Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Arany János - ÁLOM - VALÓ

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Arany János - ÁLOM - VALÓ

Fekszem kínos ágyon. Minden tagom össze-
Zsibbadoz fektemben, mintegy lekötözve.
Csak tompán sajog a fájdalom, nem éget;
Homlokomon érzek hideg veritéket.
Minden pehelyszál nyom, mint egy-egy kődarab,
Akadoz eremben a vér, s el-elmarad;
S míg legyez szárnyával borongó pillámon,
Körmével szorítja keblemet az álom.

Fekszem álmadozva. Ködös, hideg éjjel
Nehézkedik rajtam sírhalom terhével;
Messze fönn a szél zúg, hallom azt félébren,
Mintha fenteregnék mély folyó medrében.
Néha úgy is rémlik, hogy talán imetten
Látom a hömpölygő hullámot felettem;
Mint úszó fatörzshöz, a hullámhoz kapok:
S ölelő karombul eltűnnek a habok.

Most lelkem fölébred... egy álomból másba:
Fövenyből, iszapból tagjaim kiásva
Jutok zöld mezőre, mely fölött a kék ég
Verőfényes napja fölemelte székét.
Illatoz a pázsit, madárének hallik,
Könnyű lépteimtől még a fű se hajlik,
Lepke módon szállok virágról-virágra:
Kimagyarázhatlan keblem boldogsága!

Testem étherré vált. Repülni akarok,
Lebbenő szárnyaim e két könnyű karok,
S mint füttyös pacsirta, vígan, örömégve
Fúrom fel magamat a kékellő égbe;
Arcomat a tiszta szellő mosogatja,
Kitárva előttem a menny boltozatja,
Én kéjelgve nézem az elhagyott földet,
A hegyek redőit, a bolyhos erdőket.

Még egy perc... az égen elterül egy árnyék,
És én mintha vékony ködfelhőbe’ járnék.
A tüzes nap fénye, melege kihalva!
Őt magát borítja felleg szürke hamva.
Minden arra mutat, hogy kitörni készül
A vihar, - szél támad, előköszöntésül;
Felleg felleget nyom, villámtűzben állok...
Csattan az ég... főm zúg... eltünnek az álmok.

Én megsemmisülve fekszem. Nagysokára,
Sivárló pusztában, melynek nincs határa,
Melyen nincs egy fűszál, vagy egy élő féreg,
Egyedül, éjszaka eszméletre térek.
Soká nyugszom ottan; jól esik pihennem,
Eltünt álmaimat gondolóra vennem:
Mert csak álom volt az mind, istennek hála!
A vihar, a villám, mely engem talála.

Hallgatok, hallgatok csendes-andalogva,
Hallom, mintha lenn a föld szive dobogna,
Egy, kettő... számlálom valahányat dobban,
Mindig sűrüebben, mind közelebb s jobban.
Paripák nyihognak, hadsereg közelget:
Én kelnék az útból, de a föld nem enged;
Fehér lepedőmnek visszaránt a terhe:
Átmegy a nép rajtam: én fekszem leverve.

Mire föltekintek, a teljes hold képe
Nyájasan mosolyg le, ágyamnak elébe,
Vánkosom, mint tajték, szép fehéren dagad,
Hallok női, gyönge, suttogó szavakat.
Kinyújtom karomat... s egy pikkelyes, hideg
Kígyó tekerül rá, mely fülembe sziszeg;
Iszonyodva tépem e szörnyet lefelé,
Küszködöm, kiáltok... s fölébredek belé.

Istenem, istenem, mily jól esik ennyi
Gyötrő álom után végre fölserkenni!

Hosszu az éj, hosszu; messze még a holnap
A sötétbe néző szegény virrasztónak.
Összedúlt párnámon kínosan forgódom:
Nincs erőm alunni, pedig volna módom.
Csend van, és a csendben, tőlem jó-távoldad,
Egy kis óra élénk „pit-pat”-ozást folytat:
Úgy tetszik, szú őröl... s mintha félig asszú
Életfám gyökerén rágódnék az a szú!

Hánykódik az elmém hullámról hullámra.
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon;
Ott van a reménység, s örök rettegéssel
Futja versenyét a kétségbeeséssel!

Látom a reménynek vékony szálán tartott
Villám tündöklésü damokleszi kardot,
Melynek átkos éle nyugatról s keletrül
Egy egész országon húzódik keresztül
S egy egész nemzetnek áldozati nyája,
Egy néptörzsök esik a bárdnak alája.
Elfordulok és a fölserkenést várom,
Míg meggyőződöm, hogy e rémkép... nem álom!

Vérpatakot látok, mindenfelé sokat,
Indúlok keresni fel a forrásokat,
Keresem, keresem rebegő szememmel,
És oh! megnyilt honfi szivekben lelem fel.
Fölkacagok búmban és dühömben sírok
Értetek, zsengéül elesett mártírok!
Szívem fáj. Erősen megtörlöm szememet:
Ébresztem magam, de nem lehet, nem lehet!

Oh zsenge mártírok, hazám vérvirága,
Korán sírba hulló nemes ifjusága,
Kikben egy-egy bölcs vész el s megannyi bajnok,
Kikben a jövendőt öli ádáz zsarnok:
Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?
És derít-e hajnalt a nemzet egére,
Mely sebeitekből kiözönlik, a vér...?
Vagy apákat isten most a fiakban vér?!

Lesz-e nemzet, mely a győzödelmi helyen
Csontjaitok felett oszlopot emeljen,
Ahol majd az anyák, kik még jól ismertek,
Könnyel növesszenek egy virágos kertet;
Ahol a késő kor, e hálás tanitvány,
Emlékezettöket ünneppel ujitván,
Össze-összegyűljön: férfi, nő,... s a gyermek
Olvasni az oszlop betüin kezdjen meg?

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?...
Vagy elszórnak majd az éjszaki vad szelek,
S idegen nép tombol hamvaitok felett?
Vagy nem lesz, aki egy könnyet ejtsen rátok:
Ősi hajlékában ég meg ősz apátok,
S kis testvéreitek, amint térdepelnek,
Martalékul jutnak a játszó fegyvernek?

Mert - jaj, amit látok! - széles e hazában
Dúl fajirtó fegyver, széltiben, hosszában;
Minden bűn az élet, a szívnek verése:
Százszoros halál egy élet büntetése!
Ott az égő falvak, rombadőlt lakások,
A mezetlen inség, a jajkiáltások,
A vadonba elszórt temetetlen testek,
Mikre éh keselyűk, hollók gyülekeztek!

Ott a hitszegő hit, ott a dölyfös ármány
Ámítnak, hazudnak, házrúl-házra járván;
Ott a bűn, ki rég eldobta az álarcot
S az igazság ellen nyiltan visel harcot.
Ott nem szent a tűzhely, sérthető a vendég,
Ott a férfi öl nőt és az erős gyengét...
Ah, szemem elképzik és lelkem legörnyed:
Nem bírja meg a szem, a lélek, e szörnyet.

Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!

De midőn a remény oly igen tünékeny,
A kétségbeesés az én reménységem:
E kettészakított oroszlán kebele
Szebb remények édes mézivel van tele.
Ama szent haragban, mely soha nem számit,
Midőn szórja méltó dühének villámit,
Haragodban bízom és hiszek, óh nemzet,
Hogy ellenid sirja a te sirod nem lesz.

Én hiszem, távol még az idő tenéked
Áldozni Szigetvárt s új Thermopylaeket;
Én hiszek, - gyalázat volna kételkednem -
Kelő nagyságodban és dicsőségedben,
Koszorúkat ide, veszteglő cserágat!
Hősök nemzedéke emelkedik ott:
Hol ily tűz az ifjú, s hol ily ifju a vén,
Nem lehet a nemzet, nem, élve-halott.

(1848)

loadposition szalag}

 

Comments powered by CComment

Kategória: /

Legfrissebb anyagok

Ady Endre - Héja-nász az avaron
Ady Endre - Héja-nász az avaron   Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,Vijjogva, sírva, kergetőzve,Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak,Csattognak az új héja-szárnyak,Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,Valahol az Őszben megállunk,Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk:Egymás husába...
2018-12-09
Ady Endre
Tovább is van mondjam még?
Image
Móra Ferenc - TAMÁS ÚR MAGA MARAD
 TAMÁS ÚR MAGA MARAD Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes...
2018-12-08
Móra Ferenc - (1879 -...
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Régi magyar költők
Régi magyar költők Ó ti kik oly régen s mégsem igen messzetevétek, e nyelv hogy forrásit eressze(háznak idült jégtől így csurran ereszes hanyagolt bányának nyíl tágan eresze). Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,fiatal, ősz fők közt versenybe' kiválni,hamit azok hagytak, magam azt munkálni;de azok neveltje, kik mezejük...
2018-12-07
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Arkádia-féle
Arany János - Arkádia-féle Én is Arkádiában... szt!Magas hangból kezdettem -Engem sem a gólya költött!Nagy dolgokra születtem:Jártam egykor, mint akárki,Négykézláb,S vagyok mostan, mint sokan nemÉp-kézláb. Hagyott volna édesapámGazdaságot kényeként,Megmutatnám... de hiába!Ág is húzza a szegényt:Életében annyifeléProtestál,Hogy ha meghal, csak megáld, deNem...
2018-12-06
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett...
2018-12-05
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme Egyszer volt, hol nem volt, messze északon Fehérmackóföldön, nem messze Mikulás birodalmától, élt egy bájos kis mackó, akit mindenki csak Hógolyónak nevezett, mert éppen olyan fehér és kerek volt, akár egy frissen gyúrt hógolyó.Mondanom sem kell, nem volt nála kedvesebb és szeretetreméltóbb macigyerek...
2018-12-04
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Róza
Róza Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. Ostfiasszonyfa, 1839. május 29. {loadposition szalag}  
2018-12-04
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
Ady Endre - Héja-nász az avaron
Ady Endre - Héja-nász az avaron   Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,Vijjogva, sírva, kergetőzve,Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak,Csattognak az új héja-szárnyak,Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,Valahol az Őszben megállunk,Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk:Egymás husába beletépünkS lehullunk az őszi avaron. {loadposition szalag}
Móra Ferenc - TAMÁS ÚR MAGA MARAD
 TAMÁS ÚR MAGA MARAD Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész, mintha csak a szegény jó kis testvére lelke szállta volna meg.Mégis volt abban valami szívszaggató, mikor az apa sokszor úgy emlegette Matykót a füle hallatára, mintha már régen rozmaringgá meg violává változott volna. Reggeltől estig rendesen a nagy karosszékben ült, és maga elé meredt világtalan szemeivel, de néha odaszólított bennünket magához:- Petykó fiam! Dióbél! Gyertek, vezessetek le a kriptához!A nagy kert füves tisztásán volt a Malajdoki-kripta, föléje szomorúfűz borult, márványköveit befutotta a lonc meg a vadrózsa. Gáspár úr szeretett itt óraszámra elüldögélni és suttogni maga elé, és azt Matykónak hallgatni kellett:- Nos, kis Matykó, unod-e már magad odalent a nagy magánosságban? Látod, látod, rossz kis Matykó, ha a haláloddal meg nem szomorítottál volna, a te kis Petykó testvéred se lett volna ilyen szomorú. De az én szomorúságom elragadt őrá is, és most már senki se tud nevetni a mi házunknál.Lassanként még a beszédet is egészen elfelejtette Gáspár úr. Testét-lelkét megviselte a hazáért való raboskodás, és a hatalmas daliából fáradt aggastyán lett. Sokkal törődöttebbnek látszott Tamás úrnál, és közömbössé vált a világ minden dolga iránt. Beszéltünk neki a tanulmánya­inkról, a vizsgáinkról, amiket a városban tettünk le, de azt vettük észre, hogy hallgat is ránk, nem is. Újságoltuk neki, hogy Kossuth Lajos is kiszabadult már, de arra is csak bólintott egyet. Csak akkor sütött ki a régi lelke az arcára, ha reszkető ujjaival végigcirógatta a Matykó arcát, és kereste bennük a Petykó vonásait.- Szép deli férfi lesz az utolsó Malajdokiból - mosolygott ilyenkor boldogan. - Majd mondják is az emberek, hogy ej, de nagy eső lehetett azon a vidéken, ahol ez a Malajdoki Péter termett.Akaratlanul is fölágaskodtam, de aztán le is kushadtam mindjárt. Hiába, ha engem megláttak az emberek, akkor csak azt mondhatják, hogy ejnye, de nagy szárazság lehetett...
Babits Mihály - Régi magyar költők
Régi magyar költők Ó ti kik oly régen s mégsem igen messzetevétek, e nyelv hogy forrásit eressze(háznak idült jégtől így csurran ereszes hanyagolt bányának nyíl tágan eresze). Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,fiatal, ősz fők közt versenybe' kiválni,hamit azok hagytak, magam azt munkálni;de azok neveltje, kik mezejük aszfalt,kiket e bágyadt kor vergődve magasztalt,vágyón, irigyelve nézek tifelétek.Szellemem a koré, anyagom tiétek,s bárha silány viskót, bárha csupán vázat,magyar égett kővel építem e házat. 1908. ősz {loadposition szalag}
Arany János - Arkádia-féle
Arany János - Arkádia-féle Én is Arkádiában... szt!Magas hangból kezdettem -Engem sem a gólya költött!Nagy dolgokra születtem:Jártam egykor, mint akárki,Négykézláb,S vagyok mostan, mint sokan nemÉp-kézláb. Hagyott volna édesapámGazdaságot kényeként,Megmutatnám... de hiába!Ág is húzza a szegényt:Életében annyifeléProtestál,Hogy ha meghal, csak megáld, deNem testál. Kutyabőröm nem hiányzott,De hibás volt dátuma,Bennem a tens vármegyénekElveszett egy vótuma:Ki tudja, ha e szavazatEl nem vész...?Eh! feledjük, ostobaságAz egész. Volna a sors édesanyám,Nem lennék én heverő;Kebelemen, érzem, érzemMint buzog a tetterő;Nyílna csak tér, - kész bennem azAkarat -Nyílna csak... hogy futtatnám azAgarat! Szenvedéllyel kezdenék nagyGazdaságot tartani;Szőrin lábán... utoljáraMaradna is valami;Megszámlálnám ami bejőS meg’ kimegy;Ez aztán a mulatságosEgyszer-egy. Elpipáznék téli esteKávéházban, névnapon:Koppasztanám a madarat,Ha már meg nem foghatom:Fosztanám a tollat, tudni-Illik a...De amiről szólni sem po...Litika. Közdologban, ahogy illik,Vezetném az ügyeket;Nem esnék oly összejövés,Hogy ne vinnék szerepet;Nem esnék - azt minden emberHiheti -Olyan vásár, sem országos,Sem heti. Pártolnám az irodalmatMinden új év kezdetén;Egyszer, igaz: hanem elégEgy sütésből egy lepény.Kis áldozat a hazáér’Meg nem árt:Megszörözném minden évreA naptárt. Szóval, oly sokat tehetnék,Annyi pálya nyitva áll;Élnék s halnék függetlenűl...Amennyiben rajtam áll.És nem volnék, ami vagyok,Verselő,Magyarosan: kapa-kasza-Kerülő. (1853. jan. 1) loadposition szalag}  
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér
Titi Hajnalka - Kétbalkezes Csalampér Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett csak hulltak szerte szét a játékdarabok. Hej, nagy bánata volt ez szegénykének, hiszen áldott jó szívvel áldotta meg a sors, mindenképpen segíteni szeretett volna a Mikulásnak, de hiába telt múlt az idő, s hiába érkezett meg ebben az évben is a karácsony, meghívót most sem kapott, hogy szükség lenne rá. Szomorúan nézett ki az ablakon, messziről lehetett látni Mikulás házát, hogy megannyi manó és hótündér siet segíteni neki. – Ne szomorkodj, szentem! - szólalt meg az anyukája- Még holnap kaphatsz meghívót!De Csalampér jól tudta, ha ma nem kapott, holnap sem fog. Mikulás mestere a pontosságnak, hiszen mindig mindent megtesz, hogy időben, egy éjszaka alatt kiszállítsa az ajándékokat, késni soha nem szokott. Így van ez a meghívókkal is, csak az arra érdemes manók és tündérek kapják, akárkit nem tűr meg a házában. Bánata egyre csak elhatalmasodott, és elhatározta, muszáj valamit tennie. A tündérekhez nem fordulhatott, hiszen a manókon ők nem segíthetnek, s mivel aztán barátságosabb világot nem talált, bármennyire is keresgélt a Mesevilágrajz könyvében, úgy döntött világgá megy az emberek világába, ha már úgysem élhet manóhoz méltó életet. Így aztán, anélkül hogy anyukája észrevette volna, a zsebébe tett egy tarsoly tündérport, s egy üveg mézillatú manóeledelt, majd az Örök szivárvány kék színű kapuján át lecsúszott, az emberek világába. Csodálatos ez az utazás, akár egy óriás csúszda- gondolta Csalampér- ha ilyen jó a Földön is, soha nem sírom vissza az otthonom! Az ám, de a szivárvány csúszda végén, nem várta egyéb, mint egy hatalmas sárral teli tócsa. Szegény amikor belehuppant, majdnem elsírta magát. Nem adhatom fel ilyen hamar!- biztatta magát, majd felállt és a mellette lévő csatornán felkapaszkodott, és bemászott egy magas épületbe. Remegve próbált elrejtőzni a bútorok között, de alig akadt néhány,...
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme
Titi Hajnalka - Az olvasás öröme Egyszer volt, hol nem volt, messze északon Fehérmackóföldön, nem messze Mikulás birodalmától, élt egy bájos kis mackó, akit mindenki csak Hógolyónak nevezett, mert éppen olyan fehér és kerek volt, akár egy frissen gyúrt hógolyó.Mondanom sem kell, nem volt nála kedvesebb és szeretetreméltóbb macigyerek egész Fehérmackóföldön! Hógolyó nagyon szerette a meséket, fura mód azt képzelte, hogy ha rácsücsül a mesekönyvekre, ő maga is belekerül a mesékbe és átélheti  azokat. Ámde hiába ült a mesekönyvekre, nem történt semmi... Maci mama meg- megmosolyogta kis mackóját, szerette volna ha aprósága vágya beteljesül, de a mesekönyvekből nem bújnak csak úgy elő a mesék, olvasni kell belőlük! Ezért aztán, mivel máshogy nem lehetett segíteni, olvasott is neki minden este egy szép mesét. A betűkön át lépegetni, csak út a mesék világába, az igazi élmény a képzeletben kezdődik. Amikor Hópehely elképzelte a történetet, csodás érzés volt! Valószínűleg ezt hívták, az olvasás örömének! Közeledett a karácsony. Hógolyó nem vágyott semmi másra, csak egy aprócska csodára, ami a mesekönyvből lép elő és szabad szemmel is láthatja. Így aztán- mivel írni és olvasni még nem tudott- gondolatban kérte Mikulást, hogy idén nem kér egyebet, csak egy picike csodát.Mikulás szerencsére a gondolatokból is ért, kiváltképp ha jó gyerekről van szó. Márpedig Hógolyó nagyon jó gyerek volt, s úgy döntött megérdemli azt a kicsike csodát. Sőt, még egy külön meglepetéssel is készült! Fehérmackóföldön minden macigyerek izgatottan várta a Mikulást. Az a nap tele volt varázslattal, mindenki tudta! Tudta ezt Hógolyó is. Akkor ismét rácsücsült a mesekönyvre hitte, hogy Mikulás teljesíti a kívánságát. És láss csodát, úgy is történt! Egy apró erdei tündér lépett ki a könyvből és táncolni kezdett. Hógolyó elbűvölve nézte a régen várt varázslatot. Olyan szép volt! A tündérke mosolygott és belefeledkezve a produkciójába táncolt, és táncolt, mintha csak erről szólna az élet... A tündérek élete biztosan erről is szól, de a macik gyomra, ha korogni kezd, megszűnik a világ és semmi másra nem tudnak figyelni. Márpedig most Hógolyó gyomra kezdett morgolódni! Abban...
Petőfi Sándor - Róza
Róza Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. Ostfiasszonyfa, 1839. május 29. {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés