Mese nem csak gyerekeknek

Az Usiri tűz

 Az Usiri tűz – kongói meseAz Usiri tűz

  - kongói mese -

Valaha, nagyon-nagyon régen, az Usiri tűz nem volt az embereké, a nagy erdő állatainak a tulajdonát képezte. A vadállatok közül N’Kato antilopot választották meg a tűz őrének, mert ő volt a legszebb, a leghűségesebb és a leggyorsabb.

Azonban az emberek megkívánták a tüzet, és azt kérdezgették egymástól, hogy hogyan sze­rez­hetnék meg maguknak. A tűz eltávolítja az éj határait, és elűzi a sötétségtől való félelmet.

- Mit tegyünk? Oly jól őrzik a lángot.

Egy szép napon, amikor éppen szállt le az alkony, egy vadász a faluba vezető ösvényeknél észrevette az Usiri tüzet. Óvatosan megállt, körbe kémlelt, majd zajtalanul megközelítette. A láng egy nagy rönkből tört elő, ami szikrákat szórva sercegett. Felemelkedett, forgolódott, csúszkált, tekergett, ugrált a szél fuvallatára. Milyen csodás látvány! A férfi nézte, és egy­szerre csak kedve támadt elrabolni azt. De a láng mellett ott feküdt N’Kato antilop. Úgy lát­szott, hogy megérezte az ember, az ellenség jelenlétét. Felállt, és egész testében felmaga­sodott, a vakmerő vadász felé meresztette megfent késekhez hasonlatos, hegyes szarvait.

A vadász megfogta az íját, és a tegezből elővette a legjobb nyílvesszőt. Megfeszítette a húrt és éppen lőni készült, amikor fény suhant át az ágak között: az antilop homlokán kirajzolódott az istenek fehér csillaga. Az állat szent volt, senki sem ölhette meg, mert fennállt annak a kockázata, hogy a gyilkosa maga is meg fog halni. A vadász bosszúsan sarkon fordult, és elsietett a faluba.

A Nap lenyugvóban volt. Egyre hosszabb árnyékok borultak lassan a falura, ami aludni ké­­szült. Néhány kunyhó mellett még férfiak álldogáltak, beszélgettek az oroszlán gonosztettei­ről, az elefánt kidöntötte fákról, a bozótban rejtőzködő vaddisznóról. Beszéltek a Föld titkairól, a Hold misztériumáról, a szörnyű viharokról, amik néha Usiri tüzet szülnek. A vadász odament hozzájuk, és elmesélte a kalandját:

- Láttam az imént az Usiri tüzet. Ott táncolt és ugrándozott egy rönk fölött. És a fa vörös volt, mint naplementekor a felhők. Maga a láng Napként csillogott.

A férfiak szeme forró vágytól lángolt. Már is elképzelték maguknak a változásokat, amiket az Usiri tűz idézhet elő, és a falu közepén található térségre, a díszhelyre akarták tenni, hogy kiterjesszék a barátok körét és meghosszabbítsák a nappalt.

- Messze van innen az Usiri tűz? Hol rejtőzik? - kérdezte a főnök.

- A falutól nem messze él, de egy antilop őrzi a folyó mellett. Sajnos, egy szent antilopról van szó. Nem ölhetjük meg.

A férfiak elbátortalanodva pillantottak egymásra. A főnök mélyen a gondolataiba merült. Egyszerre felemelte a fejét, felkiáltott:

- Kell nekünk az Usiri tűz. Az éjszakáink túl sötétek. Jó lesz, ha a láng meg fogja világítani a házainkat, és hosszabbá teszi a nappalt. Holnap megkaparintjuk. Mindenki szedje össze az erejét!

A főnök határozottsága visszaadta a férfiak bátorságát, akik elgondolkodva jutottak el a most teljesen sötétbe borult házaikba. A Hold nem világított, a bozót teljes sötétségben, ezernyi veszéllyel fenyegetett. Oh, ha az Usiri tűz a faluban lakhatna!

Másnap, mihelyt elhalványodott a horizont, mihelyt ismét kivehetőkké váltak a fák sziluettjei, a férfiak előjöttek a házaikból, tudva, hogy kemény nap áll előttük. Összegyűltek a főnök körül, aki halk hangon pontos parancsokat osztogatott. A csoportjuk, még szürkés fényben, lappangó fenyegetést rejtett magában. A madarakat felizgatta ez a szokatlan gyülekezés, és szerették volna megtudni, hogy mit jelentenek ezek a titkos tanácskozások, amik különös módon felhívták a falusiak figyelmét. Egy kicsi, ügyesebb madár föléjük repült, és elcsípte az „Usiri tűz” szavakat. Azon nyomban megértette, hogy mire készülnek az emberek, és figyel­­meztető kiáltást hallatott. A madarak akkor szétrepültek minden irányban, hogy értesítsék a nagy erdő állatait:

- Siessetek, siessetek! Az emberek el akarják lopni az Usiri tüzet. Mentsétek meg! Mentsétek meg!

A vadállatok azonnal N’Kato antilophoz rohantak

- N’Kato, az emberek az Usiri tüzet akarják. Meg kell menteni. Siess! Jönnek már a falusiak.

Jött egy elefánt, amit N’Kato segítségül hívott:

- Segíts nekem! Mentsd meg az Usiri tüzet!

A hatalmas állat az ormányába vette a tüzet, és futásnak ered az erdő irányában. A növények, a füvek, a kavicsok recsegtek-ropogtak az elefánt hatalmas talpai alatt, aki vadul csapkodott a füleivel. De nem figyelt a feladatára, hogy megmentse az Usiri tüzet. Az emberek egyre közeledtek...

Az elefánt átrohant a tisztáson, majd átkelt három folyón. Az állatok minden alkalommal, amikor az elefánt ismét lábra állt, megkérdezték:

- Megvan még a tűz?

- Megvan - ordította a bátor állat, az ég felé emelve az ormányát.

De az elefánt hamar belefáradt a futásba. Már nem tudott tovább szaladni, ezért utasítást adott a leopárdnak, amelyik ott járt a környéken:

- Vedd át az Usiri tüzet, amíg én megpihenek, és védd meg az emberektől!

A leopárd engedelmeskedett. Átvette az égő tönköt a barátja ormányából, a pofájába vette. Majd ő eredt futásnak, hogy eltávolodjon az emberektől. Rugalmas lábai ügyesen taposták az egyenetlen talajt. Villámként suhant a fák között.

De az emberek nem álltak el az üldözéstől. Ők is nagy lépésekben haladtak, és közben bottal csapkodták a fatörzseket, hogy megrémítsék az állatokat, hogy azok szétfussanak, és ők a lehető leggyorsabban eljussanak a tűzhöz. A mellükön csorgott a verejték, az arcuk eltorzult az erőfeszítéstől, mégsem lassították az iramot.

A leopárd hamarosan kifáradt. Az Usiri tüzet a nagysörényű oroszlánra bízta. Az felugrott, és rohant a szavannán, széttaposva a hangyabolyokat, átugrálva az akadályokat. Egyenesen nézett maga elé, hogy a lehető legjobban lerövidítse a menekülés útját. Alig kapott levegőt, de csodálatosan futott. Végül azonban kifulladt, csökkent a sebessége, megállt. Az állatok jaj­veszékeltek:

- Mindjárt itt lesznek az emberek. Gyorsabban! Gyorsabban!

Akkor a majom elkapta az Usiri tüzet és ágról ágra ugrálva eltűnt a fák között. Néha bele­kapasz­kodott egy-egy liánba, ami átsegítette a folyó egyik partjáról a másikra. A rugalmas, bátor, sőt vakmerő állat csodálatos ugrásokra vállalkozott, de egyszerre csak nem sikerült neki. Lezuhant a földre. Az állatok köréje csődültek.

N’Kato antilop visszavette tőle a tönköt, és nyílvesszőként szinte repült át a tisztáson, ahol magasan sütött a Nap. A rövid árnyak már nem adtak menedéket, és a fény csillogott. N’Kato átgázolt több folyón. Izzadság áztatta szép pettyes ruháját, de nem törődött vele. Bátran folytatta útját a megrémült bozóton át. Az állatok visszatartották a lélegzetüket az emberek és az állatok között dúló tragikus harc láttán. N’Kato tudta, hogy egyedül ő képes megőrizni az Usiri tüzet. Minden erejét szertelen ugrásaiban összpontosította.

Egy negyedik folyóhoz ért. Átkelt rajta, bár a víz egészen a szügyéig ért. Amikor kiért a partra és kezdett befelé menni az erdőbe, úgy érezte, hogy megmozdul a talpa alatt a talaj. N’Kato, a szent antilop, az Usiri tűz őrzője, belezuhant az emberek ásta gödörbe.

Lent a verem fenekén szemlélte a nagyon magas falakat, és nagyon szomorúan mondta magá­nak, hogy nem tud akkorát ugrani, hogy onnan kikerüljön. És sírt, mert azon bánkódott, hogy nem tudta teljesíteni a kötelességét. Két szemében szörnyű szorongás látszott.

De az emberek már közeledtek. N’Kato előre nyújtotta a fejét a veszélynek szegezve a szarvait, készen arra, hogy megvédi a tüzet.

Az emberek megpillantva őt, meglátták a fehér csillagot is. Tehát meg nem ölhették. Következésképpen elevenen kellett fogságba ejteniük. Hálót fontak, amit ledobtak a szegény állatra, hogy mozdulatlanná tegyék. Majd leereszkedtek a verembe, és elvették az Usiri tüzet, akkor ujjongva, győzedelmesen visszamentek a falujukba, és az Usiri tüzet a legjobb helyre, a falu közepére tették.

Az emberek távozása után az állatok kiszabadították N’Kato antilopot, a csapda foglyát. Mindenki sírt és jajongott vele együtt. Az egész erdő átérezte a fájdalmukat, és mindenütt hallani lehetett a sírásukat. A madarak a világ legtávolabbi sarkaiba is elvitték a hírt. Azóta az állatoknak nincs Usiri tüzük, éjjel nem világít náluk a lángok segítséget nyújtó fénye.

Manapság a tűz az embereknél uralkodik, de a bátor antilop továbbra is szent állat. Sem az emberek, sem az állatok nem bánthatják, mert ő mindig az marad, aki a tüzet őrizte.

Benedek Elek - Az elrabolt királykisasszony
Tolsztolj - A macskakölyök

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. november 17. vasárnap

Captcha kép