Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Arany János - Buda halála - tizenkettedik ének

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

BUDA HALÁLA - tizenkettedik ének

Buda halála

Már fészeke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van... késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

 

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, új dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha Isten erőt ád szegény éneklőnek.

 

Etelét említem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

 

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül amíg cseppre boszuját lefőzi.

 

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

 

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarc tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utcáit taposta hatalma.

 

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hódítja magának,
Népével a húnok, mint urai, bánnak...

 

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

 

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy elébb átadja s várjon adóért ő!

 

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög és gondon; -
Ifju seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harcban mily öröme telnék.

 

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada, mint ár, kavarog mint örvény.

 

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

 

Tízszer - husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, -
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

 

Sűrü követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

 

Sőt a telet is már - Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncnak kapuin döngessen -
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

 

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki.

 

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

 

Úgy, falai közt, jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha űl is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
Ez nem pihen úgy se, álmába’ viharzik.

 

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki:

 

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,
Nem a levegőben - lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

 

„Mely Isten az égből - te, Hadur, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren - feledett álomban -
Mondta nekem?... Sőt te, te Hadur, e nyomban!

 

„Mind a hunok tüstént körül arcom’ vennék,
Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

 

„De ki lesz a bátor?...” Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

 

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét húnnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

 

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

 

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

 

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; -
Kénytelen ámbár, de kellett a segitség.

 

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre,
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné amilyet elmondok.

 

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arcán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harcán.

 

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

 

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
„Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjszaka, bemenned.

 

„Kard függ ott valahol, megismered erről:
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te... ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.”

 

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

 

„Kard lesz: de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!... Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja?”

 

„Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, akit káromlani mertél; -
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.”

 

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve bosszúját minden igaz húnnak.

 

Harmadik éj amint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérük ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

 

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte,
Fohásza galambit férje után küldte.

 

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

 

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét:
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornácán hadi mént kötött meg
Valaki... „jaj! nem más - édes uram jött meg!”

 

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája;
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

 

Idegen a férfi, dísztelen a termet,
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor?” - De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

 

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

 

Így sikerült vérben által verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

 

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;
Jobban Etellakról tudják hazaszerte.

 

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; -
Nem hiszi egy ember neki, országszerte.

 

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újult bizodalmát öli halvány kétség:
Így orozott kardban, vajh, lesz-e segítség!

 

Etelének is vün1 hírt Hilda futára,
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O - jaj!...akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arcot.

 

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: „haza fogunk menni.”

 

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják; engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

 

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

 

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép - vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

 

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

 

Detre is ott van már, kelleti hüségét,
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

 

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

 

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálvánnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyíllal, kopiával tövises a párkány.

 

Hal úszva - király mond - madár ha repülve
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bármerre kerüljön.

 

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mindjár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

 

„Buda király hol van? Álljon maga szónak. -
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérceket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

 

„Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottbenn, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

 

„De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.”

 

„Se kaput, sem kardot! - felelt Buda hévvel, -
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.”

 

Kaccanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!... egy jó kardot fegyveriből választ
S indúla, menőben derekára kötvén,
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

 

Ne menjen! ez ármány; Hadurra? hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; -
Esennen2 a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

 

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyíljék kapu ottan,
Hidat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

 

Buda pedig öccsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

 

Szólni akar - nem tud: hozzá ne eresszék,
Karddal ez egy embert odalenn elvesszék;
De nem is voln’ aki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

 

Amint közelebb jő, amint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

 

Fegyvertelen az bár - szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója,
Noha érzi eljött éltének utója.

 

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

 

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

 

Harmadszeren amint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arcátul.

 

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

 

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből;
„Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek -
Népe jövendői számlálva Etelnek.

 

„Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés, földi halandóra” -
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

 

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

 

„Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Vesszen ki magostul vele gyilkos férjed!

 

Kínnal fiad elveszd, kínnal akit szültél:
De ne örülj akkor, mint akkor örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyű halálra!...”
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

 

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

 

„Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni...
Tora, temetése leszen ott királyi.”

 

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arcát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

 

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

 

„Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem,
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

 

„Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha

 

                 

1 Vive. Jogos régi forma. A. J.

2 Esdőleg: Régi szép szó. A. J.

Vége

 

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Image
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél....
2019-02-18
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a...
2019-02-13
Pósa Lajos
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna...
2019-02-10
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az...
2019-02-09
Orgovàn Irén
Tovább is van mondjam még?
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy...
2019-02-01
Domahidi Klára
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne...
2019-01-31
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked...
2019-01-31
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Titi Hajnalka - A három testvér
Titi Hajnalka - A három testvér Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél. Először csak az évszakok voltak, de idővel nekik is gyerekeik születtek, mindengyiknek három. Kivéve Télt. Neki egyetlen gyermeke volt, mégpedig December. December szeretett egyke lenni, boldog volt, amiért a téli feladatok mind rá vártak. Az év legszebb ünnepei mind az övé voltak. Neki kellett hóval borítani a tájat, védeni a búzamezőket. A gyermekek öröme volt a legjobb móka, ahogyan várták az első havat. Imádtak szánkózni, síelni, hógolyózni, hóembert készíteni.Az idő azonban mindenkit megtréfál, legalább egyszer az életben. Így aztán egy napon Decembernek testvérei születtek, akik bár ikrek voltak, mégis nagyon különböztek egymástól: a zuzoros Január és a kicsike Február.Évanyó Decembernek hagyta meg a legszebb ünnepeket: a Mikulást, a Karácsonyt, a Szilvesztert. Ő büszke is volt rá, mégsem volt elégedett. Féltékeny volt és irigy testvéreire, nem akart osztozkodni:- El kell fogadnod gyermekem- nyugtatgatta Évanyó- Nem uralhatod egyedül anyád örökségét! Ő egyformán szeret titeket, s boldognak akar tudni mindnyájatokat!- Boldogság?!- morfondírozott December- Addig voltam boldog, míg ők meg sem születtek! - Ne beszélj így kincsem, szeretned kell őket! Az első hó megjelenésének az érdeme még a tied maradt, a gyerekek legnagyobb öröme! És játszhatsz velük, ugyanúgy, mint azelőtt!December elgondolkozott. Kezdett a fagyos szíve meglágyulni. Mégis csak a testvérei! Igaza van Évanyónak, szeretnie kell őket. Nem kívánhat mindent magának!- Ne haragudj nagymama!- nézett most Évanyóra- csak a harag beszélt belőlem. - Tudom, hogy jó szíved van, köszönöm, hogy megértetted. Meglásd, ha szeretettel osztozol, nem érzed kevesebbnek magad, sőt!Évanyó mindig tudta mit kell mondania az unokáinak, hiszen ő már olyan öreg és bölcs volt, hogy neki csak igaza lehetett.Kis unokái ezért sokszor tanácsot kértek tőle. Ha vele beszéltek, gyógyír volt minden problémára. Nem volt éppen megbékélt helyzetben Január sem. Haszontalannak érezte...
Pósa Lajos - Keringélő dal.
Pósa Lajos - Keringélő dal. A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Diófa, diófa,Teremj sok minden jót,Jószagú leveletZörgő-börgő diót.Jószagú leveletTeszem a ládába,Zörgő-börgő diótCsíkos tarisznyámba. Diófa leveleMindig illatozzon,Zörgő-börgő dióSoha el ne fogyjon.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!A mennyországban isVan egy nagy diófa,Ezüst a levele,Arany a diója.Szedik, szedikAz angyalkák, FenyőfáraFelaggatják,KarácsonykorEl is hozzák.A diófátÁtölelem,Keringélek,Kering velem.Bódi, Bódi bácsi,Keringélő bácsi!No de most már ácsi! {loadposition szalaag}
Titi Hajnalka - A medve órája
Titi Hajnalka - A medve órája A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna zamatos füvet. Behunyta a szemeit, s arra gondolt milyen finom is a zsenge tavaszi fű !- Anyuci!- fordult anyukájához- Mindig ilyen sokáig tart a tél? - Hát bizony elég soká!- felelte nyuszi mama- De igazán senki sem tudja, kivéve a medvéket! - A medvéket?- nézett nagyot Nyuszika. - Úgy bizony! - A medvék honnan tudhatják? - Hát, a medvéknek van egy láthatatlan belső órájuk, ami azon a bizonyos napon jelez nekik! Minden évben, ugyanazon a napon, előjönnek a barlangjukból, hogy megnézzék milyen az idő. Ebből aztán megtudják, meddig tart a tél.- Nahát, ahhoz nem kell nagy tudomány! – mondta Nyuszika-Ha jó az idő, hamar elmúlik, ha rossz sokáig tart!- Nem úgy van az kincsem!- folytatta nyuszi mama- Általában a tél türelme hamarabb elfogy, mint a medvéé! Ha szép napos időt lát, hóolvadást, tiszta kék eget, nem áll le sütkérezni, mintha megérkezett volna a tavasz! Hanem visszamegy, a másik oldalára fekszik s még negyven napig tovább alszik!- Nahát! Akkor még negyven napig nem lesz tavasz? - Úgy ám! - És ha rossz az idő? - Ha az nap fagytól csikorognak a fák, s ijesztő varjúcsapat rémisztget mindenkit, azt rikácsolva: kár, itt nem lesz idén nyár! A medve nem ijed meg! Csak megrázza a bundáját, és kint marad! Jól tudja akkor már, hogy a tél utolsó mérge ez, hogy megmutassa ki is ő valójában! Minél jobban erőlködik, annál hamarabb vége lesz!- Már nagyon kíváncsi vagyok, mikor jön ki medve a barlangból!- sóhajtotta Nyuszika. - Ezzel, minden állat így van, de mi szerencsére itt lakunk szemben a medvével. Bármelyik reggel lép is ki, észrevesszük az ablakból. - Tényleg szerencsések vagyunk!- hagyta jóvá Nyuszika. Attól kezdve, mindig ő ébredt elsőre, aztán odaült az ablakba és leste a barlangot. Nyuszi mama megmosolyogta:- Miért nem mész kicsit játszani a többiekkel?- kérdezte. - Tavasszal lesz időnk épp elég játszani, én csak szeretném látni milyen idő lesz, amikor medve kilép!És elérkezett a nagy nap, az emberek naptárában...
Orgován Irén - Szánkózni volna jó!
Orgovàn Irén - Szánkózni volna jó! Alig várom legyen hó! Elő kerüljön a szánkó.Dombon lecsúszni csoda jó! Főleg ha közben hull a hó. Dombról völgybe, völgyből dombra Szánra fel !Újra csússzunk lefelé.Végre, ha esne a hó....Az lenne csudijó!       Biztos jó volna hógolyózni,hóembert építeni!Lábas lenne a kalapja,répából készült az orra.Pici szén a szeme.S hatalmas hasa volna. Szánkon vinnénk haza Ablakunk allá téve.Had lássak a gyerekek, milyen jó barátunk lett.De hiába is bámulok ki az ablakon, nem látok mást csak sárt, és latyakot..De! Hirtelen nagy pelyhekben hullik már a hó!De jó, végre elő kerülhet a szánkó. {loadposition mobil}
Domahidi Klára - Folt-kaland
Domahidi Klára -Folt-kaland Volt egyszer egy folt,  kék tintából volt.  Egyszer csak a folt  lábra kelt,  s már ott se volt.  Elindult világgá, el, tova,  hívta a kaland szava.  Megirigyelte a sárga,  utána eredt a sárba.  Megörültek egymásnak,  kézen fogva futottak.  Játszottak és kergetőztek,  míg egy kút szélére értek. Ittak, majd tovább futottak,  apró lábaik dobogtak.  Vidám volt a kirándulás,  követték a vágy sóhaját.  De besötétedett az ég,  zuhogott az eső, kopogott a jég.  Odavolt jókedv, izgalom,  vacogva ültek egy kispadon.  Nem volt már sárga, se kék,  összemosta őket a jég.  Átfázva, elázva, prüszkölve,  zölden mentek haza estére...   {loadposition mobil}
Ady Endre - El a faluból
Ady Endre - El a faluból    A kis harang a régi,Mely belezúg a csöndbe,A szürkeség a régi,Fölévirít a tavasz. Minden, minden a régi,De én hol élek, járok?Nem voltam ilyen messze,Nem voltam soha, soha. Belehalok, ha mondják,Hogy én itt szálltam útra,Megtagadom a csókot,Amely útra indított. Én a bolondos zajnak,Én a cifra városnakVagyok a kóbor lelke,Ne gyalázz meg hát, falu. Óh, kapj fel innen, Város,Ragadj el innen, Város:Kik messze kiröpültek,Sohse térjenek haza. {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - A hűtelenhez
A hűtelenhez Esküszegte lyánka! emlékezzélArra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,Igy imádva téged kértelek;„Légy kegyelmes én irántam, s szívedAdd nekem, ki csak tenéked hívedVoltam, és leszek, míg létezek.” Akkoron kérő keblemre dűlve,S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,Ezt rebegték csalfa ajkaid:„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!Esküszöm, hogy csak tenéked élek;Szünjenek könyűid, bánatid.” Én ezáltal istenülve lettem,És keserves sorsom elfeledtem,Emma! gyönge karjaid között.Édenek nyilának én előttem,Nem borultak fellegek fölöttem,Tőlem a bú mind elköltözött. Ámde mily rövid volt boldogságom,Mily korán eltűne mennyországom,Én, ah, nem gondoltam volna azt!Estem édenből nagy pusztaságra,És juték keserves árvaságra,Marja a bú szívem, és hervaszt. Hő imádód s kedvelőd elhagytad,Szívedet te ismét másnak adtad,Engem elfeledve, csalfa lény!Jól van! én lemondok mindenről már,Engemet kietlen puszta hely várÉjszak hófödözte bús ölén. Isten véled hát örökre, édesTárgya hő szivemnek, ah negédesCsalfa Emma! isten véled hát!Majd ha egykor értem, szinte árva,Eljösz, éjszaknak havát bejárva,Megleled hű Múzsafid porát. Selmec, 1838. október 26. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés