Furkó Tamás Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait: Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait, Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom: Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.
El innét, finnyás orru satnya nép! El, vékonypénzű, holdvilági faj, Melynek eleme csak illatolaj, S befogja orrát ha szabadra lép! El e puhult nép! nincs közöm velek, A lacikonyháról énekelek.
Ezer év után még nem irtak nyolcszázat, Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya, Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Az, mi a költő lelkének Álomkép gyanánt Lengett a távol jövendő Tündér fátyolán; Az, miért epedt a honfi Soká, hasztalan, De nem hitte, csak mutatta; Hogy reménye van: Az többé nem álom, nem kétség homálya: Ismét egy a magyar kettévált hazája!
