Mese nem csak gyerekeknek

Afrikai mese -Gongongo és Fudwazana története

Gongongo és Fudwazana története

Amikor még ez a kerek világ sokkal kedvesebb hely volt, mint manapság, az állatok barátságban éltek egymással. Boldog mindennapjaik felett a nagyszerű és nemes lelkű Oroszlán, a vadállatok királya uralkodott. Mindegyikük növényevő volt, akárcsak az emberek. Ám a Teremtő a világ keletkezésekor nem adott földet az állatoknak, így kénytelenek voltak azon élni, amit az emberszomszédjaik megművelt földjeiről szereztek. Veszélyes dolog volt, sokuk életébe került. Alattvalóinak megfogyatkozása nagy szomorúságot okozott az Oroszlán királynak, össze is hívta népét.


Valójában nem is az oroszlán volt a legnagyobb az állatok között. Sokan méretesebbek voltak nála -- a bivaly, az elefánt, az orrszarvú, a magas zsiráf és még néhányan. Őt igazságossága és az emberekkel szemben tanúsított bátorsága tette uralkodóvá. Így odaadó alattvalóinak a tisztelete és az a tény, hogy nem akadt versenytársa, arra a gondolatra vezette az oroszlánt, hogy a világon senki sem olyan erős, mint ő. Ebben a tudatban élte napjait, és nem számolt Gongongóval, a hatalmas szörnnyel, aki a vadállatok földjétől messze tanyázott. Azon élt, amit talált -- ha éppen nem akadt hús zsákmányként, akkor növényeket evett. Olyan hatalmas volt, hogy az olyan kis állatokat, mint a bárány vagy a kecske, meg sem rágta, hanem egészben nyelte le. Hatalmas bendőjébe képes volt egyszerre három állatot is betuszkolni. Természetesen nem jött el az oroszlán által összehívott gyűlésre.
-- Alattvalóim! -- szólt ünnepélyesen a király, amikor az összes állat egybegyűlt. -- Túl sok állat veszti el életét élelmet gyűjtve emberszomszédaink földjén. Ez így nem mehet tovább. Nincs más hátra, mint nekünk, magunknak is földet kell művelnünk. Minden állat szántson és vessen saját kis földdarabkáján, hogy legyen mit ennie. Menjünk hát, és keressünk alkalmas területet!
Izgatott morajlás vonult végig a seregleten, ahogy uralkodójuk tervét hallgatták.
-- Úgy van! Miért ne termeszthetnénk magunknak gabonát? -- kérdezgették egymást lelkesen. El is kezdték a kutatást. Egyik vidékről a másikra mentek, míg végül felfedeztek egy nagy műveletlen földet messze minden emberi élettől. Mindannyiuknak nagyon tetszett. Másnap reggel a király mindenkinek adott egy kapát. Nagy zsivajjal fogtak hozzá a munkához, míg be nem vetették az egész területet. A kiválasztott föld gazdag és termékeny volt, nemsokára pedig jó gabonát adott. Az állatok mindennap vidáman aratták munkájuk gyümölcsét.
Ám egy nap nagy meglepetésükre -- és még nagyobb haragjukra -- azt látták, hogy az egész terület pusztasággá változott. Egy szál nem sok, de annyi zöldet sem találtak rajta. A föld közepén pedig ott feküdt a világ leghatalmasabb teremtménye, amit valaha is láttak. Rémülten menekültek haza és mesélték a királyuknak, mit láttak. Az oroszlán azt mondta nekik, maradjanak hátra, ő pedig elment, hogy megnézze a betolakodót. De amikor meglátta, milyen hatalmas és milyen rémisztő, be kellett látnia, hogy túl nagy ellenséggel áll szemben. Harc helyett mérgesen ráüvöltött:
-- Ki vagy te? Hogy merészelsz betolakodni arra a földre, amit alattvalóim választottak gabonatermesztésre? Milyen jogon jöttél a királyságomba?
A szörny rémítő hangon bömbölt vissza:
-- Én vagyok Gongongo! Az, aki bivalyokat nyel le egészben, szőröstül-bőröstül. Téged is le tudnálak nyelni, kis oroszlán. Hogy mit keresek a földeden?! Azért jöttem ide, mert éhes voltam. Ki állít meg engem?
Az oroszlán -- bátorsága ellenére -- rémülten nézett a szörnyűséges lényre. Aztán hirtelen sarkon fordult, és mentette az irháját. Félelem lett úrrá alattvalóin, amikor látták, hogy még nagyra becsült királyuk sem tud semmit tenni, hogy megszabadítsa őket a veszélytől. Percnyi kényelmetlen csend után Fudwazana, a teknős lépett elő, és így szólt:
-- Királyom, én megszabadítalak téged a gonosz szörnytől, ha adsz nekem fegyvert. Adj egy olyan kis fejszét, amely elég kicsi ahhoz, hogy a páncélom alá rejtsem. Jól élesítsd meg, és majd meglátod, hogy igazat szóltam.
Habár az oroszlán nem hitt abban, hogy egy ilyen kis teremtmény képes legyőzni a szörnyet, adott neki egy jól megélezett fejszét. Hosszú idő múlva -- mivel a teknős nem tud gyorsan haladni -- Fudwazana elérte a helyet, ahol a szörny feküdt. Bátran feldöcögött a húshegy tetejére. Ott megállt és így kiáltott:
-- Ki vagy te, akinek rút teste elpusztította a földünket?
A szörny úgy válaszolt, ahogy az oroszlánnak is:
-- Én vagyok Gongongo! Az, aki bivalyokat nyel le egészben, szőröstül-bőröstül. Egyszerre három bárány meg sem kottyan nekem! Te, Fudwazana, olyan kicsi vagy, hogy a nyelvem alá lökhetnélek, és soha ki sem jönnél onnan.
-- Nos, barátom -- felelte a teknős --, hálás lennék, ha így tennél, hiszen minden élelmünket felfaltad, nekünk semmit sem hagytál. Nagy kiváltság lenne számomra, ha a nyelved alatt élhetnék, és így elkaphatnék néhány morzsát abból, amit éppen eszel.
Mivel éppen Gongongo szája előtt állt, a hatalmas szörny rögtön megfogta és betette nagy sárga nyelve alá.
-- Most majd meglátjuk, kinek van több sütnivalója -- kuncogott magában Fudwazana, amikor a hatalmas száj bezáródott körülötte. Azzal kihúzta a kis fejszét a páncélja alól, és össze-vissza kaszabolta Gongongo bőrös nyelvét. Csitt, csatt! A hatalmas teremtmény reszketve ült fel, el sem tudta képzelni, mi történik vele. Csitt, csatt -- haladt a borotvaéles kis fejsze. Gongongo olyat üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész országban hallották. Az állatok remegve bújtak össze, mert azt hitték, hatalmas ellenségük feléjük tart, hogy véget vessen életüknek. Fudwazana közben nem vesztegette az időt -- mihelyst elérte a nyelv tövét, egy nagy lendülettel kivágta. A fájdalmas üvöltések idővel elcsitultak, az állatok pedig előmerészkedtek rejtekükből, hogy a teknőst hangosan biztassák. Ahogy egyre közelebb értek, ott találták haldokló ellenségüket. Fudwazana betartotta ígéretét. A győztes teknős hangosan énekelve mászott ki a szörny szájából: Én vagyok, én vagyok a teknős, én vagyok, aki megölte Gongongót! Mondani sem kell, hogy az állatok milyen ujjongással vették körül a bátor hőst. Örömdalokat énekelve vitték haza. Ettől a naptól kezdve senki sem háborgatta őket földjükön, a teknősöknek pedig azóta is nagy a becsületük az állatok között. Úgy tartják, hogy ők a legbölcsebbek, a legfortélyosabbak, legbátrabbak mindannyiuk között. Éljenek a teknősök!

Arany János - A lacikonyha
Sahriár király és Sehrezád

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. január 20. hétfő

Captcha kép