Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin digitális kiadását, mely minden hónap első napjaiban jelenik meg.

Móra Ferenc - Az a rossz Matykó gyerek!

 Az a rossz Matykó gyerek!

Három napig volt Kossuth Lajos a kastély vendége, a negyedik reggel elvitte az üveges hintó.
- Isten veled, barátom - ölelte meg Gáspár urat -, a jövő héten találkozunk az országházban.
- Vagy a császár tömlöcében - szorította vissza a kezét Gáspár úr. - Amilyen világ most jár, sohasem tudja az ember esti lefekvéskor, mire ébred reggel.
Ötödnap reggel éppen a Cipóhalomra készültünk a diófáinkat megnézni, mikor a kastély­udvaron egy pörge bajszú, tollas süvegű úrfi ugrott le egy szép fekete paripáról. Szakadt a tajték a lóról, fehér arca, fekete atillája porlepte volt az úrfinak.
- Sólyom Miklós pozsonyi jurista deák vagyok - ütötte össze sarkantyúját -, nemzetes Malaj­doki Gáspár urat keresem.


Tamás úr nekitántorodott a tornácpárkánynak, Gáspár úr nyugodtan lépett elő.
- Én vagyok, öcsém. Mi jót hoztál?
- Rossz hírt hozok, nemzetes uram. Kossuth Lajost börtönbe hurcoltatta a bécsi császár az éjszaka, veretlen ne hagyja a magyarok istene az ivadékát se! Nemzetes uramért is elindultak a pribékek - fusson, amerre lát, itthon ne találják.
- Nem látott még engem futni ember fia, öcsém - simította végig Gáspár úr a fekete szakállát. ‑ Hanem köszönöm, hogy időnap előtt hírt hoztál. Egyet-mást el kell végeznem, mielőtt a császár vendégségébe mennék. Kerülj beljebb, harapj valamit, nagy szükségem lesz rád.
Három íródeák nagy nyaláb papírt teleírt aznap a malajdoki kastélyban, mind azt írta, amit Gáspár úr rendelt. Sólyom Miklós pozsonyi jurátus deák ütötte a sok levélre a piros pecsétet. Kisbírók, dobosok napalkonyatra öt falu népét terelték össze a kastély udvarára. Jött is a tenger nép, kaszával a parasztok, karddal az úrfajta, mindenféle kezebeli szerszámmal a mester­emberség. Még Bibolygós Bedegi is lóbált egy rozsdás szigonyt, még Tilinkó cigány is húzott maga után egy láncos kötelet. (Bizonyosan beleakadt a lába valahol.)
- Szaladj csak le, Márton - küldte Gáspár úr a hopmestert -, tudd ki, mit akarnak az emberek a nagy hadikészülődéssel.
Jött vissza Bögre Márton, útközben maga is az oldalára kötve valami borzasztó nagy kuruc kardot, ami minden lépésnél a lába közé akadt:
- Azzal rémítgették a népet, hogy nemzetes uramat el akarják vinni a császár katonái. De már azt az egyet meg nem teszik, még mink élünk, öt falu népe vágja őket miszlikbe, ha ide be merik tenni a bakancsukat.
- Nem úgy lesz az, öregem - nevetett Gáspár úr. - Te is jobban teszed, ha leveted azt a rozsdás nyársat, míg orra nem buksz benne. Az emberekkel is majd szót értek én mindjárt.
Ahogy kilépett a tornácra, és a zajongó nép meglátta, egyszerre olyan csönd lett, hogy egy légy se dongott.
- Édes magyar véreim - csendült föl a Gáspár úr szava -, azért hivattalak össze benneteket, hogy elbúcsúzzam tőletek. Haragszik rám a császár, el akar fogatni. Az a panasz ellenem, hogy olyant hirdettem, amit nem lett volna szabad. Testvérnek tartottam a jobbágyot is, embernek a szegény embert is, magammal egyformának minden becsületes magyart. Hát én most már többet ilyeneket nem híresztelek. Bilincset tesznek a kezemre, lakatot a számra. Én rab leszek, legalább ti legyetek szabadok. Tudjátok meg, hogy mától fogva ti nem vagytok jobbágyaim, én nem vagyok uraságotok. A porta, amin laktok, a föld, amit műveltek, eddig az enyém volt, ezután a tietek. Olyan tulajdonotok, mint nekem ez a kastély. Adót nekem nem fizettek, úrdolgával többet nem tartoztok, dolgozik ki-ki magának. A szabadságlevelet mindnyájan megkapjátok, és nekem aztán egyéb kívánságom nincs is, mint hogy most szépen menjetek haza mint szabad magyarok. Engem ne féltsetek, vigyáz énrám az Isten szeme a tömlöc fenekén is. Majd ha a haza hív bennünket, akkor megint találkozunk.
Úgy sírtak akkor az öregemberek is, mint a kisgyerekek, és senki se akart úgy hazamenni, hogy még egyszer kezet ne csókoljon az uraságnak. Tilinkó maradt utolsónak, akkor is úgy kellett kituszkolni az udvarból.
- Jáj, jáj - óbégatta -, eddig legalább azs vót a becsületes foglalkozásom, hodzs jobbádzs vótam, de ezsentúl most már mi lesek?
A két gyerektől sokkal rövidebben búcsúzott Gáspár úr. Csak annyit mondott vacsora után:
- Míg én odaleszek, énhelyettem is nagyapátokat kell szeretnetek. Az iskolába többet nem mentek vissza, majd nevelő jön hozzátok a kastélyba. Különben reggel még látjuk egymást.
Soká nem bírtunk elaludni azon az éjszakán. Hallottuk azt is, amint nagy csörgéssel a katonák megérkeztek, és végigheveredtek a tornácon. Gáspár urat is hallottuk jönni-menni, parancsokat osztogatni. Ő is hallhatott keserves zokogást a gyerekszobából. Ugyan eszébe jutott-e megállni hallgatódzni: melyik zokog olyan keservesen, a jó fia-e vagy a rossz fia? Ó, hiszen olyan egyformán keserves minden gyerekzokogás! Én csak úgy csöndesen szipogtam, ahogy egy ostoba kis Dióbélhez illik, mikor nagyon fáj a szíve, és mégis örül annak, hogy az ő apja csak szegény majoros gazda, nem hatalmas úr.
Alig hajnallott, mikor a katonák már közrefogták Gáspár urat. Tamás úr betegen feküdt, nem bírt kijönni elbúcsúzni. Petykó sápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél, Matykó morcosan nézte a katonákat, és az őrmesterre ráöltötte a nyelvét.
Indulni kellett. Gáspár úr karjára kapta a fiát, a jót, a kedveset:
- Fiacskám, te okos gyerek vagy. Engem akármi érne, sose felejtsd el, hogy te voltál mindig az életem legnagyobb öröme. S hogy addig is tudjak rólad, míg oda vagyok, mindennap írj nekem egykét sort, hogy vagytok.
A gyerek felzokogott, az apa odafordult a rossz fiához. Egy kicsit elborultan nézett rá, aztán lehajolt hozzá, és homlokon csókolta:
- Isten veled!
Nekem a vállamra ütött mosolyogva, és azt mondta:
- Nagyra nőj, kis Dióbél, mire viszontlátlak!
Petykóval a kapuig utánaszaladtunk a katonáknak. Matykó a szájába tömte az öklét, és nekidőlt a tornácnak. Mikor visszatértünk, akkor már az ajtó mögül ugrott elénk a krumpli­puskával, és nagyot nevetett, hogy megijesztett bennünket.
Két hét beletelt, mire Gáspár úrtól megjött az első levél. Olmütz várába vitték rabnak, mindjárt megkerestük Petykóval a nagy térképen. Aztán nekiültünk levelet írni. Az első két oldalt Tamás úr írta tele, a harmadikat a nevelő úr. A negyedik oldalt Petykó hintette be gyöngy­betűivel, én is odaírtam a nevemet, de Matykót nem bírtuk előkeríteni.
A levél elment, de Matykót még mindig hiába vártuk. Tűvé tettük érte az egész kertet, de se híre, se hamva. Tamás úr szétszalajtotta a cselédeket a faluba, azok aztán hoztak is róla hírt. Az öreg csordás, Karika Kesely András látta a fiatalurat az országúton, tarisznya volt a vállán.
Tamás úr már lovas embereket akart utána küldeni, mikor Tilinkó kézen fogva hozta a kis szökevényt.
- Olmicsbe akart menni a gyenyerím, de serencsére eltévedt a nádasban - magyarázta a cigány. - Ast hittem, vaddisnó, ahods a nadzs csörtögést hallottam, de hát csak ezs a malacska vót. Vadnak udzsan elég vad, mert ehul, a kezsemet is megharapta.
Ettől fogva mindig csukva volt a kastély kapuja, és Matykó csak a rácskerítésen át sóhajthatott Olmütz felé. Amúgy nem emlegette az apját, csak akkor változott ólomszínűre az arca, mikor Tamás úr egyszer ijedten ejtette ki a kezéből az olmützi levelet.
- Apátoknak hályog ereszkedett a szemére a tömlöcben - hajtotta tenyerébe a fejét szegény öregember. - Nem lát írni se, olvasni se. Ezt a levelet is idegen kéz írta. Azt íratja vele, az fáj neki legjobban, hogy ezután már a Petykó leveleit is idegenek olvassák föl neki.
Bizony az idegenek se soká olvasták pedig. Petykó már régen köhécselt, s az olmützi rossz hír végképp leverte a lábáról. Ágynak esett szegény, s úgy fogyott, mint a megszegett kenyér. A könyveit kérte, de nem bírta fogni; írni akart az apjának, de nehéz volt neki a könnyű lúdtoll is, nem bírta tartani.
- Majd írok én - mondta elszántan Matykó. - De a te nevedben, úgy, mintha te írnád. Apa nem tud meg semmit, hiszen úgyse látja az írást. Világért sem szabad neki megtudni, hogy te beteg vagy.
Nehéz verejték gyöngyözött a Matykó homlokán, mire készen lett a levél. Talán azért, mert szokatlan mesterség volt ez neki. Vagy a szívében érzett valami nehezet, mikor aláírta a levelet? „Apámat oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen váró kicsi fia: Petykó.”
És mentek, mentek, hónapokon át mentek a levelek, a verébfejű kusza betűk, és az olmützi rabkórházban sorra csókolta őket egy szegény vak ember, aki tudta már, hogy őrajta nem segít a szabadság sem, amivel biztatták a porkolábok. Bátran hazaereszthették már Malajdoki Gáspárt - szegény vak ember forradalmától mi félnivaló volna?
És ment, ment a levél még akkor is, mikor a pesti doktorok is sírva fakadtak az őszirózsás ravatal mellett, amelyen kiterítve feküdt a jó gyerek: „Az apát oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen váró fiacskája: Petykó.”
Éppen a temetés után való nap hozták haza Malajdoki Gáspárt. Tizenkét katona vitte el, állig fegyverben, a hazahozatalára elég volt egy öreg, morva betegápoló.
Ahogy a tornácajtón beléptek, egyszerre megérezte a halottas gyertyáknak, a tömjénfüstnek mindenbe beleivódott nehéz szagát. S hallotta a szívszaggató zokogást a gyerekszobából, ahol egymást átölelve tartotta a nagyapa meg az a rossz Matykó gyerek. A kis Dióbél, az megint csak olyan csöndesen szipogott mellettük, mint az az öregember, akinek e sorok írása közben is könnye hulldogál a papírra.
- Mi az, mi van itt? - kapott a küszöbön a szívéhez az apa.
- Fiam, én szegény fiam! - támolygott a vak ember elé az öreg ember. - Magához vette az Isten.
Az apa tágra nyitotta világtalan szemét, és lihegve kérdezte:
- Melyik halt meg?
Matykó hirtelen lezárta szelíden az egyik kezével a nagyapja ajkát, a másikkal megragadta apja kezét.
- Matykóka halt meg, apám.
A vak ember szeméből kiesett a könny, s leperdült a térdelő gyerek aranyos fejére:
- Matykóka? Szegény kis Matykóm! De talán jobb is volt neki. No, édes kicsi Petykóm, ne sírj hát! Légy tovább is az én okos, kedves, jó gyerekem!
Ó, a Jóisten, ha sokára is, meghallgatta a rossz Matykó imádságát. Most úgy szerette őt az apja, mint a jó testvérkéjét. S oly forrón, oly szorosan ölelte a szívére, hogy ilyen apai ölelésről soha nem is álmodott eddig. S mégis úgy érezte, megszakad a szíve erre az első édes apai ölelésre.
De ha valaha, akkor ebben a percben bizonyosan angyalok szálldostak a Malajdoki-kastély fölött, köztük volt a jó fiú is, s kicsi fehér kezével ő is rózsákat hintett arra a rossz Matykó gyerekre.

A szélvári csudavirág
Benedek Elek - A deszkavári királyfi

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. január 15. péntek

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/

Grafika
Kedvenc mesejelenetek

Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!

Szórakozás
Dió Magazin

Gyere és olvasd el a legújabb számunkat! Sok mese, vers és még több ismeretterjesztő olvasmány

Szobai dísz
Poszter mesehősökből

Válaszd ki kedvenc részedet egy meséből és mi megrajzoljuk neked! A végeredmény, akár poszter is lehet, amit nyomtatva szállítunk neked.

previous arrow
next arrow
PlayPause
previous arrownext arrow
Shadow
Slider
Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin hónap első napjaiban megjelenő aktuális PDF számát.