Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Grimm - A szerencsés János

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A szerencsés János

Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt mondta a gazdájának:

- Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse ki a béremet.

- Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen szógáltál, itt a béred.

Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy lovasember s János elkezdett sóhajtozni:

- Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon, akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis halad előre.

Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:

- Hát aztán mért jársz gyalog?

- Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell vinnem - hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd leszakad a vállam.

Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te meg add nekem az aranyat.

- Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a zsákot.

A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó tanáccsal is ellátta:

- Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s úgy szalad, mint a sebes szél.

Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej, hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s addig billent erre, arra, míg egyszer csak - supp! belefordúlt az árokba.

Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:

- Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?

- Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.

- Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.

- Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!

- Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy elvágtatott, mint a sebes szél.

János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még, János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele, megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen eregéltek hazafelé.

Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte, de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el is ájult a boldogtalan.

Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:

- Mi baj, ecsém?

Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet, megcsóválja a fejét s mondja:

- Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez, nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.

De bezzeg elszomorodott János!

- Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?

- Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s valahogy csak eladom a többi hús között.

- Ó, az Isten áldja meg kendet, - hálálkodott János.

A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s János elindúlt vele.

Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő, most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szeren­cséjét, a suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.

- Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.

János kezébe vette a lúdat, megemelte.

- Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!

Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett. Egyszer aztán meg­szólal:

- Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.

- Mért gyűlne meg, te?

- Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem, hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé. Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.

De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne kerűljön.

A suhanc egy darabig kérette magát, aztán - isten neki - oda adta Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette magában a cserét.

- Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az, hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is, abból vánkost töltünk, - hej, de megörűl az édes anyám!

Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton énekelt:

Forog, forog a kerék,
Van zsebemben pénz elég.
Csak kést s ollót köszörülök,
S a zsebemben sok pénz csörög!

Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:

- Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!

- Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön, mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem ürül, mindig tele van pénzzel.

- Ugyan bizony?

- Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?

- Nem vettem, cseréltem egy malacért.

- Malacért? Ugyan bizony?

- Úgy van, bizony.

- S hát a malacot hol szerezted?

- Kaptam egy tehénért.

- Ugyan bizony?

- Úgy van, bizony.

- Hát a tehenet?

- Azt egy lóért kaptam.

- Ugyan bizony?

- Úgy van, bizony.

- S hát a lovat?

- Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.

- Ugyan bizony?

- Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.

- No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.

- Meghiszem azt!

- Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.

- Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.

- Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit. Te meg add nekem a lúdat.

- Jó szívvel, öreg, - rikkantott János nagy örömmel.

Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba köszörűkövet, s ráadásul felvett a földről egy nagy követ, azt is neki adta:

- Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket - használd egészséggel.

Na, volt öröm.

- Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt, nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, - hej, hej, bizony nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő belecsobbant a kútba.

- Hopp! de jó! Ó, de jó! - ugrott fel János örömében. - Nem kell haza cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon, mint én!

Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.

