Azt mesélik, hogy Hátim et-Táit egy hegy csúcsán temették el, sírjára két kőteknőt állítottak, zilált hajú leányokat ábrázoló szobrokkal. A hegy alatt egy patak folyt, és amikor az utazók ott tábort ütöttek, egész éjjel, estétől reggelig, hangos jajveszékelést hallottak, de reggelre nem találtak ott mást, mint a kőből faragott leányokat.
Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,
Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;
Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,
Ifju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:
Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.
Egyszer egy nő elment aratni, és magával vitt egy köcsög tejet. Mivel meleg volt, az asszony a köcsögöt a bokrok alá dugta, hogy a tej hideg maradjon. Éppen a bokrok mellett szaladt el egy róka, aki a hőségben nagyon megszomjazott. Megérezte a tej szagát, beledugta a fejét a köcsögbe és kilefetyelte a tejet. A kaszálással elfoglalt nő nem látta, hogy mi történik a köcsöggel.
Átdolgozta: fazekas lászló
Azelõtt nem ismerték az emberek a tüzet. Nyersen ettek mindent. Egyszer a fiúk kihajtották a marhát a mezõ- re. Unalmukban nyilakat készítettek, és célba lõttek. Egyikük ráállította a nyíl hegyét egy darabka kihombo-fára, és két tenyere között forgatni kezdte. A nyílvesszõ áttüzesedett, aztán füstölni kezdett. Néhány szál száraz fû is odakeveredett, és hirtelen felcsapott a láng. Felfalta a száraz füvet. Nõtt, nõtt, erõsödött, belekapott a cserjékbe, egyre erõsebb lett, most már beszélni is kezdett. Azt mondta: – Vo-vo-vo-vo-vo... A környék lakói összeszaladtak. – Ki tette ezt a varázslatot?
Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.
Mese
Volt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Nem volt egy szem gyermekük sem. Öregapó kiment szántani a mezőre, öreganyó otthon maradt lepényt sütni. Öreganyó megsütötte a lepényt s megszólalt:
- Ha egy fiunk volna, vinne az apjának lepényt, de most kivel küldjek?
Egyszer csak kibújik a gyapjúból egy picurka fiú s megszólal:
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.