Mesélde
Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb kétnyelvű mesekönyveink iratkozz fel értesítésünkre

captcha 

Benedek Elek - Vége jó, minden jó

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

 Vége jó, minden jó

Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló.

- Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?

Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon.

- Vezesd be - szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy maradjanak csendben; aztán felkelt az asztal mellől, s elébe lépett Mézkirálynak.

Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén, kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Mézkirály! Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csak úgy dülöngött alatta, de úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a vendégsereg fölött.

Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Mézkirályt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt hajolt meg, s mézédes hangján mondta, amint következik:

- Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek tőled is, szép király­kisasszony, hogy ilyen késő éjszaka jöttem el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi érdemem, hogy oly nagyra nőtt s olyan szép a csudafa.

A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon, hozzászaladt, édesen-kedvesen biccentett a fejével, s azt mondta:

- Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Mézkirály, hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat.

- Lám, lám, halljátok - mondta a Mézkirály, s büszkén pillantott a vendégseregre -, a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz Bűbájos körmei közül.

De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, hanem mosolygott az egész vendégsereg. Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a palota belé.

Mézkirály azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a vendégek meg a királykisasszony is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak, s folytatta a beszédét, amint következik:

- Most is azért siettem ide, szép királykisasszony, nehogy az a gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit, s elrabolja tőlem az én gyönyörű szép menyasszonyomat.

Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát eddig, mert az öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt, Mézkirályhoz lépett, vállára ütött, hogy az egyszeriben eleresztette a királykisasszony kezét.

- Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas Mézkirály! Hát azt hiszed, elég néhány hordó méz a világ legszebb leányának a kezéért? Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogy ha még egy pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni!

Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Mézkirály kíséretében levő méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek Bölcse is elfeledte sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé Mézkirály is, s egy szempillantás múlva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a hejehuja, dínomdánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt, s azt mondta:

- Énnekem most búcsúznom kell, felséges királyom és királynőm, búcsúznom kell, szép menyasszonyom, nincs mit tennem, el kell mennem haza, az én házikómba, hogy rendbe hozzam szépen, meg se lássa az én feleségem, hogy ott valaha Bűbájos lakott. Eljövök érted, szép menyasszonyom, s ott mondjuk el egymásnak a holtomiglan s holtodiglant.

Mély csend követte Bűbájos szavait, könnyhullatással búcsúztak el Bűbájos s a király­kis­asszony, aztán lement Bűbájos a palota udvarára, ott elővette varázsvesszejét, intett a felette szálló felhőnek, hogy szálljon le hozzá, de halljatok csudát, összevissza szálldogáltak a fellegek, s egyetlenegy felhő sem szállott le, hogy Bűbájos belegomolyodjon, s benne hazaszálljon.

„Úgy látszik, megszűnt a varázserőm - mondta magában Bűbájos -, no de sebaj.” Azzal elsietett az istállóba, ott kiválasztotta a legszebb aranyszőrű paripát, felpattant rá, elvágtatott a rengeteg erdő felé.

Aranyszőke haja csak úgy lobogott a szélben, arca, szeme mosolygott a boldogságtól, mert szüntelen a királykisasszonyra gondolt, lelke az ő lelkével társalkodott, s bár szokatlan volt neki a nagy út, amelyet felhőbe gomolyodva néhány szempillantás alatt tett meg máskor, nem törődött az út hosszúságával, mert egész úton arról a szép tavaszról gondolkozott, amikor övé lesz a világ legszebb leánya.

Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült fickólegény seperte ott a havat.

- Hóha, hó - kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a seprűt -, hogy mert az úr így berontani Bűbájos kertjébe?!

Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.

- Talán bizony te vagy a ház gazdája? - kérdezte Bűbájos.

- Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga - felelt hetykén a legény, aztán körül­vizsgálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet, de bizony nem ismert reá.

- Látod, barátom - mondta Bűbájos -, ha régen laknál itt, ismerned kéne engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.

- Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az áldott szent napon akartam utána indulni.

Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba, aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, istenem, minő változás! Alig ismert a házikóra Bűbájos. A kuvik helyett tengelice énekelt a kalickában, mint amikor apjával s anyjával lakott itt. A varázskemence helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázslótégelyek és -kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden olyan szép, minden olyan kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy boldogságában.

- Nos, nos, uram - türelmetlenkedett a legény -, mondd el gyorsan, mit tudsz a gazdámról!

De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg próbára nem teszi a legényt.

- Mindent elmondok, fiam - ült le közben Bűbájos -, elébb azonban azt szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide visszaküldött, amikor megszabadult Tündér­országból.

Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:

- Hogy mi történt azzal a kis fiúcskával? Hát én bizony megsütöttem, megettem, itt van bent a belemben!

- Hallod-e, te legényke, az isten istenem ne legyen, ha te valamikor réges-régen nem Szikra voltál!

- Nohát, ezt eltaláltad - kacagott Szikra -, mert tetőtől talpig az vagyok, úgy nézz reám! De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?

- Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled! Hogy abból a pöttöm legényből ilyen helyre legény lett!

Leült most a legény Bűbájos lábához, és elkezdte a történetét:

- Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem tudom. Éppen karácsony szombat­ján történt, hogy egyszerre csak megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész világ elfekete­dett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár bekacagott az ablakon, csak úgy táncolt a varázskemence helyén álló búbos kemencén. Aztán amikor felkeltem a földről, mert ijedtemben bizony hasra vágódtam, hát hallj csudát, uram, nem kellett felnyúlnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyúltam hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát, uram teremtőm, volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép barnapirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó istenem! Majd kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat bucsálódtam amiatt, hogy olyan apró, „tedd el, s elé se vedd” legényke vagyok. S most egyszerre hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.

- Hát bizony, ami igaz, igaz - mondta Bűbájos -, olyan dali szép legény lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én szolgám!

Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak előtte, a szörnyű haragtól.

Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme csak úgy szikrázott, amint kiabálta:

- Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol énrólam? Fel is út, le is út!

Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csak úgy csengett a ház belé. Ölelte-csókolta Szikrát.

- Ó, te édes, hűséges fiam, te! - áradozott Bűbájos. - Sohasem felejtem el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el, s most is, amikor azt sem tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme váltott meg a varázslattól, de tenélküled a csudafától soha meg nem szabadulok.

Ámult-bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes jó gazdája. Ide-oda táncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos, hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor idehozza ám a szép királykisasszonyt.

De most már igazán nem lehetett bírni Szikrával, a feje tetejére állt, s háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s kikiáltott:

- Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?

Válasz helyett hirtelen kinyílt az ajtó, s mit gondoltok, ki lépett be rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt öröm! Bűbájos is, Szikra is alig bírt az örömével. Azt sem tudták, hová ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé, s mondta halkan, csendesen:

- Búcsúzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s búcsúzz el te is mindentől, ami eddig hozzám kötött, mert íme, teljesült a kívánságod, egészen földi ember lettél.

Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:

- Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét, mert hiába legyintettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem szállt le közülük, hogy hazahozzon. A varázstudományomat sem sajnálom, mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony szívét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, ó, nagy mesterem, hogy téged többé nem láthatlak, és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.

A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét, s azt mondta:

- Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de én láttatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsút vennék tőled, olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó királynak, s nincs egyetlenegy királynak e földkerekén.

Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül, s közben halkan ezt mormogta:

- Kis manók, kis és nagy Bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, földi ember és hegyi tündér fiának palotát építsetek!

Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes varázslókkal, Bűbájo­sokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal, s mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszűrődött a rengeteg erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt volt az ablaka, ajtaja, arany a födele, s volt a palotától messze ezüstistálló, ezüstistállóban száz meg száz ezüst- és aranyszőrű paripa. Amikor mindennel készen voltak a varázslók és Bűbájosok, a Nagy Bűbájos a tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére, s azok azt sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak hinni, azt hitték, álom, amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért Bűbájos.

- Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik! Hej, de sokáig aludtunk ezen az aranypádimentumon!

- No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg - kacagott Szikra, aztán karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról szobára. Reggel kezdték a sétát, estig mindig mentek, s mégsem tudták végigjárni, annyi szoba volt a palotában.

No de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a legszebb paripát, s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vágtatott el Mirkó király palotájába. Hát éppen ideje volt, mert a csudafának már kinyílt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes pompájában, s a királykisasszony már kisírta mind a két szemét, napok óta a torony ablakából leste-várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost, egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:

- Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége legyen a sírásodnak!

Hiszen vége is lett, hogyne lett volna. Nosza, mindjárt munkának látott az udvar népe, gyönyörűen feldíszítették a kertet, hogy a csudafa aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg hogy meghívták a tündérkirálynőt az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Mézkirály meghívójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem volt ott a vendégek között.

Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött, aztán lassan, csendesen eltűnt a fellegek között. Bűbájos hosszan, sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül, hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár képében, hogy láthassa őt esküvője napján.

Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot táncoltam, aztán haza­szaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.

Reklám

Érdekességek

A Mátyás-folklór jelentősége

A Mátyás-folklór jelentőségeMátyás tradició kialakulása

A századok irodalmának és szájhagyományának máig fennmaradt alkotásai alapján úgy látjuk, hogy a 16. században, közvetlenül az erőskezű, rettegett uralkodó halála után, a humanizmus szellemében születtek az első mondák, énekek.

Bővebben...:

Legfrissebb anyagok

Ady Endre - A vár fehér asszonya
A vár fehér asszonya A lelkem ódon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem, ugye, milyen nagy? És nem ragyog és nem ragyog.) Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rámered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugye, milyen fáradt szemek?) Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had...
2017-10-23
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Góg és magóg fia vagyok én…
Góg és magóg fia vagyok én… Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival? Fülembe forró ólmot öntsetek Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait,...
2017-10-23
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - A mi gyermekünk
A mi gyermekünk   Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, Ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül. Ha jönnek az új istenek,Ha jönnek a nem sejtett órák,Valamikor, valamikorKipattannak a tubarózsákS elcsattan hosszú csoda-csók.  Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemű menyasszony S egy...
2017-10-23
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Móricz Zsigmond - A róka és a tyuk
 A róka és a tyuk Volt egyszer Egy róka, Bement a Tyukólba, Ott üle tyukanyó Betegen, Kérdezi a róka Melegen: - Hogy vagy, ó Tyukanyó? - Sokkal jobban volnék Ugy látom, Ha innet elmennél Barátom. A róka kacagott: - Jó, én elkocogok, Gyógyulj meg, de hamar, Kivánom, Majd akkor eszlek meg! Nem bánom. {loadposition szalag} 
2017-10-23
Móricz Zsigmond - 1879...
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - Vörös királybíró
Vörös királybíró A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe. A többi közt körülfogták a törökök Kőhalom...
2017-10-23
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Benedek Elek - Vége jó, minden jó
 Vége jó, minden jó Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló. - Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a...
2017-08-17
Benedek Elek -...
Tovább is van mondjam még?
Móricz Zsigmond - Vadászkompánia
 Vadászkompánia Furcsa ma az Oroszlán. Lustán néz a Vad után. Játszi kedve derüle, Társak után kerüle.   Megleli a szamarat A rókát még hamarabb, Ez lesz jó kompánia, Igy lesz jó vadásznia!   Nagyot isznak előre Szegény vadak bőrére: Majd a szamár felhajtja, S tőrbe csalja a róka.   I-á, i-á, fujja már, Derék hajtó a szamár. Róka ravasz,...
2017-06-04
Móricz Zsigmond - 1879...
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - A vár fehér asszonya
A vár fehér asszonya A lelkem ódon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem, ugye, milyen nagy? És nem ragyog és nem ragyog.) Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rámered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugye, milyen fáradt szemek?) Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög. (Csak néha, titkos éji órán Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) A fehér asszony jár a várban S az ablakokon kinevet. {loadposition szalag}
Ady Endre - Góg és magóg fia vagyok én…
Góg és magóg fia vagyok én… Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival? Fülembe forró ólmot öntsetek Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait, Tiporjatok reám durván, gazul. De addig sírva, kínban, mit se várva Mégiscsak száll új szárnyakon a dal S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar. {loadposition szalag}
Ady Endre - A mi gyermekünk
A mi gyermekünk   Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, Ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül. Ha jönnek az új istenek,Ha jönnek a nem sejtett órák,Valamikor, valamikorKipattannak a tubarózsákS elcsattan hosszú csoda-csók.  Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemű menyasszony S egy napsugár-lelkű legény. A tubarózsa illatozzon S áldott legyen a mámoruk.  S áldott legyen, ki: te meg én, Ki az övék, kiért mi sírtunk, Kit forró lázunk eldobott, Öleltetőnk, kit sohse bírtunk, Ki másoké: a gyermekünk.  Kit napvirág és napsugár Új igére, új dalra termett, Áldott legyen, ki eljövend, Az idegen, nagyálmú Gyermek, Kit küldtek régi bánatok. {loadposition szalag}    
Móricz Zsigmond - A róka és a tyuk
 A róka és a tyuk Volt egyszer Egy róka, Bement a Tyukólba, Ott üle tyukanyó Betegen, Kérdezi a róka Melegen: - Hogy vagy, ó Tyukanyó? - Sokkal jobban volnék Ugy látom, Ha innet elmennél Barátom. A róka kacagott: - Jó, én elkocogok, Gyógyulj meg, de hamar, Kivánom, Majd akkor eszlek meg! Nem bánom. {loadposition szalag} 
Benedek Elek - Vörös királybíró
Vörös királybíró A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe. A többi közt körülfogták a törökök Kőhalom várát is. Beüzent a basa a kőhalmi király­bírónak,* hogy ha egy egészvágás szekér* aranyat nem fizetnek: kő kövön nem marad, s még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmez meg. De volt szörnyű nagy ijedség! Csak két ember nem ijedt meg: a királybíró, akit a vörös hajáért vörös királybírónak hívtak, s az ő keze-lába: egy Menenges nevű ember, aki messze földön híres volt az ördöngösségéről. Csudálatos dolgokat művelt ez a Menenges. Ha jókedve kerekedett, tüzet fújt a szájából. Ha vendég­ségekbe hívták, fogta magát, s a vizet borrá változtatta, mikor meg látta, hogy a vendégeknek erősen virágos kedve kerekedett, vízzé változtatta a bort. Hát amint mondám, nagy volt az ijedség, mikor a basa beüzent Kőhalomba, az egészvágás szekér aranyért. Elészedte, kinek mi aranya volt, a ládafiából, de az egész Kőhalomban nem gyűlt össze több egy félvágás* szekérre valónál. Na, most mi lesz? A török basa bizonyosan nem tréfál. De a vörös királybíró nem ijedt meg. Kiment az ő hű keze-lábával a várból, ment egyenesen a basához, s azt mondta: - Sok aranyat kívánsz, vitéz basa. Csak a felét tudjuk megadni. De ha türelemmel leszel, három nap múlva a másik felét is becsületesen megadjuk. - Jól van - mondá a basa -, de addig velem jössz Törökországba. Ha megkapom a másik félvágás szekér aranyat is, visszaeresztlek. A vörös királybíró kihozatta a félvágás szekér aranyat, elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, el a város népétől, s indult nagy Törökországba, három hónapig tartó nehéz fogságra. Legutoljára az ezermester Menengestől búcsúzott, de ez azt mondta: - Ne búcsúzzék tőlem, nagy jó uram, mert én nem maradok el kigyelmedtől. Megyek kigyel­meddel a nehéz fogságba. Elment a vörös királybíró s vele a keze-lába. Török császár városában záratták toronyba, nagy nehéz fogságra. De eltelt a három hónap, s bizony nem érkezék meg a félvágás szekér arany. Elmúlt a negyedik, el az ötödik...
Benedek Elek - Vége jó, minden jó
 Vége jó, minden jó Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyílt az ajtó, belépett az egyik ajtónálló. - Felséges királyom - jelentette az ajtónálló -, itt van Mézkirály egész kíséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt? Bezzeg eltűnt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében megfeledkezett arról, hogy Mézkirály is van a világon. - Vezesd be - szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy maradjanak csendben; aztán felkelt az asztal mellől, s elébe lépett Mézkirálynak. Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén, kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Mézkirály! Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csak úgy dülöngött alatta, de úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a vendégsereg fölött. Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Mézkirályt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt hajolt meg, s mézédes hangján mondta, amint következik: - Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek tőled is, szép király­kisasszony, hogy ilyen késő éjszaka jöttem el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi érdemem, hogy oly nagyra nőtt s olyan szép a csudafa. A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon, hozzászaladt, édesen-kedvesen biccentett a fejével, s azt mondta: - Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Mézkirály, hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat. - Lám, lám, halljátok - mondta a Mézkirály, s büszkén pillantott a vendégseregre -, a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz Bűbájos körmei közül. De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, hanem mosolygott az egész vendégsereg. Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a palota belé. Mézkirály azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a vendégek meg a királykisasszony is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak, s folytatta a beszédét, amint következik: - Most is azért siettem ide, szép királykisasszony, nehogy az a gonosz Bűbájos még egyszer...
Móricz Zsigmond - Vadászkompánia
 Vadászkompánia Furcsa ma az Oroszlán. Lustán néz a Vad után. Játszi kedve derüle, Társak után kerüle.   Megleli a szamarat A rókát még hamarabb, Ez lesz jó kompánia, Igy lesz jó vadásznia!   Nagyot isznak előre Szegény vadak bőrére: Majd a szamár felhajtja, S tőrbe csalja a róka.   I-á, i-á, fujja már, Derék hajtó a szamár. Róka ravasz, lesben áll, Az oroszlán csak sétál.   Nagy vigasság, nagy zsákmány, Osztozkodni is kék mán. - Szamár fiam, légy okos, A zsákmányunk oszd el most.   Feltekeri a szamár Az eszit, hogy ossza már! - Az igazság egyféle: Kiki részt kap belőle!   - Bogáncsrágó szamara! Az oroszlán rivala: - Egyet érek én veled? S leteriti a fülest.   Köszörüli a torkát A róka s tart mondókát: - Majd én osztok nagyuram! - Próbáld meg rókafiam.   - Felséges ur, nagy király, Mind a tied, mi itt áll! Téged illet az egész, Másnak ebből semmi rész.   Az oroszlán rettentő: - Hát a tied? hizelgő!... - Veled vadásztam, felség: Az enyém e dicsőség!   Felderül az oroszlán, Megbékélve gurnyaszt mán. Farkat csóvál a róka, Jóra fordult a dóga. {loadposition szalag}