Holnap legyen János a ti vendégetek.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Mátyás király - A három rest
Mátyás király és a három rest Mátyás király udvarában éldegélt három rest. Azok bizony olyan lusták voltak, hogy még enni is a lakájok adtak nekik. Egyszer Mátyás király megsokallotta a szörnyű nagy lustaságukat, meggyújtotta felettük a háztetőt. Megszólalt az egyik:- Ég a ház.- Majd kivitet belőle a király - mondta a másik. Megszólalt a harmadik:- Nem röstelltek...
2018-09-19
Mátyás királyról -...
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Elégia
Elégia Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mintA mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? EndymionnalMeddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,Föltészi a sziklát hegy tetejére,...
2018-09-19
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Boszú
Boszú Kecses tavasz virúla;Vidám tekinteteBerkemnek kebelébeRózsákat űltete.  Mosolygtak a tavasznakBájgyermeki felém,S én bíbor bimbókatEnyelgve tördelém. De látta a leánykaKönnyelmű tettemet,S testvéreit boszúlva -Kitépte szívemet. Azóta létem árva,Kietlen pusztaság,Mint, melynek elraboltamDiszét, a rózsaág. Sopron, 1839. őszén {loadposition...
2018-09-19
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgovàn Irén - Engedj!
Orgovàn Irén - Engedj! Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül. Bántó szavak mik nékem fájnak,engedj vagy menj!Ez fáj már rég nekem. Tépted szívem ,martad lelkem.Elengedett két kezemAzt ígérted ,nem bántasz megS mégis viharként dúltál szívemben! Elmondtam már sokszor, még ha nem is látszik érzékeny lett lelkem.Rútul bánt...
2018-09-17
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Bakator
Titi Hajnalka - Bakator Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai...
2018-09-17
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A játszótéren
Titi Hajnalka - A játszótéren Nyáridőben, kint a téren,Barátaim keresgéltem.Ki labdázna énvelem,Talán amott ők ketten? Jó is itt a játszótéren!A győztesnek nem jár érem,mégis minden csuda jó,éppen kedvünkre való! Gyere te is játszani,nem jó most bezárkózni!Van itt gyerek vagy három,Légy te is a barátom. {loadposition szalag}  
2018-09-16
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Afrikai mese -A disznó meg az elefánt
A disznó meg az elefánt Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.Az elefánt eltűnt a bozótban, és egy nyaláb falevéllel tért vissza....
2018-09-14
Afrikai mesék
Tovább is van mondjam még?
Mátyás király - A három rest
Mátyás király és a három rest Mátyás király udvarában éldegélt három rest. Azok bizony olyan lusták voltak, hogy még enni is a lakájok adtak nekik. Egyszer Mátyás király megsokallotta a szörnyű nagy lustaságukat, meggyújtotta felettük a háztetőt. Megszólalt az egyik:- Ég a ház.- Majd kivitet belőle a király - mondta a másik. Megszólalt a harmadik:- Nem röstelltek annyit beszélni?Így aztán mind a hárman bennégtek a házban. {loadposition szalag}  
Petőfi Sándor - Elégia
Elégia Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mintA mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? EndymionnalMeddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph,Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik:De hidegen marad a lánynak örökre szive.S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök,Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm.Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak,Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok,Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.Dunavecse, 1841. június 22. {loadposition szalag}  
Petőfi Sándor - Boszú
Boszú Kecses tavasz virúla;Vidám tekinteteBerkemnek kebelébeRózsákat űltete.  Mosolygtak a tavasznakBájgyermeki felém,S én bíbor bimbókatEnyelgve tördelém. De látta a leánykaKönnyelmű tettemet,S testvéreit boszúlva -Kitépte szívemet. Azóta létem árva,Kietlen pusztaság,Mint, melynek elraboltamDiszét, a rózsaág. Sopron, 1839. őszén {loadposition szalag}  
Orgovàn Irén - Engedj!
Orgovàn Irén - Engedj! Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül. Bántó szavak mik nékem fájnak,engedj vagy menj!Ez fáj már rég nekem. Tépted szívem ,martad lelkem.Elengedett két kezemAzt ígérted ,nem bántasz megS mégis viharként dúltál szívemben! Elmondtam már sokszor, még ha nem is látszik érzékeny lett lelkem.Rútul bánt velem az élet.S bármilyen kemény a szívem,Ez még nekem is fáj. Szerettelek egyszer rég talán még most is,De!De mit teszel, lelkem romlásba vitte rég. Mosolyom mögött a legnagyobb fájdalom!Csak senkinek meg nem mutatom.Lassan eljön a vég érzem szüntelen.. S boldog leszek, mert többet nem érhet fájdalom.Inkább lennék magányos, szegény.Csak menj tőlem messze! Azt mondod szeretsz.Már rég nem érzem.Furcsa kötelék mi összeköt minket régen.Nem szerelem, sem tisztelet,Nem megbecsülés, mert azt már rég nem kapok én! Talán a magány mitől félsz?Amiért nem engedsz rég.Értsd meg kérlek, nem köt minket egymáshoz már semmi. Rég kihunytak szemeinkből a fények, mikor egymás karjába zárva, gyúltak lángra.Nem szerelem amit most érzek.Szánalom ,düh, és méreg. Boldog voltam, mikor mindig láttalak, hangodtól dobbant szívem újra meg újra!S éreztem, hogy újra élek.De ez már csak a múlt s fordult a világ!Kínlódás minden nap , amit veled élek át. Úgy szeretnék boldog lenni ,veled mint régen!De megváltoztál, nem olyan vagy mint régen.Rózsa színben nem látom már világom!Körülöttem köd, s néma csend ül.Enged kezem kérlek.S hadd éljem nélküled, meggyötört életem. {loadposition mobil}
Titi Hajnalka - Bakator
Titi Hajnalka - Bakator Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai császárnak is készítettek megrendelésre az 1870-es években. Nem mindenki ismerhette e csodát, az emberek nagy része csak azt tudta, hogy itt terem a legfinomabb bor, az egész földkerekségen, holott ami igazán finommá tette, maga a csodaszőlő, amit a helyiek egyszerűen csak Bakatornak hívtak. A legöregebbek pedig, hűen őrizték a titkot és vártak, hogy egy napon tovább adhassák az arra érdemeseknek. Az idő azonban csak telt, és egyre csak telt; a szőlészeti iskola már rég nem működött, az öregek pedig csak haltak egymás után. Új világ jött: a fiatalok nem hittek már a szőlő erejében, sőt még a csodákban sem, Bakatorról pedig szépen, lassan mindenki megfeledkezett. János bácsi is hiába várta az arra érdemes embert, meg nem érkezett. „ Bakar, terem ha akar!”-morogta a bajusza alatt, nem értette már miért is mondták ezt a régiek, hiszen ha senki sem viseli gondját, hiába akarna! Ezért aztán, hogy bele ne betegedjen a bánatba, minden nap kisétált a dűlőre, mélyen belesóhajtott a levegőbe, penderített egyet a bajszán, s nézve a már- már kipusztult, alig lélegző tőkéket így szólt:- Mi is lesz veletek?! Mi is lesz veletek?!Reszkető vén kezei féltőn simították meg ezek közül is a legsilányabbat:-Bárcsak segíthetnék Bakator!Amint így sóhajtozik búslakodásában, egyszer csak egy hangot hall a háta mögül:- Hát maga meg kihez beszél, öreg apám?! Az öreg megfordult. Egy nyolc éves fiúcska állt előtte, orcája olyan szutykos volt, mint aki hét napja nem mosdott! Ámde a szemei kedves, kíváncsi őszinteséggel ragyogtak ki a szutyok mögül.- Ami azt illeti nem magamban beszélek, még ha bolondnak is látszom, fiam! A szőlőtőkék az én kedveseim, valamikor értették minden szavam! De mióta emberi kéz nem gondozza őket, s tündérek áldása nem érinti szemeiket, nem válaszolnak bármit is mondok.- Hát akkor, maga is beszél hozzájuk? Én is szoktam! Minden nap kijövök ide, és azt játszom: nagy úr vagyok! Az enyém a legnagyobb szőlőültetvény a...
Titi Hajnalka - A játszótéren
Titi Hajnalka - A játszótéren Nyáridőben, kint a téren,Barátaim keresgéltem.Ki labdázna énvelem,Talán amott ők ketten? Jó is itt a játszótéren!A győztesnek nem jár érem,mégis minden csuda jó,éppen kedvünkre való! Gyere te is játszani,nem jó most bezárkózni!Van itt gyerek vagy három,Légy te is a barátom. {loadposition szalag}  
Afrikai mese -A disznó meg az elefánt
A disznó meg az elefánt Egyszer régen a disznó így szólt az elefánthoz:-- Ugyan áruld már el, mitől nőttél ilyen nagyra?-- Hogy lásd, milyen jó szívvel vagyok hozzád -- válaszolta az elefánt --, adok neked a varázseledelből. Mindennap kapsz egy adagot, s ettől majd te is olyan nagy leszel, mint én.Az elefánt eltűnt a bozótban, és egy nyaláb falevéllel tért vissza. Ezeket a leveleket a pálmafáról szedte, de ezt rajta kívül nem tudta senki. A disznó meg ezentúl naponta elfogyasztotta porcióját, és ahogyan az elefánt megjósolta, szemlátomást gyarapodott. "Hamarosan akkorára növök, mint az elefánt -- gondolta magában --, s akkor majd különb leszek minden állatnál, én parancsolok valamennyinek." Egyik este a bozótban, hogy éhségét csillapítsa, gyökereket túrt ki a földből. Kevélységében úgy tett, mintha máris olyan hatalmas lenne, mint az elefánt: topogott, fújt, cuppogott, a többi állatot elfogta a félelem, és messze elkerülték. Arra sétált az elefánt. Meghallotta ő is a zajt, és elcsodálkozott.-- Ejnye, ki van itt a sűrűben? -- kiáltotta.A disznó a bokroktól nem láthatta, ki szól hozzá, s gőgösen röfögte:-- Én, aki nagyobb vagyok az elefántnál, különb minden állatnál!-- No, akkor közelebb megyek -- mondta az elefánt, aki hírből sem ismerte a gyávaságot. Recsegve-ropogva hajoltak meg a bokrok az elefánt hatalmas talpa alatt, amint sietve behatolt a sűrűbe. De kár volt sietnie, csak a csúf, apró disznót látta a túrásnál.-- Ej, ej -- dünnyögte --, hát így állunk! Segíteni akartam rajtad, hogy nagyra nőj, s te máris azzal kérkedsz, hogy nagyobb vagy, mint én, hogy különb vagy minden állatnál! No várj csak! A varázseledelből többet nem kapsz, akkora maradsz, amekkora most vagy!A disznó növekedése azon nyomban abbamaradt, ma már csak orra, füle, szeme, fogai emlékeztetnek hajdani pártfogójára, az elefántra. Evés közben néha-néha haragosan fújtat ma is, fölszegi a fejét, mintha még mindig azt remélné, hogy nagyobb, különb lesz minden állatnál. {loadposition szalaag}

Magazin előfizetés