Egyszer a nyulat ebédre az elefánt, vacsorára a ví- ziló hívta meg. Ebéd után így szólt az elefánthoz: – Hét nap múlva viszonzom a szíves vendéglátást. Akkora fûnyalábot tálalok föl neked, mint maga a ví- ziló. Vacsora után pedig így szólt a vízilóhoz: – Egy hét múlva hálából én látlak vendégül téged: estebéded akkora szénaköteg lesz, mint maga az elefánt.
Együtt indult vadászni a leopárd meg a sakál. Egy falu szélén jó zsákmányra akadtak. A leopárd elfogott egy kecskét, a sakál pedig egy tehenet. Hazahajtották jószágukat, és kicsapták őket legelni. Hanem a leopárdnak sehogy sem volt ínyére, hogy a sakál ilyen kövér zsákmányt szerzett, neki meg csak egy kecske jutott. Később irigykedett még csak igazán! Éjjel, amikor kiment a jószág után nézni, látta, hogy a sakál tehene megborjazott. Ezt már aztán nem nézhette. Elrángatta a kisborjút a tehén mellől, és a maga kecskéje mellé kötötte. Reggel ment a sakálhoz, és elújságolta neki:
-- Hallgasd csak meg, milyen szerencse ért! Kimegyek reggel a rétre -- s mit látok? A kecskémnek borja született.
Leopárd urat egy nap keservesen mardosta az éhség. "Mit tegyek? -- kérdezte magától. -- Legjobb lesz, ha idehívom a világ minden állatát, és azt mondom nekik: Gyertek csak, és tartsunk orvosi tanácsot, beszéljünk az egészségről! És amikor jönnek, majd egyet-egyet elkapok közülük és megeszem. Elhívatta hát nyomban a kudut, az antilopot, a nyulat, az őzet és a gnút. Azok egybegyűltek és megkérdezték:
-- Miért küldtél értünk?
Amikor Zhou király elefántcsont evőpálcikákat rendelt a mesteremberektől, Ji Zi rendkívül ideges lett. Tartott tőle, ha a királynak elefántcsont evőpálcikái lesznek, nem éri be többé cserépedénnyel sem, hanem rinocérosz-szarvból vagy jade-ból faragott tálakra vágyik, és zöldség meg bab helyett olyan ínyencségeket rendel, mint az elefántfarok, meg a leopárdkölyök húsa. Később majd nem akar háziszőttes ruhát viselni, szalmatetős házban lakni, hanem selyemruhákra, palotákra áhítozik.
Xuan herceg fűzfasíp-muzsikát rendelt, és háromszázan zenéltek számára. Egy Nanguo nevű tudós megirigyelte a zenészek dicsőségét, azt kérte a hercegtől, hadd játsszon ő is a zenekarban. A herceg pillanatnyi szeszélyétől indíttatva, néhány száz ember megélhetéséhez elegendő fizetséggel jutalmazta a tudóst.
Huszein ibn ar-Reiján, a sarif29 meséli, hogy az igazhívők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb, egy nap népe közt ült, és igazságot osztott alattvalóinak, körülötte legkiválóbb és legelőkelőbb baráti tanácsadói, mikor egyszerre egy fiatalember jelent meg előtte, szemrevaló, csinos legény, tiszta ruha szép termetén. Két szép ifjú fogta erősen, és vonszolta az igazhívők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb elé. Az igazhívők fejedelme jól megszemlélte ezeket is, amazt is, megparancsolta a kettőnek, bocsássák el az ifjút, aztán azt mondta, jöjjenek közelebb, és megkérdezte tőlük, mi bajuk van azzal a fiatalemberrel. Ők így feleltek: „Igazhívők fejedelme, egy apánk-anyánk van nekünk, egy a hitünk, egy a vérünk. Apánk bölcsességben, tanács- adásban kivált, mint seikh a törzseknél nagy becsületben állt. Alantas dolgokon felül állott lénye, közismert volt szerte sok szép erénye. Úgy nevelt fel minket jó atyánk, míg felnőttünk, jóságát sugározta ránk. Ő volt a legjobb, legnemesebb lélek, méltó példaképe költőnk énekének:
Egyszer a szamár kint legelészett a parlagon, s észrevette, hogy a farkas gonosz szándékkal közeledik fejéje. Menekülés lehetetlennek látszott, a védekezés meg reménytelennek.
„Többet ésszel, mint erővel” - gondolta a szamár, és így szólt a farkashoz: