Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Benedek Elek - Az aranyköles

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

 Az aranyköles

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Két kicsi, buta szarvú ökre s két darab földecskéje vala minden gazdasága. Az egyikbe kölest vetett, s két gyermeket melléje állított, hadd őrizzék. Azt mondják egyszer a szomszédok a szegény embernek:

- Hé, szomszéd, kiednek aranykölese van.

- A biz’ a, ne! Lássák-e kietek - mondá a szegény ember -, s én nem is vettem észre eddig.

Egyszeriben meghagyta erősen a gyermekeknek, hogy jól őrizzék azt a drága Isten áldását, mert ha egy szál hibádzik belőle, halálnak halálával halnak meg. Még azon nap csak leröppen egy varjú, s elvisz egy szálat. Aj, édes jó Istenem, utána a legkisebb gyermek, fut árkon-bokron keresztül, de mindhiába, nem tudá elfogni a varjút. Addig futott a szegény gyermek, míg egy nagy rengetegbe tévedt. Hát amint megy, nagy tüzet lát, a tűz mellett egy éktelen hosszú óriást, amint ott hemmedezett. Ennek az óriásnak akkora orra volt, hogy éppen a térde kalácsáig ért. Háta megé sompolyodik a gyermek, de abb’ a minutában akkorát prüsszentett az óriás, hogy a szele tizenkét lépésre hajította. Sírt a szegény gyermek, rőkölt* keservesen.

- Hum - morog magában az óriás -, miféle emberi hangot hallok? - S leppegette* a két fülét mindenfelé, hogy vajon merről jő az a sírás. Más oldalára fordult, s éppen rátapsantott a gyermekre.

- Hát te hogy tévelyedtél ide, te emberizink, te?

Elmondja a gyermek nagy szepegéssel-szipogással, hogy milyen szerencsétlenség találta, s ő most már nem mer hazamenni. Az óriásnak megesik a szíve rajta, s fiának fogadja.

Sok-sok idő telt el, a gyermekből derék nagy legény lett. Azt mondja egyszer az óriás:

- No, fiam, felneveltelek, most már házasodj meg!

- Hiszen az nem volna rossz, édes óriás apámuram - mondá a legény -, de hát kit vegyek el ebb’ a nagy rengetegben?

- Majd találsz a rengetegen túl. Van a rengeteg túlsó szélin egy tó. Abban feredik minden áldott délben három királykisasszony. Menj oda, s míg feredeznek, vedd el a kisebbiknek a gúnyáját. De akárhogy kiabálnak utánad, vissza ne nézz, mert csúffá tesznek.

Elmegyen a legény, s hát csakugyan ott feredik a három királykisasszony. Olyan szép volt mind a három, mint egy-egy tündér. Bezzeg, szeretett volna ő is köztük feredezni, de erőt vett magán, szépen hasra ereszkedett, odacsúszott a bokrok közé, ahová a gúnyát levetették volt a királykisasszonyok.

„De már most melyik a kisebbiké, legény?” - kérdezte magától.

Ő bizony nem válogatta sokáig, hanem találomra elvett egyet, s azzal - uzsgyi neki! - megfutamodott. Bezzeg hogy éppen a nagyobbik leányét találta megfogni. Észreveszik a leányok, hogy valaki fut a gúnyával, futnak a bokrok közé, látják, hogy a nagyobbikét viszi. Kiabálni kezd ez torkaszakadtából:

- Ne fuss, te bolond! Nézz vissza, milyen szép bőröm van!

A legény bizony, mintha megboszorkányozták volna, elfelejtette az óriás tanácsát: vissza­nézett. A leányok utolérik, jól megtépázzák, s a legénynek gúnya nélkül kelle hazamennie. Másnap éppen így járt. Harmadnap azt mondja az óriás:

- No, hallod-e, hogyha holnap el nem veszed a kisebbik leány gúnyáját, s vissza találsz nézni, karóba húzom a fejedet!

