Mese nem csak gyerekeknek

Charles és Mary Lamb - Tévedések vígjátéka

Tévedések vígjátéka

Syracusa és Ephesus között viszály tört ki, és Ephesusban azt a kegyetlen törvényt hozták, hogy ha valamely syracusai kalmárt meglátnak Ephesus városában, ki kell végezni, ha csak nem tud ezer tallért fizetni élete váltságául.

Aegeont, az öreg syracusai kalmárt felfedezték Ephesus utcáin, s a herceg elé vezették azzal, hogy vagy megfizeti a súlyos bírságot, vagy kimondják rá a halálos ítéletet.

Aegeonnak nem volt pénze, hogy megfizesse a bírságot, de a herceg, mielőtt kimondta rá a halálos ítéletet, azt kívánta tőle, beszélje el életének történetét, és mondja meg, mi volt az az ok, amiért megkockáztatta, hogy eljöjjön Ephesus városába, holott ez halált jelentett minden syracusai kalmárra?

Aegeon azt mondta, nem fél a haláltól, mert a bánat miatt megunta életét, de nem róhattak volna rá nehezebb feladatot, mint azt, hogy elbeszélje szerencsétlen életének eseményeit. Elkezdte hát a maga történetét a következő szavakkal:

- Syracusában születtem, és a kereskedői pályára neveltek. Feleségül vettem egy lányt, akivel igen boldogan éltem, de egyszer el kellett mennem Epidamnumba, ahol ügyem hat hónapig visszatartott. Amikor láttam, hogy kénytelen leszek tovább is maradni, elhívattam feleségemet is, aki, amint megérkezett, két fiút hozott világra, s az volt a különös, hogy tökéletesen hasonlítottak egymásra, lehetetlen volt egyiket a másiktól megkülönböztetni. Ugyanakkor, amikor feleségem ezt a két fiút a világra hozta, ugyanabban a fogadóban, ahol feleségem lakott, egy szegény asszony is világra hozott két fiút, s ezek az ikrek is éppen annyira hasonlítottak egymásra, mint az én két fiam. Minthogy e gyerekek szülei rendkívül szegények voltak, megvettem tőlük a két fiút, és fölneveltem őket, hogy fiaimat szolgálják.

- Fiaim nagyon szép gyerekek voltak, feleségem nem kevéssé volt büszke erre a két fiúra, s minthogy állandóan haza szeretett volna térni, kelletlenül beleegyeztem, s hajóra szálltunk, szerencsétlen órában, mert még egy mérföldre sem vitorláztunk Epidamnumtól, amikor rettenetes vihar keletkezett, hevesen folytatódott, a hajósok semmi reményt sem láttak arra, hogy megmentsék a hajót, s ezért a csónakba tódultak, hogy megmentsék saját életüket, minket pedig magunkra hagytak a hajón, melyet minden pillanatban széttörhetett a vihar.

- Feleségem szüntelenül sírt, a kisbabák jajgattak, nem tudták ugyan, hogy mitől kell félniök, de sírtak megszokásból, mert látták, hogy anyjuk is sír -, mindez engem is rémülettel töltött el, bár én magam nem féltem a haláltól; úgyhogy minden gondolatom akörül forgott, hogyan találhatnék módot a megmentésükre. Kisebbik fiamat hozzákötöttem egy pótárbochoz, amilyenről a tengerjáró emberek gondoskodnak vihar esetére, másik végéhez hozzákötöttem a rabszolgaikrek közül a kisebbiket, s ugyanakkor feleségemet is utasítottam, hogy a másik két gyereket ugyanilyen módon erősítse hozzá egy másik, árbochoz. Így hát neki kellett gondoskodni a két nagyobbik gyerekről, nekem meg a két kisebbikről, ezért külön-külön kötöztük hozzá magunkat a gyerekekkel együtt ezekhez az árbocokhoz. Enélkül az ötlet nélkül mindnyájan elvesztünk volna, mert a hajó egy hatalmas sziklához csapódott és darabokra tört, mi pedig e vékony árbocokon csüngve a víz színén lebegtünk, de minthogy a két gyerekkel kellett törődnöm, képtelen voltam segíteni a feleségemnek, aki a másik két gyerekkel hamarosan el is sodródott tőlünk. Még nem vesztettem el őket szemem elől, amikor felvették őket egy - úgy véltem - korinthusi halászbárkára, s amikor láttam, hogy már biztonságban vannak, nem kellett egyébbel törődnöm, csak hogy megküzdjek a tenger vad hullámaival, és megmentsem drága fiamat és a fiatalabbik rabszolgát. Végre aztán minket is felvett egy hajó, a hajósok ismertek engem, szívesen fogadtak, segítséget is nyújtottak, és épségben partra tettek Syracusában. De ettől a szomorú órától fogva soha nem tudtam meg, mi történt feleségemmel és a nagyobbik fiúval.

- Amikor kisebbik fiam, immár egyetlen gondom, tizennyolc éves lett, elkezdett kérdezősködni anyja és fivére után és gyakran zaklatott, hadd vehesse magához szolgáját, a fiatalabbik rabszolgát, aki szintén elvesztette fivérét, és hadd mehessen vele, megkeresni a többieket. Végül is beleegyeztem kérésébe, nem szívesen, mert igaz, hogy én is aggódtam, és szerettem volna híreket hallani feleségemről és nagyobbik fiamról, de azzal, hogy kisebbik fiamat elküldtem keresésükre, azt kockáztattam meg, hogy őt is elvesztem. Most már hét éve, hogy a fiam elhagyott; öt évet töltöttem azzal, hogy bejártam a világot és kutattam őt, jártam a legtávolabbi Görögországban, s túl Ázsia határain, s amikor hazafelé hajóztam, itt kötöttem ki Ephesusban, mert nem akartam kihagyni kutatásaimból egyetlen helyet sem, ahol egyáltalában emberek laknak; de ez a nap befejezi majd életem történetét, és boldogan halnék meg, ha tudnám, hogy feleségem és fiaim élnek.

Ezzel a boldogtalan Aegeon végére ért történetének élete balsorsáról, a herceg pedig megszánta a szerencsétlen apát, aki elvesztett fiáért érzett szeretetében idézte fejére ezt a nagy veszélyt, és azt mondta a herceg, ha nem volna törvényszegés - márpedig sem esküje, sem méltósága nem engedi, hogy ezt a törvényt megmásítsa - szívesen megbocsátana neki, de legalább nem ítéli azonnali halálra a törvény szigorú betűje szerint, hanem megadja neki még ezt a napot, hogy megkísérelje, nem tud-e pénzt kérni vagy kölcsönözni, és azzal megfizetni a bírságot.

Aegeonnak nem sok reményt nyújtott ez a haladék, mert senki emberfiát nem ismert Ephesusban, és úgy vélte, nem valószínű, hogy bárki idegen ezer tallért kölcsönöz neki a bírság lerovására; így hát tehetetlenül és a szabadulás minden reménye nélkül vonult el a herceg színe elől, egy porkoláb őrizetében.

Aegeon azt hitte, senkit sem ismer Ephesusban, de ugyanakkor, amikor az a veszély fenyegette, hogy elveszti életét, amiért olyan gondosan kutatja kisebbik fiát, ez a fiú, sőt a nagyobbik fia is, mindketten Ephesus városában tartózkodtak.

Aegeon fiainak azonkívül, hogy arcra, alakra teljesen hasonlítottak egymáshoz, még ugyanegy nevük is volt, mindkettőt Antipholusnak hívták, a két ikerrabszolgát pedig Dromiónak. Aegeon kisebbik fia, a syracusai Antipholus, az, akinek keresésére az öregember Ephesusba érkezett, véletlenül ugyanaznap érkezett meg rabszolgájával, Dromióval Ephesusba, amikor Aegeon. Minthogy ő is syracusai kalmár volt, őt is ugyanaz a veszély fenyegette, mint apját, de szerencséjére találkozott egy barátjával, aki elmondta neki, milyen bajba jutott egy öreg syracusai kalmár, és azt tanácsolta neki, adja ki magát epidamnumi kalmárnak. Antipholus el is fogadta a tanácsot, mert bármilyen szomorú is volt, amikor azt hallotta, hogy egyik földije ilyen veszélybe került, arra nemigen gondolt, hogy ez az öreg kalmár az ő édesapja.

Aegeon nagyobbik fia - akit ephesusi Antipholusnak kell hívnunk, hogy megkülönböztessük fivérétől, a syracusai Antipholustól - már húsz éve élt Ephesusban és minthogy gazdag ember volt, ki tudta volna fizetni a váltságdíjat apja életéért. Antipholus azonban semmit sem tudott apjáról, mert olyan kicsi volt még, amikor a halászok anyjával együtt kimentették a tengerből, hogy csak e megmenekülésére emlékezett, de nem volt emléke sem apjáról, sem anyjáról, mivel a halászok, akik ezt az Antipholust anyjával és rabszolgájával, az idősebbik Dromióval együtt csónakjukba fogadtak, elvették anyjától a két gyereket - a boldogtalan asszony nagy bánatára - azzal a szándékkal, hogy eladják őket.

Antipholust és Dromiót el is adták Menaphon hercegnek, egy híres harcosnak, az ephesusi herceg nagybátyjának, az meg elhozta a fiúkat Ephesusba, amikor meglátogatta unokaöccsét, a herceget. Az ephesusi herceg megkedvelte az ifjú Antipholust, s amikor megnőtt, tisztté nevezte ki hadseregében. Az ifjú ki is tüntette magát a háborúkban nagy vitézségével, megmentette pártfogójának, a hercegnek életét, az pedig úgy jutalmazta érdemét, hogy férjhez adta hozzá Adrianát, egy gazdag ephesusi hölgyet, azzal élt együtt - rabszolgája, Dromio pedig még mindig az ő szolgálatában állt -, akkor is, amikor apja Ephesusba érkezett.

A syracusai Antipholus, amikor elvált barátjától, akitől azt a tanácsot kapta, hogy epidamnumi kalmárnak adja ki magát, átadott rabszolgájának, Dromiónak egy pénzösszeget, hogy vigye el a fogadóba, ahol majd megebédel, ő maga pedig közben, úgy mondta, körülsétálgat, megnézi a várost, megfigyeli a lakosság szokásait.

Dromio mulatságos fickó volt, és Antipholus, valahányszor unatkozott vagy szomorkodott, rabszolgájának furcsa humorán, vidám tréfáin szórakozott, úgyhogy Dromiónak nagyobb szólásszabadságot engedélyezett, mint amennyihez szolgák általában uraikkal szemben hozzászoktak.

Syracusai Antipholus, miután elküldte Dromiót, egy ideig még ott álldogált, és elgondolkozott magányos bolyongásain, amikor anyját és fivérét kereste, de bárhol kötött is ki, sehol sem hallott róluk semmiféle hírt, s ezért bánatosan így szólt magában:

- Olyan vagyok, mint egy vízcsepp az óceánban, amelyik a maga rokoncseppjét keresi és közben maga is elvész a hatalmas tengerben. Így én is boldogtalanul hiába keresem anyámat és fivéremet, s közben magamat elveszejtem.

Miközben így elmélkedett mindeddig hiábavaló, fárasztó utazásain, visszatért Dromio -, ő legalább is úgy gondolta. Antipholus csodálkozott is, hogy ilyen hamar megjött, és megkérdezte tőle, hol hagyta a pénzt. Csakhogy nem a saját Dromióját szólította meg, hanem annak ikertestvérét, aki az ephesusi Antipholus mellett élt. A két Dromio és a két Antipholus még mindig annyira hasonlított egymásra, ahogyan Aegeon elbeszélése szerint gyerekkorukban, ezért hát nem csoda, hogy Antipholus azt hitte, saját rabszolgája tért vissza, és megkérdezte tőle, miért jött meg ilyen hamar. Dromio így felelt:

- Úrnőm küldött és kéret, jöjj már haza ebédelni. A kappan elsül, a malac leesik a nyársról, és minden étel hideg lesz, ha nem jössz haza.

- Ez nem alkalmas idő az ilyen tréfákra - mondta Antipholus. - Hol hagytad a pénzt?

Dromio megint csak azt felelte, hogy úrnője küldte, és haza kell hívnia Antipholust ebédre.

- Micsoda úrnő? - kérdezte Antipholus.

- Hát nagyságod felesége - felelte Dromio.

Antipholusnak egyáltalában nem volt felesége, ezért nagyon megdühödött Dromióra, és így szólt:

- Mert néhanapján bizalmasan fecsegek veled, azt hiszed már, hogy ilyen szemtelenül tréfálkozhatsz velem? Ma nem vagyok játékos kedvemben. Hol a pénz? Idegenben vagyunk, hogy mertél őrizetlenül hagyni ilyen nagy összeget, amit rád bíztam?

Amikor Dromio hallotta, hogy ura - mert ő annak vélte - arról beszél, hogy idegenben vannak, azt hitte, Antipholus tréfál, s ezért jókedvűen így válaszolt:

- Kérlek, uram, tréfálj majd, amikor már ebédnél ülsz. Énrám nem bíztak semmit, csak azt, hogy gyere már haza, és ebédelj meg úrnőmmel és nővérével együtt.

Antipholus erre teljesen elvesztette türelmét és elkezdte ütlegelni Dromiót, aki hazarohant, elmondta úrnőjének, hogy ura nem hajlandó hazajönni ebédelni, hanem azt mondta, hogy neki nincs felesége.

