Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

H. C. Andersen - A lidércek a városban

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A lidércek a városban vannak

Élt egyszer egy ember, aki valamikor sok új mesét tudott, de mind kiröppent a fejéből. A mese tündére, aki csak akkor látogatja meg az embereket, amikor kedve van hozzá, elmaradt tőle, és többé nem kopogtatott az ajtaján. Vajon mért hagyta cserben?

 Igaz, hogy a mesetudó ember se gondolt rá vagy egy esztendeig, nem is várta kopogtatását; a tündér talán azért késett, mert kinn a világban háború pusztított, az emberek hajlékaiba pedig beköltözött a szomorúság és az ínség, a háború két kísérő társa.

A gólyák meg a fecskék megtértek hosszú útjukról, nem is gondolva a veszedelemmel, de itthon hiába keresték régi fészküket: tűz pusztította el őket a házakkal együtt; düledező kerítéseket, megperzselt sövényeket láttak mindenfelé, a régi sírokon az ellenség paripái tipródtak. Kemény, sötét idők voltak, de minden rossznak vége szakad egyszer.

Vége szakadt ennek is, hanem a mese tündére még mindig nem kopogtatott, híre-nyoma sem volt.

- Talán meghalt vagy eltűnt, mint annyi mindenki - vélte a hajdani mesetudó. Pedig a mese tündére nem hal meg soha.

Eltelt egy egész hosszú esztendő, s az ember már nagyon vágyódott a tündér után.

- Látom-e még valaha, bekopogtat-e még egyszer hozzám? - tűnődött. Élénken maga előtt látta sokféle alakját, amelyben valamikor megjelent előtte. Egyszer ifjú lány képében látogatta meg; szép volt, mint maga a tavasz, fején szagosmüge koszorú, zsenge bükkfaág a kezében; úgy tündöklött a szeme, mint a mély erdei tó a napsütésben. Máskor házaló képében kopogtatott be hozzá, kinyitotta ládikáját, meglengette sok selyempántlikáját, amelyekre verssorokat, feliratokat hímzett örök emlékül. De a legszebb mégis akkor volt, amikor ezüst hajú öreganyó képében látogatta meg; kedves arca volt, okosan fénylő, nagy szeme. Ilyenkor mondta a legszebb meséket a rég letűnt időkről, amikor még aranyrokkán fonogattak a királykisasszonyok, és sárkányok meg hétfejű szörnyek őrizték a kincseket. Félelmes volt hallgatni, mégis szórakoztató, hiszen olyan sok idő múlt már el azóta!

- Örökre elhagyott volna? - töprengett az ember.

Ahogy ott ült, az jutott eszébe, hogy hátha csak bújócskát játszik a mesetündér, mint a régi szép mesék királykisasszonya, s azt várja, hogy megkeressék. Aztán, ha megtalálták, új pompájában tündöklik fel, még szebb lesz, mint azelőtt volt.

- Ki tudja, lehet, hogy éppen azon a kútkávára dobott szalmaszálon lebeg láthatatlanul. Csak óvatosan, óvatosan! Talán egy száraz virágba bújt bele, amely ott fonnyadozik valamelyik vaskos kötetben a polcon.

Aztán az ablakpárkányon nyíló virágokhoz lépett; talán abba az aranysárga szegélyű, vörös tulipánba rejtőzött a mese tündére, talán a harmatos rózsába vagy a fénylő szirmú kaméliába. De csak a napsugár bujkált a szirmok között, a mese nem volt sehol.

- Talán mégis itt járt s kopogtatott, de ki hallgatott rá, ki gondolt rá azokban az időkben? Az emberek csüggedten, nehéz szívvel, szinte haraggal fogadták a tavaszi napsütést, a madáréneket, az egész zsendülő, boldog természetet; megbénultak a nyelvek, elhallgattak az üde hangú, régi népdalok, eltemették azokat is olyan sok mindennel együtt, ami kedves volt a szívnek. Talán kopogtatott a mese tündére, csak nem hallotta senki, nem fogadta istenhozottal senki, hát visszafordult, és nem jött el soha többé.

- Én elmegyek és megkeresem. Kinn a mezőn. Kinn az erdőben, a tenger fövenyes partján.


Messze, túl a városon, piros téglafalú, csipkés ormú, ódon udvarház áll; tornyán zászlót lenget a szél. A finom rajzú bükklevelek között fülemüle csattog, nézi a kert virágzó almafáit, s azt hiszi, rózsa nyílik a kertben. A verőfényes nyári napokon szorgalmasak itt a méhek, zöngve rajzanak királynőjük körül. Az őszi szél szilaj vadászatokról tud mesét, nemzedékek hosszú soráról, erdei falevelekről, amelyek mind, mind leperegnek. Karácsony táján vadhattyúk éneke hallik a messzi tengerről, benn a régi udvarházban pedig dalokra, mondákra áhítozik az ember a kandalló tüze körül.

Lenn a kert sűrűjében, ahol az öreg gesztenyefasor borít félhomályt az útra, ott bolyongott az ember, aki a mese tündérét kereste; itt súgta egyszer fülébe a szél a mesét Waldemar Daaról és leányairól. Az egyik tölgyfában lakó tündér, aki a mese anyja volt, itt mondta el neki az öreg tölgy utolsó álmát. A kertnek ebben a régi zugában nagyanyáink idejében még nyírott sövények zöldelltek, most már csak páfrány és vadcsalán buja bokrai; sűrűjük elborította a hajdani kőszobrok hányódó darabjait. A szobrok arcát, szemét benőtte a moha, de azért éppen olyan jól láttak, mint azelőtt, nem úgy, mint az ember, aki a mese tündérét kereste, de nem látta sehol. Hol volt a mese?

Az öreg fák fölött sereggel szálldostak a varjak, és lekiáltottak az embereknek: - Kotródj! Kotródj!

Az ember kilépett a kertből, átment a sáncárok hídján, s egy kis égerliget közepén találta magát. Hatszögletű házikó állt a bokrok között, mellette baromfiudvar. Öregasszony üldögélt a kicsi házban, az aprójószág őrizője; tojáskoruk óta ismerte a gondjaira bízott csirkéket, kacsákat. De nem őt kereste az ember, nem ő volt a mese tündére.

Túl a házikón galagonyával meg aranyesővel benőtt domb emelkedik; a dombon egy régi sírkő áll; sok-sok esztendővel ezelőtt vitték oda a közeli városka temetőjéből. A város érdemes tanácsosának emlékére állították. Felesége és öt leánya állta körül a tanácsost; kezüket tördelve, nyakfodros ruhában, persze talpig kőből. Ha az ember sokáig nézi a sírkövet, különös gondolatai támadnak, a gondolatok aztán életre keltik a követ, s az megszólal: mesét mond a letűnt időkről. Legalábbis úgy hitte az ember, aki a mesét kereste. Amikor odaért a sírkőhöz, éppen egy pillangó szállt rá. Fellibbent a levegőbe, aztán újra megpihent a régi sírkövön, mintha figyelmeztetni akarta volna az embert, nézze meg, mi nő a sírkő tövében. Négylevelű lóhere, éppen hét szál egymás mellett. Eljön a szerencse, már itt is van! Az ember letépte a lóheréket, és a zsebébe rejtette. A szerencse ér annyit, mint egy halom pénz, de egy szép új mese még többet érne, gondolta az ember. Hanem a mese tündérét nem találta.

Pirosan hanyatlott a nap óriási korongja, pára úszott a tocsogós rét fölött; a láp asszonya kotyvasztott a mélyben.

Késő este az ember, aki a mesét kereste, egyedül álldogált a szobájában, elnézett a kertek, mezők, ingoványok fölött, ki a tengerpartra; ragyogott a telihold, köd ülte meg a rétet, mintha nagy tó hullámzott volna a helyén; az is volt ott valamikor, úgy szól a monda. A hajdani tó most kilépett a monda világából, és megmutatta magát a holdfényben.

Ahogy ott állt tűnődve az ablak előtt, egyszer csak nagy erővel hozzácsapódott valami az üveghez. Madár volt? Denevér vagy éji bagoly? Azokat ugyan nem bocsátja be, hiába verik az ablakot. De hirtelen magától kicsapódott az ablaktábla, és egy öregasszony nézett be a szobába.

- Mit óhajt? - kérdezte tőle az ember. - Kihez van szerencsém? És hogy kapaszkodott fel az emeleti ablakba? Talán létrán?

- A zsebedben négylevelű lóhere van! - mondta az öregasszony. - Nem is egy, de hét szál, köztük egy hatlevelű.

- Ki vagy te? - ámult el az ember.

- A láp asszonya vagyok - felelte az öregasszony. - A láp asszonya, aki szakadatlan kotyvaszt. Ott voltam, amikor letépted a hét szál lóherét. Nagy munkában voltam az előbb is: hordót ütöttem csapra, de egy haszontalan kis lápi manó huncutságból kirántotta a csapot a hordóból, és felhajította ide, az udvarházba. Éppen a te ablakodhoz vágódott. Most kifut a sör a hordómból, gondolhatod, mennyire bosszankodom.

- Mesélj még! - kérte az ember.

- Várj egy kicsit! Most más dolgom van! Majd visszajövök! - felelte a láp asszonya, azzal eltűnt.

A meseváró ember már éppen be akarta csukni az ablakot, amikor az asszony újra megjelent.

- No, elintéztem, amit akartam. De a söri holnap újra kell főznöm, hacsak nem lesz időváltozás. Mit akarsz kérdezni tőlem? Visszajöttem, ahogy ígértem, mert én mindig betartom a szavamat. Te különben is a szerencse fia vagy: hét szál lóhere van a zsebedben, hat négylevelű meg egy hatlevelű. Olyan érdemrendek ezek, amelyek árokparton nőnek, mégsem találja meg őket akárki. No, hát kérdezz! Ne állj itt úgy, mint aki kettőt se tud szólni, mert sietnem kell a hordómhoz a csappal!

Az ember akkor a mese tündéréről kezdte faggatni, megkérdezte, nem látta-e útközben.

- Ó, telhetetlen! - kiáltotta a láp asszonya. - Hát nem volt még elég a meséből? Azt hittem, a legtöbb ember már torkig van vele. Más tennivaló, más hallgatnivaló is van a világon. Már a gyerekek is kinőttek a meséből. Adj egy szivart a kisfiúnak, új krinolint a leánykának, jobban örül neki, mint a mesének. Mesét hallgatni! Biztosan van más dolguk is az embereknek, sokkal fontosabb dolguk!

- Honnan tudod? - kérdezte az ember. - Mit tudsz a világról? Hiszen te csak békákat meg lidérceket látsz odalenn az ingoványban!

- A lidérceket messze elkerüld! - intette az asszony. - Kiszabadultak! Megszöktek a lápról! Róluk majd beszélünk. Gyere el hozzám a lápra, most oda kell sietnem, mert mindig szükség van rám; gyere el, majd elmondok neked mindent. De siess, oda kell érned, amíg frissek és zöldek a négylevelű lóheréid, amíg az égen jár a hold.

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna.

A toronyban tizenkettőt vert az óra. Még el se kondult a tizenkettedik, az ember, aki a mesét kereste, átsietett az udvaron, a kerten, s megállt a tocsogós rét szélén. A köd már felszakadt, nem kotyvasztott már a láp asszonya.

- Ugyan soká értél ide! - fogadta a láp asszonya. - A boszorkányféle sebesebben jár, mint az ember, s én nagyon örülök, hogy boszorkányfélének születtem.

- Miről akarsz beszélni? - sürgette az ember. - Talán a meséről tudsz valamit?

- Még mindig arról faggatsz?! - kiáltott rá az asszony. - Vagy talán a jövő költészetéről tudsz valamit?

- Ne kívánj olyan sokat, mert akkor nem mondok semmit! - utasította rendre a láp asszonya. - Másra se gondolsz, mint a mesére, mintha bizony egyéb nem is volna a világon.


A láp asszonya végül mégiscsak mesélni kezdett:

- Nagy nap volt tegnap itt kinn a lápon. Keresztelőt tartottak. Lidércgyerekek születtek, méghozzá tizenkettő, abból a fajtából, amelyik, ha akarja, ember képében is megjelenhet, és úgy jöhet-mehet, parancsolhat az emberek között, mint az igazi ember. Nagy esemény ez a lápon, táncra kerekedik valamennyi lidérc úrfi meg lidérc kisasszony, mint kicsiny lámpások imbolyognak a láp meg a rét fölött. Mert kisasszonyok is vannak köztük, csak nem beszélünk róla. Én itt ültem a szekrényemen, s rengettem az ölemben a tizenkét kis újszülött lidércgyereket. Úgy világítottak, mint a szentjánosbogarak, már ugrándozni kezdtek és nőttön-nőttek; fertályóra múlva már akkora volt mindegyik, mint az apja vagy a nagybátyja. A lidércek népének ősi joga és kiváltsága, hogy amikor olyan a hold állása, mint tegnap volt, és úgy fúj a szél, mint tegnap fújt, minden lidérc, aki abban az órában születik, emberré lehet, és egy álló esztendeig élhet ezzel a kiváltságával. Bejárhatja az országot, még a világot is, ha ugyan nem fél, hogy a tengerbe esik, vagy eloltja egy erős szélvihar. Belebújhat egy igazi emberbe is, beszélhet, mozoghat benne ahogy kedve tartja. Felölthet akármilyen alakot, férfiét vagy nőét, és annak természete szerint cselekedhet, de a tulajdon lényéhez hívnek kell maradnia, mert csak úgy hajthatja végre azt, amit akar. Egy esztendő alatt háromszázhatvanöt embert kell a rossz útra vezetnie, eltérítenie a jó és igaz útról, s mindezt nagy hozzáértéssel. Ha ez sikerül neki, olyan sokra viszi, amilyenre lidérc viheti: kengyelfutó lehet az ördög hintaja előtt, izzópiros lángruhát viselhet, és tüzet okádhat, amikor kedve tartja. Egyszerű lidérc hiába áhítozik ilyen kiváltságra. De sok veszedelem és megpróbáltatás vár ám a nagyravágyó lidércre, aki vállalja ezt a küldetést! Mert ha egy embernek kinyílik a szeme, és észreveszi, hogy lidérccel van dolga, ráfújhat és kiolthatja, s akkor vége a kalandozásnak, mehet vissza a lidérc az ingoványba. Megesik az is, hogy az esztendő letelte előtt honvágya támad az emberek közt járó lidércnek, visszakívánkozik családja körébe, s maga leplezi le magát. Az ilyennek az a büntetése, hogy zavaros lesz a fénye, csak pislákol, soha többé nem éghet tiszta fénnyel. Ha pedig az esztendő leteltéig nem tud háromszázhatvanöt embert letéríteni az igaz útról, elfordítani mindentől, ami jó és igaz, vezeklésül korhadt fába kell bújnia, s ott világítania mozdulatlanul; egy izgő-mozgó lidércet aligha érhet nagyobb büntetés. Én mindezt tudom, meg is mondtam a tizenkét újszülött lídércnek, akiket az ölemben ringattam, s azok majd kiugrottak a bőrükből örömükben. Figyelmeztettem őket, hogy okosabban tennék, ha lemondanának a ritka kiváltságról, és veszteg maradnának, de az ifjú lidércek hallani se akartak erről; már látták magukat izzópiros ruhában az ördög hintaja előtt, amint lángot okádnak.

- Maradjatok köztünk! - intette őket néhány öregebb lidérc.

- Törjetek csak borsot az emberek orra alá! - biztatták őket mások. - Gonoszak az emberek: lecsapolják és kiszárítják a rétjeinket! Nem lesz, ahová az utódaink lehajtsák a fejüket.

- Égni akarunk! Égni! Égni! - lelkesedtek az ifjak, s azzal véget ért a vita. Aztán kezdődött a bál, amely egy percig tartott - ki hallott már rövidebb bálról? A tündérlányok mindenkivel fordultak hármat, nehogy gőgösnek tartsák őket; különben a legszívesebben egymással táncoltak. Utána ki-ki odaadta a maga keresztelői ajándékát. Úgy röpködtek az ajándékok a láp fölött, mint az elhajított kavicsok. A tündérlányok letéptek egy-egy darabkát a fátylukból. - Viseljétek! - mondták. - Ha felveszitek, már tudjátok is a legszebb táncot, a legnehezebb forgásokat és hajlásokat. Szükségetek lehet még erre a tudományra! Megtanuljátok a helyes tartást, s megjelenhettek a legelőkelőbb társaságban is!

A holló éljenezni tanította meg a kis lidérceket, "bra-bra-bravó"-t kiáltani a kellő pillanatban, amely hasznos tudomány, és önmagát jutalmazza.

A bagoly meg a gólya is leejtettek valami ajándékot, de azt mondták, csekélység, szóra sem érdemes, ne beszéljünk hát róla mi se. Valdemar király éppen vadászatot rendezett a láp környékén kíséretével, s amikor a rangos uraságok meghallották az ünnepség hírét, mindjárt küldtek néhány pompás kutyát ajándékba; szélsebes járásúakat, amelyek olyan erősek, hogy akár három lidércet is elbírnak. Két öreg álomlidérc, aki lovaglással kereste meg a mindennapit, arra tanította meg az ifjakat, hogyan kell a kulcslyukon besurranni a szobába olyan könnyedén, mintha tárva-nyitva volna az ajtó. Arra is ajánlkoztak, hogy a tizenkét ifjú lidércet elvezetik a városba, amit úgy ismertek, mint a tenyerüket. Ők a levegőben szoktak lovagolni tulajdon hosszú hajukon, amit csomóba kötnek, hogy jobban essék rajta, az ülés. De most a gyors vadászebeket nyergelték meg, ölükbe vették a kis lidérceket, akik majd félrevezetik és megbolondítják az embereket, s azzal - hopp! - már nyargaltak is. Mindez tegnap éjszaka történt. Azóta már a városban sürögnek-forognak a lidércek, már munkához láttak; hol és hogyan - ezt már te add hírül nekem!

- A lidércek a városban vannak! Hallottam és megértettem! - felelte az ember. - De mondd meg, mit tehetek ellenük? Csak bajom lesz belőle, ha felismerem őket, és rájuk mutatok: "Nézzétek, ott megy egy lidérc abban a pompás kabátban!"

- Ingben is járnak! - mondta a láp asszonya. - Minden alakot felölthetnek, és mindenütt megjelenhetnek. Még a templomba is eljárnak, persze nem a jóisten kedvéért, talán azért, hogy belebújjanak a papba. Másutt választási beszédet mondanak, nem az ország érdekében, hanem a maguk javára. Ügyesen bánnak a festékkel a műteremben meg a színpadon, de ha egyszer szabadjára engedik őket, egykettőre szétmázolnak minden festéket. Látod, fecsegek, fecsegek, mert kikívánkozik belőlem, ami a szívemen fekszik, azt se bánom, ha a családom látja kárát a fecsegésemnek. Nem bánom, mert meg kell mentenem az embereket! Nem jószívűségből, nem is azért, hogy kitüntessenek, elhiheted! Tudom, hogy a legnagyobb bolondságot cselekszem; költőnek mondom el a hírt, így hamarosan megtudja az egész város!

- Ne félj, a város nem veszi a szívére - nyugtatta meg az ember, aki a mesét kereste. - Senkinek se űzöm el az álmát a hírrel; azt hiszik, mesét mondok, amikor komoly hangon figyelmeztetem őket: "A lidércek a városban vannak, őrizkedjetek tőlük, azt üzeni a láp asszonya!"

Fel a lap tetejére

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna...
2019-06-28
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan...
2019-06-28
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús...
2019-06-26
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna rám:Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!Mit is haszontalankodom vele,Mikor szivem zsibajjal van tele.Vendége jött s avval sok a dolog,Minden kis érzelem sürög-forog.Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,S egymásba ütközik minduntalan.De nem csoda, a szív vendége nagyS igen kedves neki, mert az te vagy. (1847 szept.) (1847. aug. 11) loadposition szalag}  
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan beteg minden gyermek,mételyes ott minden asszony. Ott az emberész nem lámpás,csak egy ködben járó csámpás,elhunyt bűnök pállott ködjes puliszkára hajtott rámpás. Minden sarkon ott egy Krisztus,egy sovány, bizanti Krisztusvéres és esős bordákkalvár, míg jő az Antikrisztus. Ablakot ne nyiss ott éjjel,mert a vampir jár ott éjjel,gonoszúl a bokrok árnyánkék kisértet les ott széjjel. 1908-1909 {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatássalNéz szemem:Vesztve téged vésze boldogságom,Mindenem! Gréc, 1840, május 1 {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés