Góg és magóg fia vagyok én… Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival? Fülembe forró ólmot öntsetek Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait, Tiporjatok reám durván, gazul. De addig sírva, kínban, mit se várva Mégiscsak száll új szárnyakon a dal S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar. {loadposition szalag}

A mi gyermekünk   Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, Ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül. Ha jönnek az új istenek,Ha jönnek a nem sejtett órák,Valamikor, valamikorKipattannak a tubarózsákS elcsattan hosszú csoda-csók.  Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemű menyasszony S egy napsugár-lelkű legény. A tubarózsa illatozzon S áldott legyen a mámoruk.  S áldott legyen, ki: te meg én, Ki az övék, kiért mi sírtunk, Kit forró lázunk eldobott, Öleltetőnk, kit sohse bírtunk, Ki másoké: a gyermekünk.  Kit napvirág és napsugár Új igére, új dalra termett, Áldott legyen, ki eljövend, Az idegen, nagyálmú Gyermek, Kit küldtek régi bánatok. {loadposition szalag}    

 A róka és a tyuk Volt egyszer Egy róka, Bement a Tyukólba, Ott üle tyukanyó Betegen, Kérdezi a róka Melegen: - Hogy vagy, ó Tyukanyó? - Sokkal jobban volnék Ugy látom, Ha innet elmennél Barátom. A róka kacagott: - Jó, én elkocogok, Gyógyulj meg, de hamar, Kivánom, Majd akkor eszlek meg! Nem bánom. {loadposition szalag} 

Vörös királybíró A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe. A többi közt körülfogták a törökök Kőhalom várát is. Beüzent a basa a kőhalmi király­bírónak,* hogy ha egy egészvágás szekér* aranyat nem fizetnek: kő kövön nem marad, s még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmez meg. De volt szörnyű nagy ijedség! Csak két ember nem ijedt meg: a királybíró, akit a vörös hajáért vörös királybírónak hívtak, s az ő keze-lába: egy Menenges nevű ember, aki messze földön híres volt az ördöngösségéről. Csudálatos dolgokat művelt ez a Menenges. Ha jókedve kerekedett, tüzet fújt a szájából. Ha vendég­ségekbe hívták, fogta magát, s a vizet borrá változtatta, mikor meg látta, hogy a vendégeknek erősen virágos kedve kerekedett, vízzé változtatta a bort. Hát amint mondám, nagy volt az ijedség, mikor a basa beüzent Kőhalomba, az egészvágás szekér aranyért. Elészedte, kinek mi aranya volt, a ládafiából, de az egész Kőhalomban nem gyűlt össze több egy félvágás* szekérre valónál. Na, most mi lesz? A török basa bizonyosan nem tréfál. De a vörös királybíró nem ijedt meg. Kiment az ő hű keze-lábával a várból, ment egyenesen a basához, s azt mondta: - Sok aranyat kívánsz, vitéz basa. Csak a felét tudjuk megadni. De ha türelemmel leszel, három nap múlva a másik felét is becsületesen megadjuk. - Jól van - mondá a basa -, de addig velem jössz Törökországba. Ha megkapom a másik félvágás szekér aranyat is, visszaeresztlek. A vörös királybíró kihozatta a félvágás szekér aranyat, elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, el a város népétől, s indult nagy Törökországba, három hónapig tartó nehéz fogságra. Legutoljára az ezermester Menengestől búcsúzott, de ez azt mondta: - Ne búcsúzzék tőlem, nagy jó uram, mert én nem maradok el kigyelmedtől. Megyek kigyel­meddel a nehéz fogságba. Elment a vörös királybíró s vele a keze-lába. Török császár városában záratták toronyba, nagy nehéz fogságra. De eltelt a három hónap, s bizony nem érkezék meg a félvágás szekér arany. Elmúlt a negyedik, el az ötödik...

 Vége jó, minden jó Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló. - Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt? Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon. - Vezesd be - szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy maradjanak csendben; aztán felkelt az asztal mellől, s elébe lépett Mézkirálynak. Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén, kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Mézkirály! Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csak úgy dülöngött alatta, de úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a vendégsereg fölött. Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Mézkirályt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt hajolt meg, s mézédes hangján mondta, amint következik: - Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek tőled is, szép király­kisasszony, hogy ilyen késő éjszaka jöttem el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi érdemem, hogy oly nagyra nőtt s olyan szép a csudafa. A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon, hozzászaladt, édesen-kedvesen biccentett a fejével, s azt mondta: - Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Mézkirály, hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat. - Lám, lám, halljátok - mondta a Mézkirály, s büszkén pillantott a vendégseregre -, a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz Bűbájos körmei közül. De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, hanem mosolygott az egész vendégsereg. Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a palota belé. Mézkirály azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a vendégek meg a királykisasszony is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak, s folytatta a beszédét, amint következik: - Most is azért siettem ide, szép királykisasszony, nehogy az a gonosz Bűbájos még egyszer...

 Vadászkompánia Furcsa ma az Oroszlán. Lustán néz a Vad után. Játszi kedve derüle, Társak után kerüle.   Megleli a szamarat A rókát még hamarabb, Ez lesz jó kompánia, Igy lesz jó vadásznia!   Nagyot isznak előre Szegény vadak bőrére: Majd a szamár felhajtja, S tőrbe csalja a róka.   I-á, i-á, fujja már, Derék hajtó a szamár. Róka ravasz, lesben áll, Az oroszlán csak sétál.   Nagy vigasság, nagy zsákmány, Osztozkodni is kék mán. - Szamár fiam, légy okos, A zsákmányunk oszd el most.   Feltekeri a szamár Az eszit, hogy ossza már! - Az igazság egyféle: Kiki részt kap belőle!   - Bogáncsrágó szamara! Az oroszlán rivala: - Egyet érek én veled? S leteriti a fülest.   Köszörüli a torkát A róka s tart mondókát: - Majd én osztok nagyuram! - Próbáld meg rókafiam.   - Felséges ur, nagy király, Mind a tied, mi itt áll! Téged illet az egész, Másnak ebből semmi rész.   Az oroszlán rettentő: - Hát a tied? hizelgő!... - Veled vadásztam, felség: Az enyém e dicsőség!   Felderül az oroszlán, Megbékélve gurnyaszt mán. Farkat csóvál a róka, Jóra fordult a dóga. {loadposition szalag}