De mármost a legény sem vette a dolgot tréfára. Tudta, hogy az óriás nem szokott komázni. Harmadnap ismét csak odasompolyodik a bokrok közé, kiválasztá a legkisebb királykis­asszony gúnyáját, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - olyan futásnak eredt, mintha mind a két szemét kivették volna. Utána a leányok, eleget, hogy: nézz vissza, hé, milyen szép bőrünk van! de bizony nem nézett vissza. Mikor ez nem használt, könyörgésre fogták, istenkedtek neki; de istenkedhettek, nem fordult vissza. Mit volt mit tenni a kicsi királykisasszonynak: nagy szomorúan a legény után eregélt, s elkísérte a rengetegbe. Egyszerre értek az óriáshoz. Sírt, sírt egy kicsinnyég a királykisasszony, de lassanként a sírás is elmaradt. Hát bizony megtetszett neki az ügyibevaló legény. Királyfiban se kapott volna ennél különbet.

Eltelik három nap, s az óriás azt mondja a fogadott fiának:

- No, fiam, már van feleséged is, én most téged Istennek ajánllak. Menj csak, lássatok országot-világot, mert ilyen ifjú párnak nem lehet kendermagba bújni.

Azzal csak megfuvinta egy sípot, s hát egy szempillantásra annyi szárnyasállat keveredett össze, hogy a szem nem volt képes belepni. Mert közmént legyen mondva, az óriás a mada­raknak a királya volt. Egyszeribe elészöktet egy sereg varjút, s megparancsolja nekik, hogy öljenek meg egy bivalyt. Még ki sem mondta, egy nagy bivalybőr feküdt a földön kiterítve. Az óriás nagy szorgosan belévarrá az éfiakat,* s meghagyta a varjaknak, hogy vegyék a hátukra, s meg se szusszanjanak, míg az üvegvárhoz nem érnek.

Hej! repültek a varjak, mint a sebes szél, meg sem szusszantak az üvegvár aljáig. Hanem mikor feltekintettek arra az éktelen magas üvegvárra, visszafordultak az éfiú párhoz, s azt mondták, hogy ennek ugyan nem fognak nyugvás nélkül.

No, szusszantak egyet, nekiindultak, repültek, repültek, fel messze, hogy egy jó rugasz­kodás­nyira volt a Vacsoracsillag, de mikor már szintédesteszinte a vár tetejire értek, megrottyant az erejük, s szépen vissza kelle hogy ereszkedjenek.

Bezzeg volt búbánat! Elevenen megnyúzza az óriás, ha fel nem tudnak érni az üvegvárba. Amíg így búcsálódnak, az egyik varjú azt mondja:

- Hiszen valami könnyebb portékába is fel lehetne vinni ezeket az éfiakat!

- Bizony fel! - mondák a többiek.

Volt a vár aljában egy malom. Bemennek oda, s a molnártól egy hordót kérnek. Abba szépen beleültetik az éfiú párt. Az abroncsot ráverik a hordóra, s úgy indulnak útnak. Hajnalban indultak, s estére kerekedve fel is értek szerencsésen. A hordót letették a vár tetejére, meg­koppintották erről is, arról is. Az abroncsok lepattogtak, s az éfiú pár kiszállott. Tüstént mentek az üvegvár urához, aki éppen a fekete király maga volt. Bekerekednek a nagy üvegszobába, a király színe elé.

- Hát ti kik vagytok, mik vagytok, mi jóban jártok? - kérdi a király.

- Mi bizony, felséges királyom, életünk-halálunk kezedben van - mondá a legény -, szolgálatot jöttünk keresni.

- No, jókor jövétek, most csaptam el az első kocsisomat s a belső leányt, felfogadlak helyükbe. Neked, leány, nem lesz egyéb dolgod, csak minden reggel kisepersz hat szobát, de a hetedikbe bé ne találj menni, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Nem is ment az két-három nap, de egyszer úgy elfogta a kíváncsiság, hogy semmiletteképpen nem tudá visszatartani magát, bément a hetedik szobába.

Hát, Uram, Teremtőm, mit látott! Egy rusnya kopasz fejű ember ült ott egy hordóban, csak a feje látszott ki belőle.

Aj, megijed a szegény leány, hogy szinte kétségbeesik. Ki akar szaladni, de a kopasz fejű ember megszólítja keserves, siránkozó hangon:

- Ne fuss el, ne félj tőlem, te szépséges szép leány, hanem inkább szabadíts ki!

- Hát te ki vagy, s mi vagy? - kérdi a leány.

