Mese nem csak gyerekeknek

Charles és Mary Lamb - A két veronai ifjú

A két veronai ifjú

Élt Verona városában két fiatalember, Valentin és Proteus, régóta erős, zavartalan barátságban. Együtt folytatták tanulmányaikat, és szabad óráikat is mindig egymás társaságában töltötték, kivéve, amikor Proteus meglátogatott egy hölgyet, akibe szerelmes volt.

Más se volt, amiben a két barát nem értett egyet, csak éppen Proteusnak e látogatásai kedvesénél, és szenvedélye a szép Júlia iránt. Valentin ugyanis, mivel ő maga nem volt szerelmes, kissé unta, hogy barátja mindig Júliáról beszél, olyankor aztán kinevette Proteust, és mulatságos szavakkal kifigurázta a szerelmi szenvedélyt, kijelentette, hogy ilyen léha hóbortok soha nem hatolhatnak az ő fejébe, mert - úgy mondta - a szerelmes Proteus aggodalmaskodó reményeivel és félelmeivel soha fel nem cserélné azt a szabad és boldog életet, amit ő folytat.

Egy reggel Valentin azzal jött Proteushoz, hogy egy időre el kell szakadniuk, mert neki Milanóba kell mennie. Proteus nem szívesen vált meg barátjától, és sokféle érvvel igyekezett Valentint rábírni, hogy ne hagyja el őt. De Valentin azt mondta:

- Hagyd abba ezt a rábeszélést, drága Proteusom! Nem akarom itthon tölteni ifjúságomat, lomha tétlenségben. Aki sohasem mozdul ki otthonról, annak az esze sem hajlandó megmozdulni. Ha szívedet nem láncolta volna le imádott Júliád édes tekintete, arra kérnélek, kísérj el, hogy szétnézzünk az idegen világ csodái közt, de minthogy szerelmes vagy, szeress csak tovább, és kísérje szerelmedet a szerencse!

A soha nem változó barátság szavaival búcsúztak el egymástól:

- Kedves Valentin, isten veled! - mondta Proteus. - Gondolj rám, ha utazásod közben valamilyen figyelemre méltó ritka dolgot látsz, és sajnáld, hogy nem vehetek részt boldogságodban.

Valentin még ugyanaznap elindult Milanóba; Proteus pedig, amikor barátja eltávozott, leült, levelet írt Júliának, aztán odaadta Júlia szolgálójának, Lucettának, hogy juttassa úrnője kezébe.

Júlia éppúgy szerette Proteust, mint az ifjú őt, de előkelő szellemű hölgy volt, és ezért úgy gondolta, nem illik hajadoni méltóságához, hogy túl könnyen nyerjék meg, így hát úgy tett, mintha nem érintené Proteus szenvedélye, márpedig ezzel igen megnehezítette az ifjú udvarlását.

Most is, amikor Lucetta átnyújtotta a levelet Júliának, nem akarta elfogadni, megszidta komornáját, amiért leveleket vesz át Proteustól, s kiküldte Lucettát a szobából. De annyira szerette volna látni, mi áll a levélben, hogy csakhamar visszahívta komornáját, s amikor Lucetta visszatért, azt kérdezte tőle:

- Hány óra?

Lucetta tudta, hogy úrnője inkább a levelet szeretné látni, mint a nap állásáról értesülni, ezért nem is felelt kérdésére, hanem újra átnyújtotta a visszautasított levelet. Júlia dühös volt szolgálójára, amiért merészeli tudni, mit akar ő igazán, s ezért darabokra tépte a levelet, ledobta a padlóra, s megint csak kiparancsolta komornáját a szobából. Lucetta távozás közben megállt, fel akarta szedni a széttépett levél darabjait, de Júliának nem az volt a szándéka, hogy megváljék tőlük, s ezért tettetett haraggal így szólt:

- Menj, tűnj el már innen, és hagyd itt azokat a papírokat! Összekapargálnád őket, csakhogy felbosszants.

Júlia elkezdte, amennyire tőle tellett, összeilleszteni a széttépett darabokat. Először e szavakat vette ki: »Szerelem sebzette Proteus«, aztán sopánkodni kezdett ezen, meg az ehhez hasonló szerelmes szavakon, amiket kisillabizált, bár mind szét volt tépve, vagy ahogy Júlia mondta, megsebezve - a »szerelem sebzette Proteus« kifejezés sugallta neki ezt a gondolatot -, aztán kedves szavakat mondogatott e papírfoszlányoknak, azt mondta nekik, hogy keblére fekteti őket, akárcsak egy ágyba, mindaddig, amíg sebeik be nem gyógyulnak, s hogy minden darabot össze-vissza csókolgat majd, csak hogy begyógyuljanak.

Ilyesféleképpen beszélt tovább kedves, dámáskodó gyermetegséggel, végül belátta, hogy képtelen összeállítani az egész levelet, és bosszankodott saját hálátlanságán, amellyel tönkreteszi ez édes, szerelmetes szavakat - így mondta -, és sokkal kedvesebb levelet írt Proteusnak, mint valaha azelőtt.

Proteusnak nagy gyönyörűséget okozott, hogy ilyen kedvező választ kapott levelére, s olvasása közben felkiáltott:

- Szép szerelmem, szép élet, szép sorok!

Elragadtatásának közepette apja zavarta meg.

- Mi az - kérdezte az öregúr -, miféle levelet olvasol?

- Uram - felelte Proteus -, Valentin barátom levele Milanóból.

- Add ide a levelet - mondta apja -, hadd lássam, mi újság.

- Semmi újság, uram - mondta Proteus, aki nagyon megriadt -, csak azt írja meg, mennyire szereti Milanó hercege, aki naponta elhalmozza kegyével, s mennyire odakíván engem is, hogy megosszam vele szerencséjét.

- És te mit szólsz ehhez a kívánságához? - kérdezte apja.

- Hogy apámuram akaratától függ ez, nem pedig az ő baráti kívánságától - mondta Proteus.

Proteus apja azonban véletlenül éppen az imént ugyanerről beszélt egy barátjával, aki elcsodálkozott azon, miért tűri el, hogy fia otthon tölti ifjúságát, mialatt legtöbben idegenbe küldik fiaikat, hogy ott jussanak előbbre.

- Van, aki - mondta - háborúba küldi fiát szerencsét próbálni, más meg, hogy messze szigeteket fedezzen föl, ismét más, hogy idegen egyetemeken tanuljon. Valentin, Proteus cimborája Milanó hercegének udvarába ment. Uraságod fiának mindenre van képessége, s érettebb korában majd nagy hátránya lesz, hogy ifjúkorában nem utazgatott.

Proteus apja úgy gondolta, hogy barátja igen jó tanácsot adott. Így hát amikor Proteus azt mondta neki, hogy Valentin odakívánja őt is, mert meg akarja vele osztani szerencséjét, hirtelen elhatározta, hogy fiát Milanóba küldi. E váratlan elhatározását egyáltalában nem indokolta meg Proteus előtt, mert ennek a határozott öregúrnak az volt a szokása, hogy parancsolgatott a fiának, nem pedig okoskodott vele, s ezért így szólt:

- Az én akaratom megegyezik Valentin kívánságával - s amikor észrevette fia megdöbbent tekintetét, hozzátette: - Ne nézz ilyen meglepetten, amiért ilyen hirtelen elhatároztam, hogy egy ideig a milanói herceg udvarában élj, mert amit én akarok, azt akarom, s több szónak itt nincs helye. Holnapra készülj el és indulj. Ne is hozz fel semmi kifogást, mert ellentmondást nem tűrök.

Proteus tudta, hogy céltalan minden vita apjával, aki sohasem szenvedhette, hogy akaratának ellenszegüljön, hanem saját magát korholta, amiért valótlanságot mondott apjának Júlia leveléről, hiszen ez hozta rá ezt a szomorú kényszerűséget, hogy el kell hagynia szerelmét.

Júlia pedig, amikor látta, hogy ilyen hosszú időre el kell vesztenie Proteust, többé nem színlelt közönyösséget, hanem szomorú istenáldjont mondtak, és hűséges szerelmet fogadtak egymásnak. Proteus és Júlia gyűrűt váltott, s mindketten megígérték hogy örökre megőrzik egymás emlékezetére. Így hát Proteus bánatos búcsúzás után elindult Milanóba, ahol barátja, Valentin is tartózkodott.

Proteus azt hazudta apjának, hogy Valentint Milanó hercege kegyébe fogadta, pedig ez valóban így volt, s még másvalami is történt vele, amiről Proteus még nem is álmodott. Valentin ugyanis lemondott arról a szabadságról, amellyel annyit kérkedett, s épp olyan szenvedélyes szerelembe esett, mint Proteus.

Aki Valentinnak ezt a csodálatos változását előidézte, Silvia kisasszony volt, a milanói herceg lánya, s ő is szerette Valentint, de szerelmüket eltitkolták a herceg előtt, mert bármennyi jóságot tanúsított is Valentin iránt, s ha naponta meg is hívta palotájába, lányát mégis egy Thurio nevű fiatal udvaroncnak szánta feleségül. Silvia megvetette ezt a Thuriót, mert semmi sem volt meg benne Valentin jó eszéből, kitűnő jellemvonásaiból.

Ez a két vetélytárs, Thurio és Valentin egy napon látogatóban volt Silviánál, s Valentin éppen azzal mulattatta Silviát, hogy bármit mondott Thurio, nevetségessé tette, amikor maga a herceg lépett a szobába, s elmondta Valentinnak az örömhírt: Proteus barátjának érkezését. Valentin így szólt:

- Ha maradt még teljesületlen kívánságom, csak az, hogy őt is itt lássam! - folytatta. Aztán Proteust magasztalta a hercegnek, s ezt mondta: - Uram, ha én el is tékozoltam az időt, barátom annál inkább kihasználta és jóra fordította napjait, termetre, észre egyaránt tökéletes, meg is van mindene, ami egy nemest ékesíthet.

- Akkor hát érdemének megfelelően üdvözöljük - mondta a herceg. - Hozzád beszélek, Silvia, meg hozzád, Thurio úr, mert Valentint nem kell erre figyelmeztetnem.

Ekkor félbeszakította őket Proteus megjelenése, s Valentin így mutatta be Silviának:

- Kedves úrnőm, fogadja el őt is velem együtt szolgájának.

Amikor Valentin és Proteus befejezte látogatását, és magukra maradtak, Valentin így szólt:

- Most mondd el, mi újság ott, ahonnan jössz. Hogy van hölgyed, s hogy halad szerelmed?

Proteus azt válaszolta:

- Az én szerelmi történeteim untatni szoktak téged. Tudom, nem sok örömed telik a szerelmes beszédekben.

- Ó, Proteus - válaszolta Valentin -, mindez most már megváltozott. Megbűnhődtem, amiért elítéltem a szerelmet. Bosszúból, hogy megvetettem a szerelmet, a szerelem elüldözte az álmot elbűvölt szememről. Ó, kedves Proteus, hatalmas úr a szerelem, engem annyira megalázott, hogy bevallom, nincs olyan bánat, mint az ő fenyítése, és nincs olyan öröm a földön, mint a szerelem szolgálatában állni. Most már nem is szeretek másról beszélni, csak a szerelemről. Félbeszakítom reggelimet, ebédemet, vacsorámat, alvásomat a szerelem nevének hallatára is.

Annak a változásnak beismerése, amit a szerelem idézett elő Valentin természetében, nagy diadala volt barátjának. Proteusnak. De Proteust voltaképpen nem szabad többé »barátnak« nevezni, mert ugyanaz a mindenható szerelem-istenség, akiről beszéltek - sőt éppen mialatt a Valentinban előidézett változásról beszéltek -, Proteus szívében is működött, s ő, aki mindeddig a hű szerelem és tökéletes barátság mintaképe volt, most, a Silviával folytatott egyetlen kurta beszélgetés után hamis baráttá, hűtlen szerelmessé változott, mert amint először meglátta Silviát, igaz szerelme Júlia iránt elenyészett, mint az álom, és még az a hosszú barátság, amely Valentinnal összekapcsolta, még az sem gátolta abban, hogy Valentin helyére ne törjön Silvia szívében. Igaz, hogy mint természettől jóhajlamú emberekkel történni szokott, amikor igazságtalanságot követnek el, őt is furdalta a lelkiismeret, mielőtt elhatározta, hogy elhagyja Júliát, és Valentin vetélytársa lesz, de végül is legyőzte kötelességtudását, és szinte minden megbánás nélkül átadta magát új, boldogtalan szenvedélyének.

Valentin bizalmába fogadta, és közölte vele szerelmének egész történetét, azt is, milyen gondosan titkolták el Silvia apja, a herceg elől, s azt is elmondta Proteusnak, hogy mivel semmi reménye sincs rá, hogy valaha is elnyerje a herceg beleegyezését, rábírta Silviát, hogy még ezen az éjszakán hagyja el apja palotáját, és menjen vele együtt Mantuába. Egy kötélhágcsót is megmutatott Proteusnak, annak segítségével akarta Silviát sötétedés után megszöktetni a palota egyik ablakán keresztül.

Alig lehet elhinni, mégis úgy volt, hogy Proteus, miután végighallgatta barátja legdrágább titkának elbeszélését, elhatározta: elmegy a herceghez és az egészet felfedi előtte.

Ez a hamis barát hosszú ravasz beszéddel kezdte el a hercegnek szánt meséjét, olyasfélével, hogy a barátság törvényei szerint el kellene titkolnia azt, amit leleplezni szándékszik, de az a magas kegy, amelyben a herceg részesítette, s a kötelesség, mellyel őkegyelmességének tartozik, arra ösztökéli, hogy elmondja azt, amit másképpen semmiféle földi kincs nem tudott volna kicsalni belőle. Ekkor aztán elmondott mindent, amit Valentintól hallott, nem hagyva ki a kötélhágcsót, sem azt, hogy Valentin egy hosszú köpeny alá akarja rejteni.

A herceg Proteust a becsületesség csodájának gondolta, amiért inkább elmondja barátja szándékát, mintsem elleplezzen egy jogtalan cselekedetet. Nagyon megdicsérte, és megígérte neki, hogy Valentinnal nem fogja tudatni, kitől hallotta ezt a hírt, de valamilyen csellel ráveszi Valentint, hogy maga árulja el titkát. E célból a herceg megvárta este Valentin jöttét, és csakhamar meg is látta, amint a palota felé siet, azt is észrevette, hogy valamit köpenyébe burkolt, és úgy következtetett, hogy az a kötélhágcsó.

A herceg megállította, és így szólt hozzá:

- Hová sietsz így, Valentin?

- Kegyelmességed engedelmével - mondta Valentin - egy követ vár rám, leveleimet viszi barátaimnak, ezeket akarom átadni neki.

De Valentin e hazugságának sem volt nagyobb sikere, mint annak a valótlanságnak, amit Proteus mondott apjának.

- Nagyon fontos levelek? - kérdezte a herceg.

- Csak annyi áll bennük, uram - mondta Valentin -, hogy mondják meg apámnak, jól érzem magam, és boldog vagyok kegyelmességed udvarában.

- Akkor hát - mondta a herceg - nem sürgős levelek, inkább maradj velem egy kicsit. Tanácsodra van szükségem egy ügyben, amely engem személyesen érint.

Aztán elmesélt Valentinnak egy ravaszul kitalált történetet, mintegy előjátékul, hogy titkát kiszedje belőle. Elmondta, hogy, mint Valentin is tud róla, lányát Thurióhoz akarja adni, de Silvia makacs és nem engedelmeskedik parancsainak.

- Nem veszi tekintetbe, hogy a gyerekem, és nem is fél tőlem, mint ahogy apjától félnie illik. És mondhatom neked, ez a gőgje elfordította tőle szeretetemet. Úgy gondoltam, hogy öregkoromat az ő gyermeki kötelességtudása kényezteti majd. De most elhatároztam, hogy megházasodom, őt pedig ahhoz adom, aki elveszi. Szépsége legyen egyetlen nászajándéka, ha már engem és vagyonomat semmire sem becsül.

Valentin nem tudta, hová akar a herceg mindezzel kilyukadni és így felelt:

- És mit kíván kegyelmességed tőlem ebben az ügyben?

- Hát - mondta a herceg - az a hölgy, akit feleségül szeretnék venni, szép és rideg, s nem nagyon becsüli az én öreg ékesszólásomat. Azután meg az udvarlás módja is nagyot változott, mióta fiatal voltam, már most azt szeretném, ha tanítóm lennél, és kioktatnál, hogyan kell udvarolnom.

Valentin közölte vele az udvarlás általános módjait, már ahogy fiatalemberek akkoriban gyakorolták, ha el akarták nyerni egy szép hölgy szerelmét: ajándékok, gyakori látogatások és ehhez hasonlók.

A herceg erre azt felelte, hogy a hölgy visszautasította az ő ajándékát, s különben apja olyan szigorúan tartja, hogy senki férfi nem juthat be hozzá nappal.

- Akkor hát - mondta Valentin - éjszaka kell meglátogatni.

- De éjszaka - mondta a ravasz herceg elérkezve oda, ahová beszélgetését irányította - szorosan lelakatolják ajtaját.

Valentin ekkor szerencsétlenségére azt ajánlotta, hogy a herceg egy kötélhágcsó segítségével jusson be éjszaka a hölgy szobájába, és azt mondta, ő majd szerez egyet e célra, s végül azt tanácsolta, hogy ezt a kötélhágcsót rejtse olyan bő köpeny alá, amilyet ő visel most magán.

- Add kölcsön köpenyedet - mondta a herceg, aki azért találta ki ezt a hosszú történetet, hogy legyen ürügye elvenni a köpenyt, s e szavakkal megragadta Valentin köpenyét, elrántotta, s felfedezte alatta nemcsak a kötélhágcsót, hanem egy Silviához írt levelet is, amelyet rögtön felnyitott és elolvasott. Ez a levél részletesen beszámolt tervezett szökésükről. A herceg szemére hányta Valentinnak, hogy ilyen hálátlansággal viszonozza az ő kegyét, s arra törekszik, hogy ellopja tőle lányát, ezért örökre száműzte udvarából és Milano városából, s Valentin kénytelen volt még azon az éjszakán elutazni anélkül, hogy Silviát láthatta volna.

Miközben Proteus Milanóban ilyen méltatlanul bánt el Valentinnal, Júlia Veronában Proteus távollétén bánkódott, s ragaszkodása Proteushoz végül annyira felülkerekedett illemtudásán, hogy elhatározta: otthagyja Veronát, és megkeresi szerelmesét Milanóban. Hogy az úton mindenféle veszélytől védve legyen, komornája, Lucetta s ő maga is férfiruhába öltözött, ilyen álöltözékben keltek útra, s érkeztek Milanóba nem sokkal azután, hogy Valentint Proteus árulása következtében száműzték ebből a városból.

Júlia déltájban érkezett Milanóba, egy fogadóba szállt, s minthogy minden gondolata az ő kedves Proteusánál járt, beszélgetésbe elegyedett a fogadóssal vagy gazdával, ahogy nevezték, mert azt hitte, ezen az úton megtud valamilyen hírt Proteusról.

A gazdának nagyon tetszett, hogy ez a csinos fiatalember - mert annak vélte -, akit megjelenésénél fogva magasrangú úrnak gondolt, ilyen bizalmasan beszél vele, és minthogy jólelkű ember volt, sajnálattal látta, hogy az ifjú olyan mélabús. Hogy fiatal vendégét szórakoztassa, felajánlotta neki, hogy elviszi szép zenét hallgatni oda, ahol, úgy mondta, még az este egy úriember szerenádot ad kedvesének.

Júlia tekintete azért volt olyan mélabús, mert nem tudta bizonyosan, mit gondol majd Proteus az ő elhamarkodott lépéséről; tudta ugyanis, hogy Proteus őt nemes, lányos büszkeségéért és jellemének méltóságáért szerette, és most félt, hogy sokat veszt majd Proteus becsüléséből: ezért volt arckifejezése olyan szomorú és elgondolkodó.

Örömmel elfogadta a vendéglős indítványát, hogy vele menjen zenét hallgatni, mert titokban azt remélte, hogy Proteusszal is találkozhatik útközben.

De amikor elérkezett a palotához, ahová a fogadós vezette, útjuk egészen más hatást ért el, mint ami a jószívű gazda szándéka volt, mert Júlia, szíve nagy bánatára, meglátta ott szerelmesét, az állhatatlan Proteust, amint szerenádot adott Silvia kisasszonynak, s a szerelem és bámulat szavait intézte hozzá. Júlia kihallgatta Silvia beszélgetését az ablakon keresztül Proteusszal, hallotta, amint szemére hányja, hogy elhagyta saját hű hölgyét s hálátlan volt barátja, Valentin iránt. Aztán Silvia elment az ablakhól, nem volt hajlandó meghallgatni Proteus szerenádját és hízelgő szavait, mert hűséges hölgye volt az ő száműzött Valentinjának, és irtózott Valentin hamis barátjának, Proteusnak nemtelen viselkedésétől.

Júlia ugyan kétségbeesett attól, aminek éppen tanúja volt, de azért még mindig szerette a semmirekellő Proteust, s amint meghallotta, hogy Proteust éppen otthagyta szolgája, házigazdájának, a barátságos fogadósnak segítségével elérte, hogy Proteus felfogadta apródjának. Proteus nem tudta, hogy ez az apród Júlia, és éppen őt küldte el levelekkel és ajándékokkal vetélytársnőjéhez, sőt még azt a gyűrűt is elküldte, amit Júlia adott neki búcsúzóul Veronában.

Amikor elment a hölgyhöz a gyűrűvel, nagy örömére azt látra, hogy Silvia hallani sem akar Proteus udvarlásáról, mire Júlia, azazhogy Sebestyén, az apród - mert így hívták - beszélgetni kezdett Silviával Proteus első szerelméről, az elhagyott Júlia kisasszonyról. Gondolhatjuk, hogy néhány jó szót a maga érdekében is elejtett, elmondta, hogy ismeri Júliát, amit nyugodtan elmondhatott, mert hiszen ő maga volt az a Júlia, akiről beszélt. Elmondta, milyen gyöngéden szereti Júlia Proteust, az ő gazdáját, s mennyire fájna neki gazdája szívtelen viselkedése, aztán így folytatta, kedves kétértelműséggel:

- Júlia körülbelül olyan magas, mint én, éppen olyan a bőre, szemének és hajának színe, mint az enyém - aminthogy valóban Júlia nagyon szép ifjúnak hatott férfiruhájában.

Silvia meghatottan szánakozott a gyönyörű hölgyön, amiért olyan kétségbeejtően elhagyta a férfi, akit szeretett, s amikor Júlia felajánlotta Proteus küldeményét, a gyűrűt, visszautasította, és így szólt:

- Annál nagyobb szégyen, hogy nekem küldi ezt a gyűrűt. Nem fogadom el, mert gyakran hallottam, hogy Júliája adta neki. Téged pedig, nemes ifjú, szeretlek, amiért sajnálod őt, ezt a szegény hölgyet! Nesze egy erszény, Júlia kedvéért adom neked.

Ezek a vigasztaló szavak kedves vetélytársnője ajkáról felvidították az álruhás hölgy csüggedő szívét.

De hogy visszatérjünk a száműzött Valentinhoz, aki azt sem igen tudta, merrefelé tartson, mert nem szívesen tért volna haza apjához, mint kegyvesztett és száműzött ember: amikor éppen egy magányos erdőben bolyongott, nem nagyon messzire Milanótól, ahol szíve drága kincsét, Silvia kisasszonyt hagyta, rablók támadták meg, és pénzét kérték.

Valentin elmondta nekik, hogy balsorsüldözte ember, aki száműzetésbe megy, és nincs pénze, mert egyedüli vagyona az a ruha, melyet magán visel.

Amikor a rablók meghallották, hogy egy kétségbeesett emberrel van dolguk, megragadta őket Valentin nemes arca és férfias viselkedése, azt mondták neki, ha velük akar élni és vezérük, vagyis kapitányuk akar lenni, hajlandók az ő parancsnoksága alá rendelni magukat; de ha visszautasítja ajánlatukat, megölik.

Valentin nem sokat törődött azzal, mi lesz vele, hanem azt mondta, hajlandó velük élni és a kapitányuk lenni, feltéve, hogy nem bántalmaznak nőket és szegény utasokat.

Így hát a nemes Valentin, akárcsak Robin Hood, akiről balladákat olvashatunk, rablók és törvényen kívüli banditák kapitánya lett, s ebben a helyzetben talált rá Silvia, ez pedig a következőképpen történt:

Silvia el akarta kerülni a házasságot Thurióval - apja ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy tovább már ne utasítsa vissza -, így végül is arra az elhatározásra jutott, hogy követi Valentint Mantuába, mert hallotta, hogy szerelmese oda menekült. E tekintetben azonban valótlan híreket kapott, mert Valentin még mindig az erdőben élt a rablók között, akik kapitányuknak nevezték, de ő nem vett részt fosztogatásaikban, s a ráruházott tekintélyt csak arra fordította, hogy több könyörületre kényszerítse őket a kirabolt utazók iránt.

Silvia azt eszelte ki, hogy apja palotájából egy Eglamour nevű öreg nemesúr társaságában szökik meg, magával is vitte, hogy legyen, aki oltalmazza az úton. Keresztül kellett haladnia azon az erdőn, ahol Valentin és a banditák tartózkodtak, s a rablók egyike elfogta Silviát, Eglamour is erre a sorsra jutott volna, ha el nem menekül.

A rabló, aki Silviát elfogta, látta, milyen rémület fogja el a lányt, s rászólt, hogy ne ijedjen meg, mert csak egy barlangba viszi, ahol a kapitánya lakik, s nem kell félnie, az ő kapitányuk tisztességes lelkű férfi, nőkkel mindig emberséges. Silviának csak csekély vigaszára szolgált, amikor azt hallotta, hogy fogolyként viszik törvényen kívüli banditák kapitánya elé.

- Ó, Valentin - kiáltott fel -, ezt érted szenvedem.

De miközben a rabló éppen kapitánya barlangja felé vitte Silviát, megállította Proteus, aki hallott Silvia szökéséről és követte az erdőbe, még mindig az apród-álruhás Júlia kíséretében. Proteus meg is mentette a rabló kezéből Silviát, akinek azonban alig volt ideje rá, hogy megköszönje szolgálatát, Proteus már megint kezdte kétségbeejteni szerelmes udvarlásával, s miközben durván sürgette beleegyezését házasságukhoz, - s apródja, az elfelejtett Júlia nagy aggodalomban állt mellette, mert félt, hogy Proteus nagy szolgálata mégiscsak arra bírja Silviát, hogy némi kegyet tanúsítson iránta, - mindnyájuk különös meglepetésére hirtelen megjelent Valentin, aki meghallotta, hogy rablói foglyul ejtettek egy hölgyet, s most eljött vigasztalására és kiszabadítására.

Proteus éppen Silviának udvarolt, s annyira elszégyellte magát, amikor barátja rajtakapta, hogy hirtelen elfogta a megbánás és a lelkiismeret-furdalás, s olyan szenvedélyes bánatot fejezett ki Valentinnal szemben elkövetett vétkei miatt, hogy a szinte romantikusan nemes és nagylelkű Valentin nemcsak megbocsátott neki, és újra legjobb barátjává fogadta, hanem a hősiesség legnagyobb rohamában azt mondta:

- Szívből megbocsátok neked és ami részem van Silvia érzelmeiben, arról lemondok a javadra.

Júlia, aki mint apród állt ura mellett, meghallotta ezt a különös ajánlatot, s mert félt, hogy Proteus még újonnan megtalált erényével sem volna képes visszautasítani Silviát, elájult, és mindnyájan azzal foglalkoztak, hogy magához térítsék. Ha nem így lett volna, Silvia meg is sértődött volna, hogy így egyszerűen átadják Proteusnak, bár azt aligha is tudta elhinni, hogy Valentin hosszabb ideig kitart a barátság e túlzott és nagyon is nemeslelkű cselekedete mellett. Júlia, amikor magához tért ájulásából, így szólt:

- El is felejtettem, uram azt parancsolta, hogy adjam át e gyűrűt Silviának.

Proteus ránézett a gyűrűre, látta, hogy ez az, amit ő adott Júliának, viszonzásul azért, amit tőle kapott, és a vélt apróddal elküldött Silviának.

- Hogy lehet ez? - kérdezte. - Ez Júlia gyűrűje, hogy jutottál hozzá, fiú?

Júlia így felelt:

- Júlia maga adta nekem, és Júlia maga hozta ide.

Proteus most komolyan megnézte és egyszerre észrevette, hogy Sebestyén, az apród, nem más, mint maga Júlia kisasszony, s az a próba, melyet Júlia állhatatossága és igaz szerelme kiállt, annyira megindította Proteust, hogy szerelme visszatért szívébe, megint az ő kedves hölgyét választotta, és örömmel mondott le minden Silviára vonatkozó igényéről Valentin javára, aki annyira megérdemelte Silviát.

Proteus és Valentin éppen elmondták egymásnak, milyen boldogságra találtak kibékülésükben és hűséges hölgyeik szerelmében, amikor meglepetten vették észre Milano hercegét és Thuriót, akik Silvia üldözése közben odaérkeztek.

Thurio közeledett először, s igyekezett megragadni Silviát e szavakkal:

- Silvia az enyém!

Mire Valentin haragra gerjedt és így szólt hozzá:

- Vissza, Thurio, ha még egyszer azt mered mondani, hogy Silvia a tied, haláloddal ölelkezel. Itt áll Silvia, merd csak egy érintéssel is birtokodba venni! Merj csak rá is lehelni az én szerelmemre!

Thurio nagyon gyáva volt, és amikor meghallotta ezt a fenyegetést, visszahúzódott, azt mondta, nem is törődik vele, csak bolond verekszik olyan lányért, aki nem szereti.

A herceg, aki maga nagyon bátor férfi volt, most így szólt dühében:

- Annál aljasabb és elfajultabb viselkedés volt tőled, hogy ennyire magadnak követelted, aztán ilyen könnyen lemondasz róla. - Aztán Valentinhez fordult és így szólt: - Tetszik nekem a bátorságod, Valentin, és azt hiszem, méltó vagy egy császárnő szerelmére is. Legyen a tiéd Silvia, mert jól megérdemelted.

Valentin ekkor alázatosan megcsókolta a herceg kezét, s illő köszönettel elfogadta azt a nemes ajándékot, hogy a herceg neki adta lányát. Arra is felhasználta ezt az örömmel teljes pillanatot; hogy megkérje a jó kedvre derült herceget, bocsásson meg a rablóknak, akiknek társául szegődött az erdőben, biztosította róla, hogyha megjavulnak és visszafogadják őket a társadalomba, sok jó és nagy állásra alkalmas férfi akad közöttük, mert legtöbbjüket, akárcsak Valentint, inkább állami vétségekért száműzték, mint valamilyen sötét bűnökért. A készséges herceg bele is egyezett ebbe, most már nem maradt hátra egyéb, mint hogy Proteusnak, a hamis barátnak szerelem okozta vétkei büntetéseképpen megparancsolják, hogy jelen legyen, amikor a herceg előtt elbeszélik szerelmeinek és álnokságainak egész történetét, mert úgy ítéltek, hogy ennek az elbeszélésnek szégyene éppen elég büntetés az ő felébredt lelkiismeretének. Miután ez megtörtént, a szerelmesek mind a négyen visszatértek Milanóba, és a herceg jelenlétében nagy mulatozással és lakomákkal ünnepelték nászukat.

 

Vietnámi mese - A Fehér Ló Templomának legendája
Csák Gyöngyi - Eljöttek lassú, téli erdők

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. február 20. csütörtök

Captcha kép