Hugh Lofting: Doktor Dolittle és az állatok

A majomhíd

Ermintrude királyné még soha életében nem látta férjét olyan haragosnak, mint ezen az éjszakán. Fogát csikorgatta dühében. Mindenkit leszamarazott. A palota macskájához hozzá­vág­ta a fogkeféjét. Hálóingben szaladgált fel-le, felkeltette egész hadseregét, és elszalajtotta őket az őserdőbe a doktor után, hogy fogják el. Aztán keresésükre küldte összes szolgáját, még a szakácsokat, a kertészeket, a borbélyt meg Bumpo herceg nevelőjét is. Még a király­nénak is, aki pedig fáradt volt, mert egész este szűk cipőben táncolt, össze kellett szedelőz­ködnie, hogy segítsen a katonáknak a keresésben.

Ezalatt a doktor és állatai teljes erejükből szaladtak az őserdőn át a majmok országa felé.

Göb-Göb rövid lábaival hamar elfáradt, és a doktornak kellett őt a karjaiban vinni, ami nem volt könnyű dolog, ha meggondoljuk, hogy ő vitte az utazóládákat meg a kézitáskát is.

Jolliginki királya azt gondolta, hogy katonáinak könnyű lesz elfogni a menekülőket, mert a doktor idegen ezen a földön, és nem fogja megtalálni a legjobb utat. De tévedett, mert a majom, Csi-Csi ismert minden ösvényt az őserdőben, még sokkal jobban, mint a király emberei. És az erdő legsűrűbb részén át vezette a doktort meg az állatokat, olyan sűrűségen át, ahol addig soha ember meg nem fordult, s aztán elrejtette őket egy nagy, odvas fában, magas sziklák között.

- Okosabb lesz, ha itt várunk - mondta Csi-Csi -, amíg a katonák visszamennek lefeküdni. Akkor aztán elindulhatunk, egyenesen a majmok országa felé.

Így hát egész éjszaka a fa odvában várakoztak.

Hallották, ahogy körülöttük az őserdőben a király emberei csörtetnek fel-le, keresik őket, és beszélnek egymáshoz. Mégis teljes biztonságban voltak, mert rejtekhelyüket az egy Csi-Csin kívül senki sem ismerte, még a többi majom sem.

Végre, amikor a napfény már kezdett áttörni a fák levelei közt, Ermintrude királyné hangját hallották, aki nagy álmosan azt mondta, hogy a további keresésnek semmi értelme, okosabb, ha hazamennek, és alszanak egyet.

Amint valamennyi katona hazatakarodott, Csi-Csi előhozta a doktort és kis barátait a rejtekhelyről, és elindultak a majmok országa felé.

Hosszú-hosszú utazás volt, bizony sokszor nagyon elfáradtak, különösen Göb-Göb. De ha sírni kezdett, kókusztejet adtak neki, attól megvigasztalódott, mert nagyon szerette.

Enni-, innivalójuk mindig volt bőven, mert Polinézia meg Csi-Csi minden ehető növényt és gyümölcsöt ismert, ami csak az őserdőben nő, és azt is tudták, hogy hol találnak datolyát, fügét, édesgyökeret meg vaddiót. Ha szomjasak voltak, vadnarancs levéből limonádét csinál­tak, és az italt vadmézzel édesítették, amit viszont a vadméhek fészkéből, fák üregeiből szedtek. Akárkinek akármi volt is a kívánsága, Csi-Csi meg Polinézia mindig megszerezte, vagy legalább valami hasonlót hozott. Még dohányt is kerítettek a doktor számára, amikor egy szép napon elfogyott a hazai készlet, és pipázni szeretett volna.

Éjszaka rendesen nagy pálmalevelekből készített sátrakban aludtak, szárított fűből vetett puha fekhelyeken. És idővel hozzászoktak a gyalogláshoz, nem is fáradtak már el olyan gyorsan, és nagyon élvezték a szép vándoréletet.

Mégis mindig nagyon örültek, amikor eljött az este, és vele a pihenés ideje. Ilyenkor a doktor letört ágacskákból tüzet rakott, valamennyien köré telepedtek, és miután elfogyasztották a vacsorát, Polinézia a tengerről énekelt, vagy Csi-Csi csodálatos történeteket mesélt az őserdőről.

Csi-Csi nagyon sok érdekes történetet tudott. A majmoknak ugyan nem volt írott történelmük, amíg a doktor el nem jött, és le nem írta számukra, de minden nevezetes esemény emléke fennmaradt náluk, mert elbeszélték gyermekeiknek. Csi-Csi sok olyan mesét tudott, amelyet még a nagyanyjától hallott, réges-régi, még özönvíz előtti történeteket, azokból az időkből, amikor az emberek még medvebőrt viseltek, a hegyoldalak barlangjaiban laktak, és nyersen ették a húst, mert főzni nem tudtak, hiszen még sohasem láttak tüzet. És beszélt nekik a nagy mammutokról és az óriási őshüllőkről, amelyek olyan hosszúak voltak, mint ma egy vonat; a hegytetőkön át vándorolgattak, s ha megéheztek, lecsipkedték egy-egy fa lombkoronáját.

Sokszor úgy belemélyedtek ezeknek az érdekes dolgoknak a hallgatásába, hogy a történet végén észrevették: kialudt a tüzük. Ilyenkor el kellett menni újra ágakat gyűjteni, hogy új tüzet gyújthassanak.

Igen, de amikor a király hadserege azzal a hírrel tért haza, hogy nem találta meg a szökevénye­ket, a király visszakergette őket az őserdőbe, azzal a paranccsal, hogy csak kutassanak tovább, és ne merjenek hazajönni, míg a doktort és állatait el nem fogták. Így hát az egész idő alatt, amíg a doktor és kis barátai a majmok országa felé utaztak, és teljes biztonságban hitték magukat, állandóan ott voltak a hátuk mögött az üldözők, a király emberei.

Ha Csi-Csi ezt tudta volna, biztosan megint elbújtatta volna az egész társaságot - de hát nem tudta.

Csi-Csi egy napon felmászott egy magas sziklára, hogy a fák koronája felett körülnézzen. Amikor visszajött, kijelentette, hogy már nagyon közel jutottak a majmok országához, s rövidesen odaérkeznek.

S csakugyan, már aznap este találkoztak Csi-Csi egyik unokatestvérével meg egész sereg más majommal, akiket még nem ért utol a szörnyű betegség. Ágakon ültek, vagy a farkuknál fogva himbálóztak, s reájuk vártak. Amikor látták, hogy a híres doktor valóban eljött, örömükben óriási lármát csaptak, éljeneztek, pálmaleveleket lobogtattak, és leugráltak az ágakról, hogy vendégüket üdvözöljék.

Nem engedték, hogy maga cipekedjék tovább is az útiládával, elvették a kézitáskát is, sőt egyikük a jobban megtermett majmok közül még Göb-Göböt is felvette, aki megint elfáradt. Aztán két majom előrerohant, hogy közölje beteg társaival: a híres Dolittle doktor végre mégis megérkezett! Hanem a király emberei, akik még egyre nyomukban voltak, szintén meghallották a majmok üdvrivalgását. Ebből végre megtudták, hogy merre van a doktor, és utánairamodtak, hogy elcsípjék.

Az a nagy majom, amelyik Göb-Göböt cipelte, lassabban jött, mint a többiek, és el is maradt egy kicsit, ő látta meg elsőnek az üldözők csapatának kapitányát, amint lopódzik a fák közt. Rögtön a doktor után szaladt, és rászólt, hogy fusson.

Valamennyien szaladni kezdtek, sebesebben, mint valaha is életükben. A király emberei pedig szintén szaladtak, de leggyorsabb közülük mégis a kapitány volt.

És ekkor a doktor futás közben elejtette az orvosságos táskáját, megbotlott benne, és egész hosszában elterült. A kapitány most már biztosra vette, hogy megfogja a doktort.

Hanem arra nem gondolt a kapitány, hogy bár a haja nagyon rövid, a füle annál hosszabb. Amikor éppen előreugrott, hogy rávesse magát a doktorra, és elfogja, a bal füle beleakadt egy ágba, mire az egész hadseregnek meg kellett állnia, hogy segítségére siessen.

Ezalatt persze a doktor is feltápászkodott, és újra kezdődött az eszeveszett rohanás.

Csi-Csi közben egyre kiáltozott:

- Kitartás! Kitartás! Már nincs messze!

Mielőtt azonban elérhették volna a majmok országát, meg kellett állniuk egy mély szakadéknál, amelynek fenekén folyó folyt. Ez volt a határ Jolliginki és a majmok országa között - és a majmok birodalma a túlsó parton terült el.

Dzsip, a kutya lepillantott a mély-mély szakadékba, és így szólt:

- Ejha! Hát itt hogyan jutunk keresztül?

- Istenem, istenem! - nyöszörgött Göb-Göb. - A király emberei már a sarkunkban vannak, nézzétek csak! Jaj, bizony még mindnyájunkat visszavisznek a börtönbe!

És sírva fakadt.

Ekkor a nagy majom, amelyik idáig a malacot cipelte, most ledobta a földre, és odakiáltott a többi majomnak:

- Gyerekek, hidat! Gyorsan! Csináljunk hidat! Csak egy perc időnk van! Kiszabadították a kapitányt, az meg fut, akár a szarvas! Hidat! Hidat! Szaporán!

A doktor el nem tudta gondolni, hogy vajon miből akarnak a majmok ilyen gyorsan hidat építeni, és körülnézett, nem lát-e valahol elrejtett deszkákat.

És mire visszapillantott a szakadékra, már ott volt készen a híd, csupa élő majomból. Mialatt hátat fordított nekik, a majmok gyorsan, mint a villám, kezüket-lábukat fogva hidat csináltak. A nagy majom rákiáltott a doktorra:

- Menjen át rajta! Menjenek át valamennyien! Siessetek!

Göb-Göb egy kicsit félt, hogy ilyen keskeny hídon kellett átmennie ilyen szédítő mélység felett, de azért átjutott ő is meg a többiek is. John Dolittle volt a sorban az utolsó. És éppen abban a pillanatban, amikor lábát a túlsó partra tette, a király emberei futva a szakadék szélére érkeztek.

Rázták az öklüket és üvöltöttek dühükben, mert látták, hogy elkéstek. A doktor és útitársai már biztonságban voltak a majmok országában, a túlsó parton.

Ekkor Csi-Csi a doktorhoz fordult, és így szólt:

- Sok nagy kutató és fehér szakállas természettudós hetekig rejtőzködött az őserdőben, hogy meglássa, hogyan csinálják a majmok ezt a trükköt. De mi sohasem mutattuk meg idáig fehér embernek. Te vagy az első, aki megláthatta a híres majomhidat.

Ennek a doktor nagyon örült.