Téli képzetek! A táj fehérbe öltözöttbefútta a havas tél;felhő alatt és hó közöttmagában áll a kastély.Dinom-dánom, dáridomhosszu téli estesenki sem jön az utonmert a hó beeste. De drótfonálon száll a hírés búg a nyurga póznavalaki nyög, valaki sír,s sok messze cső golyóz ma.Nellem-nollom, únalomlanyha téli tábor,csikasz ordít a havontorkaszakadtából. De Afrikában semmi hó,dobol a sűrü zápors a sarkvidéki eszkimónem fogy az éjszakából.Diri-dingi-dingaló,ez a könyvek éve:tárva szép a kandaló,könyv pedig betéve. Most kerget népet a hidega sima városutcán;most fájva zsong a vén idegs repül a szél a pusztán.Dinom-dánom, dáridom,mostan áll a farsangzeng a szél a várhidon,zeng a várban karhang. A hó esik, fehér a síkbefútta a havas tél,s ha szél keféli hómezét,minden ház messze kastély.Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá,únalomnak ágya:kályha mellett ábránddáfagy az ember vágya. 1908 {loadposition szalag}

Ady Endre - Korán jöttem ide   Későn jött az az asszony,Aki néz, akit áldokÉs ez a Puszta megöl,Hol hasztalan kiáltok. Óh, ez a nagy sivatag,Óh, ez a magyar Puszta,Szárnyaimat már hányszorSározta, verte, húzta. Ténfergek s már az sincsen,Ami könnyre fakasszon:Korán jöttem én ideS későn jött az az asszony. {loadposition szalag}

Titi Hajnalka - Mindenki fája Egyszer volt, hol nem volt, amott a falu végén, volt egyszer egy fa, amely olyan magasra nőtt, hogy belehetett látni róla az egész környéket. Ezért aztán nagyon népszerű lett az állatok körében: mindenki magának akarta.Fakopáncs Kornél a legfelső ágat foglalta el, ott kopogtatta a fa törzsét, közben pedig ezt motyogta:   - Enyém a fa! Enyém a fa! Én vagyok a fa doktora! Mivel ő volt az, aki óvta a fa egészségét, úgy érezte őt illeti leginkább a tulajdonjog. Ezzel aztán Kígyó Karcsi sem értett egyet, el nem eresztette volna a másik oldal felső ágát.- Lehet te vagy a doktor- mondta, - de legalább vannak lábaid, és szárnyaid. Nekem még ez sincs, hogyan látnék messzire? Nagyobb szükségem van erre a fára, mint bárkinek!De a többiek ezt sem tartották jogosnak. - Ez a fa a virágaival idecsalogat sok apró bogarat- mondta Kaméleon Ella.- A legfinomabb falatokhoz, csak itt tudok hozzá jutni! Ráadásul olyan szépen hozzá igazodik a bőröm színe! Szükségem van erre a fára!- Még, hogy nektek van szükségetek rá!- szólalt meg most Bagoly Balázs- Ahhoz, hogy eredményesen vadászni tudjak, kell nekem ez a magasság. A létfenntartásom múlik ezen! Innen beláthatom az egész környéket!- Minek zajongtok itt?- bújt elő a fa odújából Mókus Pista- Hajnal óta veszekedtek! Az asszonnyal nyugalmat szeretnénk! Nekünk ez az otthonunk! Ez az odú. És mivel az odú a fához tartozik, minket illet a tulajdonjog!- Ilyen alapon engem is illet- szólalt meg most a fészekben ülő madárka. - A fészkem a fához tartozik, s mivel ez az otthonom, a tulajdonjog az enyém!Megérkezett Katica is. Hosszú repülés után itt akart megpihenni. De a nagy vitában, még pihenni sem lehetett:- Mi ez a hangoskodás?- nézett szemrehányóan az állatokra. Én szeretem ezt a fát, és hangya barátom is. Miért korlátoznánk bárkit is, ha épp szeret itt tartózkodni? Miért ne lehetne ez a fa mindenki fája?- Milyen igaz!- mondogatták az állatok- Ha mindenki fája lesz, véget ér a vita, és újra békesség lesz közöttük. Mégis csak jobb békességben élni...Mivel Mókus Pisti még mindig magáénak érezte a fát, úgy gondolta neki kell hát kijelentenie: - Legyen mától ez a fa mindenki fája! Úgy is lett. Attól a naptól kezdve, a faluvégi magas fa mindenki fája lett. Az állatok többé nem vitatkoztak, mert hiszen mindenkinek jutott hely bőven...

Csirkefogó és a tökfilkó Egy tökfilkó szamarat vezetett maga után kötőféken. Két tolvaj meglátta, és az egyik odaszólt cimborájának: „Én ezt a szamarat elveszem tőle.” - „Hogy bírod elvenni?” - „Gyere velem és meglátod.” A cimbora vele ment, a csirkefogó pedig odaosont a szamárhoz, levette fejéről a kötőféket, a maga nyakába akasztotta, a szamarat társára bízta, és a tökfilkó után baktatott. Amikor cimborája eltűnt a szamárral, megállt. A tökfilkó ráncigálta, de ő meg se moccant, úgyhogy az hátrafordult, és mikor a szamár helyett egy embert látott, kötőfékkel a nyakán, megkérdezte:„Ki vagy te?” A gazfickó így felelt: „Én a te szamarad vagyok; csodálatos az én történetem: volt egy anyám, erényes öreg nő; egyszer részegen jöttem haza. Ő csak ennyit mondott: »Édes fiam, bár éreznél bűnbánatot Alláh előtt - magasztaltassék a neve! - a te nagy bűnöd miatt!« De én fogtam egy botot és elvertem. Ekkor átkot mondott fejemre, és íme: Alláh - magasztal- tassék a neve! - szamárrá változtatott, és a te birtokodba juttatott a mai napig. Ma, úgy látszik, eszébe jutottam anyámnak, imádkozott értem, és Alláh visszaadta előbbi alakomat.” A tökfilkó felkiáltott: „Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Alláhra kérlek, testvérem, bocsásd meg nekem, amit ellened elkövettem, hogy nyargaltam rajtad, és egyéb munkát végeztettem veled.” Ezzel útjára engedte a csirkefogót, ő maga pedig hazament, az ijedelemtől és a szomorúságtól egészen kábultan. Felesége megkérdezte: „Mért vagy olyan levert, és hol van a szamár?” Ekkor elmondott mindent a feleségének, aki felkiáltott: „Jaj, hogy megver majd érte Alláh - magasztaltassék a neve! -, hogyan is dolgoztathattuk annyi időn át Ádámnak egy fiát!” És szorgalmasan osztogatta az alamizsnát, és buzgón imádkozott Alláhhoz bocsánatért. Férje pedig hosszú időn át munka nélkül maradt. Végre a felesége rászólt: „Meddig fogsz még itthon lebzselni dolog nélkül? Menj a piacra, végy egy szamarat, hogy dolgozhass vele.” Az ember kiment a piacra, hát az eladásra kínált állatok közt meglátta a régi szamarát. Mikor felismerte, odament hozzá, és ezt súgta a fülébe: „Jaj neked, te szerencsétlen! Megint berúgtál, és megütötted anyádat! Alláhra, én többet meg nem veszlek!” Ezzel...

József Attila: Hozzá Arany hajad, mint a nap sugáraVet fénykévét ruhácskád fodrára.Reng ruhádban a karcsú termeted:Rózsaszálon a gyémánt permeteg. Szemed a mély tenger csillogása,Égen földön nincs, nem akad mása.Ha engem látsz, lecsukod csendesen,Sugaráért od’adnám életem! Lelked nyájas holdsugár az éjben,Ringatózik mély tenger ölében.Óh! előlem felhők takarják el!S ha várok rá... eltünik - a nap kel. Szíved? Óh! a szíved nem találom,Ez az én bús, szomorú halálom.Széttörnélek! - de kezemen bilincs:Meghalok érted, mert szíved az nincs. 1921. ápr. 10. {loadposition szalag}

Az őrágyhoz Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,És legyen első rang rangom az isten után;S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtvaSzűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifjaLeggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá. 1840. {loadposition szalag}