Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Benedek Elek - A halász fia

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A halász fia


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.
Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.
Lemegy a halász a Tiszára hajnalhasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idő múlva kiemeli, de akkora hal se volt benne, mint a kisujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt, elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.
Hej, búnak eredett szegény feje, hogy mikor éppen a legjobban kellene, akkor nincsen hal. Mit tudjon csinálni?
Amint bucsálódnék, tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s megszólítja:
- Mit búsulsz, te szegény halászember?


- Hogyne búsulnék, uram, hajnalhasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.
- No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.
A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a háznál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld gúnyás embernek.
- Ó, ez még nem elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a véreddel adj írást nekem.
Mit volt, mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.
Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeribe érzi, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt bele, mikor az első fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg emelte ki, s mire feljött az esthajnali csillag, annyi halat fogott, hogy hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a tenger sok halat a király udvarába.
No, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úrimód élhetett belőle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeribe nagy búbánatra változott. Amíg ő halászni volt, azalatt feleségének egy szép fiúgyermeke született.
- Hej, teremtőm - sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már tudom, hogy kire gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy az a zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.
Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének nem mert szólni, csak mindig magában búslakodott, s különösen, amikor nagy legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett hallani. Egyszer meg is kérdezte a fiú:
- Édesapám, mi az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán bizony nem adott el az ördögnek?
- Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak az ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.
Hiszen éppen jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a zöld ruhás ember, s köszönt a halásznak nagy hetykén:
- Adj’ isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért.
Sírt a szegény halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:
- Ne sírjanak, lelkem szüleim. Amint van, úgy van; ha menni kell, hát megyek, majd visszakerülök még.
- Hát akkor csak készülj! - mondotta az ördög. - Ne félj, jó dolgod lesz nálam.
El is indulnak egyszeribe, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt, elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak hopp! megállott a tenger partján. Ott beléültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére sem értek, lankadni kezdett az ördög karja, egyszerre csak kiesett a lapát a kezéből, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott. „No, ha már így van, legyen - gondolta a legény -, én bizony nem evezek!”
Hát ez így éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger habja.
Egyszerre csak beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Akkor a legény gyorsan kiugrott a csónakból, és elrúgta, vigye csak az ördögöt.
Alighogy kiszáll a legény a csónakból, hogy felmásszék a szikla tetejére, abban a pillanatban egy kicsi lyukon vakító világosság áradt ki a szikla gyomrából.
Gondolkozik a legény, vajon mi lehet ott; megy a lyukhoz, szeretett volna benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja a fülét, s hát valaki kiabál ki onnét:
- Gyere, gyere, ha van lelked, s szabadíts ki innét!
Bekiált a legény:
- Én kiszabadítlak jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.
- Ott van előtted egy szikla, taszítsd félre.
Néz a legény, hát csakugyan ott egy nagy darab szikla; megfogja, elhengergeti, de abban a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy förtelmes varangyos béka ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a legény, hogy a szava is megfogyott. De még egy szempillantás sem telt bele, mert megrázkódik a förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörűséges szép leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
No, ez még semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban abból a rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák: Tündér Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.
Megszólalt most a leány, s azt mondta a legénynek:
- Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy ördöngös asszony békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált, s ha te ide nem jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem, feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.
Bezzeg a legény egy szóval sem mondta, hogy nem leszek én az urad - egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.
Hanem úgy két-három esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:
- Mi bajod, lelkem uram?
- Hej, feleség, nagy az én bajom. Szeretném meglátni az én öreg szüleimet, s azt sem tudom, merre induljak innét, hogy feltaláljam őket.
Mondta az asszony:
- Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamész, elvesztesz engem, s talán meg sem találsz többet ebben az életben.
Elszomorodott a legény erősen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a felesége, hogy nem tudja megvigasztalni, kinyitott egy nagy almáriumot, s biztatta, hogy nézzen bele.
Annak az almáriumnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s hát, halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de olyan messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.
- No, látod-e - mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a szüleidhez, olyan messzire laknak innét, hanem adok neked egy gyűrűt, ezt húzd fel az ujjadra, s ott léssz egy­szeribe, ahová menni akarsz. Ha pediglen szükséged lenne rám, csak szorítsd meg a gyűrűt, s én is ott leszek egyszeribe. Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja hírét, s kérdezi, hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak rólam, mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja, hogy megtalálsz-e.