- Én bizony Tündérkopac vagyok, a fekete király elvette az országomat, magamat pedig ebbe a hordóba záratott, hogy soha meg ne lássam az áldott napot. Hallod-e, te gyönyörű virágszál, pattints le egy abroncsot, s megszolgálom!

Addig könyörgött, addig istenkedett, hogy a leánynak meglágyult a szíve, egy abroncsot lepattintott. A hordó egyszeriben széjjelesett, s Tündérkopac kiszökött belőle.

- No, hallod-e - mondá a leánynak -, neked itt most „elégett a köles”, de nekem is, hát menjünk, amerre a szemünk lát!

Eleget mondá a lány, hogy ő bizony nem megy az első kocsis nélkül, Tündérkopac megfogta, s erővel magával vitte. Másnap megy a fekete király a hetedik szobába, hát Tündérkopacnak híre-pora sincsen! Keresik a belső leányt, hát az sincs, mintha csak a föld nyelte volna el. Meghallja ezt az első kocsis, s azt mondja a fekete királynak:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én tovább itt nem tudok maradni, megyek a feleségem után.

Elindult a szegény legény, hetedhét ország ellen, országon-világon keresztül. Amint mende­gélne, talál egy várat, s hát annak ablakában ott könyököl egy szép asszony. Nézi, nézi, s hát az éppen az ő felesége.

Hej, szegény világ, vetett ágy, lett öröm! Az egyik szemük sírt, a másik kacagott. No, csak­hogy megtalálták egymást, most már elszöknek. Tündérkopac oda volt vadászni, de ki tudja, mikor állít haza. Felszedelőzködnek, indulnak, de éppen abban a minutában nagyot csendül a vár.

- Jaj, édes Jézusom! Itthon van Tündérkopac, most szörnyű halálnak halálával halunk meg! - sikoltozott az asszony.

Mit volt mit tenni, hamarjában bébújtatá az urát az ágy alá.

Bejő Tündérkopac, s elkezd szipogatni az orrával.

- Hé, asszony, valami emberszagot érzek itt!

- Nincs itt, lelkem, Tündérkopac uram, semmiféle emberi lélek.

De Tündérkopac nem hitt az asszonynak, odament az ágyhoz, s az üstökénél fogvást kihúzá a szegény legényt alóla.

- No, te emberizink, mit választasz most három rossz közül: vízbe vesselek, megégettesselek, vagy halálig tartó fogságba vesselek?!

- Ne tedd egyiket sem, Tündérkopac, tudod-e, mit ígértél, hogy megszolgálod nekem, ami jót veled tettem!

Addig sírt, addig könyörgött az asszony, hogy Tündérkopac elereszté a szegény legényt.

Megyen szegény feje, hegyen-völgyön által, s estére kelve egy kicsi házhoz ért. Bémegy, ott talál egy vénasszonyt, s köszön neki:

- Adjon Isten jó estét, öreganyó!

- Szerencséd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben rútul jársz vala. Hát miben fáradsz, miféle szél vetett ide?

Elmondja, hogy milyen nagy bajban van.

- Ez bizony nagy baj, édes fiam, de adok én neked egy tanácsot, s azzal talán boldogulsz. Menj el a veres királyhoz, szegődjél be hozzá kocsisnak! A veres királynál három napból áll egy esztendő, s ha ezt a három napot becsületesen kitöltőd, minden jóra fordul. Hallgass ide! A veres királynak van százhúsz lova. Ebből a százhúszból egy maga a király leánya, s ennek olyan kutya természete van, hogy ha lehunyod a szemedet, megszökik a ménesből, s a király akkor karóba húzatja a fejedet.

No, a szegény legény megköszöni a jó tanácsot, elmegy a veres király udvarába, s ott mindjárt fel is fogadják őt kocsisnak. Azt mondja neki a veres király:

- Itt a százhúsz ló, legény, a kezedbe adom, s ma éjjel elmégy velük „éhálóba”.* Hanem előre mondom, hogy egy közülök csudamódon eltűnik minden éjjel, s csak másnap vetődik haza. Ha rajtad is kifog, csúfot látsz.

Besetétedik, s a szegény legény kihajtja a százhúsz lovat a mezőre. Egyszer csak úgy éjféltájban valami hangot hall. Hát valaki mind csak azt mondja: „Feküdjél le, János, feküdjél le, János!”

Néz mindenfelé, nem lát semmiféle lelkes állatot. Gondolja magában, ő bizony lefekszik, hadd lám, mi lesz ebből, de a szemit csak félig sem hunyta le. Hát - Szűz Mária, Szent József! - egy csikó egyszerre csak hallá változik, s azonmódúlag beleugrik egy tóba. De bezzeg a legény sem volt rest, hamar egy kantárt vesz elé, a hal után veti, s annál fogvást kihúzza a tóból. Eleget hánykolódott, rángatódzott, de a legény ki nem eresztette a kezéből, s az ördöngös királykisasszonynak ismét csak vissza kellett változnia csikóvá. Reggel hazaeregél a ménes, egy sem hibázott belőle. Bémegy a pajtába a veres király, s egy emelőrúddal istenesen megverte a csikót, hogy megfogni engedte magát. Második éjjel már hattyúgalamb képire változott az ördöngös királykisasszony, felemelkedett a hetedik égbe, s onnét mint egy bárány­felleg ereszkedett le. Hanem a legény most sem aludt el, a felleget is megfogta a kantárral, s második nap is hiba nélkül ment haza a ménes. A király most úgy megrakta a csikót, hogy elnyúlott a hídláson. Harmadik éjjel a föld alá bújt, le a földnek a hetedik rétegébe, de a legény utána ment, s visszahozta a föld alól is.

Mikor hazaérnek, azt mondja a király:

- No, fiam, kitelt a három esztendő, mit kívánsz, mert még ilyen kocsisom se volt, ki úgy tudjon vigyázni erre a csikóra.

A legény azt mondta, hogy neki pénz nem kell, megelégszik azzal a kehes gebével is, amelyik a ganédomb körül szedeget. Az a csikó pedig táltos volt, s előre megmondta a legénynek, hogy csak őt válassza, ha vissza akarja szerezni a feleségét. A király elkacagta magát, de gondolta magában, ha neked addig ér az eszed, én bizony nem erőltetlek rá. Felül a legény arra a kehes lóra, kibotorkálnak az udvarból, s hát amint kívül vannak, a girhes-görhös lóból aranyszőrű paripa lett, s egy ugrással ott termett a Tündérkopac udvarában. Tündérkopac most is oda volt vadászni. Azt mondja a táltos ló:

- Most vezess be az istállóba, adj nekem három köböl búzát, három veder vizet, aztán menj, s láss a dolgod után, de mikor dobrokolok, jere a feleségeddel, mert itt talál Tündérkopac.

Nem is diskurálhatának sokáig az éfiak, mert egyszer csak olyan dobrokolást hallanak, hogy a föld is megrengett belé. Kiszaladnak az istállóba, fel a táltos lóra, s el, mint a sebes szélvész.

Abb’ a minutában megérkezik Tündérkopac. Keresi a feleségét: nincs sehol. Megy az istállóba, kérdi a táltos lovát.

- Keresheted immár a feleségedet, jó gazdám, elvitték azt táltos lovon. Ehetem is, ihatom is, alhatom is rá, nem érjük azokat utol ez árnyékvilágban.*

Azt mondja erre Tündérkopac:

- Ne mondd ezt te nekem, utol kell érnünk, még ha az égbe repültek is.

Azzal csak felpattant a lóra, előbb a földön, azután a levegőben úgy szárnyalt, hogy nagy égi háború kerekedett utánuk.

Mikor hat országon is keresztülszárnyaltak, csak akkor pillantották meg az éfiú párt.

- No, drága lovam, most mutasd meg, mit tudsz! - kiáltott Tündérkopac, s a táltos ló úgy neki­rugaszkodott, hogy még csak hétsingnyire volt a másiktól.

Olyan szelet csapott elé, hogy a szegény legény majd lefordult a lováról.

- Ne félj, édes gazdám, csak kapaszkodj jól belém! - biztatá a táltos a szegény legényt. S hát láss csudát! Csak megnyílik a magas ég, s a táltos a nyíláson berepül az égbe.

Látja ezt Tündérkopac, s nekifohászkodik:

- Uram, Teremtőm, nyisd meg az eget nekem is!

De az ég bezáródott előtte, s Tündérkopac visszaesett lovastul, mindenestül, hogy minden csontja-bontja, porcikája ízzé-porrá tört.

Benedek Elek meséi

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

Tolsztolj - A tanult fiú
A tanult fiú mese A fiú hazaérkezett a városból a faluba, az apjához. Szólt az apja: - Ma szénagyűjtés lesz, fogd azt a gereblyét s menjünk, segítesz majd nekem. - De a fiúnak semmi kedve sem volt a munká-hoz s ezt felelte erre: - Én sok tudományt tanultam, s minden falusi szót elfelejtettem aközben. Mi az a gereblye?De ahogy ment az udvaron, rálépett egy gereblyére s az...
2019-06-16
Lev Nyikolajevics...
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Téli képzetek
Téli képzetek! A táj fehérbe öltözöttbefútta a havas tél;felhő alatt és hó közöttmagában áll a kastély.Dinom-dánom, dáridomhosszu téli estesenki sem jön az utonmert a hó beeste. De drótfonálon száll a hírés búg a nyurga póznavalaki nyög, valaki sír,s sok messze cső golyóz ma.Nellem-nollom, únalomlanyha téli tábor,csikasz ordít a havontorkaszakadtából. De...
2019-06-14
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Korán jöttem ide
Ady Endre - Korán jöttem ide   Későn jött az az asszony,Aki néz, akit áldokÉs ez a Puszta megöl,Hol hasztalan kiáltok. Óh, ez a nagy sivatag,Óh, ez a magyar Puszta,Szárnyaimat már hányszorSározta, verte, húzta. Ténfergek s már az sincsen,Ami könnyre fakasszon:Korán jöttem én ideS későn jött az az asszony. {loadposition szalag}
2019-06-13
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Mindenki fája
Titi Hajnalka - Mindenki fája Egyszer volt, hol nem volt, amott a falu végén, volt egyszer egy fa, amely olyan magasra nőtt, hogy belehetett látni róla az egész környéket. Ezért aztán nagyon népszerű lett az állatok körében: mindenki magának akarta.Fakopáncs Kornél a legfelső ágat foglalta el, ott kopogtatta a fa törzsét, közben pedig ezt motyogta:   - Enyém a fa!...
2019-06-12
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Ezeregy éjszaka - Csirkefogó és a tökfilkó
Csirkefogó és a tökfilkó Egy tökfilkó szamarat vezetett maga után kötőféken. Két tolvaj meglátta, és az egyik odaszólt cimborájának: „Én ezt a szamarat elveszem tőle.” - „Hogy bírod elvenni?” - „Gyere velem és meglátod.” A cimbora vele ment, a csirkefogó pedig odaosont a szamárhoz, levette fejéről a kötőféket, a maga nyakába akasztotta, a szamarat...
2019-06-11
Az ezeregyéjszaka meséi
Tovább is van mondjam még?
József Attila - Hozzá
József Attila: Hozzá Arany hajad, mint a nap sugáraVet fénykévét ruhácskád fodrára.Reng ruhádban a karcsú termeted:Rózsaszálon a gyémánt permeteg. Szemed a mély tenger csillogása,Égen földön nincs, nem akad mása.Ha engem látsz, lecsukod csendesen,Sugaráért od’adnám életem! Lelked nyájas holdsugár az éjben,Ringatózik mély tenger ölében.Óh! előlem felhők...
2019-06-09
József Attila...
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Az őrágyhoz
Az őrágyhoz Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,És legyen első rang rangom az isten után;S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtvaSzűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.Enyhet...
2019-06-07
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Tolsztolj - A tanult fiú
A tanult fiú mese A fiú hazaérkezett a városból a faluba, az apjához. Szólt az apja: - Ma szénagyűjtés lesz, fogd azt a gereblyét s menjünk, segítesz majd nekem. - De a fiúnak semmi kedve sem volt a munká-hoz s ezt felelte erre: - Én sok tudományt tanultam, s minden falusi szót elfelejtettem aközben. Mi az a gereblye?De ahogy ment az udvaron, rálépett egy gereblyére s az megcsapta a homlokát. Akkor már rájött, hogy mi az a gereblye, homlokához kapott s így fakadt ki: - Micsoda tökfilkó hagyta itt ezt a gereblyét? {loadposition szalag}
