Meséld.hu
Mese, nem csak gyerekeknek

A szökevény űrhajócska

Kategória:
Találatok: 178
Mester Györgyi: A szökevény űrhajócska
Galantusz Grafika illusztráció

Mester Györgyi: A szökevény űrhajócska

Az űrállomáson rendezett sorokban, szépen, egymás mellett álldogáltak a kísérleti célra szánt űrhajók. Kisebbek, nagyobbak, aszerint, hogy milyen célra tervezték, szerelték össze őket.

A termetesebbeket, a lehető leghamarabb, a magas levegőégbe kívánták fellőni, azzal a szándékkal, hogy eddig még ismeretlen bolygókat fedezzenek fel velük. Mit lehet tudni, milyen csodákat tárhat fel a világűrben egy ilyen hatalmas, erős, nagy sebességgel száguldó űrhajó?!

Mindegyik rakéta, vagy nevezzük űrhajónak, abban reménykedett, nem kell már sokáig várnia, hogy útra kelhessen. Egy kicsit szerelgetnek még rajtuk, de azután irány a nagy Világmindenség!

A kíváncsiság ott élt mindannyiukban, hiszen ki ne vágyna arra, hogy első legyen, úttörő legyen egy különleges bolygó felfedezésében, aminek a híre aztán örökre fennmarad, és még az űrkutatás nagy történelemkönyvében is megörökítik.

A sorban az utolsó helyen álló, legkisebb űrhajó azonban folyton szomorkodott.

Már csak azért is, mert rajta szerelgettek a legkevesebbet, ezért úgy gondolta, nem lenne képes olyan nagy teljesítményre, mint a többi rakéta. Nem szállhatna olyan magasra, hogy a világűrben valami igazán különleges helyre eljuthasson, és ott felfedezzen valami eddig még nem ismert, csodás dolgot.

Azt nem tudta, hogy bár keveset dolgoztak rajta a szerelők, de a legfrissebb kutatási eredményeket mind beleépítették, és úgy gondolták, nem a nagy súly, meg a szerkezet hossza adja meg a komoly teljesítményre a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg: a filigrán termet, a könnyű burkolat, belül okos találmányokkal felszerelve, többre lesz majd képes, mint a régi típusú, otromba nagy szerkezetek.

A kis űrhajónak ezekről a dolgokról nem volt tudomása, de bízott önmagában. Kísérletező szellem volt, fiatal és bátor. Folyton csak azon járt az esze, hogyan próbálhatná ki magát egy igazi légi kalandban, hogyan juthatna ki a világűrbe. „Ha az emberek nem használnak fel engem, majd használom én a magam eszét és erejét” - gondolta fiatalos hevülettel.

Vasárnap volt, amikor az űrállomás minden alkalmazottja otthon pihente ki a munkával töltött hét fáradalmait. Nem volt a közelben egyetlen kutatómérnök, egyetlen gyakorló űrhajós, de még szerelőmunkás sem. Csak az épület őre, de ő meg benn ült a kuckójában, mivel igencsak hűvös volt még a reggel azon a koratavaszi napon.

A kis rakoncátlan űrhajócska addig izgett-mozgott a helyén, mígnem sikerült kimozdítania magát az alaphelyzetből. Erősen arra gondolt, hogy repülni szeretne, ebből pedig annyi energiát gyűjtött össze, hogy beindultak a kis rakétái, működött minden berendezése, és egyszer csak kirepült a harsánykék levegőégbe.

Szállt, repült, egyre gyorsabban és egyre magasabbra.

Hamarosan elhagyta a Föld légterét, a lendület kiröpítette a földkörüli pályáról. Boldognak és szabadnak érezte magát.

Váratlanul egy hatalmas, vöröses színben pompázó kerek labda, egy nagy bolygó került a látóterébe. „Ezt nem szabad kihagynom - gondolta. Muszáj elérnem, és leszállnom a felszínére. Ki tudja, milyen csodák várnak ott rám?!

Csak percekbe telt, és már „landolt” is, leszállt a bolygón. Leállította a motorként működő „hajtóművét”, és beindította a videokamerát. Azzal fürkészte, figyelmesen nézegette a környezetét.