Adriana, az ephesusi Antipholus felesége nagyon mérges lett, mikor meghallotta, hogy férje azt mondta, neki nincs felesége: ugyanis féltékeny természetű volt, most is azt mondta, férje arra akar ezzel célozni, hogy egy másik nőt jobban szeret nála, ezért hát elkezdett zsémbelni, féltékenységében igaztalanul vádolta férjét, és vele együtt lakó nővére, Luciana hiába igyekezett szétoszlatni testvérének ezt az alaptalan gyanúját.

Syracusai Antipholus elment a fogadóba, ott találta Dromiót a biztonságba helyezett pénzzel együtt, márminthogy ezúttal saját Dromióját, és megint elkezdte szidni ízetlen tréfáiért, amikor odajött hozzá Adriana, nem kételkedett abban, hogy férjét látja maga előtt, és szemére vetette, miért néz rá olyan idegenül - ami, úgylehet, igaz volt, mert soha azelőtt nem látta ezt a mérges nőt -, és azt is mondta, hogy bezzeg mielőtt feleségül vette, akkor nagyon szerette, de most valamilyen más nőt szeret helyette.

- Hogy lehet az, férjem - mondta -, hogy lehet, hogy elvesztettem szerelmedet?

- Szép hölgy, hozzám beszélsz? - kérdezte az elámult Antipholus. De hiába bizonygatta Adrianának, hogy nem ő a férje, és csak két órája tartózkodik Ephesusban, az asszony ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön vele haza. Antipholus végül, amikor képtelen volt megszabadulni tőle, elment vele fivérének házába, s megebédelt Adrianával és Adriana nővérével, akik közül az egyik férjének, a másik sógorának nevezte, ő pedig megdöbbenten gondolta el, hogy úgy látszik, álmában esküdött meg ezzel a nővel, vagy pedig most álmodik. De nem kevésbé volt meglepve Dromio sem, aki követte őket, mert fivérének felesége, a konyhalány, az meg őt tekintette férjének.

Miközben a syracusai Antipholus fivérének feleségével ebédelt, fivére, az igazi férj, hazatért ebédre rabszolgájával, Dromióval, csakhogy a cselédek nem akartak kaput nyitni, mert úrnőjük elrendelte, hogy senkit ne engedjenek be, de amikor azok ketten ismételten kopogtak, és azt mondták, Antipholus és Dromio jött meg, a szolgálók csak nevettek rajtuk, és azt mondták, úrnőjük Antipholusszal ebédel, Dromio meg a konyhában, és hiába hogy majdnem beverték a kaput, nem nyerhettek bebocsáttatást, végül Antipholus dühösen elment, és nagy volt meglepetése, mikor azt hallotta, hogy egy úr a feleségével ebédel.

Mire a syracusai Antipholus végére ért az ebédnek, már nagyon zavarta őt, hogy az asszony továbbra is kitartóan férjének tekintette. Mikor pedig meghallotta, hogy Dromióra meg a konyhalány tart igényt - amint ürügyet talált a távozásra, azonnal elment a házból, mert bár nagyon tetszett neki Luciana, az asszony nővére, de a féltékeny természetű Adriana sehogyan sem volt ínyére. Dromio sem volt jobban megelégedve a maga szép feleségével a konyhában, ezért hát úr és szolga örültek, hogy amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadultak újdonsült feleségeiktől.

A syracusai Antipholus éppen abban a pillanatban, amikor kilépett a házból, találkozott egy aranyművessel, aki éppenúgy, mint Adriana, az ephesusi Antipholusnak nézte, s nevén nevezve átadott neki egy aranyláncot. Antipholus vissza akarta utasítani a láncot, mondván, hogy ez nem őt illeti, de az aranyműves azt felelte, hogy az ő megrendelésére csinálta, és elment, otthagyva a láncot Antipholus kezében, aki meg szolgájának, Dromiónak adott parancsot, hogy vigye a holmiját a hajóra, mert nem hajlandó egy percig sem tovább maradni olyan helyen, ahol annyi furcsa kalandba keveredik, és úgy érzi, bizonyosan megbabonázták.

Alig adta át az aranyműves a láncot az elvétett Antipholusnak, letartóztatták egy adósság miatt, s Antipholus, a házas fivér, akinek az aranyműves a láncot odaadni vélte, véletlenül épp akkor érkezett a térte, amikor a poroszló az aranyművest letartóztatta. Az meg, amint meglátta Antipholust, arra kérte, fizesse ki az aranyláncot, amit az imént átadott neki, mert annak az ára körülbelül éppen megfelelne az összegnek, amiért letartóztatták. Antipholus tagadta, hogy megkapta a láncot, az aranyműves pedig kitartott amellett, hogy csak néhány perccel azelőtt adta át neki. Ezen sokáig elvitatkoztak, mindkettő igazában érezvén magát, mert Antipholus tudta, hogy az aranyműves soha át nem adta neki a láncot, de a két fivér teljes hasonlósága folytán az aranyműves is bizonyos volt benne, hogy Antipholus saját kezébe helyezte a láncot, míg végül is a poroszló börtönbe hurcolta az aranyművest adóssága miatt, de ugyanakkor az aranyműves arra kérte a poroszlót, tartóztassa le Antipholust is a lánc áráért - így hát az lett a vége, hogy Antipholust és az aranyművest együtt vitték börtönbe.

Antipholus útjában a börtön felé találkozott a syracusai Dromióval, fivérének rabszolgájával, s a magáénak vélvén, megparancsolta neki, menjen el feleségéhez, Adrianához, mondja meg neki, küldje utána a pénzt, amiért letartóztatták. Dromio csodálkozott ugyan, hogy ura visszaküldi abba az idegen házba, ahol ebédeltek, és ahonnan nemrégen olyan sebtiben kijöttek, de nem merészelt válaszolni, bár azért jött, hogy megmondja urának, a hajó útrakészen áll -, de hát úgy látta, Antipholus most nem olyan kedvében van, hogy tréfálni lehet vele. Ezért hát elment, s csak magában morgolódott, hogy vissza kell térnie Adriana házába.

- Abba a házba - mondta -, ahol Dozabella férjéül akar engem! De hát mennem kell, mert a szolgáknak szót kell fogadni, ha uruk parancsol valamit.

Adriana átadta neki a pénzt, Dromio pedig visszatérőben összetalálkozott a syracusai Antipholusszal, aki még mindig ámuldozott a meglepő kalandokon, amikbe sodródott: fivérét ugyanis jól ismerték Ephesusban, s ezért alig találkozhatott az utcán emberrel, aki ne köszöntötte volna régi ismerősként; volt, aki pénzt kínált neki, azzal, hogy tartozik vele, mások meghívták magukhoz, ismét mások köszönetet mondtak állítólagos szívességeiért, szóval mindenki összetévesztette fivérével. Egy szabó selymet mutatott neki, amit a részére vásárolt, és ragaszkodott hozzá, hogy mértéket vegyen róla bizonyos ruhához.

Antipholus kezdte már azt hinni, hogy varázslók és boszorkányok népsége közé került, Dromio pedig semmiképpen sem könnyített urának megzavarodott gondolatain, mert azt kérdezte, hogyan szabadult meg a poroszlótól, aki börtönbe hurcolta, és átadott neki egy arannyal teli erszényt, amit Adriana küldött, hogy kifizesse vele az adósságát. Dromiónak e szavai letartóztatásról és börtönről, és a pénzről, amit Adrianától hozott -, teljesen összezavarták Antipholust, és így szólt:

- Annyi már bizonyos, hogy ez a fickó, ez a Dromio megháborodott, és mi itt káprázatok között tévelygünk - és egészen megrémülve saját kusza gondolataitól, így kiáltott fel: - Csak valamilyen áldott hatalom kiszabadítana erről a különös helyről!

De most még egy idegen közeledett feléje, éspedig egy nő, aki szintén Antipholusnak nevezte, és azt mondta neki, hogy vele ebédelt aznap, továbbá elkérte azt az aranyláncot, amelyet ő állítólag megígért neki. Antipholus most már teljesen elvesztette türelmét, boszorkánynak nevezte ezt a hölgyet, tagadta, hogy valaha is láncot ígért neki vagy ebédelt vele, sőt azt is, hogy e perc előtt valaha is látta. De a nő továbbra is erősködött, hogy vele ebédelt, és láncot ígért neki, és amikor Antipholus továbbra is tagadott, a nő hozzátette, hogy ő is adott Antipholusnak egy értékes gyűrűt, s ha már nem adja neki oda az aranyláncot, ragaszkodik hozzá, hogy visszakapja saját gyűrűjét. Mire Antipholus valósággal őrjöngeni kezdett, megint csak boszorkánynak, varázslónőnek nevezte, kijelentvén, hogy soha nem hallott sem róla, sem a gyűrűjéről, aztán elszaladt előle, s otthagyta a nőt, az meg csak bámult szavain és vad pillantásain, mert esze ágában sem volt kételkedni abban, hogy vele ebédelt, hogy gyűrűt adott neki, viszonzásul, amiért Antipholus aranyláncot ígért neki ajándékba. Ez a hölgy persze ugyanabba a tévedésbe esett, amibe a többiek is: összetévesztette fivérével, mert a házas Antipholus cselekedte mindazt, amit ő ennek a másik Antipholusnak a rovására írt.

Amikor ugyanis a házas Antipholusnak megragadták a bebocsáttatást saját házába - mert az otthoniak úgy tudták, hogy már bent van -, dühösen eltávozott, s azt hitte, ez is feleségének féltékeny szeszélyei közé tartozik - az ilyesmi ugyanis gyakran előfordult nála, s visszaemlékezvén, hogy felesége gyakran hamisan vádolta őt azzal, hogy más nőket látogat, most bosszút akart állni, amiért így kizárta saját házából, s ezért elhatározta, hogy elmegy ebédelni ehhez a hölgyhöz, aki nagyon szívesen fogadta. Antipholus, minthogy felesége olyan mélységesen megsértette, megígérte ennek a hölgynek, hogy neki adja azt az aranyláncot, amit a feleségének szánt ajándékul; ugyanaz a lánc volt ez, amit az aranyműves tévedésből Antipholus fivérének adott. A hölgy annyira örült már e szép aranylánc gondolatára is, hogy egy gyűrűt adott a házas Antipholusnak, s amikor - ő legalábbis azt hitte, mert összetévesztette fivérével - Antipholus letagadta ezt a gyűrűt, és azt mondta, nem is ismeri őt, és indulatosan magára hagyta, a hölgy arra kezdett gondolni, hogy Antipholusnak bizonyára elment az esze. Tüstént el is határozta, hogy elmegy Adrianához, és megmondja neki, hogy a férje megőrült. Éppen, miközben ezt mesélte Adrianának, megérkezett a férj, a poroszló kíséretében, aki megengedte neki, hogy hazamenjen, és elkérje a pénzt adósságának megfizetésére. Azért az erszényért jött, amit Adriana elküldött Dromióval, az pedig átadta a másik Antipholusnak.

Amikor az ephesusi Antipholus szemére hányta Adrianának, hogy kizárta saját házából, Adriana elhitte ezt a történetet, amit a másik hölgy mondott neki férje őrületéről. Amikor pedig arra is visszaemlékezett, hogy férje ebédnél erősködött, hogy ő nem a férje, és eddig a napig soha Ephesusban nem volt, akkor már nem is kételkedett benne, hogy férje megtébolyodott, ezért hát kifizette a porkolábnak a pénzt, elküldte, aztán parancsot adott a szolgáknak, kötözzék meg férjét, bevitette egy sötét szobába, orvost hívatott, és megkérte, hogy gyógyítsa ki férjét őrületéből. Antipholus persze egész idő alatt hevesen tiltakozott e hamis vád ellen, amit a fivérével való teljes hasonlatosság idézett elő. De dühe csak még jobban megerősítette a háziakat abban a hitükben, hogy a ház ura őrült, és amikor Dromio is kitartott ugyane történet mellett, őt is megkötözték, és őt is elvitték urával együtt.

Alighogy Adriana őrizetbe helyezte férjét, egy szolga érkezett azzal a hírrel, hogy Antipholus és Dromio nyilván megszökött őreitől, mert mindketten szabadon sétálnak a szomszédos utcában. Ennek hallatára Adriana kirohant, haza akarta hozni férjét, és magával vitt néhány embert, hogy bizonyosan el tudják fogni -, vele ment nővére is. Elérkeztek egy közeli kolostor kapujáig, és ott csakugyan meglátták Antipholust és Dromiót, legalábbis úgy hitték, mert megint csak megtévesztette őket az ikerfivérek hasonlósága.

A syracusai Antipholus még mindig nem keveredett ki abból a zűrzavarból, amit ez a hasonlóság idézett elő. Az aranyművestől kapott láncot éppen nyakán viselte, amikor szembejött vele az aranyműves, és szemrehányásokat tett neki, amiért tagadja, hogy megkapta és nem is hajlandó kifizetni, de Antipholus váltig azt erősítgette, hogy az aranyműves önként adta neki reggel a láncot, és azóta nem is látta az aranyművest.

Most pedig Adriana lépett hozzá, tébolyult férjének nevezte, aki megszökött őreitől, s az emberek, akiket magával hozott, erőszakkal rá akarták tenni kezüket Antipholusra és Dromióra, de azok berohantak a kolostorba, ahol Antipholus arra kérte a fejedelemasszonyt, adjon nekik menedéket a zárdában.

Erre aztán kijött maga a fejedelemasszony is, és érdeklődött a zűrzavar oka felől. Komoly, tiszteletre méltó hölgy volt, elég bölcs ahhoz, hogy ítélni tudjon abban, amit maga előtt látott, ezért nem akarta elhamarkodottan kiadni a férfit, aki az ő házában keresett védelmet, hanem szigorúan elmondatta a feleséggel férje őrültségének történetét, aztán így szólt:

- Mi az oka férjed e hirtelen megháborodásának? Elvesztette vagyonát a tengeren? Vagy talán valamely kedves barátjának halálától borult el így a lelke?

Adriana azt felelte, hogy semmi ilyesféle nem lehet az oka.

- Akkor talán - mondta a fejedelemasszony - utánad, a felesége után más asszony felé fordult a szerelme, és ez hozta ilyen állapotba.

Adriana azt felelte, már régóta úgy gondolja, hogy férje valamilyen más nőt szeret, és ezért marad el olyan gyakran hazulról. Holott Antipholus nem azért volt kénytelen kerülni otthonát, mert más nőt szeretett, hanem mert ingerelte feleségének féltékeny természete. A fejedelemasszony gyanította ezt Adriana erőszakos modorából, s hogy az igazságot megtudja, így szólt:

- Meg kellett volna szidnod ezért.

- Meg is szidtam - felelte Adriana.

- Igen - mondta a fejedelemasszony - de talán nem eléggé. Adriana meg akarta győzni a fejedelemasszonyt, hogy eleget beszélt erről Antipholusnak, és ezért így válaszolt:

- Hiszen állandóan ekörül forgott a beszélgetésünk. Az ágyban nem hagytam őt aludni, mert mindig ezt hoztam szóba, asztal mellett nem hagytam enni, mert erről beszéltem. Ha kettesben maradtunk, egyébről sem beszéltem vele, társaságban pedig gyakran célozgattam rá. Szóval egyéb mondanivalóm sem volt neki, csak az, milyen csúnya, hitvány dolog tőle, hogy más nőt jobban szeret, mint engem.

A fejedelemasszony, miután ilyen teljes vallomásra bírta a féltékeny Adrianát, így szólt:

- Hát éppen ettől bolondult meg a férjed. Egy féltékeny nő mérgezett nyelve halálosabb méreg a veszett kutya fogánál. A zsörtölődésedtől nem tudott aludni, nem csoda hát, hogy meghibbant; az ételét a te zsémbelődésed fűszerezte, márpedig a nyugtalan evés rossz emésztést okoz, ettől esett ilyen lázba. Azt mondod, szórakozását is megzavartad a veszekedéseddel, márpedig, ha egyszer elzártad előle a társaság és pihenés örömeit, mi más származhatott ebből, mint tompa mélabú és vigasztalan csüggedés? Az eredmény az, hogy féltékenységi rohamaid megőrjítették a férjedet.

Luciana mentegetni akarta nővérét, és azt mondta, hogy mindig csak szelíden tett szemrehányást férjének. Így szólt nővéréhez:

- Csak hallgatod ezeket a szemrehányásokat, és nem is felelsz rájuk?

De a fejedelemasszony olyan világosan feltárta Adriana hibáját, hogy nem tudott egyebet válaszolni, csak azt:

- Rávett, hogy magam vádoljam magamat.

Adriana szégyenkezett ugyan viselkedése miatt, de azért továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy férjét szolgáltassák ki neki, a fejedelemasszony azonban nem engedte meg, hogy bárki belépjen a kolostorba, és nem is volt hajlandó kiszolgáltatni ezt a szerencsétlen embert féltékeny felesége gondoskodásának, hanem elhatározta, hogy ő maga fogja szelíden orvosolni. Visszavonult hát az épületbe, és elrendelte, hogy zárják be mögötte a kaput.

E forgatagos nap folyamán, miközben a két fivér hasonlósága oly sok tévedést okozott, lejárt az öreg Aegeon kíméleti napja, és közeledett az alkonyat, márpedig alkonyatkor meg kellett halnia, ha nem tudja kifizetni a bírságot. Kivégzésének helye közel volt e kolostorhoz, és éppen akkor érkezett ide, amikor a fejedelemasszony visszavonult a kolostorba - a herceg személyesen kísérte, hogy arra az esetre, ha bárki felajánlja a pénzt, jelen legyen és megkegyelmezzen neki.

Adriana megállította ezt a szomorú menetet, igazságot kért a hercegtől, és elmondta neki, hogy a fejedelemasszony nem hajlandó kiszolgáltatni és gondoskodására bízni eszelős férjét. Miközben beszélt, megjelent a herceg előtt valóságos férje, aki csakugyan megszökött szolgájával, Dromióval együtt, és igazságot kért a hercegtől, elpanaszolván, hogy felesége a megtébolyodás hamis vádjával megkötöztette; elmondta, hogyan vágta el kötelékeit és játszotta ki őreinek éberségét. Adriana rendkívül meglepődött, amikor maga előtt látta férjét, akiről azt hitte, hogy odabent van a kolostorban.

Aegeon, amikor meglátta fiát, azt képzelte, ez az a fia, aki odahagyta őt, hogy megkeresse anyját és fivérét, és bizonyosra vette, hogy ez az édes fia szívesen kifizeti a váltságául követelt pénzt. Ezért az apai szeretet szavaival szólította meg Antipholust, azzal az örvendetes reménnyel, hogy most megszabadul, de Aegeon mélységes megdöbbenésére fia nem akart ráismerni, ami természetes is volt, hiszen ez az Antipholus azóta sem látta apját, amióta kisgyerekkorában a viharban elváltak. Miközben szegény öreg Aegeon hiába igyekezett rávenni fiát, hogy felismerje őt, és azt kellett gondolnia, hogy bánata és az átélt megpróbáltatások annyira megváltoztatták, hogy saját fia rá sem ismert, vagy pedig szégyenli felismerni apját e nyomorult helyzetében -, szorultságának közepette megjelent a fejedelemasszony, és a másik Antipholus és Dromio, s az ámuló Adriana két férjét és két Dromiót látott maga előtt.

Most aztán kiderültek azok a rejtélyes tévedések, amelyek így összezavarták mindnyájukat. Amikor a herceg meglátta a két, egymáshoz teljesen hasonlatos Antipholust és Dromiót, rögtön megtalálta a helyes összefüggést e látszólagos rejtelmek között, mert visszaemlékezett arra a történetre, amelyet Aegeon reggel elmondott. A herceg kijelentette, e férfiak nem lehetnek mások, csak Aegeon két fia és a két ikerrabszolga.

Most azonban váratlan öröm koronázta meg Aegeon életét, s az a történet, melyet bánatosan, halálos ítélettől sújtva kezdett el reggel, boldog véget ért, még mielőtt a nap leszállt, mert a tiszteletre méltó fejedelemasszony kijelentette, hogy ő nem más, mint Aegeon rég elvesztett felesége, a két Antipholus szerető édesanyja.

Amikor ugyanis a halászok elvették tőle az idősebbik Antipholust és Dromiót, ő maga belépett egy apácakolostorba, bölcs és erényes viselkedésének következtében végül e kolostor fejedelemasszonya lett, s amikor a menedékjog törvényét alkalmazta egy boldogtalan idegenre, tudta nélkül saját fiát védelmezte.

E régóta elvált szülők és gyerekek ujjongásainak és szeretetteljes köszöntéseinek közepette egy ideig megfeledkeztek róla, hogy Aegeon még mindig halálbüntetés alatt áll, de amikor kissé megnyugodtak, az ephesusi Antipholus felajánlotta a hercegnek a váltságdíjat apja életéért, a herceg azonban nagylelkűen megkegyelmezett Aegeonnak, nem fogadta el a pénzt, hanem a fejedelemasszonnyal és újonnan megtalált férjével és gyerekeivel bement a kolostorba, hogy kedvére végighallgassa e boldog családi beszélgetést halsorsuk boldog fordulatáról. Nem szabad megfeledkeznünk a két Dromio szerény öröméről sem: ők is ujjongtak és köszöntötték egymást, és mindkét Dromio kedvtelve bókolt fivérének tetszetős külsejéért, mert nagyon elégedettek voltak, hogy saját csinos személyüket mintegy tükörben szemlélhetik fivérükben.

Adriana annyira megszívlelte anyósának jó tanácsait, hogy soha többé nem táplált méltatlan gyanút, és soha többé nem féltékenykedett férjére.

A syracusai Antipholus elvette a szép Lucianát, fivére feleségének nővérét, s a jó öreg Aegeon még sok évig élt Ephesusban feleségével és fiaival együtt. E zűrzavarok kibogozása azonban nem vett el minden alapot a jövendőbeli félreértések alól, mert néha még, mintegy azért, hogy elmúlt kalandjaikra emlékezzenek, nevetséges összetévesztések történtek, az egyik Antipholust és az egyik Dromiót felcserélték a másikkal, mindebből pedig kellemes és szórakoztató Tévedések Vígjátéka keletkezett.

 

Tolsztolj - Lipunyuska
Benedek Elek - Az égig érő fa

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. január 23. csütörtök

Captcha kép