Babits Mihály - Téli képzetek
Téli képzetek! A táj fehérbe öltözöttbefútta a havas tél;felhő alatt és hó közöttmagában áll a kastély.Dinom-dánom, dáridomhosszu téli estesenki sem jön az utonmert a hó beeste. De drótfonálon száll a hírés búg a nyurga póznavalaki nyög, valaki sír,s sok messze cső golyóz ma.Nellem-nollom, únalomlanyha téli tábor,csikasz ordít a havontorkaszakadtából. De Afrikában semmi hó,dobol a sűrü zápors a sarkvidéki eszkimónem fogy az éjszakából.Diri-dingi-dingaló,ez a könyvek éve:tárva szép a kandaló,könyv pedig betéve. Most kerget népet a hidega sima városutcán;most fájva zsong a vén idegs repül a szél a pusztán.Dinom-dánom, dáridom,mostan áll a farsangzeng a szél a várhidon,zeng a várban karhang. A hó esik, fehér a síkbefútta a havas tél,s ha szél keféli hómezét,minden ház messze kastély.Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá,únalomnak ágya:kályha mellett ábránddáfagy az ember vágya. 1908 {loadposition szalag}
Ady Endre - Korán jöttem ide
Ady Endre - Korán jöttem ide   Későn jött az az asszony,Aki néz, akit áldokÉs ez a Puszta megöl,Hol hasztalan kiáltok. Óh, ez a nagy sivatag,Óh, ez a magyar Puszta,Szárnyaimat már hányszorSározta, verte, húzta. Ténfergek s már az sincsen,Ami könnyre fakasszon:Korán jöttem én ideS későn jött az az asszony. {loadposition szalag}
Titi Hajnalka - Mindenki fája
Titi Hajnalka - Mindenki fája Egyszer volt, hol nem volt, amott a falu végén, volt egyszer egy fa, amely olyan magasra nőtt, hogy belehetett látni róla az egész környéket. Ezért aztán nagyon népszerű lett az állatok körében: mindenki magának akarta.Fakopáncs Kornél a legfelső ágat foglalta el, ott kopogtatta a fa törzsét, közben pedig ezt motyogta:   - Enyém a fa! Enyém a fa! Én vagyok a fa doktora! Mivel ő volt az, aki óvta a fa egészségét, úgy érezte őt illeti leginkább a tulajdonjog. Ezzel aztán Kígyó Karcsi sem értett egyet, el nem eresztette volna a másik oldal felső ágát.- Lehet te vagy a doktor- mondta, - de legalább vannak lábaid, és szárnyaid. Nekem még ez sincs, hogyan látnék messzire? Nagyobb szükségem van erre a fára, mint bárkinek!De a többiek ezt sem tartották jogosnak. - Ez a fa a virágaival idecsalogat sok apró bogarat- mondta Kaméleon Ella.- A legfinomabb falatokhoz, csak itt tudok hozzá jutni! Ráadásul olyan szépen hozzá igazodik a bőröm színe! Szükségem van erre a fára!- Még, hogy nektek van szükségetek rá!- szólalt meg most Bagoly Balázs- Ahhoz, hogy eredményesen vadászni tudjak, kell nekem ez a magasság. A létfenntartásom múlik ezen! Innen beláthatom az egész környéket!- Minek zajongtok itt?- bújt elő a fa odújából Mókus Pista- Hajnal óta veszekedtek! Az asszonnyal nyugalmat szeretnénk! Nekünk ez az otthonunk! Ez az odú. És mivel az odú a fához tartozik, minket illet a tulajdonjog!- Ilyen alapon engem is illet- szólalt meg most a fészekben ülő madárka. - A fészkem a fához tartozik, s mivel ez az otthonom, a tulajdonjog az enyém!Megérkezett Katica is. Hosszú repülés után itt akart megpihenni. De a nagy vitában, még pihenni sem lehetett:- Mi ez a hangoskodás?- nézett szemrehányóan az állatokra. Én szeretem ezt a fát, és hangya barátom is. Miért korlátoznánk bárkit is, ha épp szeret itt tartózkodni? Miért ne lehetne ez a fa mindenki fája?- Milyen igaz!- mondogatták az állatok- Ha mindenki fája lesz, véget ér a vita, és újra békesség lesz közöttük. Mégis csak jobb békességben élni...Mivel Mókus Pisti még mindig magáénak érezte a fát, úgy gondolta neki kell hát kijelentenie: - Legyen mától ez a fa mindenki fája! Úgy is lett. Attól a naptól kezdve, a faluvégi magas fa mindenki fája lett. Az állatok többé nem vitatkoztak, mert hiszen mindenkinek jutott hely bőven...
Ezeregy éjszaka - Csirkefogó és a tökfilkó
Csirkefogó és a tökfilkó Egy tökfilkó szamarat vezetett maga után kötőféken. Két tolvaj meglátta, és az egyik odaszólt cimborájának: „Én ezt a szamarat elveszem tőle.” - „Hogy bírod elvenni?” - „Gyere velem és meglátod.” A cimbora vele ment, a csirkefogó pedig odaosont a szamárhoz, levette fejéről a kötőféket, a maga nyakába akasztotta, a szamarat társára bízta, és a tökfilkó után baktatott. Amikor cimborája eltűnt a szamárral, megállt. A tökfilkó ráncigálta, de ő meg se moccant, úgyhogy az hátrafordult, és mikor a szamár helyett egy embert látott, kötőfékkel a nyakán, megkérdezte:„Ki vagy te?” A gazfickó így felelt: „Én a te szamarad vagyok; csodálatos az én történetem: volt egy anyám, erényes öreg nő; egyszer részegen jöttem haza. Ő csak ennyit mondott: »Édes fiam, bár éreznél bűnbánatot Alláh előtt - magasztaltassék a neve! - a te nagy bűnöd miatt!« De én fogtam egy botot és elvertem. Ekkor átkot mondott fejemre, és íme: Alláh - magasztal- tassék a neve! - szamárrá változtatott, és a te birtokodba juttatott a mai napig. Ma, úgy látszik, eszébe jutottam anyámnak, imádkozott értem, és Alláh visszaadta előbbi alakomat.” A tökfilkó felkiáltott: „Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Alláhra kérlek, testvérem, bocsásd meg nekem, amit ellened elkövettem, hogy nyargaltam rajtad, és egyéb munkát végeztettem veled.” Ezzel útjára engedte a csirkefogót, ő maga pedig hazament, az ijedelemtől és a szomorúságtól egészen kábultan. Felesége megkérdezte: „Mért vagy olyan levert, és hol van a szamár?” Ekkor elmondott mindent a feleségének, aki felkiáltott: „Jaj, hogy megver majd érte Alláh - magasztaltassék a neve! -, hogyan is dolgoztathattuk annyi időn át Ádámnak egy fiát!” És szorgalmasan osztogatta az alamizsnát, és buzgón imádkozott Alláhhoz bocsánatért. Férje pedig hosszú időn át munka nélkül maradt. Végre a felesége rászólt: „Meddig fogsz még itthon lebzselni dolog nélkül? Menj a piacra, végy egy szamarat, hogy dolgozhass vele.” Az ember kiment a piacra, hát az eladásra kínált állatok közt meglátta a régi szamarát. Mikor felismerte, odament hozzá, és ezt súgta a fülébe: „Jaj neked, te szerencsétlen! Megint berúgtál, és megütötted anyádat! Alláhra, én többet meg nem veszlek!” Ezzel...
József Attila - Hozzá
József Attila: Hozzá Arany hajad, mint a nap sugáraVet fénykévét ruhácskád fodrára.Reng ruhádban a karcsú termeted:Rózsaszálon a gyémánt permeteg. Szemed a mély tenger csillogása,Égen földön nincs, nem akad mása.Ha engem látsz, lecsukod csendesen,Sugaráért od’adnám életem! Lelked nyájas holdsugár az éjben,Ringatózik mély tenger ölében.Óh! előlem felhők takarják el!S ha várok rá... eltünik - a nap kel. Szíved? Óh! a szíved nem találom,Ez az én bús, szomorú halálom.Széttörnélek! - de kezemen bilincs:Meghalok érted, mert szíved az nincs. 1921. ápr. 10. {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Az őrágyhoz
Az őrágyhoz Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,És legyen első rang rangom az isten után;S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtvaSzűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifjaLeggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá. 1840. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés