?

A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte:

- Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet.

Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt:

- Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót.

Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg.

- No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót, akkor a jutalmad is só legyen érte!

Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval kivezettette az erdőbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt.

Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt, amikor meg kellett válnia szüleitől és a testvéreitől. Amerre ment végig az egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az ő síró szeméből hullott.

A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta lánya után az egész erdőt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a hírét sem hallotta senki.

Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnődött, mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:

- Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket ő sírt bánatában. Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál ahhoz a gyöngyhöz.

Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig életében most hallott először, és eddig sem vele nem találkozott, sem olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá.

A király meg a királyné azonban föltették magukban, hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik, ott a lányuk felől is hírt kell hallaniuk.

Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett, és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a világ: a libák jöttek haza a mezőről harsány gágogással. Aztán nemsokára belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu". Az öregasszony fölnézett egy pillanatra, és így szólt:

- Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz.

A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezőn, mind tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé; olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a fényénél. A lány lehúzta arcáról a bőrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bőrt is, aztán kiterítette a selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen.

De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejéről, szőke haja kibomlott, úgy omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az almafavirág.

De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szeméből, végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünő, ha puskalövést hall. A holdat éppen fekete felhő takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt belebújt a régi bőrébe. Eltűnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a szél hirtelen kioltja a lámpavilágot.

Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki, mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta:

- Mindent tudok.

Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprűt fogott, és elkezdett söprögetni, tisztogatni.

- Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta.

- De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának?

- Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az öregasszony.

A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést.

- Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte.

- Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje kerültél hozzám? Letelt az időd, nem maradhatunk tovább együtt.

A lány megrettent.

- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni? Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál?

Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta megmondani a lánynak, hogy mi vár rá.

- Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam.

Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta:

- Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit majd tőlem kapsz.

- De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a lány.

- Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bőrödet, vedd fel a selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj türelemmel, amíg szólítlak.

A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak, hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a sűrűben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a lejtőn. Nem volt ugyan vessző a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra, akit az öreganyó házánál látott.

"Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!"

De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s aranyhaja leomlott, beborította tetőtől talpig, csak a szeme csillogott ki az aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörűt még életében sosem látott.

Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta; kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint akit megbűvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan előrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb.

A lány abban a pillanatban magára rántotta a bőrét, s elfutott, mint a riadt szarvasünő. A holdat éppen felhő takarta, így hát egykettőre eltűnt az ifjú szeme elől.

Az ifjú egyszeriben magához tért a bűvöletből. Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga előtt egy tisztáson.

A király volt meg a királyné; meglátták messziről a kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek.

Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg.

Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a fejüket, és aludtak.

A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a talpukra.

A lányt azonban sehol sem látták.

Egy ideig ott leskelődtek az ablakban, aztán megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta volna őket, barátságosan kikiáltott:

- Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket!

Mikor beléptek, így szólt hozzájuk:

- Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendővel ezelőtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát őrzött. Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megőrizte ártatlan szívét. Ti pedig eléggé megbűnhődtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta.

Azzal a kamrához ment és bekiáltott:

- Gyere csak ki, lánykám!

Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában, aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le az égből.

Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult, megcsókolta őket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt mellettük, s ahogy a lány megpillantotta őt, egyszeriben elpirult, piros lett, mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért.

Akkor a király azt mondta:

- Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak neked?

- Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében pedig megkapja a házacskámat.

S ezzel az öreg elenyészett a szemük elől. Valami csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában álltak, előttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák.

Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitől hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák, amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány bölcsőjénél is, ő adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merő gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elő ilyesmi, mert hiszen ha a könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Image
Orgovàn Irén - Légy önmagad!
Orgovàn Irén - Légy önmagad! Szeresd azt ki vagy ,mert az is te vagy !Ne higgy másnak ha rosszat vallanak. Légy boldog,nagyon vidám.Hisz így szeret az egész világ.Tüzes a nyelv ,nagyon éles,Akár egy kard. Megvághat ,de el nem vérezhetsz!Állj fel küzdj!Ne félj semmitől. Bátor a szív, nemes harcos!Te!Te ki a világnak legnagyobb kincs. Ne engedj utat a szomorúságnak,agy...
2018-07-14
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Az egyszeri királyfi
Pósa Lajos - Az egyszeri királyfi Egyszer egy királyfiMit gondolt magába?Felöltözött, ej, haj,Kocsisi gúnyába. Egy szalmás kunyhóbaBe is kopogtatott:- Juhászbojtár lánya,Adj’ Isten jó napot! Jösz-e hozzám, jösz-e,Juhászbojtár lánya,Falu szép virága,Kunyhó violája? Bársonyba, selyembeÉn nem járathatlak,Szebb is lesz, jobb is lesz,Amit szősz magadnak. - Elmegyek,...
2018-06-22
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Mese a kis kanászról
Pósa Lajos - Mese a kis kanászról Erdő szélén volt egy kis ház,Abba lakott egy kis kanász.Mikor főzte vacsoráját,Meg-megfúta furulyáját,Rá-rágyujtott a pipára,Aztán megint egy nótára.  Egyszer, amint vacsorázottS közbe-közbe furulyázott:Hát kopogtat kinn valaki;Kiszól: tágasabb odaki! - Te kis kanász, ide hallgass!Én vagyok itt, én, a farkas!Eressz be, mert...
2018-06-15
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Image
Domahidi Klára - Nyári szellő, hová mész?
Domahidi Klára - Nyári szellő, hová mész? Parázsló ég alattvirgonc szellő szalad.Kitárom karjaim,átfújja álmaim.Forró a levegő,jó hogy jössz, kis szellő. Kinyitod szívemet,üdítsd fel kedvemet!Nyári szellő, hová mész?Milyen kalandot remélsz?Gyere, bújj az ölembe!Elrejtelek örökre. {loadposition mobil}
2018-06-15
Domahidi Klára
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - A tizenkét varjú
A tizenkét varjú Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az asztalfiában.Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat,...
2018-06-10
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Image
Szabó Ina - Amikor az élet fáj
Szabó Ina - Amikor az élet fáj   - Amikor az élet fáj és a szívedet átszúrja a bánat,érzed az élet nehéz súlyát.... ez bizony fájdalmas ....  - Amikor az élet fáj - a lelked zokogva ordít és a tested tépis mondja majd halkan:„Szabadon szállj! ... Szabadon szállj magasba,mint Turulmadár a nap felé, Istenatya tenyerére,felszállni merj s pihenni.... - Fejed...
2018-06-10
Szabó Ina - művész
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgovàn Irén - Álmodj hát ,Mirácskám
Orgovàn Irén - Álmodj hát ,Mirácskám Feljött a hold a csillagok is,le hunja szemét, a napocska is.Hunyd le szemedet álmodj hát,Jó éjszakát Mirácskám! Hunyd le hát a szemedet,álmodjál, hát szépeket.Álom manó hívogat.Álom pórját hinti már,Hogy legyen boldog ,éjszakád. A csillagok is nevetnek,téged várnak rég.A hold arany hintót, küld eléd.Hát hunyd le...
2018-06-02
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Orgovàn Irén - Légy önmagad!
Orgovàn Irén - Légy önmagad! Szeresd azt ki vagy ,mert az is te vagy !Ne higgy másnak ha rosszat vallanak. Légy boldog,nagyon vidám.Hisz így szeret az egész világ.Tüzes a nyelv ,nagyon éles,Akár egy kard. Megvághat ,de el nem vérezhetsz!Állj fel küzdj!Ne félj semmitől. Bátor a szív, nemes harcos!Te!Te ki a világnak legnagyobb kincs. Ne engedj utat a szomorúságnak,agy teret a boldogságnak.Arcodon mindig mosoly ragyogjon. Mert kik ellenségek!kínból táplálkoznak,mosolyodtól rogynak térdre.S vesznek a háború sötét mélyébe... Mondd el minden reggel,Így vagyok tökéletes.Hisz belőlem csak egy van.Így hasonmásom nincsen. {loadposition mobil}
Pósa Lajos - Az egyszeri királyfi
Pósa Lajos - Az egyszeri királyfi Egyszer egy királyfiMit gondolt magába?Felöltözött, ej, haj,Kocsisi gúnyába. Egy szalmás kunyhóbaBe is kopogtatott:- Juhászbojtár lánya,Adj’ Isten jó napot! Jösz-e hozzám, jösz-e,Juhászbojtár lánya,Falu szép virága,Kunyhó violája? Bársonyba, selyembeÉn nem járathatlak,Szebb is lesz, jobb is lesz,Amit szősz magadnak. - Elmegyek, elmegyek,Szegény kocsislegény!Leszek én mátkája,Ha kend a vőlegény. Nem kell nekem bársony,Nem kell nekem selyem,Mert én a darócotJobb szívvel viselem. Akkor a királyfiMit gondolt magába?Elment a városba,Cifra palotába. Palota ajtajánBe is kopogtatott:- Címeres gróf lánya,Adj’ Isten jó napot! Jösz-e hozzám, jösz-e,Címeres gróf lánya,Város szép virága,Palota rózsája? Bársonyba, selyembeÉn nem járathatlak,Szebb is lesz, jobb is lesz,Amit szősz magadnak. - Nem megyek, nem megyekSzegény kocsislegény!Gazdaghoz nem illik,Csak gazdag vőlegény. Kell nekem a bársony,Kell nekem a selyem,Én biz a darócotSoha se viselem. Akkor a királyfiMit gondolt magába?Még egyszer elmegy aCifra palotába. Le is vetetteKocsisi gúnyáját,Fölvette helyetteKirályfi-ruháját. Palota ajtajánBe is kopogtatott:- Címeres gróf lánya,Adj’ Isten jó napot! Jösz-e hozzám, jösz-e,Címeres gróf lánya,Város szép virága,Palota rózsája? Bársonyba járatlak,Selyembe járatlak,Aranyból etetlek,Aranyból itatlak. - Elmegyek, elmegyek,Aranyos királyfi,Királyi székébenA kedvibe járni. - Nem kellesz énnékem,Címeres gróf lánya!Kell nékem, kell nékemJuhászbojtár lánya. Akkor a királyfiMit gondolt magába?Megy a juhászbojtárSzalmás kunyhójába. A kunyhó ajtajánBe is kopogtatott:- Juhászbojtár lánya,Adj’ Isten jó napot! Jösz-e hozzám, jösz-e,Juhászbojtár lánya,Falu szép virága,Kunyhó violája? Bársonyba járatlak,Selyembe járatlak,Aranyból etetlek,Aranyból itatlak. - Nem megyek, királyfi,Maradjak én szegény...Van már nekem mátkám,Szegény kocsislegény. - Én vagyok a mátkád,Juhászbojtár lánya!Méltó vagy, méltó vagyArany koronára. Korona simúljonFehér homlokodra,Te leszel királyném,Borúlj a karomba! Virágfakadáskor,Lakzi lett a vége...Szép volt a menyasszony!Táncoltam is véle. {loadposition szalaag}
Pósa Lajos - Mese a kis kanászról
Pósa Lajos - Mese a kis kanászról Erdő szélén volt egy kis ház,Abba lakott egy kis kanász.Mikor főzte vacsoráját,Meg-megfúta furulyáját,Rá-rágyujtott a pipára,Aztán megint egy nótára.  Egyszer, amint vacsorázottS közbe-közbe furulyázott:Hát kopogtat kinn valaki;Kiszól: tágasabb odaki! - Te kis kanász, ide hallgass!Én vagyok itt, én, a farkas!Eressz be, mert nagyon fázom,Esik a hó, agyon ázom! - Kisebb gondom nagyobb annál,Majd tán bizony, hogy bekapnál! - Ereszd be hát csak a hátam,A hátulsó egyik lábam! A kis kanász egyet gondolt,A lajbiján egyet gombolt:- Egy fazék víz forr a tűzön,Evvel, tudom, majd elűzöm! Benn van már a farkas háta,A hátulsó egyik lába. - Te kis kanász, ide hallgass!A hirénél jobb a farkas.Jobban ereszd be a hátam,A hátulsó másik lábam. A kis kanász egyet gondolt,A lajbiján egyet gombolt:- Egy fazék víz forr a tűzön,Evvel, tudom, majd elűzöm! Beljebb is van már a háta,A hátulsó egyik lába. - Te kis kanász, ide hallgass!Nem olyan rossz ám a farkas!Ereszd be a derekam is,A két első lábamat is. A kis kanász egyet gondolt,A lajbiján egyet gombolt:- Egy fazék víz forr a tűzön,Evvel, tudom, majd elűzöm! Benn van már a dereka is,Meg az első két lába is. - Te kis kanász, ide hallgass!Ne félj, nem esz meg a farkas.Eressz be no már egészen,A tűznél hadd heverésszem! A kis kanász egyet gondolt,A lajbiján egyet gombolt.A nyíláshoz tett egy zsákot,Hozzá furcsa képet vágott. Ment a farkas háttal beljebb,Szólt a kanász: Beljebb, beljebb!No ez ugyan jól sikerűlt!Farkas koma zsákba kerűlt! Bekötötte a zsák száját,Összeverte a bokáját.Lekapta a fazék vizet:A kis kanász evvel fizet.Farkas komát leforrázta,Hogy a bundát csak úgy rázta.Ennek ugyan jól megadta:Egy szál szőr se maradt rajta! A kis kanász egyet gondolt,A lajbiján egyet gombolt.Mig a farkas bundát rázott,Hirtelen egy fára mászott. Farkas koma fel-felordít -Most magán egy nagyot fordít.Addig-addig hánykolódott,A mig a zsák kioldódzott.Talpra ugrott nagy kopaszon,Futtában is ordít nagyon:- Megállj, megállj, te kis kanász,Többet ilyet ki nem találsz!Ide hívom pajtásomat,Nem is egyet, hanem sokat.Visszajövünk nemsokára,Meg is eszünk vacsorára! Visszamentek tízen-húszan,Ordítoztak: Hol van? Hol van?Befutottak hamarjába,A pincébe, kamarába.Föl-fölnéztek a kéménybe,Bebútak a kemencébe.Itt se lelték, ott...
Domahidi Klára - Nyári szellő, hová mész?
Domahidi Klára - Nyári szellő, hová mész? Parázsló ég alattvirgonc szellő szalad.Kitárom karjaim,átfújja álmaim.Forró a levegő,jó hogy jössz, kis szellő. Kinyitod szívemet,üdítsd fel kedvemet!Nyári szellő, hová mész?Milyen kalandot remélsz?Gyere, bújj az ölembe!Elrejtelek örökre. {loadposition mobil}
Benedek Elek - A tizenkét varjú
A tizenkét varjú Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az asztalfiában.Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem volt. Nagy elkeseredésében azt találta mondani:- Ó, istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!No, halljátok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a szempillantásban a tizenkét fiú mind varjúvá változott, s mert hogy éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el!Hej, nagy erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az isten úgy elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája.Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy miért sír, miért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer:- Lelkem édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s addig vissza sem fordulok, amíg a bátyáimat meg nem találom.Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány elbúcsúzott az édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.Ment, mendegélt a kislány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszön a kisleány illendőképpen:- Adjon isten jó estét, öreganyám!Fogadja az öregasszony:- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár sem jár?Mondja a kisleány:- Ó, lelkem öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében elrepültek...
Szabó Ina - Amikor az élet fáj
Szabó Ina - Amikor az élet fáj   - Amikor az élet fáj és a szívedet átszúrja a bánat,érzed az élet nehéz súlyát.... ez bizony fájdalmas ....  - Amikor az élet fáj - a lelked zokogva ordít és a tested tépis mondja majd halkan:„Szabadon szállj! ... Szabadon szállj magasba,mint Turulmadár a nap felé, Istenatya tenyerére,felszállni merj s pihenni.... - Fejed hajtsd a térdedre és karold át a két kezed,a tenyerébe feküdj így - nyugodjon hát az elme.... - Szemed csukd be és halld a szót – a szeretet szavát,s érezd, ahogy az esőcseppek a lelked simogatják.... - Suttog a szél, mondja halkan... szeretet vagy önmagadban!Ez az élet rendje így, ezt így fog fel s boldog légy.... mert azélet csodaszép ! - Dallam, szellő, szeppenet, csodaszép a rezzenet,az illat, röpke érintés, ölelés és mosoly, melyt egy kedvesszó kísér.... ( Ina Szabó – művész költeménye ) {loadposition mobil}
Orgovàn Irén - Álmodj hát ,Mirácskám
Orgovàn Irén - Álmodj hát ,Mirácskám Feljött a hold a csillagok is,le hunja szemét, a napocska is.Hunyd le szemedet álmodj hát,Jó éjszakát Mirácskám! Hunyd le hát a szemedet,álmodjál, hát szépeket.Álom manó hívogat.Álom pórját hinti már,Hogy legyen boldog ,éjszakád. A csillagok is nevetnek,téged várnak rég.A hold arany hintót, küld eléd.Hát hunyd le szemed. Kicsi lány hát ne félj!Én mindig itt leszek neked,s féltőn őrzöm , álmodHát jó éjszakát Mirácskám. Álmodban zöld réten megannyi száz virág,mik altatót dúdolnák neked!Színes lepke szál a réten,az lesz a te játszó társad. Be jártok majd Ungot - berket,Szivárványos sütit esztek.Hát feljött a hold a csillagok is.Lehunyta szemét a napocska,Hát hunyd le szemed s álmodj ,hát.Jó éjszakát Mirácskám. {loadposition mobil}

Magazin előfizetés