Mese nem csak gyerekeknek

Charles Dickens - Twist Olivér 1.

Twist Olivér

Charles Dickens - Twist Olivér

Első fejezet

melyből megtudjuk, hogy Twist Olivér miféle helyen
és milyen körülmények között jött a világra

Valahol, egy nagy városban, amelyet több oknál fogva is okosabb lesz nem megnevezni, s amelynek kitalált nevet sem akarok adni, a számos egyéb középület között van egy olyan, melynek a párját ősidők óta megtalálhatjuk a világ majdnem minden városában: tudniillik a dologház. Ebben a dologházban született egy szép napon - hogy milyen napon és hányadikán, annak a pontos közlésével már csak azért sem érdemes vesződnöm, mert ez úgysem mondana semmit az olvasónak, legalábbis történetünknek ebben a pillanatában nem -, ebben a dolog-házban született az az emberi halandó, kinek nevét a fejezet címében már előrebocsátottam.

Twist Olivér


Miután a kerületi orvos erre a siralomvölgynek nevezett világra segítette, még hosszú ideig erősen kétséges maradt, megéri-e a gyermek egyáltalában, hogy akármilyen nevet is adjanak neki; mert ha nem érte volna meg még a keresztelőjét sem, akkor több, mint valószínű, hogy ezek a feljegyzések sem jelentek volna meg soha; vagy ha igen, akkor ez a néhány oldalra szorítkozó kis mű igazán eldicsekedhetett volna avval, hogy ő az egész világirodalom és minden idők legtömörebb és leghitelesebb életrajza.
Ámbár nem óhajtom azt állítani, hogy dologházban születni már önmagában is olyan irigylésre méltó szerencse, aminél jobb nem is igen érhet senki emberfiát, mégis meg kell mondanom, hogy ebben a kivételes esetben Twist Olivér számára még aránylag ez volt a legjobb, ami vele történhetett. Ugyanis Olivért csak rendkívüli nehézségek árán lehetett rávenni arra, hogy rászánja magát a lélegzés mesterségére - erre a keserves foglalkozásra, melyet mégis úgy megszoktunk már, hogy nélküle nem is tudnánk könnyűszerrel meglenni; egy ideig csak feküdt hanyatt a pihés derékaljon, és kapkodott a levegő után, elég határo¬zatlanul ingadozva a mi földi világunk meg a másik között: s a mérleg kétségtelenül az utóbbi felé billent. Mármost ha ez alatt a rövid idő alatt Olivért gondos nagymamák, aggodalmas nagynénik, gyakorlott ápolónők és nagy tudományú doktorok vették volna körül, majdnem egészen bizonyos, hogy pillanatok alatt menthetetlenül át is segítették volna a túlvilágra. De hát senki más nem volt mellette, csak egy szegényházi öregasszony, akit meglehetősen pityókássá tett már a mértéktelen sörfogyasztás; meg az egyházközség hatósági orvosa, aki szakmányban csinálta az ilyesmit; így aztán Olivér és a természet egymás között döntötték el a küzdelmet. Az eredmény az lett, hogy egy kis küszködés után Olivér szuszogni, prüszkölni kezdett, sőt végül annyira jutott, hogy sikerült tudomására hoznia a dologház bennlakóinak, hogy újabb teher szakadt az egyházközség nyakába. Olyan bömböléssel közölte ezt, amilyet csak elvárhatunk egy fiúgyermektől, aki három és egynegyed percig nem volt birtokában egy roppant hasznos felszerelésének: a hangjának.
Abban a pillanatban, amikor Olivér az első jelét adta, hogy a tüdejét szabadon és helyesen tudja működtetni, a vaságyon megmozdult a rendetlenül odadobott, toldott-foldott takaró; s a vánkosról egy fiatal asszony sápadt arca emelkedett fel bágyadtan. Gyenge, elhaló hangon szólalt meg, alig hallhatóan:
- Mutassák a gyereket, aztán hadd haljak meg.
Az orvos a tűzhelynél üldögélt, arccal a tűznek; s felváltva melengette és dörzsölte a két tenyerét. Ahogy a fiatal asszony megszólalt, felállt, odalépett az ágya fejéhez, és azt mondta neki, sokkal kedvesebben, mint ahogy várhatta volna tőle az ember:
- Ó, magának még nem szabad a halált emlegetnie!
- Bizony nem, drága lelkem, bizony nem - szólt közbe az öreg ápolónő is, miután sietve a zsebé¬be gyömöszölt egy zöld palackot, amelynek a tartalmát látható megelégedettséggel kóstolgatta az imént az egyik sarokban. - A jó isten áldja meg magát, lelkem, mit szólna, ha olyan öreg lenne, mint én? Ha majd maga is a világra hozott tizenhárom gyereket, és mind meghaltak, kettő kivételével, akik itt vannak velem a dologházban, hát akkor majd maga is megtanulja, hogy ne beszéljen így, édes jó lelkem! Gondoljon csak arra, mi az, anyának lenni, kis galambom, gondoljon csak arra!
Az anyai örömök e vigasztalónak szánt ecsetelése szemlátomást nem érte el a kellő hatást. A beteg csak megrázta a fejét, és nyújtotta a karját a gyerek felé.
Az orvos a karjába adta az újszülöttet. Az asszony sápadt, hideg ajkával szenvedélyesen megcsókolta a gyerek homlokát; megsimogatta az arcát; riadtan körülnézett; megborzongott; visszahanyatlott a párnájára - és meghalt. Dörzsölgetni kezdték a mellét, a két kezét, a halán-tékát; pedig a szívverése már örökre megállt. Buzdító, vigasztaló szavakat mondogattak neki, de ő már rég nem értette a földi beszédet.
- Vége van, kedves Hogyishívjákné, hiába! - mondta végül az orvos.
- Jaj, szegény lelkem, ennek bizony vége! - mondta az ápolónő, s felemelte a párnáról a zöld palack dugóját, ami kiesett a zsebéből, mikor lehajolt, hogy a gyereket felvegye. - Szegény lelkem!
- Nem kell mindjárt értem küldenie, ha a gyerek sírni talál - mondta az orvos, a kesztyűjét húzogatva nagy gonddal és figyelemmel. - Nagyon valószínű, hogy baj lesz vele. Adjon neki egy kis zabkását, ha nyafog.
Föltette a kalapját, s az ajtó felé indulva egy pillanatra még megállt az ágy mellett.
- Amellett igazán szép lány volt - mondta. - Honnét jött?
- Csak tegnap este hozták be - felelte az öregasszony -, a felügyelő úr parancsára. Az utcán találták, ott feküdt. Valahonnét messzebbről jöhetett, mert a cipője már csupa rongy volt a sok gyaloglástól; de hogy honnét jött, vagy hová igyekezett, azt senki sem tudja.
Az orvos a holttest fölé hajolt, és megemelte a bal kezét.
- A szokásos történet - mondta fejcsóválva. - Látom, nincs jegygyűrűje. Hja-ja! Hát jó éjszakát!
A tudós úriember elballagott vacsorázni; az öreg ápolónő pedig, miután ismét erőt merített zöld palackjából, letelepedett a tűz mellé, egy alacsony ülőkére, és pólyázni kezdte a csecsemőt.
Az ifjú Twist Olivér nagyszerű bizonysága volt annak, hogy mennyire a ruha teszi az embert. A takaróba csavargatva, mert eddig ez volt minden öltözete, éppúgy lehetett volna egy grófnak a gyereke, mint egy koldusé; még a leggőgösebb idegen is bajosan tudta volna megállapítani a pontos társadalmi helyzetét. Most azonban, miután bebugyolálgatták az ócska pólyába, amely egészen megsárgult már a hosszú használatban, Olivérre ráütődött a bélyeg, megkapta a jelzőcéduláját, s egyszerre a pontos helyére került - az egyházközség árvája lett - a dologház apát¬lan-anyátlan fia - alázatos éhenkórász - akit ide-oda rugdosnak és pofoznak majd a világban - akit mindenki lenéz, és senki sem sajnál.
Olivér torkaszakadtából sírt. De ha tudta volna, hogy árva, s hogy az egyház gondnokainak és felügyelőinek szerető jóindulatára van hagyatva, akkor talán csak annál hangosabban sírt volna.

 

A csökönyös kiselefánt - afrikai mese
Tolsztolj - Az „új ábécé” meséi

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 07. szombat

Captcha kép