A közelében valami megcsillant, mintha vízfelület lett volna. Egy „kráterben”, kis mélyedésben látta a fényeket. A kamerával rögzítette, megörökítette a távolban feltűnő, hegyekhez hasonló felszíni formákat is.

Mivel mozgást sehol sem tapasztalt, összeszedte magát, nagy akarattal beindította az energiáit, mire a hajtómű újra beindult, és ő ismét felröppent a sötétlilán pompázó levegőégbe.

Az ég persze sűrűn tele volt pettyezve, meg volt szórva tündöklő kis égitestekkel, amelyek kis lámpásokként sziporkáztak, és szinte vezették őt, mutatták neki az utat, hogy csak tovább, bátran, haladjon előre, hiszen még annyi különleges dolog vár rá a világűrben.

Most egy nagyon fényes, csillogó bolygó került az útjába. „Ezt sem szabad kihagyni - gondolta -, muszáj körül néznem rajta, hátha ott is találok valami rendkívülit.”

Ahogy gondolta, úgy is tett. Leszállt a fényes bolygóra. Mihelyt szilárdan állt a bolygó felszínén, ismét elővette a kameráját, azzal szemlélte a közelebbi és távolabbi környezetét.

Váratlanul furcsa képződményeket pillantott meg. Először olyannak tűntek, mintha különleges alakú fák lettek volna, de mihelyt megmozdultak, rögtön tudta, növények nem lehetnek, mivel egyre közeledtek hozzá.

Olyan emberszerűek voltak - hasonlóak az űrállomás kutatóihoz, na meg a kezeslábasba bújt szerelőkhöz -, de valahogy mégis mások. Kézszerű nyúlványokból több is volt rajtuk, és a fejük is lapos volt. Egy nyílás tátogott ezeken a „fejeken”, és mintha hozzá beszéltek volna.

A kis űrhajón volt olyan berendezés, amellyel értelmezni lehetett az idegen nyelveket, és ez a gép még a hangtalan „űrnyelvet” is megértette.

A fordításból kiderült, az idegen lények üdvözölték őt, és azt kérdezték, honnan került ide hozzájuk?

Az ő válaszát is lefordította a szuper tolmácsgép. Elmondta, hogy a nagy kék bolygóról jött, amit Földnek hívnak, és amelyet különböző élőlények, emberek, állatok, növények népesítenek be. Az ő szerkezetét szerelők rakták össze, építették fel, de a tudása a földi tudománynak, és a kutatóknak köszönhető.

Mivel több mondanivalója nem volt, úgy gondolta, elbúcsúzik. Még készített néhány felvételt a kamerával, majd erőt gyűjtött, és újból felröppent a levegőbe.

Ekkor eszébe jutott, hogy időközben bizonyára felfedezték a „szökését”, és majd keresni fogják. Legalábbis, remélte, hogy keresik, mert hiányolják.

Amikor földet érve ügyesen landolt, meglepődve észlelte, hogy semmi nem változott, és csupán egy napot volt távol.

Az űrállomás őre épp nyitotta a kapukat, sorban érkeztek a dolgozók.

Mivel sikerült beállnia korábbi helyére, a szerelők, a szokásos reggeli terepszemlén, őt is ellenőrizték. Ekkor az egyik szerelő mosolyogva megjegyezte a társának: „ez az űrhajócska mintha át lenne melegedve egy kicsit. Pedig hűvös volt a hétvégén az időjárás. Talán álmában utazott egy nagyot, hiszen örökké a magasba vágyik.”

Most a kis űrhajó „mosolyodott el” - persze, ha képes lett volna rá -, s közben ezt gondolta: „el sem hinnétek hogy, merre jártam! Majd egyszer, valamikor, előkerülnek a felvételek, amelyeket a vörös bolygón, meg azon a nagyon fényesen készítettem, és az lesz a legnagyobb megfejtésre váró rejtély a számotokra. A lényeg az, hogy boldog vagyok, mert „elszökhettem”, kalandoztam egy kicsit a világűrben. Az én hétvégém tökéletes volt…”

Hirdetés

Ez is érdekelhet még