Mese nem csak gyerekeknek

Mátyás király lopni járt

 Mátyás király lopni járt

Egyszer Mátyás király álruhában kinn ténfergett a nép között. Hogy, hogy nem bekeveredett egy vén cigányasszony putrijába. Az öregasszony épp a kártyáit rendezgette. Mátyás illendően köszöntötte:

- Jó napot, adjon isten, öreganyám!

- Jó napot neked is, szép úrficskám! Mi járatba’ vagy?

- Kedves öreganyám, szegény diák vagyok, vándorolok a világban. Azt hallottam, hogy kendnek nagy tudománya van. Jól tud jövendölni. Szeretném tudni, hogy szerencsés leszek-e az életemben? Vagy valami balsors fenyeget?

A cigányasszony jól végignézte az ifjút, vajon mennyi pénzt remélhet a jövendőmondásért?

- Szép úrficskám, adjon egy jó nagy darab pénzt, ha lehet, ezüstöt!

Mátyás belenyúlt a zsebébe, kivett egy ezüst tallért, letette az öregasszony asztalára. Akkor az öregasszony kirakta a kártyáit, elkezdte mondani:

- Ókusz, pókusz, imperátusz, aki vak, az nem lát, okos embernek van esze.

Gyorsan megkeverte a kártyákat, lecsapta, aztán még egyszer megkeverte, lecsapta, de amikor harmadszor is, utoljára a tök disznó jött ki, úgy felszökött, mint akinek az ülepét darázs csípte meg.

- Jaj, szép úrficskám! Adjon gyorsan még egy pénzt!

Mátyás belenyúlt a zsebébe, és adott még egy ezüstöt az öregasszonynak. Akkor az öreg­asszony azt mondta:

- Na, mutassa a kezeit!

Mátyás mind a két kezét az öregasszony kezébe tette. Az öreg cigányné nézegette a tenyereit, nézegette, csóválta a fejét, egyszer aztán azt mondja:

- Szép úrficskám! Magából nagyon nagyúr lesz! Még az is lehet, hogy a királyságig is felviszi, de ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján.

Mátyás nagyot nevetett a cigányasszony jövendőmondásán, odavetett neki még egy ezüstöt, aztán kifordult a putriból, s elment a dolga után.

Ez a jövendölés egy nyári vásárkor történt. Mátyás, akárhogy is akarta, soha nem tudta el­felejteni, hogy mit mondott neki a cigányasszony:

„Ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján.”

Esziben volt a királynak még februárban is, amikor Mátyás napja közeledett.

Hitte is, nem is, amit a cigányasszony mondott, de bizony Mátyás-nap előtti éjszakán hiába próbált aludni, nem jött álom a szemére. Gondolt egy nagyot, elővett a szekrényből egy kopott bakaruhát, felöltözött, s kiszökött a palotából. Bolyongni kezdett a sötétségben, járkált utcáról utcára. Benézegetett a kerítéseken, hátha tudna lopni valamit. Hogy lopjon? Mit lopjon? Még soha életében nem lopott semmit. Addig-addig bolyongott, hogy végül bebotorkált egy sötét, lebuj kocsmába. A kocsma üres volt, csak a sarokban iddogált egy búslakodó katona. A másik sarokban meg a kocsmáros szundikált.

Alighogy Mátyás belépett a kocsmába, a kocsmáros már töltötte is neki a savanyú bort. Mátyás letelepedett a bora mellé, s akkor hozzászólt a baka:

- Hát te német, hol jársz ilyen későn? (Azért hitte a baka németnek Mátyást, mert hosszú orra volt, s a bajusza is le volt borotválva.)

- Innék egy meszely bort, mert kimenőn vagyok, s igen megszomjaztam - válaszolta Mátyás király. A baka megitta a borát, az asztalra vetett négy krajcárt, s menni készült.

- Ne menj még pajtás, igyál még egy meszely bort! Ha már kimenőm van, egy kicsit mulatni szeretnék.

- Nekem is kimenőm van, de pénzem az már nincs. Meg egy kicsi dolgom is volna - mondta a baka. - Egy kicsit pótolni akarom a zsoldomat.

- Hát, aztán, hogy lehet pótolni a zsoldot? Mondd meg nekem is, én is nagyon keveset kapok, hogy a fene enné meg!

- Ha eljössz velem, német és segítesz, akkor megmondom.

- Megyek én szívesen, mert az én erszényemet is megütötte a guta - mondta Mátyás. Készsé­ges­kedett nagyon. Ki is fizette a bor árát, s avval útnak indultak. Mentek utcáról utcára, egyszer csak odaértek egy nagy kőkerítéshez. Azt mondta a baka:

- Na, német, itt vagyunk!

Mátyás a szívéhez kapott:

- Mit akarsz itt? Ez a főminiszter kertjének a kerítése. Hogy mászol fel a falra? Odalent strázsa áll. Innen akarsz te lopni? - Mert, hogy szavamat egybe ne öltsem, Mátyás mindjárt gondolta, hogy a baka, bizony lopással akarja pótolni a zsoldját. - Ha megfognak, holnap vége az életünknek! - ijedezett Mátyás.

- Csináld, amit mondok! Ne ijedezz!

Átmentek az utca másik oldalára, s hát ott volt egy lajtorja, eldugva a fűben. Megfogták a két végét, odatámasztották a falhoz, s fölmásztak. Mátyás király úgy reszketett félelmében, mint a miskolci kocsonya. Mikor már fönn voltak a falon, akkor a létrát leeresztették a másik oldalon, s bemásztak a kertbe.

Azt mondta a baka Mátyásnak:

- Na, német, látod azt az ablakot, amelyik nyitva van?

- Látom - mondta Mátyás, de a foga úgy kocogott, hogy szinte hallani lehetett.

- Na, gyere, támasszuk oda azt a lajtorját! Én bemegyek, megrakodok ezüstkanállal, villával, késsel, aztán ne félj, lesz pénzünk elég, holtig ihatunk!

- Jaj, mi lesz, hogyha felébred a főminiszter? - aggodalmaskodott Mátyás.

- Dehogy ébred, nincs is itthon, bálban van a feleségével, tudom a szakácsnétól!

Akkor Mátyás elbújt egy bokorban, a baka meg bemászott az ablakon. Jól telerakta az asztal­terítőt ezüstkanállal, villával, ezüsttálakkal. S hát, akkor lépéseket hallott. Híj, az irgalmát! Már nem bírt kijutni az ablakon, ijedtében bebújt az ágy alá. A főminiszter meg a felesége hazaérkeztek. Bezárták az ajtót, s ott az ebédlőben vetkőzni kezdtek. Vetkőzés közben a fő­miniszter megkérdezte a feleségét:

- Asszony, elkészíttetted az arany kávésfindzsát őfelségének?

- El, ám! - mondta az asszony.

- No, jól van.

Mátyás királynak az volt a szokása, hogy minden Mátyás-napon a főminiszteréknél reggelizett, így hát erre készülődött a házaspár. Azt mondja a főminiszter:

- Na, asszony, mi a királlyal reggelizni kezdünk, te beleteszed a findzsába a mérget, és ráöntöd a jó erős kávét, aztán, ha megreggeliztünk, akkor behozod.

- Jaj, ezt nem tehetjük! Hiszen Őfelsége mindig nagyon jó volt hozzánk, én ezt semmiképp nem teszem meg - sopánkodott a miniszterné.

- Te azt teszed, amit én parancsolok! - dühösködött a miniszter. - Nem leszek tovább szolga, ha király is lehetek!

Átmentek a hálószobába, de még ott is sokáig veszekedtek. A baka kimenekült az ablakon, lemászott a lajtorján. Pisszentett Mátyásnak, s aztán ügyesen kimentek a kertből, úgy, ahogy bejöttek. A lajtorját eldugták a fűbe, a sok ezüstneművel elindultak hazafelé. Amikor kijött a baka az ebédlőszobából, nagyon megcsendesedett. Hallgatott, mint böjtben a nagybőgő. El nem tudta képzelni Mátyás, hogy mi lelhette a bakát, mért vérzik úgy az orra, hiszen az ezüstneműt úgy megdézsmálta, hogy ketten is alig bírták. Egy idő múlva Mátyás nem állhatta szó nélkül.

- Mit búslakodsz, cimbora? Tán csak nem kevesled a zsákmányt?

- Dehogy, német, hoztam én annyi ezüstöt, hogy egész életünkben elegendő lesz! Feltéve, ha te, huncut áruló nem leszel.

- Ugyan, minek hiszel te engem? - bántódott meg Mátyás. Egy darabig megint hallgattak, majd Mátyás újra megszólalt:

- Ki veszi meg tőlünk ezt a sok ezüstöt? Minden darabon rajta van a miniszter neve, nem mondhatjuk, hogy a miénk! Akkor meg elkapnak, s aztán fellógatnak!

- A nyavalyát! Miért vagy úgy begyulladva? Hát mire való a kocsmáros? Megveszi az, ne félj, ha az apjáé volt is, csakhogy nyerhessen rajta. Ezen pedig többet nyer, mint amennyit nekünk ad érte, nyugodj meg. Most elrejtjük jól az ezüstöt, s holnap, amikor a többi katona a vak­parádén lesz, Mátyás király nevenapján, én eladom, s aztán te, délután megkapod a magadét. Ne félj, iszunk egy nagyot!

Elásták az ezüstneműt, aztán hazaindultak. A baka csak sóhajtozott újra. Amint mentek, belebotlottak egy csárdába.

- Igyunk még egy meszely bort! Nekem még van néhány krajcárom - mondta Mátyás.

- Igyunk - hagyta rá a baka csüggedten, nem volt semmi kedve. Amint iszogattak, azt kérdezte Mátyás:

- Hát aztán, hogy talállak én meg téged ebben a nagy városban? Még a nevedet se tudom.

- Kovács János a nevem, az Alexander huszároknál szolgálok. A tizenötödik kompánia, harmadik szakaszban.

- S hát, téged hogy hívnak?

- Engem Mátyásnak hívnak.

Na, megitták a borukat, aztán a baka megint sóhajtozni kezdett. Mátyás már nem bírta tovább, megkérdezte egyenesen a bakát:

- Hallod-e, pajtás! Neked valami nyomja a lelkedet. Amióta kihoztad a kanalakat, villákat, azóta egyet sóhajtozol. Tán csak nem tettél kárt emberéletben?

- Bolond vagy német, ha ilyesmire gondolsz.

- Hát akkor meg mi a bajod, mondd már meg! - követelte Mátyás.

- Hej német, amit én most mondok, az nem a te eszedhez való. Neked a magyarok királya se inged, se gatyád, de, jaj, uram, istenem, nekünk magyaroknak! Mennyit mondta szegény édesapám, ilyen jó királyt, mint a mi Mátyás királyunk, az Isten is csak egyet tudott teremteni. Most ennek a drága embernek el kell vesznie. Jaj, ez az áldott király mindig csak az igazságot nézte. Egyforma becsülete volt előtte úrnak, szegénynek. Mégis el kell veszítenünk a drága, jó királyunkat!

- Hát, hogy kéne elveszítenünk? Ma láttam éppen, igen jó erőben volt a király - mondta Mátyás, de nagyot dobbant a szíve. Eszébe jutott megint a cigányasszony jövendölése.

- Azért mondtam, német, hogy ez nem a te eszedhez való dolog! Hát nem gondolod, hogy aki ma egészségesen sétál, azt még holnap el lehet veszejteni? Meg lehet mérgezni?

- Na, de a mi jó királyunkat csak nem akarja valaki megölni, vagy esetleg megmérgezni? - kérdezte Mátyás.

- Dehogynem, német! Pont ez az, ami engem így rág!

- Honnan tudsz te erről, baka? Ki mondta neked ezeket?

- Ki mondta, ki mondta? Hát hallottam, amikor az ágy alatt voltam, hogy mit mondott a főminiszter a feleségének. Azt mondta, hogy holnap reggel, Mátyás király hozzájuk jön reggelizni. A miniszter a feleségével egy arany findzsát készíttetett, abba teszik a mérget, s a kávéval felszolgálják neki. Szegény miniszterné asszony tiltakozott, de az a gonosz fő­miniszter ráparancsolt, hogy úgy kell lennie a dolognak. Látod német, ez fáj nekem! Tudom, hogy el akarják pusztítani a drága jó királyunkat, és nem tudom megakadályozni. Ma semmiképp sem mehetnék kihallgatásra, mert a király alszik, másnak meg nem mondhatom el, mert úgyse hinnének nekem. Jaj, el kell veszítenünk a drága királyunkat! Minek is mentem lopni? - jajongott a katona. - Mit tegyek? Megöl a bánat. Látod német, az se jó, ha szegény az ember, de az se jó, ha nagyúr, mint a mi jó királyunk. Ezer irigy tör az életére. - Így töprenkedett a baka, míg be nem értek a kaszárnya elé. Akkor azt mondta a baka Mátyásnak:

- Na, német, te is eredj haza! Aztán el ne járjon a szád, mert, ha elárulsz, ott öllek meg, ahol először találkozunk.

- Jól van pajtás. Jó éjszakát! - mondta Mátyás, sietve ment az első strázsáig. Ott aztán a mellén szétgombolta a bakaköpenyt, s megmutatta a királyi öltözékét.

Bement a hálószobájába, lefeküdt. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, reggelig azt hányta-vetette, hogy s miként legyen?

Egyszer csak megvirradt. A király inasa behozta Mátyásnak az ünnepi öltözékét. A király felöltözött, felkötötte a kardját és megparancsolta, hogy mire visszajön a főminisztertől, állít­sák elő Kovács Jánost, az Alexander huszároktól, aztán elment a főminiszterékhez, reggelizni.

Amint a király belépett, feltűnt neki, hogy a főminiszterné se élő, se holt nem volt. A fő­miniszternek a szeme se rebbent, átkozott, megrögzött gonosztevő volt.

A király elé állt álnok pofával. Olyan szép köszöntőt pöndörített Mátyás nevenapjára, ami­lyent a király még soha nem hallott. Amikor a köszöntőnek vége lett, azt mondta a fő­miniszter:

- Fölséges uram, a feleségemtől meg fogadja el ezt az aranyfindzsát, melyet fölséged neve­napjára csináltatott, örök emlékül! Adja Isten, hogy még számos esztendeig jó egészséggel fogyassza belőle fölséged a kávét!

A miniszterné úgy reszketett, mint a nyárfalevél ősszel, meg se tudott mukkanni, csak tartotta a findzsát, tele kávéval.

Mátyás királynak a szeme se rebbent. Megköszönte a jókívánságokat, kezébe vette a remek­mívű findzsát, s azt mondta:

- Ez bizony nagyon szép! Lám, még a címerem is rá van metszve! Ez a holló olyan mintha élne! Tudja mit? Mivel ma van a nevem napja, hát cseréljünk findzsát! Igyon miniszter uram az én findzsámból, az én egészségemre! Én majd iszom a miniszter úr findzsájából a miniszter úr egészségére.

- Azt nem lehet, fölséges uram, az nem lehet, hogy én igyam fölséged újdonatúj findzsájából az első kávét! Én, szolga létemre, hogy jöhetek ahhoz? - szabadkozott a főminiszter.

- De hát, ha én kérem?! - vonta össze szemöldökét Mátyás. - A király nevenapján mindenki köteles az összes kívánságát teljesíteni. Hát, kegyelmed se vonakodjék meginni ezt a kávét. Tudja, hogy én máskor se szoktam elállni a kívánságomtól nem hogy most, a nevem napján. Parancsolom! - állt fel Mátyás. Kirántotta a kardját, s azt mondta a főminiszternek:

- Menten kettéhasítom, ha meg nem issza!

- Kegyelmezzen uram! - vetette magát a király lábai elé a miniszterné.

- Keljen fel, asszonyom! Tudom, hogy ön nem akarta, hogy a férje megmérgezzen, de neki vesznie kell!

A főminiszter látta, hogy neki már harangoztak. Felhajtotta a mérgezett kávét, s menten vége is lett. Mátyás bosszúsan hazatért.

Mialatt Mátyás király a főminiszternél járt, az Alexander kaszárnyából elhozták Kovács János bakát, s jelentették, hogy őfelsége parancsára előállították. Mátyás király teljes pompában ült a trónján, s maga elé szólította a katonát:

- Kovács János, kend az éjszaka lopott.

- Jelentem alásan, fölséges királyom, igenis loptam. Nem tagadom, úgyis tudom, hogy elárult az az átkozott, nagyorrú német. Csak egyszer kerüljön a kezem közé, tudom Isten, hogy meg­fojtom - fenekedett a baka.

- Honnan lopott kend, mit lopott kend? - tettette haragost a király.

- Jelentem alássan, fölséges királyom, ezüstneműt loptam a főminiszter úrtól - hebegett a baka.

- Ki volt kenddel lopni? - kérdezte a király.

- Jelentem alássan, egy nagyorrú német.

- Hogy hívták? - mordult rá Mátyás a reszkető bakára.

- Jelentem alássan felséges királyom, azt mondta, hogy úgy hívják, hogy Mátyás. Valamicsoda Mátyás.

- Megismerné-e kend azt a németet?

- Meg én, jelentem alássan. Megismerném ezer közül is, mert akkora orra van, hogy nincs akkora egy egész szakasznak.

Erre Mátyás kilépett a szomszéd szobába, s magára kapta a kopott bakaruhát. S magát is bekísértette négy katonával. Amint belépett, a baka meglátta, menten rá akart rohanni, de a fegyveresek lefogták, csak kiabálni bírt:

- Te, huncut német! Ugye megmondtam, hogy elárulsz? Ugye jól sejtettem én, hogy te egy kém vagy, szegény bakák után leselkedsz? Na megállj, megöllek, ha addig élek is! - egyre csak neki akart rontani Mátyásnak.

A katonák nevették a komédiát, de a fegyvert keresztül tették az átkozódó baka előtt. Mátyás végre megelégelte a dolgot. Kigombolta a bakaruhát. Mikor Kovács János meglátta a fényes királyi öltözéket, menten térdre esett.

- Bocsásson meg, felség!

Mátyás odament hozzá, s azt mondta neki:

- Keljen fel fiam! Kend megmentette az életemet. Meggyőződhettem saját fülemmel, mennyi­re hűséges szeretettel van irántam. A tolvajságért azért megbüntetem. El kell vennie a szegény főminiszternét feleségül! Ma reggel megözvegyült! Kendet előbb kinevezem generálisnak, hogy ne hibádzzék semmi a boldogságból. Elfogadja-e?

- Elfogadom, jelentem alássan! - mondta Kovács János.

- Na, öltöztessétek generális ruhába! - parancsolta Mátyás király a katonáinak. - Aztán hív­ja­tok papot, s hozzátok ide a főminiszternét.

A bakát mindjárt bevitték az udvari szolgák a fürdőházba, jól megmosták, felöltöztették, meg­fésülték. Újdonatúj generális ruhájában úgy feszített, mint egy bazsarózsa.

Bevezették a király elé Kovács Jánost, de akkor már ott volt a miniszterné is legszebb ruhájában.

Azt mondja Mátyás király:

- Asszonyom! Bemutatom önnek Kovács János generális urat. A generális úr megmentett engem a haláltól, önt pedig a méregkeverő urától. Tőle tudtam meg, hogy ön ártatlan, nem tört az életemre. Fogadja tőlem nevem napja alkalmából, örök emlékül, férjül ezt az ifjú gene­rálist. Éljenek boldogan!

A miniszterné irult-pirult, azt se tudta, mit csináljon, hát odanyújtotta a kezét Kovács János generálisnak.

- Generális úr, aztán bánjon jól az asszonnyal! - mondta Mátyás nevetve. - Énvelem meg ne cipeltesse többet azt a lajtorját! Ezentúl nem kell a zsoldját pótolni holmi ezüstkanalakkal.

Nem bizony, még a bakákét se kellett, mert Mátyás azonnal elrendelte, hogy ezentúl minden baka háromszoros zsoldot kapjon!

Előkerült a pap is, összeadta az ifjú párt, s a király akkora lakodalmat csapott nekik, mintha az édes gyermekeit házasította volna. Adott nekik olyan jószágot, hogy hercegi módon is megélhettek belőle.

Mátyás-nap elmúltával, a király felvette kopottas diákruháját, felkereste az öreg cigány­asszonyt. Az anyó most is a kuckójában ült, s a kártyáit rakosgatta. Mátyás illendően köszön­tötte:

- Jó napot, adjon isten, szüle!

- Fogadj Isten, szép úrficskám! Hát kegyelmed mi járatban van?

Mátyás király akkor egy erszény aranyat tett a cigányasszony asztalára, s azt mondta neki:

- Köszönöm öreganyám, hogy megmentette az életemet! Tegye el ezt a pénzt, hogy soha többé ne kelljen szűkölködnie!

- Áldjon meg az Isten, szép fiatal úrfi, áldjon meg mind a két kezével! Ragyogtassa fel a csillagodat oly magasra, amilyenre csak emberét lehet!

Meg is hallgatta a fennvaló a cigányasszony kívánságát. Mátyásnak dicsőséges, nagy hatalmat adott, olyant, amilyent senki más, emberfia el nem érhetett.

Tolsztolj - A macskakölyök
Irány Afrika!

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 07. szombat

Captcha kép