Grafika
Kedvenc mesejelenetek
Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!
Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú.
Csillogó szemű barna hajú fiúcska volt ő, aki értette az állatok nyelvét, a kövek beszédét, a fák szavát. Könnyed kis szíve minden nap eldobogta neki az egész világot miközben ő naphosszat a patakparton játszott, s ébren szőtte álma fonalából vágyainak arany ruhácskáját.
A hely ahol éldegélt, távolesett a nagyvárosok zajától, csend és nyugalom lengte be az egész völgyet. Semmire sem volt gondja, boldog volt, mígnem egy nap arra ébredt, hogy fáj a szíve. Kétségbeesésében elfutott az Öreg Tölgyhöz hogy segítsen rajta. A Tölgy, aki századok tapasztalatával tekintett le kis barátjára, csendes volt.
–Tudod, – szólalt meg végül a faóriás - Holnapra elmúlik. Holnap már nem fog fájni.
–Soha többé? - kérdezte a kisfiú.
–Az emberi szív a világ nagy talányainak egyike. Annyi bizonyos azonban, hogy hamarosan a fájdalomnak nyoma vész. – válaszolt a bölcs.
A kisfiú átölelte a fát, az öreg kérges óriás pedig többé nem szólalt meg.
Másnap ismét fájdalomra kelt a kisfiú. Elfutott a patakból kinyújtózó kősziklához.
- Hé, szikla! Fáj a szívem. - mondta vékony kis hangján fájdalmasan.
A szikla patakverítékben úszott s lassan mordulva felelt.
- Menj haza, pihenj le, s meglásd, holnapra elmarad a fájdalom.
- Biztos ez? - kérdezte a kisfiú, de választ már nem kapott.
Harmadnap újra hasogató fájdalom gyötörte a fiúcska szívét.
Felmászott a tetőre s a kéménybe kapaszkodva kiáltott a gólyának.
- Jóságos Gólya, segíts nekem! Segíts kérlek, mert rettentően fáj a szívem.
Toll fedte el érzelmeit a hosszúcsőrűnek, de lágy hangján felelt egy utolsót.
- Nyugodj meg kisfiú, holnapra elillan a kín.
A kisfiú tanácstalan volt, s nem értette hű barátai javallásait, és szomorúságuk. Mert bizony oly szomorúak voltak, amilyennek még nem látta egyiküket sem.
Éjjel, nem jött szemére álom. Pirinyó kis hálósapkájában kilopakodott a sötétségben szunnyadó kertbe. Fent a háztetőn a gólya aludt. Nesztelenül felkapaszkodott hozzá a kéményen, a cserepeken finom léptekkel odalibbent és megölelte a madarat. Később a kisfiú kisettenkedett a patakhoz, és a csobogások lágy zenéjébe olvadva, a követ is megsimogatta. Aztán a Tölgyfához simult, és selymes puha arcocskája egy darabon feloldotta a rücskös öreg cserepes vázat, s ott tükörsima lett a fa.
Eztán hazament és aludt.
Másnap ifjúként ébredt a fátyolos szemű barna hajú fiú, s többé nem fájt a szíve.
A csillogó szemű barna hajú fiúcskának pedig nyoma veszett.
Mindennek több évtizede már.
Ezerszer üzent utána a völgy minden lakója. Felkérték a szelet, hogy fújjon végig a világon, süvítsen be messzi tájakat, visítva vigye hírét a kisfiúnak. Követnek küldték az illatokat, hogy szökjenek be minden otthonba, minden emberi orrba, hátha rálelnek a fiúra. Futárnak az ismerős hangokat, hogy zengjék be a világ minden mélységét és magasságát, keresve az eltűnt gyermeket.
Bizony ezerszer üzentek a völgylakók, kivéve hármat. Három némává lett barátot, kik egyszer látták a jövőt, s hallgataggá lettek mindörökre.
Ők sohasem üzentek.
A Tölgy helyén ma csak egy korhadt csonk van csupán. A kő meghasadt, s hagyta, hogy ölelő patakja teljesen elkoptassa. A Gólya pedig felemelkedett a magasba, s többé nem ereszkedett alá.
Olykor, ha nem tudok nyugovóra térni, kimegyek a kertbe. Ilyenkor hallom a szelet hogy nem pihen. Csak fú, csak fú minduntalan. Tán egy pillanatra illatot is érzek, és hallok távoli pajtás hangokat, ám hiába állok csukott szemmel a hold ragyogta horizont alatt, bizony a szívem nem fáj, s nem lesz könnyebb. Súlyosan dobog bennem, ám dobbanása már rég más világról mesél. Ilyenkor csalódottan kullogok vissza ágyamba, s párnámat némán gyűröm öreg cserepessé lett arcom alá.
Így alszom el.
De holnap.
Holnap talán, majd megint kimegyek…
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/
Hozzászólások