Ígéri, fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, ahogy a felesége kívánja, aztán felhúzza a gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, s abban a szem­pillantásban ki is röppen a várból. Egy perc, kettő sem telt el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek, mert bizony nem hitték, hogy meglátják valaha az életben egyetlen gyermeküket.
Meghallja a király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast küldött hozzá, hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre, mert sok mindenféle embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög kezéből elevenen visszakerüljön.
Felmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol s merre járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is megkérdezte, hogy van-e felesége.
- Van az is, felséges királyom, s micsodás.
- Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.
De már erre elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s kivágta a királynak, amúgy magyarán:
- Már felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem van, hogy királynénak is beillenék.
- Bizony, ha beillenék - mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet, hadd látom, mert különben felakasztatlak.
Hej, elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit csináljon? Most már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell hogy hozza a feleségét. Kiment a palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék. Kinn az udvaron megszorítja a gyűrűt, s hát csakugyan abban a szem­pillantásban ott állott előtte a felesége.
- No, hallod-e - mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél s fogadtál nekem. Most már bebujdoshatod a kerek világot, amíg egyszer találkozol velem.
Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a halászlegény feleségét.
- Igazad volt, fiam, királynénak is beillenék a te feleséged - s azzal szót sem szólt többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az asszonyt, felvezette a palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény halászlegényt nem hívta meg rá.
Járt-kelt fel s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak mit látnak szemei? Megint ott állt előtte a felesége.
Mondja az asszony az urának:
- Azt akarta a királyod, hogy a felesége legyek, hanem abból nem eszik. Álomport töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék, engem többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet, mert nem tartottad meg a szavadat.
Eleget könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt, felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.
- Hát jól van - mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára az öledbe hajthassam a fejemet.
- Azt nem bánom - mondotta az asszony.
Leült egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert olyan szépen esteledett, szép csöndesen elaludt.
Felébred reggel a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A felesége helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az volt írva: Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem szakad, s mégsem találsz meg engem.
Sírt a szegény halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, felment a palotába, s mondta nagy búsan a királynak:
- Felséges királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.
Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:
- Bizony, fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért húzd csak fel azt a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj utána. Én vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet, segítek, hogy ismét megfoghasd.
Felhúzza a vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg szüleitől is, s mondja nekik:
- No, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert az ördög kezéből még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s többet nem kerülök vissza.
Elindult a legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-völgyeken átal, kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre lehet az a gyémántvár, mely egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is, hírét sem hallotta; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon volt az öreganyja.
- Jaj, lelkem fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem - óbégatott az öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.
- Nem bánom én, öreganyám - mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is a fia, úgyis pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem lelhetem.
Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy megesett a szíve az öregasszonynak, hogy egyszeribe bevezette a belső szobába, asztal mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:
- Lelkem fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább segélj rajta, s mondd meg neki, hogy merre van a gyémántvár, amely egyszer kőszikla volt.
Azt mondja a Szél:
- Ismerem én azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is odamegyek tüzet fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap nagy vendégség lesz ott, férjhez megy a feleséged.
Hej, elszontyolodott a szegény halászlegény. Hogy tudjon ő odamenni?
Azt mondja a Szél:
- Velem eljöhetnél, ha győznéd a futást.
- Ne csúfolódj velem - mondotta a halászlegény -, hogy győzném én a futást veled?
Nem volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá, mindenfelé. Hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen s aludjék, nem ment be a házba.
Amint ott bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú perel egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:
- Hát ti mit csináltok, min perlekedtek?
Mondja az idősebb:
- Min perelünk? Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott ránk egy pár bocskort, egy köpönyeget és egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.
- Hát aztán miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből tudtok rajta veszekedni?
- Hm - mondja az idősebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahova akar; aki ezt a köpönyeget magára veszi, azt emberi szem meg nem láthatja; ez az erszény olyan erszény, hogy abból a pénz soha ki nem fogy.
Azt mondja a legény:
- Hiszen várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok ottan azt a nagy hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarabb szalad fel a hegy tetejére, legyen azé a bocskor, a köpönyeg, az erszény, minden.
- Igaza van kendnek! - mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.
Hanem amire felszaladtak meg visszaértek, azalatt a halászlegény felkötötte a bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket, mikor visszakerültek:
- Láttok-e engem? - Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan köpönyeg-e, amint mondják.
Feleltek az ördögök:
- Dehogy látunk, dehogy látunk!
- Bizony, ha nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, isten megáldjon - s azzal hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt gondolta, hogy vigye őt a bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, ő már ott is volt.
Hanem a köpönyeget nem vetette le magáról. Ott járt-kelt a palotában, a kertben, de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon tüzet a nagy vendégséghez. Aztán, amikor a vendégek összegyűltek, asztalhoz ültek, szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s ketten mindent megettek és megittak.
A vendégek csak ámultak-bámultak, hogy mi történt, de hiába járták be a palota minden zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem vetette le a köpönyegét. Estére kerekedik az idő, a halászlegény lefekszik, a köpönyegét leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, szalad az asszonyához, s mondja nagy lelkendezve:
- Jaj, lelkem asszonyom, itt az első ura!
Fut az asszony a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény magára húzta a köpönyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott.
- Hallod-e, engem ne bolondíts - s azzal visszament a vendégségbe.
De alig ült le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki szintén bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak suttogva:
- Jöjjön, lelkem asszonyom, mert itt az első ura!
Másodszor is kiment az asszony, de éppen úgy járt, mint először: mikor odaért, a legény magára húzta a köpönyeget, s nem látott senkit, semmit.
Jól pofon verte a második szobaleányt is. De még vissza sem mehetett a vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:
- Hamar, hamar, lelkem asszonyom, mert csakugyan itt van az első ura!
No, a harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult, s benézett a szobába. S hát csakugyan ott volt az ura.
Jaj, a szegény asszony örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon.
Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:
- Hallgassatok csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát elvesztettem, s újat csináltattam helyette; most meg visszakerült a régi kulcs. Ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.
Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:
- Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.
- No, akkor jól van - mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az első uramat elveszí­tettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most megtartom az elsőt.
Azzal kiment az első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen megtetszett a derék halászlegény, egyszeribe kikiáltották királynak, s csaptak olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

Titi Hajnalka - Udvari párbeszéd
Titi Hajnalka - Udvari párbeszéd Udvarunkon Bobi kutya,kérdezi a kecskét:– Mond csak koma szereted- ea libapecsenyét?Mert én tudod úgy imádom,mégsem ad a gazdám...Szól a kecske:- Nem szeretem,ha kapnék, neked adnám.Cirmos cica így dorombol:– Sopánkodjatok csak!Én nekem, ha úgy akarom,pecsenyét is adnak!– Kukurikúúú!- szól a kakas,mindjárt itt az este!– Van még...
2019-01-22
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Tolsztolj - A tűz
A tűz Igaz történet Aratás idején az emberek s az asszonyok kimentek dolgozni a mezőre. Csak az öregek és gyermekek maradtak a faluban. Az egyik kunyhóban egy nagyanya maradt vissza három unokájával. Befutott a kemencébe s lefeküdt pihenni. Legyek szálltak reá s csípni kezdték. Fejét letakarta egy törülközővel és elszenderedett.Az egyik unoka, Mása (hároméves...
2019-01-21
Lev Nyikolajevics...
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Szondi
Arany János - Szondi „Beborult a csillagos ég felettünk,Uramisten! védd a hazát helyettünk,Vérünk áldozása,Életünk fogyásaHogy ne essék hiába:Oh, ne engedd, uramisten!Jutni pogány igába.” Szondi vitéz szomorkodik szivében;Töri török Drégel várát keményen;Basa büszkén járat:Adja fel a váratKegyelemért, cserébe.„Kegyelem az istennél van:Folyamodom...
2019-01-19
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Búcsú siker-asszonytól
Ady Endre - Búcsú siker-asszonytól   Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.Lantot, hitet vígan szegre akasztok.Kicsit pirulok. Én és a Siker?Jöjjenek a tilinkós álparasztok,Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,Jöjjenek a finom kultúrlegények.Nem is tudom, hogy mi történt velem,Hát sokat érne itt a győzelem?S én száz arcban is kínáltam magam,Vénleánykodtam. Pfuj. Már...
2019-01-16
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Kínai tanmese - Miért ölte le Zeng Shet a disznót?
Miért ölte le Zeng Shet a disznót? Zeng Shen felesége a piacra indult. A fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.- Maradj veszteg! - kiáltott rá az anyja. - Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót. Amint az asszony hazatért, látja, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülődik. Az asszony rákiáltott.- Mit csinálsz? Nem gondoltam én azt komolyan! Csak azért mondtam,...
2019-01-16
Kínai tanmese
Tovább is van mondjam még?
Image
Kínai tanmese - Az ember, akit tetette, hogy tud fűzfa sípon játszani
Az ember, akit tetette, hogy tud fűzfa sípon játszani Xuan herceg fűzfasíp-muzsikát rendelt, és háromszázan zenéltek számára. Egy Nanguo nevű tudós megirigyelte a zenészek dicsőségét, azt kérte a hercegtől, hadd játsszon ő is a zene­karban. A herceg pillanatnyi szeszélyétől indíttatva, néhány száz ember megélhetéséhez elegendő fizetséggel jutalmazta a...
2019-01-14
Kínai tanmese
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Petrics Somához
Petrics Somához Bűvölőn hangzik dalod, óh barátomPetrics, és e szű öröm-érzeteknekTengerében leng, s feledem keservem,Hogyha te zengesz. Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnékBőven én néked dalodért; de sorsomNem kegyel. Csak vers, mit az árva ifjuNyerhete tőle. Hát legyen versem dijad és jutalmad,S majd ha a végzet kiszakaszt karodbólEngem; olvasván ezeket,...
2019-01-13
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - Udvari párbeszéd
Titi Hajnalka - Udvari párbeszéd Udvarunkon Bobi kutya,kérdezi a kecskét:– Mond csak koma szereted- ea libapecsenyét?Mert én tudod úgy imádom,mégsem ad a gazdám...Szól a kecske:- Nem szeretem,ha kapnék, neked adnám.Cirmos cica így dorombol:– Sopánkodjatok csak!Én nekem, ha úgy akarom,pecsenyét is adnak!– Kukurikúúú!- szól a kakas,mindjárt itt az este!– Van még addig, na hess innen!Mekegi a kecske. {loadposition mobil} A szerző profilja
Tolsztolj - A tűz
A tűz Igaz történet Aratás idején az emberek s az asszonyok kimentek dolgozni a mezőre. Csak az öregek és gyermekek maradtak a faluban. Az egyik kunyhóban egy nagyanya maradt vissza három unokájával. Befutott a kemencébe s lefeküdt pihenni. Legyek szálltak reá s csípni kezdték. Fejét letakarta egy törülközővel és elszenderedett.Az egyik unoka, Mása (hároméves kislány), kinyitotta a kemenceajtót, parazsat kotort egy cserépdarabba s kiment vele a pitvarba. Pár kéve volt a pitvarban, az asszonyok vitték oda, hogy kévekötőt csináljanak belőlük. Mása kivitte a parazsat, letette a kévék alá s fújni kezdte. Mikor meggyulladt a szalma, megörvendett, bement a szobába; Kirjuskát, a kicsi öccsét kézen fogta (másfél esztendős volt, nemrég kezdett járni), és ezt mondta neki: - Nézd, Kirjuska, milyen kemencetüzet csináltam.A kévék ropogva égtek. Mikor a pitvart ellepte a füstjük, Mása megszeppent és visszafutott a házba. Kirjuska elesett a lépcsőn, beverte az orrát, pityeregni kezdett. Mása bevonszolta a szobába s a pad alatt mind a ketten elrejtőztek.Nagyanyó aludt, semmit sem hallott. A nagyobbik fiú, Ványa (nyolcéves volt), künn kószált az utcán. Mikor meglátta, hogy füst gomolyog a pitvarból, odaszaladt az ajtóhoz, keresztül­ugrott a füstön s anyót költögetni kezdte. Anyó félálomban, eszét vesztve felugrott, és ki­szaladt az udvarra, hogy embereket hívjon.Azalatt meg Mása ott ült a pad alatt és egy kukkot sem szólt, csak a kicsi öccse kiáltott, mert nagyon megütötte az orrát.Ványa meghallotta a kiáltozást, benézett a pad alá és odakiáltott Másának: - Megégsz, fuss el onnan! - Mása kifutott a pitvarba, de a füsttől és lángtól nem tudott átmenni. Visszafordult a szobába. Akkor Ványa kiemelte az ablakot s ráparancsolt, hogy másszék ki rajta. Amikor ki­mászott, Ványa megragadta a kisöccsét és vonszolni kezdte. De hát nehéz volt az öccse s nem is akart a bátyjának szót fogadni. Sírt és el-ellökte Ványát. Ványa kétszer is elesett, míg az ablakig vonszolta: mert a kunyhó ajtaja már égett. Ványa kitolta a kisfiúcska fejét az ablakon s ki akarta egész testét taszítani: de a gyermek (csak úgy remegett félelmében) megkapaszkodott a kis kezével s nem engedte. Akkor Ványa odakiáltotta Másának: - Fogd meg a fejét s húzd! - ő meg taszította, így húzták ki az ablakon keresztül, aztán ők is...
Arany János - Szondi
Arany János - Szondi „Beborult a csillagos ég felettünk,Uramisten! védd a hazát helyettünk,Vérünk áldozása,Életünk fogyásaHogy ne essék hiába:Oh, ne engedd, uramisten!Jutni pogány igába.” Szondi vitéz szomorkodik szivében;Töri török Drégel várát keményen;Basa büszkén járat:Adja fel a váratKegyelemért, cserébe.„Kegyelem az istennél van:Folyamodom elébe!” „Hadakozó vitéz népem mind kevés,Fogy az ember, szaporodik a törés;Minden katonámraEgy-egy kapu tárvaDőledező falamon:De azért mi nem megyünk ki,Itt halunk meg a romon.” Hallja Márton, Oroszfalu pásztora,Kezeinél az úri szent vacsora... (1856 körül) loadposition szalag}  
Ady Endre - Búcsú siker-asszonytól
Ady Endre - Búcsú siker-asszonytól   Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.Lantot, hitet vígan szegre akasztok.Kicsit pirulok. Én és a Siker?Jöjjenek a tilinkós álparasztok,Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,Jöjjenek a finom kultúrlegények.Nem is tudom, hogy mi történt velem,Hát sokat érne itt a győzelem?S én száz arcban is kínáltam magam,Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van. Ügyes kellner-had famulusa tán?Éhes szemben vörös, vadító posztó?Legyek neves hős kis kenyércsatán?Fussak kegyért én, született kegyosztó?Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,Úri dölyffel megállni, mosolyogni,Míg tovább táncol kacsintva, hívaA Siker, ez a nagy hisztérika.Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm. {loadposition szalag}
Kínai tanmese - Miért ölte le Zeng Shet a disznót?
Miért ölte le Zeng Shet a disznót? Zeng Shen felesége a piacra indult. A fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.- Maradj veszteg! - kiáltott rá az anyja. - Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót. Amint az asszony hazatért, látja, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülődik. Az asszony rákiáltott.- Mit csinálsz? Nem gondoltam én azt komolyan! Csak azért mondtam, hogy a gyerek veszteg maradjon.- Hogyan képzeled így becsapni a gyereket? - kérdezte Zeng Shen. - A kisgyerek tudatlan, min­­den­ben a szüleit utánozza. Ha becsapod a gyereket, hazugságra tanítod. Ha az anya be­csapja a gyerekét, a gyerek többé nem fog bízni benne, márpedig úgy lehetetlen tisztességgel felnevelni gyereket.Azzal leszúrta a disznót.Han Fei Zi {loadposition szalag}
Kínai tanmese - Az ember, akit tetette, hogy tud fűzfa sípon játszani
Az ember, akit tetette, hogy tud fűzfa sípon játszani Xuan herceg fűzfasíp-muzsikát rendelt, és háromszázan zenéltek számára. Egy Nanguo nevű tudós megirigyelte a zenészek dicsőségét, azt kérte a hercegtől, hadd játsszon ő is a zene­karban. A herceg pillanatnyi szeszélyétől indíttatva, néhány száz ember megélhetéséhez elegendő fizetséggel jutalmazta a tudóst. Xuan herceg halála után Min herceg lépett a trónra, ő viszont csak a szóló előadásokat kedvelte.Nanguo ekkor megszökött az udvarból.Han Fei Zi Fordította: Striker Judit {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Petrics Somához
Petrics Somához Bűvölőn hangzik dalod, óh barátomPetrics, és e szű öröm-érzeteknekTengerében leng, s feledem keservem,Hogyha te zengesz. Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnékBőven én néked dalodért; de sorsomNem kegyel. Csak vers, mit az árva ifjuNyerhete tőle. Hát legyen versem dijad és jutalmad,S majd ha a végzet kiszakaszt karodbólEngem; olvasván ezeket, lebegjenDalma eszedben. Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember 4. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés