Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Benedek Elek - Föld szelleme

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

  Föld szelleme

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán halványan szűrődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Újra meg újra körülnézett a szobában, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva, s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, hanem nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót.

Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a kemence padkájára, s már a körmét rágcsálta nagy kínjában, amikor egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kívülről, aztán egyszerre csak nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó, és belépett azon a Nagy Bűbájos, s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.

- No, te aprólék - mennydörögte a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára -, kinyitottad-e a pislogódat?

Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát, s azt mondta:

- Adjon isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat, de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.

- Köszönd, hogy jókedvemben találtál, te aprólék - mondta a Nagy Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe -, mert bizony mondom, nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket meg azokat a fazekakat?

Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott, s pisze orrocskáját elfintorította.

- Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé, csudás kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az ágyadból?

- Úgy? - komorodott el egy kissé a Nagy Bűbájos. - Úgy látszik, belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te!

- Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nekem, de töltött káposztára fájt a fogam, s azt hittem, találok valamelyikben. Haj, keservesen csalódtam!

A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyúlt feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót húzott ki, meg egy akkora gombolyag túrót, mint egy jó nagy labda.

- No, aprólék, egyél - biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.

Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egykettőre asztal mellé telepedett, s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs cipó, volt túró, nincs túró.

- Ó, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek - mondta Szikra, amikor már hűlt helye volt cipónak is, túrónak is -, megfeledkeztem rólad, s lágy kenyeret is, túrót is elettem előled.

- Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te - vigyorodott el a Nagy Bűbájos arca -, azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád ember fia, annak holmi cipó meg túró is jó, s jó a szolgá­já­nak is: de a Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik, s kígyóbőrből sajtolt bort iszik reá.

Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kígyóbőrből sajtolt borra pedig elfintorította a pisze orrát.

- Márpedig én - mondta alázatosan Szikra - inkább eszem kenyeret s túrót, s iszom utána friss forrásvizet. Így élek én, amióta az eszemet bírom.

- Tudom, fiam, tudom - mondta jóságosan a Nagy Bűbájos -, hiszen azért hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én. Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.

Azzal kihúzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra.

- Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.

Szikra jót húzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a jóságát, aztán kíváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az ő gazdája dolgában.

A Nagy Bűbájos most felállt, és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a falról leakasztott egy durva szövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett. Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyúltak végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sújtotta a kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott: a tányérszemű kutya eltűnt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos, Szikra felé fordult, és azt mondta:

- Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit csináljak veled, te aprólék, te?

Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy ő is gombolyaggá vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá.

- Ó, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen énhozzám illő. Aztán ha meghagysz a bőrömben, s magaddal viszel, mennyi mindent láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Ó, engedd meg, Nagy Bűbájos, hogy a zsebedbe bújjak. Esküszöm az én kedves gazdám életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem pisszenek.

A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállat vont.

- Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem, kirántlak, és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe, s induljunk, mert telik-múlik az idő, márpedig nagy út áll előttünk.

Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt volna, alázatosan megkérdezte:

- Ne haragudj a kérdésemért, ó, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová s merre viszel.

- Hallod-e - ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos -, ha már most elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak. - De amikor látta Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:

- A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki megszabadíthatja a te gazdádat.

Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle. Bizony nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg szúrták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig tűrte, egykettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos eloltotta a tüzet, és gondo­san bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán, s mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna vágni. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a rettenetes sötétségben, egykettőre kint voltak a Sárga-sziklán, amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár megígérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy csudálkozásában összecsapta a tenyerét, s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:

- Ó, Nagy Bűbájos, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, sőt mindenfelé sarjadzik, zöldell a fű?

Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán amikor jól kikacagta magát, azt mondta:

- Rég volt az a tegnap, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No meg aztán egyéb sem kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te fecsegésedet-locsogásodat.

Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyúlt a zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével meghasított egy felettük nyargaló felhőt, s annak a vizét föléje csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra annak a hátán fölrepült a Sárga-szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos egyszerre csak hirtelen-váratlan megállt, s a vaksötétségből egyszerre olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a maga csinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s ím, ott voltak a ragyogó napfényben tündöklő tenger partján.

- No, te aprólék - szólalt meg a Nagy Bűbájos -, nem égetted-e ki a zsebemet?

Szikra jókedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon.

- Kiégetni éppen nem égettem, ó, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi híja volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind azon sóhajtoztam, hogy soha-soha nem fogom látni az én drága jó gazdámat, ő sem engem.

- No, ne félj - mondta a Nagy Bűbájos -, most olyan helyre megyünk, ahol nem gyúlsz meg.

- Hová, hová, ó, Nagy Bűbájos?

- A tenger fenekére, te aprólék, te! De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a gazdád szíve utánad.

Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:

- Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor megkóstolom én a tenger vizét.

- Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.

- Ne, ne haragudj rám, ó, Nagy Bűbájos - kérlelte Szikra -, de hát nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?

- Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belekapaszkodj a zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.

Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehúzódott a zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe. Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a kezét, hogy azzal is belekapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím, egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát - volt víz, nincs víz, volt tenger, nincs tenger -, ott feküdt a földön, mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.

- No, aprólék, itt volnék a „fazék” fenekén, még annál is lejjebb. (Egyszerűen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert.) Sok víz kortyog-e a gyomrocskádban?

Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:

- Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék víztől.

- No, a nyelvednek semmi baja sem esett - mondta Nagy Bűbájos -, pedig nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál-fecsegnél olyan sokat.

Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg mindkettejüknek megszáradt a ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a Nagy Bűbájos zsebébe, a Nagy Bűbájos pedig elővette a varázs­vesszejét, rásújtott egy sziklára, amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra kinézett az ő ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a helyéből kifordult, s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémántajtó előtt. Egy kicsit gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e bűbájos szavakat:

- Nyílj ki, nyílj ki, gyémántajtó, ereszd be Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez!

Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot csikordult a gyémántajtó, egyszeribe kinyílt. Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó nyomban bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú szikla­fo­lyosón mentek keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy vilá­gítottak, mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A folyosó végén aranyajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat Nagy Bűbájos:

- Nyílj ki, nyílj ki, aranyajtó, engedd be a Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez!

Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyílt egyszeribe az aranyajtó is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána. Ismét egy igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak. Ennek a folyosónak a végén ezüstajtó állott, s mint a két első, úgy nyílt ki ez is.

Ezüstsziklák közt haladtak végig, s ennek a végén vaskapuhoz értek, amely olyan nagy volt, hogy ha háromakkora Nagy Bűbájos, mint amekkora, meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a szempillája sem rebbent meg. Varázsvessze­jével csak megérintette a kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta, s félreoldalgott a kapu mellől. Nagy Bűbájos ismét elmormogta a varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyílt ki az ajtó. Amint ez a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki most nekibátorodott, és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak szerteszéjjel, összevissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők, vízitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett köpenyeget, húzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára úgy, hogy az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egy ideig csak nézte, nézte, mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok mint lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül fel-felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát, s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa apróságok. Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne lépjen valamelyikre, amíg elébb-elébb lépdegélt.

A vaskapu kristályüveg terembe nyílt, beragyogott oldalán a nap, s amerre lépett a Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és gyümölcs hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak köztük, s dobálták egymást aranyalmával, aranykörtével, aranydióval s aranymogyoróval. Bezzeg hogy jó szívvel kiugrott volna Szikra a Nagy Bűbájos zsebéből, hogy játszadozzon velük, s lakmározzon a sok minden jóból, de a Nagy Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre, mígnem egy selyemkárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy terembe jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta, s ezt mondotta:

- Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója, Bűbájosok ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a levegőégből, akárhol vagy, halld meg hívásomat!

Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az üvegterem, magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos köpönyegébe burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s ím, halljatok csudát, ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy óriás alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a Nagy Bűbájos hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a sziklafalak között:

- Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit gondolsz, ki s mi vagyok én, a Föld Szelleme, hogy nagy munkámban akárki megzavarhat?!

- Ó, Föld Szelleme - hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos -, jól ismerem én a te nagy hatal­madat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket, Bűbájosokat.

- Hogyne gyűlölnélek - vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld Szelleme -, amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Ím, ezt még megbocsátom, de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét esztendővel ennek előtte, holdtöltekor elraboltátok tőlem legkedvesebb kutyámat, a Mindentudót.

- Ó, hatalmas Föld Szelleme, elismerem, hogy van okod a gyűlöletre, de nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát Tündérországban, s most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig ezek a fák felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.

Hej, akkorát kacagott most a Föld Szelleme, hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.

- Hát ezt jól eltaláltam, ugye, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom meg addig, amíg annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien nem húzódtok Bűbájosországba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek; mondd el szaporán, hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jókedvedből jöttél ide.

- Azért jöttem - mondta a Nagy Bűbájos -, mert vissza akarom adni neked a te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös háborúskodásnak.

- Úgy? Visszaadod? - kacagott hangosan a Föld Szelleme. - Aztán mi kéne érte?

A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá Bűbájos a csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg őt, s ennek fejében visszaszerzi a kutyáját.

Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:

- Hát jó, teljesítem a kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer Bűbájosnál is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért ajándékoztam meg Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a füledet, s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kisujjamat se mozdítom azért, aki odamerészkedik.

- Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs nekem, s parancs az összes Bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan, mert ha sok időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen ember fiát, a szabadulásból nem sok haszna lesz.

- És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? - kérdezte a Föld Szelleme.

Mondta Nagy Bűbájos ünnepélyesen:

- Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az ember fia, melletted fog sündörögni, ugrándozni Mindentudó is.

Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltűntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is, Nagy Bűbájos is, ím, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.

Holdas éjszaka volt, a telihold megvilágította a csudafát, s most tán még szebb volt, ragyo­góbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a fa egyik ágára. Szegény szívvirág még most is könnyezett.

- Nézd, nézd, Föld Szelleme - mondta Nagy Bűbájos, s rámutatott a szívvirágra -, ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene változtatnod.

Fölemelte most mind a két kezét a Föld Szelleme, s mondta halkan, alig hallhatóan:

Ragyogj, ragyogj, holdvilág
hullj le, hullj le, szívvirág!

Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szívvirágot nézték, az meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte a Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:

- Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál!

Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s ím, halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó szemével csodálkozva nézett körül, a Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét átölelte, s mondta nagy boldogan:

- Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?

- Ne nekem köszönd ezt, fiam - mondta Nagy Bűbájos -, hanem köszönd a Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap, ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.

Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:

- Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jó szívvel tettem. Add vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos! Aztán minél messzebb inaljatok innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, míg a világ, meg nem szabadul innen.

A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével, s egyszeriben ott állt előttük a tányérszemű kutya.

No de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantotta. Nyalta, nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jókedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy eltűnt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.

Bezzeg a Bűbájosok sem tátották el a szájukat; amint eltűnt a Föld Szelleme, szaladva szaladtak az Arany-folyó partjára, ott fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban már az Arany-folyónak a túlsó partján voltak. Ideje is volt, mert a csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld Szelleme eltűnt, az ágak is nyújtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani. Bezzeg hogy itt Szikra is kipattant a zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta, csak úgy csengett erdő-mező, amint dalolta:

Kicsi nekem ez a ház,
kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
kirepülök, mint a fürj, hopp!

A Bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jókedvét, de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy nekitüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.

- Hát most hová-merre, édes fiam? - kérdezte a Nagy Bűbájos a kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.

- Én most itt maradok, ó, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az aranyiskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.

- Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok és nagy szenvedésből? - csóválta fejét a Nagy Bűbájos. - Még mindig nem tudsz lemondani arról a lányról, aki véresre sújtotta az arcodat?

Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:

- Ó, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg a varázslattól, és én addig küzdök érte, míg vagy enyém lesz, vagy a küzdésbe belepusztulok.

Nemigen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem tetszett Szikrának, aki elszontyolodva ült gazdája lábánál.

- No, ezért kínlódhatánk - duzzogott Szikra. - Alig mentettük ki egyik bajból, fut belé a másikba.

A Nagy Bűbájos azonban jobban ismerte Bűbájost, semhogy megpróbálta volna lebeszélni. Felállt, és búcsúzkodni kezdett:

- Világosodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.

Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék köpenyegébe, s a hold világa mellett eltűnt a Nagy Bűbájos.

- No, Szikra fiam - szólalt most meg Bűbájos -, derekasan viselted magadat, dicsérem az eszedet, de most aztán egykettő perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.

- Ó, hát én nem maradhatok veled? - pityeredett el Szikra.

- Nem, fiam, nem maradhatsz - mondta nagy komolyan Bűbájos -, mert én most nemigen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőbe, abban szépen hazarepülhetsz.

- Jaj de jó, jaj de jó - örvendezett a kis bohó -, repülni repültem eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még sohasem repültem!

Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát belécsongolyította, varázsvessze­jével megsuhintotta. A felhő lassan felemelkedett a magas levegőégbe, s eltűnt egy szem­pillantás alatt nyomtalan.

Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbújt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony aranyhaja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme, s aludt mélyen, mint a fekete föld.


Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország felé. Mondjam-e, hogy egész úton nemigen beszélgettek egyébről, csak leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt? Vajon nem hűlt-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvigaszta­lódtak, s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany-folyó partján. De volt-e öröm odaát, szép Tündérországban? A király­kisasszony éppen ott labdázott a túlsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy szappanbuborékokat fújt a levegőbe, s egyszerre csak úgy lecsapta a csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a királykisasszonynak:

- Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a szüleid!

Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó elébe. Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstül, mindenestül, összekiabálta a szolgálóleányokat; egyiket erre, másikat arra szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.

De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába, mondta a tündér­királynő:

- Jöjjenek, jöjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből!

Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szívvirágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a szívvirágnak. Három kicsi nebáncsvirág volt a helyén. Hajnalban nyílt ki mind a három.

- Megszabadította valaki a Bűbájost! - kiáltott magánkívül a tündérkirálynő, s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki körülötte lábatlankodott.

- Megmenekült - sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező szívvirágot.

Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota lépcsőjén, de aztán lassanként megvigasztalódtak, jókedvre derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer virág rajta. A királykisasszony, hogy megvigasztalja Retket, aki elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s megígérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.

Nosza, a tündérfiúk s -lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat felrendelték a palo­tába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy hejehuja, dínomdánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jókedve, s szüntelen bujdosott az elméje: „Ó, istenem, istenem, vajon hová tűnhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csúnya Bűbájos?”

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés