Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Arany János - Buda halála - tizenkettedik ének

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

BUDA HALÁLA - tizenkettedik ének

Buda halála

Már fészeke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van... késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

 

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, új dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha Isten erőt ád szegény éneklőnek.

 

Etelét említem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

 

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül amíg cseppre boszuját lefőzi.

 

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

 

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarc tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utcáit taposta hatalma.

 

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hódítja magának,
Népével a húnok, mint urai, bánnak...

 

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

 

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy elébb átadja s várjon adóért ő!

 

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög és gondon; -
Ifju seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harcban mily öröme telnék.

 

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada, mint ár, kavarog mint örvény.

 

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

 

Tízszer - husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, -
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

 

Sűrü követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

 

Sőt a telet is már - Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncnak kapuin döngessen -
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

 

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki.

 

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

 

Úgy, falai közt, jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha űl is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
Ez nem pihen úgy se, álmába’ viharzik.

 

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki:

 

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,
Nem a levegőben - lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

 

„Mely Isten az égből - te, Hadur, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren - feledett álomban -
Mondta nekem?... Sőt te, te Hadur, e nyomban!

 

„Mind a hunok tüstént körül arcom’ vennék,
Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

 

„De ki lesz a bátor?...” Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

 

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét húnnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

 

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

 

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

 

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; -
Kénytelen ámbár, de kellett a segitség.

 

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre,
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné amilyet elmondok.

 

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arcán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harcán.

 

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

 

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
„Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjszaka, bemenned.

 

„Kard függ ott valahol, megismered erről:
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te... ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.”

 

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

 

„Kard lesz: de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!... Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja?”

 

„Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, akit káromlani mertél; -
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.”

 

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve bosszúját minden igaz húnnak.

 

Harmadik éj amint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérük ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

 

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte,
Fohásza galambit férje után küldte.

 

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

 

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét:
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornácán hadi mént kötött meg
Valaki... „jaj! nem más - édes uram jött meg!”

 

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája;
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

 

Idegen a férfi, dísztelen a termet,
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor?” - De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

 

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

 

Így sikerült vérben által verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

 

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;
Jobban Etellakról tudják hazaszerte.

 

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; -
Nem hiszi egy ember neki, országszerte.

 

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újult bizodalmát öli halvány kétség:
Így orozott kardban, vajh, lesz-e segítség!

 

Etelének is vün1 hírt Hilda futára,
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O - jaj!...akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arcot.

 

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: „haza fogunk menni.”

 

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják; engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

 

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

 

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép - vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

 

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

 

Detre is ott van már, kelleti hüségét,
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

 

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

 

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálvánnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyíllal, kopiával tövises a párkány.

 

Hal úszva - király mond - madár ha repülve
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bármerre kerüljön.

 

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mindjár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

 

„Buda király hol van? Álljon maga szónak. -
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérceket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

 

„Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottbenn, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

 

„De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.”

 

„Se kaput, sem kardot! - felelt Buda hévvel, -
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.”

 

Kaccanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!... egy jó kardot fegyveriből választ
S indúla, menőben derekára kötvén,
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

 

Ne menjen! ez ármány; Hadurra? hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; -
Esennen2 a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

 

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyíljék kapu ottan,
Hidat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

 

Buda pedig öccsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

 

Szólni akar - nem tud: hozzá ne eresszék,
Karddal ez egy embert odalenn elvesszék;
De nem is voln’ aki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

 

Amint közelebb jő, amint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

 

Fegyvertelen az bár - szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója,
Noha érzi eljött éltének utója.

 

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

 

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

 

Harmadszeren amint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arcátul.

 

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

 

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből;
„Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek -
Népe jövendői számlálva Etelnek.

 

„Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés, földi halandóra” -
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

 

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

 

„Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Vesszen ki magostul vele gyilkos férjed!

 

Kínnal fiad elveszd, kínnal akit szültél:
De ne örülj akkor, mint akkor örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyű halálra!...”
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

 

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

 

„Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni...
Tora, temetése leszen ott királyi.”

 

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arcát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

 

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

 

„Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem,
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

 

„Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha

 

                 

1 Vive. Jogos régi forma. A. J.

2 Esdőleg: Régi szép szó. A. J.

Vége

 

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna...
2019-06-28
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan...
2019-06-28
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús...
2019-06-26
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Vörösmarti Mihály - Hucskó
Vörösmarty Mihály - Hucskó Miféle gerjedelem zavarja lelkedet?Hová ragadnak vágyaid?Mit pislogatsz Miskolci békaként? -Talán reményed int, hová? „Hah! s nem pirulsz, tapasztalatlan, kérdeni      „Mi szűlhet ily nagy változást, „Ily kedves, - édes kínokat? - szerelmem az,      „Oh üdvözítő gondolat! „Szerelmem az, mely égre tolja...
2019-06-26
Vörösmarty Mihály
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - A krisztusok mártírja
Ady Endre - A krisztusok mártírja   Vad, nagyszerű rajongást oltottAz Érnek partja énbelém,Csupa pogányság volt a lelkem,Gondtalan vágy és vak remény.Forgott körültem zagyva módonLármával, vadul a világÉs én kerestem egyre-egyreValami nagy Harmóniát. Paraszt Apollónak termettem,Ki dalos, erős és pogány,Ki szeretkezve és dalolvaDől el az élet alkonyán.Pogány...
2019-06-24
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna rám:Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!Mit is haszontalankodom vele,Mikor szivem zsibajjal van tele.Vendége jött s avval sok a dolog,Minden kis érzelem sürög-forog.Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,S egymásba ütközik minduntalan.De nem csoda, a szív vendége nagyS igen kedves neki, mert az te vagy. (1847 szept.) (1847. aug. 11) loadposition szalag}  
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan beteg minden gyermek,mételyes ott minden asszony. Ott az emberész nem lámpás,csak egy ködben járó csámpás,elhunyt bűnök pállott ködjes puliszkára hajtott rámpás. Minden sarkon ott egy Krisztus,egy sovány, bizanti Krisztusvéres és esős bordákkalvár, míg jő az Antikrisztus. Ablakot ne nyiss ott éjjel,mert a vampir jár ott éjjel,gonoszúl a bokrok árnyánkék kisértet les ott széjjel. 1908-1909 {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatássalNéz szemem:Vesztve téged vésze boldogságom,Mindenem! Gréc, 1840, május 1 {loadposition szalag}  
Vörösmarti Mihály - Hucskó
Vörösmarty Mihály - Hucskó Miféle gerjedelem zavarja lelkedet?Hová ragadnak vágyaid?Mit pislogatsz Miskolci békaként? -Talán reményed int, hová? „Hah! s nem pirulsz, tapasztalatlan, kérdeni      „Mi szűlhet ily nagy változást, „Ily kedves, - édes kínokat? - szerelmem az,      „Oh üdvözítő gondolat! „Szerelmem az, mely égre tolja lelkemet      „S dücső nagyokra ingerel. „Boldogtalan! rideg szived mit érhet ily      „Bájos segédnek nélküle? „Sajnállak” - így szólt, s nedvesűlt szemét mohón      Hunyorogva összeforgatá. S reszketve mint a szél zavarta kis levél      Vagy harmat a fű bársonyán, Már mintha birná szive tárgyát, elmerűlt      Csélcsap tüzében a bohó. Hucskó! - de mit nyersz gyenge Muzsa ily helyen?      Ő csak tapasztal, és hitelt Bármely okokkal vígad, ő nem ád neked:      De mégis - Hucskó! hallj tehát. Ha majd reményed bételik, s kivánatid      Tárháza fogytig megapadand, Mit vagy teendő? majd ha csak Való marad      Körűled az, mely nem terem Többé reményt, sőt gyakran aggodalmakat      Fizet jutalmúl, s eltünik. Úgy mint ezen szó, melyre most figyelmezel,      Eltünt, utána társinak.   Pest, 1820     {loadposition szalag}
Ady Endre - A krisztusok mártírja
Ady Endre - A krisztusok mártírja   Vad, nagyszerű rajongást oltottAz Érnek partja énbelém,Csupa pogányság volt a lelkem,Gondtalan vágy és vak remény.Forgott körültem zagyva módonLármával, vadul a világÉs én kerestem egyre-egyreValami nagy Harmóniát. Paraszt Apollónak termettem,Ki dalos, erős és pogány,Ki szeretkezve és dalolvaDől el az élet alkonyán.Pogány erőtől, daltól, vágytólA lelkem immár nem buzog,Megöltek az evangélisták,Az életbölcsek, krisztusok. {loadposition szalag}

Magazin előfizetés