Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Benedek Elek - A deszkavári királyfi

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A deszkavári királyfi

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.
A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s kedves kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megteteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.
A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.
Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:
- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is.
A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s azt mondta neki:
- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!
Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.
Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:
- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt hagylak. Fogadd meg, amit mondok, és akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold: nem tudom.
Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta: nem tudom.
Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kis fiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja: nem tudom.
A király egyszeribe megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte: ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám - Dániel minden kérdésre azt válaszolta: nem tudom.
Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A főszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.
Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az udvarbéliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.
Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak kérdezte:
- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?
Felelte Dániel:
- Nem tudom.
Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.
Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.
Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a foga.
Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem, elejébe toppan a lovacskája, s megkérdezi:
- Hogy vagy, kicsi gazdám?
Mondta Dániel:
- Hál’ istennek, jól, édes lovam.
- No, csak vigyázz magadra - mondta a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: nem tudom.
Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogyha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Dánielnek most éppen nem volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetapostatott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradt a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ott elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.
A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.
Jön haza a főkertész, látja a rettentő nagy pusztulást, felfordítja az udvart, keresi Dánielt, tűvé tesz mindent, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s meg akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból.
- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek.
Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király is azt mondta:
- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.
Következő vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.
Hát csakugyan történt is.
Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.
Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.
A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást, ordít torkaszakadtából:
- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elő, te akasztófáravaló!
De bezzeg nem jött Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem mikor ütni akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:
- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!
Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak most aranyszőrű paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá, meg­ölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.
Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál.
Azt mondja egyszer a király:
- Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.
Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarba mindenféle hercegek s királyfik, hadd válasszon közülük a három leánya.
Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idősebb királykisasszony első nap választott magának férjet, de a kicsi király­kisasszonynak egy sem tetszett.
- Jól van - mondta a király -, ha neked nem tetszenek hercegek, királyfik, jöjjön ide minden legény, akinek kedve van, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.
Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendből, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.
Előhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.
- Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a király nagy haraggal.
Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.
- Hát hívjátok elő!
Egyszeribe előhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:
- Ezt választottam uramnak, édesapám!
Ámult-bámult minden ember, a király pedig erősen szégyellette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskettette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.
Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek közül. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egy­magá­ban. Hiába hívták vissza, hogy menjen föl a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával. Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:
- Nem tudom.
Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert a király erősen szégyellette ezt az atyafiságot.
Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.
- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.
Azt mondta Dániel:
- Nem tudom.
De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppant a rézszőrű paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé.
Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, és menjen velük va­dászni.
- Nem megyek - mondta Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.
Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik azt a vadkacsát.
- Én szívesen - mondta Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyűrűtöket.
Azt gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt csináltatnak.
Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán visszafordultak, de elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.
Azt mondta Dániel:
- Én a deszkavári királyfi vagyok.
Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire a sógorai hazaérkeztek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.
Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:
- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?
Felelt Dániel:
- Nem tudom.
- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lőttek.
Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de ő most is visszamaradt.
Hanem ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.
Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már visszatérőben volt, és egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.
Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő azt mondta:
- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyűrűmet a homlokotokra süssem.
A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az aranyszarvassal. Gondolták, szépen lefésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, hogy milyen nagy gyalázat érte őket.
Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait, akik nagy hetykén mondták:
- Na, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk, látod-e, most megint mit lőttünk!
- Nem tudom - mondta Dániel.
- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.
Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit, a harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az is ilyen derék, ügyes ember volna!
Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de ő csak azt mondta:
- Nem tudom.
- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél.
De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszőrű paripa az aranygúnyával, s elvágtatott ő is a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.
Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:
- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszőrű paripán jár. - Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.
- Jól van - mondta Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.
Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak bele, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.
Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta az ő híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánieltől csúfondáros hangon:
- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lőttünk?
- Nem tudom - mondta Dániel.
Volt nagy vigasság fent a palotában. Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.
De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen, minden szóra azt mondta:
- Nem tudom.
Hát - amint mondtam - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúság­ban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.
- Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az isten.
- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.
- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád háborúba veszett, s a gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az országot, ő most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikből annyi katona jön ki, amennyit csak kívánsz. A másikból annyi puskapor s golyóbis, amennyi csak kell. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogva melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.
Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában! Megjött az üzenet az udvarmesterből lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen átal nem adják neki az országot, nem hagy élő lelket.
Felkészülődött az öreg király s két idősebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve jöttek vissza. Hírmondónak is alig maradt a seregből.
Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de legfőképpen a Dániel felesége.
- Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!
Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Föl­mentek a palotába, leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek nagy erős kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakadt olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét, hado­nászott, verte a mellét, fenyegetőzött, mintha azt mondta volna: - Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belőle!
Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:
- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!
De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esős idő, megrázta a fejét nagy búsan, s azt mondta:
- Nem tudom.
Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s azt mondta neki:
- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.
No, ez volt az öröm. Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta s mondta:
- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!
Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől. Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant a kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elővette az első tarisznyát, kifordította, s hát uram, teremtőm, annyi katona omlott ki belőle, hogy a föld megremegett alattuk, s az ég elfeketedett.
Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelentette:
- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.
Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.
Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, azzal visszament az apósához, s jelentette:
- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.
Örvendett az öreg király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:
- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.
Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltűnt a seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erősen lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.
Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradt kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai.
- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!
Dániel most sem mondott egyebet: nem tudom. De aztán csak eltűnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.
A felesége, mintha semmiről sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét:
- Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!
Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit csináljanak, merre forduljanak?
Azt mondta Dániel felesége:
- Küldje le, édesapám, az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.
Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.
Azt mondja Dániel:
- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki.
Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt, mit nem tenni, le kellett hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt; s azt mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?
- Hogyne ismernélek - mondta a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellen­ségtől megszabadítottad az országomat. - Azzal megfogta Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:
- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!
No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:
- Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!
Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyűrű­jüket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra s akasztófát a hátukra. Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.
- No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -, mindjárt bebizonyítom.
Elővette a két gyűrűt.
- Kié ez a két gyűrű?
- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.
- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon.
Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.
- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.
Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyit csúfoltak.
Az öreg király nem kívánta, hogy előmutassa az inget, anélkül is egyszeribe átadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek: hol az apósa, hol az apja országában lakott.
Még ma is él, ha meg nem halt.

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

Galambos Berni - Lánykérés
Galambos Berni - Lánykérés Holnapután megnövök,hozzád megyek, Pisti,hatévesen férjhez lehetaz embernek menni. Holnapután nagy leszek,feleségül veszlek,Kati, Zsuzsi irigykedhet,te leszel a legszebb. {loadposition szalag}
2019-05-20
Galambos Berni
Tovább is van mondjam még?
Galambos Berni - Locsolás
Galambos Berni - Locsolás Hajnalban kelnék én,ha leányka volnék,húsvét táján, locsoláskorlegényekre várnék! Hajnalban kelnék én,ha fiúcska volnék,húsvét táján, locsoláskorpiros tojást várnék. {loadposition szalag}
2019-05-18
Galambos Berni
Tovább is van mondjam még?
Image
Zagyi G.Ilona - lX. rész: A szörnyecske
Zagyi G.Ilona - lX. rész: A szörnyecske Gyökér-falvi történetek Túl az üveghegyen, varázserdő mélyén,aprónép éldegélt gyökér-lakban békén.Éjszakai útján járt Jánoska a rend őre,a tó partra ballagott, vízi ellenőrzésre.   Megint sok a lim-lom, amit a víz hozott,de kincsekre bukkant, amíg takarított.Talált csorba bögrét, félig törött lakatot,lámpát,...
2019-05-17
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - A sündisznó
A sündisznó Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három nap egymás, után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy keservesen felkiáltott:-...
2019-05-15
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - A deszkavári királyfi
A deszkavári királyfi Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel,...
2019-05-14
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Vajda János - Az őrült költő
Vajda János - Az őrült költő Mi zeng körűlem oly rút hangokat?Szunyogzengés vagy krokodilrivás?Hisz én a földtől oly messze vagyok,- Vagy égre hallik az ebugatás?Pedig e hangok ismerőseim...Mégis most mindjárt megszalasztanak,El innen, el! - Ez az bizonyosan,A mézes-mázos emberi ajak... Költészet! - fölverték templomodat,Oltárod rombolják ördögfiak,Szent orgonádat...
2019-05-13
Vajda János
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Elválás
Elválás Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!Leomlok, a világ kereng velem!E szenvedés, e szörnyü kín alattHogy nem repedsz meg, égő kebelem? Nem, én nem hordom többé terhemet,Habár egy élet rajta függene,Válj lángszavakká, titkos érezet,Te szívem pokla, szívem édene. S ha szólanék is, mit remélhetek?A sors irántam oly vad, oly kemény;Oh kárhozat, oh gyilkos...
2019-05-11
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Galambos Berni - Lánykérés
Galambos Berni - Lánykérés Holnapután megnövök,hozzád megyek, Pisti,hatévesen férjhez lehetaz embernek menni. Holnapután nagy leszek,feleségül veszlek,Kati, Zsuzsi irigykedhet,te leszel a legszebb. {loadposition szalag}
Galambos Berni - Locsolás
Galambos Berni - Locsolás Hajnalban kelnék én,ha leányka volnék,húsvét táján, locsoláskorlegényekre várnék! Hajnalban kelnék én,ha fiúcska volnék,húsvét táján, locsoláskorpiros tojást várnék. {loadposition szalag}
Zagyi G.Ilona - lX. rész: A szörnyecske
Zagyi G.Ilona - lX. rész: A szörnyecske Gyökér-falvi történetek Túl az üveghegyen, varázserdő mélyén,aprónép éldegélt gyökér-lakban békén.Éjszakai útján járt Jánoska a rend őre,a tó partra ballagott, vízi ellenőrzésre.   Megint sok a lim-lom, amit a víz hozott,de kincsekre bukkant, amíg takarított.Talált csorba bögrét, félig törött lakatot,lámpát, virágtartót, páratlan papucsot. Volt ott egy érdekes furcsán kusza halom,neki állt kibogozni. Micsoda izgalom!Ahogy leszedte róla a rátapadt moszatot,a különös kupacban valaki sóhajtott. Ijedten röppent arrébb a rend bátor őre.Talán szörnyet talált? Villogott vészjelzője.Megmozdult a valami, csúnyácska volt szegény.- Hogy kerültem ide és mi ez a furcsa fény? - Csak én világítok. - közölte Jánoska.- Azt hiszem a víz hozott, ez itt Gyökérfalva.-Megsajnálta a riadt, zöld színű rémséget,hiszen a varázserdő mindenkinek ad menedéket. Gyökér-lakba hazavitte, szörnyecskéjét elaltatta,gondoskodón betakarta, csúfsága már nem zavarta.Jánoskát a reggel a tóparton érte,igencsak elfáradt, most már pihennie kéne. Látta Bodobácsot, messziről integetett,- Gyorsan gyere Jánoska nálad vajon ki lehet?- Itt találtam a víznél azt a zöld szörnyecskét,olyan kimerült volt, hazavittem szegényt. - Én nem szörnyet láttam, egy csodás pillangót,szerintem aludnod kéne, az éjszaka hosszú volt.-- Csak tudom mit láttam.- dohogott Jánoska,sietett haza, Bodobács a nyomába. A háza előtti padon egy szépséges lepke,de hová tűnt, hol lehet a csúnyácska szörnyecske.Mosolygott a pille még, hogy ő szörnyecske,errefelé nem tudják miből lesz a lepke? - Hiszen csak álca volt, óvott, míg fejődtem,most jött el az idő, végre levethettem.-Szivárvány színei díszes szárnyaiban.Rebbent az ég felé, csodálták mindannyian! Micsoda egy kaland, nevetett rájuk a nap,mert lám a valóságban nem minden varázslat. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Benedek Elek - A sündisznó
A sündisznó Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három nap egymás, után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy keservesen felkiáltott:- Istenem, istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje.Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s azt mondta:- Kivezetlek én, csak gyere utánam.Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit nem tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy neki adja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy fél óra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:- Istenem, istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám, akárki s akármi légyen, három leányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki.- Gyere csak utánam, én kivezetlek - szólalt meg valaki.Néz a király mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszél. Nem bánta ő, akármi, akárki, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bo­lyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.- Istenem, istenem - sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.- No, hát akkor gyere utánam - szólalt meg valaki.Bezzeg, hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.Az...
Benedek Elek - A deszkavári királyfi
A deszkavári királyfi Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s kedves kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megteteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is.A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s azt mondta neki:- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt hagylak. Fogadd meg, amit mondok, és akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit...
Vajda János - Az őrült költő
Vajda János - Az őrült költő Mi zeng körűlem oly rút hangokat?Szunyogzengés vagy krokodilrivás?Hisz én a földtől oly messze vagyok,- Vagy égre hallik az ebugatás?Pedig e hangok ismerőseim...Mégis most mindjárt megszalasztanak,El innen, el! - Ez az bizonyosan,A mézes-mázos emberi ajak... Költészet! - fölverték templomodat,Oltárod rombolják ördögfiak,Szent orgonádat verdesik vadúl,És benned lakodalmat tartanak,Alád pedig mély kriptát ástanak,Hová a gondolat temettetett...Emlékezet, szobrod lerontatékA képzelődésnek sírja felett!... Szegény világ! Te férges almafa,Tudod-e hős Sámson történetét?Megrázta a ház főoszlopait,S oda temette ezrek életét.Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?Utóbb majd gyökerednek állanak,Rázd meg haragodban törzsöködet,S gyümölcsöd, férgeid lehullanak! S ha majd világ, végső napod beáll,És sírrá változand át üreged,Utódodnak, mely rád következik,Megírom én a végrendeletet.Megírom, hogy teremtsen életet,Új emberfajt és új állatokat...De a képzelődést felejtse ki...Aztán teremthet bátran kínokat!... {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Elválás
Elválás Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!Leomlok, a világ kereng velem!E szenvedés, e szörnyü kín alattHogy nem repedsz meg, égő kebelem? Nem, én nem hordom többé terhemet,Habár egy élet rajta függene,Válj lángszavakká, titkos érezet,Te szívem pokla, szívem édene. S ha szólanék is, mit remélhetek?A sors irántam oly vad, oly kemény;Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!Nem gyúl érettem viszonérzemény. Én távozom, s örökre távozomGyötrő titkommal tőled, oh leány!Vezessen a sors boldog útakon,Öröm-tavasznak tündér-korszakán. Legyen pályád mosolygó rózsakert,És minden óra benne rózsaszál,S ne tudd, ne tudd, leányka, e levertSziv-éjjelen, hogy csillagom valál! Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés