A vadrózsa és a jó tündér

Egyszer egy tündér szállt le egy erdei kis tó mellé hogy megpihenjen, és a tó tükrében felidézze a világ minden szépségét. Letelepedett egy mohacsomóra, s pompázatos bűbájt lehelt a tó tükrére. Minden mi gyönyörűséget látott valaha, az most díszes bűvöletté elevenedett meg, s ott ékeskedett a víz felett. 

Hírtelen azonban meglátott egy vadrózsát, melynek tükörképe nem képzeletéből nőtt elő a vízfelszínen. A rózsa a tó partján nyújtózott az égbolt felé, s tükörképét a tónak ajándékozta minden egyes nap. A tündér odaszökellt, s megszólította a virágot.

- Hé, te vadrózsa! Gyönyörűséged átáztatta emlékeimet. Mi a titkod, hogy ily csodálatos vagy?

A rózsa meglebbentette szirmait majd így szólt:

- Titkom rózsaságomban rejlik. Amíg rózsa vagyok, szép vagy. S szépségem által tiszta maradhatok, érjen bármiféle porvihar én engemet. Nem tévedtél hát tündér! Én valóban gyönyörűséges vagyok.

A tündér nézte a növényt, majd fuvallásával újfent képet varázsolt a tóra, megidézve a jövőt egy pillanatra. A Rózsa láthatta magát elhervadva, egészen csúffá foszolva.

- Ó, jaj! Ez nem lehet! – kiáltott fel keservesen.

- Hamarosan, - szólt a tündér bársonyos hangon- eljönnek az őszi csípős szelek, s addig facsarnak téged, mígnem elmarják szépségedet. Szirmaidat az öreg Nemere fogja majd felkapni és az égbe vinni sebesen, mely felé egész életedben kapaszkodtál.

- Hát most mit tegyek, én árva? Kérlek, segíts nekem jó tündér! –esett kétségbe a rózsa.

- Hát nem azt mondtad, hogy titkod rózsaságodban rejlik? Én sem mutattam neked mást, csakis saját magadat. – szólt a tündér, de a rózsa közbevágott.

- Akkor is segíts nekem, követelem!

A hófehér tündér hosszasan gondolkodott, majd így szólt:

- Ősszel visszatérek, s ha akkor is más testben kívánod folytatni léted, akkor hát átváltoztatlak, s úgy élhetsz tovább.

Azzal szökkent egyet, s már ott sem volt a tündér.

Teltek múltak a napok, a rózsa gyötrődve próbálta kitalálni, hogy mivé is változzon majdan.

A távolban magasodott egy fa. Odakiáltott hozzá.

- Hahó! Hahó fa, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó fának lenni?

- Nincs ehhez fogható, bár más még nem voltam - kiáltott vissza a fa.

- Boldog vagy? - érdeklődött a rózsa.

- Boldog! Felelt a fa.

- Nem félsz semmitől? Faggatta tovább visszhangzó kiáltással a rózsa.

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem vág ki időm előtt az ember.

- Hmm. Az ember? - kérdezte ezt már egész elcsendesedve a rózsa.

Másnap egy színpompás madár röpült el felette.

- Hahó! Hahó madár, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó madárnak lenni?

- Csodás, és felemelő, bár más még nem voltam - kurjantott vissza a madár.

- Boldog vagy? - érdeklődött őnála is a rózsa.

- Boldog én! - felelt a tollas röpködve a rózsa felett.

- Semmitől sem félsz?

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem fog be az ember, s nem zár kalitkába.

- De ki az az ember? - kiáltott kérdően a rózsa, de addigra a madár már tovaszállott.

Néhány nap múlásával a tó túloldalára jött inni a farkas.

- Hahó! Hahó farkas, én szólítalak a vadrózsa. Mond meg nekem, jó farkasnak lenni?

- Nagyszerű, bár más még nem voltam - vonyított vissza az ordas.

- És, boldog vagy? - kérdezett tovább az egyre gyengülő rózsa.

- De még mennyire!

- Semmitől sem félsz?

- Semmitől, mindösszesen azt remélem, hogy nem végzem emberi botok sújtása által falra szegezve.

- Várj, ne siess még! - kiáltott a szomját eloltott állat után a rózsa, de az már bent járt a sűrűben.

Hamar múltak az indiánnyár langyos napjai, s az ősz hírét már meghozták a fentről alábicskázó levelek susogásai. A vadrózsa egyre gyengébb lett, ragyogása megfakult, s félve gondolt a tündér után.

Egy reggel, mikor zúzmara fátyol ereszkedett a vidékre, megjelent a tündér a rózsa előtt.

- Szólj hát vadrózsa, akarsz e más formában létet magadnak? De vigyázz! –figyelmeztette a tündér a hervadozó virágot. -A szép, a jó akkor válik örökké, ha az emlékekben születik újjá, s beteljesíti végzetét. Ha rózsa léteddel elmúlásod választod, a tó tükrében, bűbájos idézésemben, örökkön a legfényesebb pompában ragyogsz majd. Ha viszont az idegen bőrbe bújt földi létet, sohasem látunk többé tégedet varázslatos rózsaként.

- Kedves jó tündér! - szólt a vadrózsa - Ha megmarad tisztaságom, én örökké szép maradok. Szépen, s tisztán pedig örökké ragyoghatok. Add hát oda ígéreted, változtass át, s ne hozzál felettem ítéletet.

A tündér kissé csalódottan nézett a rózsára.

–Jól van, halljuk hát kívánalmad. Mond, s többé rózsa hited sohase valljad!

- Nem ismerhetem a világot, gyökerem e fölhöz láncolta egész életem. De mégis úgy döntöttem, hogy emberré kívánok válni. Emberként nem lesz senki, kitől félnem kellene.

Tégy hát csodát, ne tétovázz!

A jó tündér arcára fagyott ezerévnyi csodálkozás és rémület, s káprázattal a vadrózsát emberré teremtette.

- Menj hát emberré lett vadrózsa. – mondta dolga végeztével a jó tündér. - Menj, s amíg tiszta maradsz, nem kopik ifjúságod, örökkön létezel. Ám minden egyes tisztátalan pillanattal újabb hajszálad veszi fel a friss hó színét, s lesz arcod egyre barázdásabb, mint a frissen ekézett szántóföld.

Azzal elillant a tündér, s az ifjú ember pedig elballagott.

Sok-sok esztendő elteltével egy tündér szállt le egy erdei kis tó mellé hogy megpihenjen, és a tó tükrében felidézze a világ minden szépségét.

Ahogy egy mohacsomóra kuporodott, megpillantott a távolban egy gomolygó füstcsóvát. Kíváncsian reppent a füst irányába, hisz itt e vidéken ilyet nem szokott látni. A távolban egy fakunyhó kéménye eregette a füstjét. A jó tündér az ablakhoz suhant, s betekintett.

Bent egy csoszogó remegő kezű öregembert látott. Ősz haja, mint a szűz hó lágyan omlott mélyen barázdált arcára, mely úgy festett, mint a frissen ekézett szántóföld. Az öreg pont a tűzre rakott. Hasogatva hevert a fa egy kosárban, s minden egyes husáng után mit tűzre vetett, görnyedten kapott levegő után. A sarokban, kalitkában egy némává lett madár ült, az ágy felett lenyúzott, hosszú sávokban megkopott farkas irha ölelte a falat.

A jó tündér visszaröppent a tópartra ahol elkerítve egy kis kóró tört ki a földből, azon a helyen ahol egykoron a rózsa élt.

A tündér hosszasan nézte a kis kórót, majd megsimogatta, s elillant a messziségbe örökre.

Másnap reggel az öregember, mint minden nap kivánszorgott a tópartra s meglocsolta a kórót. Leült, s hosszasan nézte a tó tükrét. Ott ült egész álló nap, és egész éjjel. Ott ült másnap, harmadnap és negyednap. Ott ült aranyokker virradatokkor, s ott ült bíborvörös alkonyatokkor. Ott ült, mígnem beköszöntött az ősz, s egy csípős reggelen, megérkezett az öreg Nemere, s ezernyi rózsaszirommal suhant tova sebesen az égbolt felé.