Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Móricz Zsigmond - Fillentő

Olvasóink értékelése: 4 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag inaktív
 

 Fillentő

Volt az én kis pajtásomnak, “Fillentő”-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak úgy tudtuk őt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erősen ráripakodtunk egy-egy nagy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, és rendesen azt dunnyogta:

- Én nem hazudok.

- Hát?

- Csak fillentettem.

A sok füllentés után rászáradt a Fillentő név, s még a tanító úr is így szólította:

- No, Fillentő, tudod-e a leckét?

Amire ő rendesen azt füllentette, hogy:

- Tudom.

Pedig bizony nem tudott ő soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a leg­nehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:

- Na, hadd lássam, hol az a híres Fillentő.

A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi többiek rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nemhiába volt vaskalapos, komoly maradt.

- Hát te vagy az? Miért nem fésülködtél ma, fiam?

- Fésülködtem én - füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.

- Ne hazudj! - szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentő­vel beszélni.

- De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.

A nagy szakállú, komoly úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:

- Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert jó gyerek különben, és igen mulatságosan tud füllenteni.

A tanfelügyelő úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:

- De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem élhet meg hazugságból, sőt, az isten legjobban azt bünteti, aki hazudik. Hát mért nem szoksz le erről a rettenetes rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed. Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belőled.

- Megtanulok én minden leckét - mondta bűnbánó arccal Fillentő.

- Igazán, nohát akkor mondd meg nekem, hallottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak?

- Hogyne.

- Na, beszélj valamit róla.

Az egész iskola Fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet, ő pedig elkezdte:

- Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.

Dűltünk a kacagástól, jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, vison­gattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott. Csak a kis Fillentő volt komoly, s úgy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.

De hát ha mégoly mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelő úr belátta, hogy Fillentővel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát. Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.

Azután elkövetkezett a vizitáció komoly része; de erről nem beszélek, nem volt mulatságos, sőt rám nézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.

De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelő úr Fillentővel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ott fogta Fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége; hát így Fillentő uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják “felpeckelni” a mai feleletéért.

Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.

- No - mondogattuk -, jól kikapott - és nevettünk rajta.

De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemű fillentő arcát, s hozzáfogott mesélni:

- Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.

- Ne fillents - kiabáltuk.

- De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.

A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.

- Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.

- Hol van, hol van? Mutasd meg!

A kis Fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca.

- Nagyszerű, hisz azt már elköltöttem a bótba. Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.

Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.

Így beszélt Fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.

De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.

Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jó tettéért.

Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kis szobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésből a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sőt, azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnénk.

És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedtségtől, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.

- Mi az?

Meglátta a szegény cserepeket és az én fakó arcomat, s mindent kitalált.

- Mit tettél - mondta hangosan.

Ekkor előállt a kis Fillentő.

- Én tettem - mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.

Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.

Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett kacagni, és barackot nyomott a fejére.

De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertől örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:

- Jobb fiú ez a kis Fillentő nálad!

S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis Fillentőt még jobban szerettem.

Az egész falu szerette. Kézről kézre adták, meséltették, kukoricahántáskor, a fonóban, dörzsö­lőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete; kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének, szájának ízlett. Igyekezett is kedvébe járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.

Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony, Balogné; ettől ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit vagy sült tököt, azt is akkor, ha már senkinek sem kellett. Egy ilyen ebéd után beállít a fonóba Fillentő pajtás. Beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kiskutya, ha jóízűen evett. Addig, addig, míg valaki észrevette:

- Eh, be jó ebéden voltál ma, Fillentő koma.

- Bizony jón.

- Ugyan kinél?

- Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.

- No, beszélj már, mi volt?

- Első tál: leves, jó tiszta, friss kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.

Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:

- Ez után is nyalogatná Fillentő a száját.

Szegény kis Fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával.

Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóba; a bíróné állt mellette, és ápolta a kis beteget.

- Mit érzel, fiacskám? - kérdezte tőle. Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét.

- Édesanyám itt volt az elébb, hozott a bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt - ott van a másik szobában...

A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szobába, megnézni az arany­guzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt.

Mire bejött, a kis Fillentő nem füllentett többet.

Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.

Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:

- Ne fillents már.

És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:

- Volna csak itt a kis Fillentő!

Ugrás a lap tetejére

 

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

Ady Endre - Héja-nász az avaron
Ady Endre - Héja-nász az avaron   Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,Vijjogva, sírva, kergetőzve,Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak,Csattognak az új héja-szárnyak,Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,Valahol az Őszben megállunk,Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk:Egymás husába...
2018-12-09
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Móra Ferenc - TAMÁS ÚR MAGA MARAD
 TAMÁS ÚR MAGA MARAD Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes...
2018-12-08
Móra Ferenc - (1879 -...
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Régi magyar költők
Régi magyar költők Ó ti kik oly régen s mégsem igen messzetevétek, e nyelv hogy forrásit eressze(háznak idült jégtől így csurran ereszes hanyagolt bányának nyíl tágan eresze). Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,fiatal, ősz fők közt versenybe' kiválni,hamit azok hagytak, magam azt munkálni;de azok neveltje, kik mezejük...
2018-12-07
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Arkádia-féle
Arany János - Arkádia-féle Én is Arkádiában... szt!Magas hangból kezdettem -Engem sem a gólya költött!Nagy dolgokra születtem:Jártam egykor, mint akárki,Négykézláb,S vagyok mostan, mint sokan nemÉp-kézláb. Hagyott volna édesapámGazdaságot kényeként,Megmutatnám... de hiába!Ág is húzza a szegényt:Életében annyifeléProtestál,Hogy ha meghal, csak megáld, deNem...
2018-12-06
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett...
2018-12-05
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme Egyszer volt, hol nem volt, messze északon Fehérmackóföldön, nem messze Mikulás birodalmától, élt egy bájos kis mackó, akit mindenki csak Hógolyónak nevezett, mert éppen olyan fehér és kerek volt, akár egy frissen gyúrt hógolyó.Mondanom sem kell, nem volt nála kedvesebb és szeretetreméltóbb macigyerek...
2018-12-04
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Róza
Róza Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. Ostfiasszonyfa, 1839. május 29. {loadposition szalag}  
2018-12-04
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Héja-nász az avaron
Ady Endre - Héja-nász az avaron   Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,Vijjogva, sírva, kergetőzve,Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak,Csattognak az új héja-szárnyak,Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,Valahol az Őszben megállunk,Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk:Egymás husába beletépünkS lehullunk az őszi avaron. {loadposition szalag}
Móra Ferenc - TAMÁS ÚR MAGA MARAD
 TAMÁS ÚR MAGA MARAD Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész, mintha csak a szegény jó kis testvére lelke szállta volna meg.Mégis volt abban valami szívszaggató, mikor az apa sokszor úgy emlegette Matykót a füle hallatára, mintha már régen rozmaringgá meg violává változott volna. Reggeltől estig rendesen a nagy karosszékben ült, és maga elé meredt világtalan szemeivel, de néha odaszólított bennünket magához:- Petykó fiam! Dióbél! Gyertek, vezessetek le a kriptához!A nagy kert füves tisztásán volt a Malajdoki-kripta, föléje szomorúfűz borult, márványköveit befutotta a lonc meg a vadrózsa. Gáspár úr szeretett itt óraszámra elüldögélni és suttogni maga elé, és azt Matykónak hallgatni kellett:- Nos, kis Matykó, unod-e már magad odalent a nagy magánosságban? Látod, látod, rossz kis Matykó, ha a haláloddal meg nem szomorítottál volna, a te kis Petykó testvéred se lett volna ilyen szomorú. De az én szomorúságom elragadt őrá is, és most már senki se tud nevetni a mi házunknál.Lassanként még a beszédet is egészen elfelejtette Gáspár úr. Testét-lelkét megviselte a hazáért való raboskodás, és a hatalmas daliából fáradt aggastyán lett. Sokkal törődöttebbnek látszott Tamás úrnál, és közömbössé vált a világ minden dolga iránt. Beszéltünk neki a tanulmánya­inkról, a vizsgáinkról, amiket a városban tettünk le, de azt vettük észre, hogy hallgat is ránk, nem is. Újságoltuk neki, hogy Kossuth Lajos is kiszabadult már, de arra is csak bólintott egyet. Csak akkor sütött ki a régi lelke az arcára, ha reszkető ujjaival végigcirógatta a Matykó arcát, és kereste bennük a Petykó vonásait.- Szép deli férfi lesz az utolsó Malajdokiból - mosolygott ilyenkor boldogan. - Majd mondják is az emberek, hogy ej, de nagy eső lehetett azon a vidéken, ahol ez a Malajdoki Péter termett.Akaratlanul is fölágaskodtam, de aztán le is kushadtam mindjárt. Hiába, ha engem megláttak az emberek, akkor csak azt mondhatják, hogy ejnye, de nagy szárazság lehetett...
Babits Mihály - Régi magyar költők
Régi magyar költők Ó ti kik oly régen s mégsem igen messzetevétek, e nyelv hogy forrásit eressze(háznak idült jégtől így csurran ereszes hanyagolt bányának nyíl tágan eresze). Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,fiatal, ősz fők közt versenybe' kiválni,hamit azok hagytak, magam azt munkálni;de azok neveltje, kik mezejük aszfalt,kiket e bágyadt kor vergődve magasztalt,vágyón, irigyelve nézek tifelétek.Szellemem a koré, anyagom tiétek,s bárha silány viskót, bárha csupán vázat,magyar égett kővel építem e házat. 1908. ősz {loadposition szalag}
Arany János - Arkádia-féle
Arany János - Arkádia-féle Én is Arkádiában... szt!Magas hangból kezdettem -Engem sem a gólya költött!Nagy dolgokra születtem:Jártam egykor, mint akárki,Négykézláb,S vagyok mostan, mint sokan nemÉp-kézláb. Hagyott volna édesapámGazdaságot kényeként,Megmutatnám... de hiába!Ág is húzza a szegényt:Életében annyifeléProtestál,Hogy ha meghal, csak megáld, deNem testál. Kutyabőröm nem hiányzott,De hibás volt dátuma,Bennem a tens vármegyénekElveszett egy vótuma:Ki tudja, ha e szavazatEl nem vész...?Eh! feledjük, ostobaságAz egész. Volna a sors édesanyám,Nem lennék én heverő;Kebelemen, érzem, érzemMint buzog a tetterő;Nyílna csak tér, - kész bennem azAkarat -Nyílna csak... hogy futtatnám azAgarat! Szenvedéllyel kezdenék nagyGazdaságot tartani;Szőrin lábán... utoljáraMaradna is valami;Megszámlálnám ami bejőS meg’ kimegy;Ez aztán a mulatságosEgyszer-egy. Elpipáznék téli esteKávéházban, névnapon:Koppasztanám a madarat,Ha már meg nem foghatom:Fosztanám a tollat, tudni-Illik a...De amiről szólni sem po...Litika. Közdologban, ahogy illik,Vezetném az ügyeket;Nem esnék oly összejövés,Hogy ne vinnék szerepet;Nem esnék - azt minden emberHiheti -Olyan vásár, sem országos,Sem heti. Pártolnám az irodalmatMinden új év kezdetén;Egyszer, igaz: hanem elégEgy sütésből egy lepény.Kis áldozat a hazáér’Meg nem árt:Megszörözném minden évreA naptárt. Szóval, oly sokat tehetnék,Annyi pálya nyitva áll;Élnék s halnék függetlenűl...Amennyiben rajtam áll.És nem volnék, ami vagyok,Verselő,Magyarosan: kapa-kasza-Kerülő. (1853. jan. 1) loadposition szalag}  
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett csak hulltak szerte szét a játékdarabok. Hej, nagy bánata volt ez szegénykének, hiszen áldott jó szívvel áldotta meg a sors, mindenképpen segíteni szeretett volna a Mikulásnak, de hiába telt múlt az idő, s hiába érkezett meg ebben az évben is a karácsony, meghívót most sem kapott, hogy szükség lenne rá. Szomorúan nézett ki az ablakon, messziről lehetett látni Mikulás házát, hogy megannyi manó és hótündér siet segíteni neki. – Ne szomorkodj, szentem! - szólalt meg az anyukája- Még holnap kaphatsz meghívót!De Csalampér jól tudta, ha ma nem kapott, holnap sem fog. Mikulás mestere a pontosságnak, hiszen mindig mindent megtesz, hogy időben, egy éjszaka alatt kiszállítsa az ajándékokat, késni soha nem szokott. Így van ez a meghívókkal is, csak az arra érdemes manók és tündérek kapják, akárkit nem tűr meg a házában. Bánata egyre csak elhatalmasodott, és elhatározta, muszáj valamit tennie. A tündérekhez nem fordulhatott, hiszen a manókon ők nem segíthetnek, s mivel aztán barátságosabb világot nem talált, bármennyire is keresgélt a Mesevilágrajz könyvében, úgy döntött világgá megy az emberek világába, ha már úgysem élhet manóhoz méltó életet. Így aztán, anélkül hogy anyukája észrevette volna, a zsebébe tett egy tarsoly tündérport, s egy üveg mézillatú manóeledelt, majd az Örök szivárvány kék színű kapuján át lecsúszott, az emberek világába. Csodálatos ez az utazás, akár egy óriás csúszda- gondolta Csalampér- ha ilyen jó a Földön is, soha nem sírom vissza az otthonom! Az ám, de a szivárvány csúszda végén, nem várta egyéb, mint egy hatalmas sárral teli tócsa. Szegény amikor belehuppant, majdnem elsírta magát. Nem adhatom fel ilyen hamar!- biztatta magát, majd felállt és a mellette lévő csatornán felkapaszkodott, és bemászott egy magas épületbe. Remegve próbált elrejtőzni a bútorok között, de alig akadt néhány,...
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme Egyszer volt, hol nem volt, messze északon Fehérmackóföldön, nem messze Mikulás birodalmától, élt egy bájos kis mackó, akit mindenki csak Hógolyónak nevezett, mert éppen olyan fehér és kerek volt, akár egy frissen gyúrt hógolyó.Mondanom sem kell, nem volt nála kedvesebb és szeretetreméltóbb macigyerek egész Fehérmackóföldön! Hógolyó nagyon szerette a meséket, fura mód azt képzelte, hogy ha rácsücsül a mesekönyvekre, ő maga is belekerül a mesékbe és átélheti  azokat. Ámde hiába ült a mesekönyvekre, nem történt semmi... Maci mama meg- megmosolyogta kis mackóját, szerette volna ha aprósága vágya beteljesül, de a mesekönyvekből nem bújnak csak úgy elő a mesék, olvasni kell belőlük! Ezért aztán, mivel máshogy nem lehetett segíteni, olvasott is neki minden este egy szép mesét. A betűkön át lépegetni, csak út a mesék világába, az igazi élmény a képzeletben kezdődik. Amikor Hópehely elképzelte a történetet, csodás érzés volt! Valószínűleg ezt hívták, az olvasás örömének! Közeledett a karácsony. Hógolyó nem vágyott semmi másra, csak egy aprócska csodára, ami a mesekönyvből lép elő és szabad szemmel is láthatja. Így aztán- mivel írni és olvasni még nem tudott- gondolatban kérte Mikulást, hogy idén nem kér egyebet, csak egy picike csodát.Mikulás szerencsére a gondolatokból is ért, kiváltképp ha jó gyerekről van szó. Márpedig Hógolyó nagyon jó gyerek volt, s úgy döntött megérdemli azt a kicsike csodát. Sőt, még egy külön meglepetéssel is készült! Fehérmackóföldön minden macigyerek izgatottan várta a Mikulást. Az a nap tele volt varázslattal, mindenki tudta! Tudta ezt Hógolyó is. Akkor ismét rácsücsült a mesekönyvre hitte, hogy Mikulás teljesíti a kívánságát. És láss csodát, úgy is történt! Egy apró erdei tündér lépett ki a könyvből és táncolni kezdett. Hógolyó elbűvölve nézte a régen várt varázslatot. Olyan szép volt! A tündérke mosolygott és belefeledkezve a produkciójába táncolt, és táncolt, mintha csak erről szólna az élet... A tündérek élete biztosan erről is szól, de a macik gyomra, ha korogni kezd, megszűnik a világ és semmi másra nem tudnak figyelni. Márpedig most Hógolyó gyomra kezdett morgolódni! Abban...
Petőfi Sándor - Róza
Róza Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. Ostfiasszonyfa, 1839. május 29. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés