Mese nem csak gyerekeknek

Ezeregy éjszaka - Omar ibn el-Khattáb és a fiatal beduin

Omar ibn el-Khattáb és a fiatal beduin

Huszein ibn ar-Reiján, a sarif29 meséli, hogy az igazhívők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb, egy nap népe közt ült, és igazságot osztott alattvalóinak, körülötte legkiválóbb és legelőkelőbb baráti tanácsadói, mikor egyszerre egy fiatalember jelent meg előtte, szemrevaló, csinos legény, tiszta ruha szép termetén. Két szép ifjú fogta erősen, és vonszolta az igazhívők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb elé. Az igazhívők fejedelme jól megszemlélte ezeket is, amazt is, megparancsolta a kettőnek, bocsássák el az ifjút, aztán azt mondta, jöjjenek közelebb, és megkérdezte tőlük, mi bajuk van azzal a fiatalemberrel. Ők így feleltek: „Igazhívők fejedelme, egy apánk-anyánk van nekünk, egy a hitünk, egy a vérünk. Apánk bölcsességben, tanács- adásban kivált, mint seikh a törzseknél nagy becsületben állt. Alantas dolgokon felül állott lénye, közismert volt szerte sok szép erénye. Úgy nevelt fel minket jó atyánk, míg felnőttünk, jóságát sugározta ránk. Ő volt a legjobb, legnemesebb lélek, méltó példaképe költőnk énekének:

Megkérdeztek: „Abu ‘l-Szakr Seibánnak törzséből fakad?”
„Nem - mondtam én -, mert Seibán az, ki Abu ‘l-Szakrból szakadt!” Nem egy atyát fiának fénye sugároz be a nép előtt:
Így volt ez rég Adnánnal is, naggyá Mohammed tette őt.

Nos hát, apánk egy nap - az érett gyümölcsök miatt, meg hogy sétáljon egyet - kiment a kertjébe. Ekkor érte őt a halál, aki mindenkit megtalál - lásd ezt az istentelent!-, ő a gyilkosa, Alláh ne irgalmazzon neki soha! Most eljöttünk e bűnre megtorlásod kérni, kegyeskedj Alláh parancsa szerint a büntetést kimérni!”

Nemes; a Próféta leszármazottjait tisztelték ezen a néven. Rendszerint zöld turbánt, a nők zöld fátyolt viseltek.
Omar pedig szörnyű tekintetet vetett az ifjúra, és így szólt hozzá: „Ez ifjak ajkáról elhangzott a vád, most halljuk a választ, te is nyisd ki szád!”

Az ifjúban szilárd volt a szív és az elme, erős volt lelke, és merész a nyelve, csüggedés köpenyét hamar elvetette, félelem köntösét tüstént félretette. Az ajka felolvadt nyugodt mosolyban, szép szavakkal a kalifát üdvözölte nyomban, aztán ékes szóval ezt mondta el sorban: „Alláhra, ó, igazhívők ura, amit ők beszéltek, tudomásul vettem, színigazság minden, bevallom a tettem. Ahogy ők mondták, úgy volt az eset; ahogy Alláh elrendelte, minden úgy esett. Most elmesélem neked történetemet, a többi a te dolgod. Tudd meg, ó, igazhívők fejedelme, telivér arabok sarja áll előtted, akik legnemesebb fiai a földnek. Sivatagban töltöttem gyerekkorom, sátrak alatt, míg csak törzsemre rossz esztendők átka nem szakadt. Ekkor a család fölkerekedett, s gyerekével, holmijával elérte e helyet. Amint jártam-keltem utcán-téren-kerten, az ő kertjüknek hosszában vitt séta közben a lábam. Velem voltak tevéim is, szépek, becsesek; élükön a tevecsődör, a legbecsesebb, nemes volt vérre és alakra, bő ivadéknak büszke apja. Kancái közt, ha kiáll, akár egy koronás király. Egyszerre csak az egyik nőstény teve elfutott ez ifjak kertje fele, onnan egy falomb a falon átborult, hát az én tevém mohón utánanyúlt. Szaladtam, hogy elkergessem, hát egyszerre, uramisten! - ott termett egy öregember, dühödten szikrázó szemmel, oroszlánok haragjában, remegett minden tagjában, s ahogy ott állt egymagában a kertfalnak ajtajában: felkapott egy jó nagy követ, s megdobta a csődörömet. A kő kényes helyet talált: tüstént ráhozta a halált. Lerogyott, már láttam: vége, haragomban lánggal égve, a követ rá visszadobtam, eltaláltam, meghalt nyomban. Visszaszállt rá a végzete, önfegyvere végzett vele. Fájdalmában még jajgatott egy nagyot, amint a kő érte, aztán elhallgatott. Én rohantam, vitt a lábam, a két ifjú meg utánam, utolértek és lefogtak, most pedig elébed hoztak.”

Omar - a magasztos Alláh árassza ki rá kegyelmét - erre így szólt: „Mindent beismertél, amit tenni mertél, de nem segíthetek rajtad! Nem menekül tőlem ember, ez a törvény: büntetnem kell!”

„Hallom - felelt az ifjú -, és meghajlok az imám ítélete és az iszlám törvénye előtt. De mielőtt elítéltek, hadd mondjak el annyit, kérlek, hogy kisöcsémet kettőnk atyja - öreg volt már - árván hagyta. Pénzt is hagyott örökségül szépen, aranyat, ezüstöt tenger bőségében. Az egészet énrám bízta, tanúságul Alláht hívta, és így szólt hozzám: »Öcséd tulajdonát tedd el, vigyázz reá becsülettel.« Fogtam hát a pénzt, elástam, hogy hová, arról senki se tud a föld kerekén, csak én. Ha tehát engem most kivégeztetsz, a pénz elvész, és ennek te leszel az oka; a gyerek majd tőled kéri számon, amikor Alláh elé kerülsz a másvilágon. De ha kapok három napot, a gyereknek gyámot adok, itt leszek a határnapon, tartozásomat megadom, kezest hagyok nálad.”

Az igazhívők fejedelme egy időre elgondolkozva hajtotta le a fejét, aztán végignézett a jelenlevőkön és megkérdezte: „Ki lesz kezességem érte, hogy biztos a visszatérte?” Az ifjú megnézte minden jelenlevőnek arcát, és végül rámutatott Abu Dharr-ra, és azt mondta: „Ő lesz biztosítékom és kezesem.”

Ekkor Omar - a magasztos Alláh ragyogjon rá! - így szólt: „Abu Dharr! Figyeltél e beszé- dekre? Hallottad és kezeskedsz-e, hogy ez ifjú, ahogy monda, visszajön s nem tart bolonddá?”
• „Igen, ó igazhívők fejedelme - válaszolta az -, kezeskedem, Alláh kardja, színed előtt, hogy visszajön, ha jő a napja!”

Omar most beleegyezett a haladékba, és engedélyt adott az ifjúnak a távozásra.

Mikor a határidő végére járt, a nap eljárt, majdnem lejárt, az ifjú még mindig nem jelent meg a gyűlésteremben, ahol a kalifa már ott ült, és társai körülvették, mint csillagok a holdat. Ott
volt Abu Dharr is meg a panaszosok, akik számon kérték tőle: „Ó, Abu Dharr, mi van adósunkkal? Hogy is jönne vissza, ha egyszer megugorhatott? De mi nem mozdulunk el innen, amíg nem álltunk vérbosszút.” Abu Dharr így felelt: „Amily igaz fölöttünk az ég, ha letelt a három napos haladék és az ifjú nem tér vissza, kezességem rám üt vissza, az imámnak adom magam, elvághatjátok a nyakam!” Ekkor Omar - Alláh kegye ragyogjon rá! - így szólt:
„Alláhra, az iszlám törvényét Abu Dharron hajtom végre, ha az ifjú nem jön végre!”

A jelenlevők szeméből könny patakzott, a közönség soraiban sóhaj hallatszott. Majd nagy zaj kerekedett. A próféta társainak nagyjai kérték a két ifjút, legyen elég apjuk haláláért a pénzváltság, hogy ezzel a nép háláját is megváltsák. De ezek hajthatatlanok voltak, a vérbosszú végrehajtását követelték.

Amíg a tömeg kavargott-zavargott, és jajveszékelve siratta Abu Dharrt, egyszerre csak meglátják az ifjút, amint az embertömegen át utat törve oda tart. Az imámot a legékesebb szalámmal köszönti, míg az örömnek sugara egész arcát elönti, körötte ragyogott az izzadság gyöngykoszorúja. Így szólt: „A gyermeket anyja bátyjaihoz vittem, ami rá tartozik, mind felfedtem itten; a pénz dolgába őket beavattam, a kincset hol keressék, nekik megmutattam. Forró déli hőség nem csüggeszthetett el, hogy megtartsam szavam nemes becsülettel.”

Az emberek elámultak igazlelkű becsületességén, halálmegvető áldozatkészségén és rettenthetetlenségén. Az egyik azt mondta neki: „Nemes lelkű ifjú, ura vagy szavadnak, becsületet szerzel házadnak s magadnak!” - Az ifjú így felelt: „Nem tudjátok-e, hogy a halál elől, ha eljön az órája, nem menekül senki? Én megtartottam szavamat, hogy ne mondhassák, az emberekből kihalt a tisztesség.” - Abu Dharr meg így szólt a kalifához: „Igazhívők fejedelme, én kezességet vállaltam ezért az ifjúért, pedig azt sem tudtam, melyik törzsből jött, és azelőtt sohasem láttam. De amikor minden jelenlevő közül rám esett választása, és azt mondta: ő lesz a biztosítékom és kezességem - nem tartottam volna helyénvalónak, hogy visszautasítsam, becsületérzésem tiltotta volna, hogy cserbenhagyjam. Segítsünk máson, ezt kívánja az emberség, és olyan szó ne essék, hogy már kipusztult a tisztesség.”

Most a két ifjú szólalt meg: „Igazhívők fejedelme, mi odaajándékozzuk apánk vérét ennek az ifjúnak, aki becsülettel eljött, és lett a búból vigasság, hogy az emberek ne mondhassák, kihalt a jóság, igazság!”

Az imám is nagyon örült, hogy a megengesztelés sikerült, mert a becsületes, szavatartó ifjú tisztességgel előkerült; magasztalta Abu Dharr fennkölt lelkét, amely őt minden társa fölé emelte, és dicsérte a két ifjút elhatározásáért, hogy jósággal intézzék el panaszukat, dicsérte, és köszönetet mondott érte, és a költő szavait idézte:

Ki mással jót cselekszik, jutalmat érdemel, A tett Alláh elé jut, útján nem téved el!*

Aztán felajánlotta nekik, hogy megfizeti apjukért a vérdíjat a kincstárból, de ők azt mondták, már megbocsátottak neki, hogy a kegyes és magasztos Alláh arculatát majd meglássák - és akinek ez a lelke vágya, annak jótettét ne érje haszonlesés vádja!

Mátyás király - Az oláh katona
Arany János - Nemzetőr-dal

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. február 21. péntek

Captcha kép