Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

H. C. Andersen - A régi ház

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

A régi ház

Az utcasoron állt egy régi-régi ház. Csaknem háromszáz esztendő vonult el fölötte; ezt le is lehetett olvasni az oromzatáról, ahol faragott tulipánok meg komlóindák között volt bevésve az évszám, amelyben a ház épült, alatta egy ódon betűkkel vésett, rövidke vers. Az ablakok fölött kőből faragott, torz arcok vigyorogtak, a felső emelet magasan fölébe tornyosodott az alatta levőnek; a tető párkányzata alatt sárkányfejben végződő ólomcsatorna húzódott. Valamikor a sárkány tátott szája okádhatta az esővizet, de most a gyomrából zúdult, mert az ólomcsatorna réges-rég kilyukadt.

Az utcasor többi háza mind új volt és takaros: nagy ablakú, sima falú, látszott rajtuk, hogy a régi házzal nem vállalják a rokonságot.

- Ugyan meddig éktelenkedik itt szégyenszemre ez a rozzant vénség? - mondogatták egymásnak bosszankodva. - A párkánya olyan messze kiugrik, hogy nem láthatjuk tőle az ablakainkból, mi történik odalenn az utcán. A lépcsője meg széles, mint egy várlépcső, és magasak a fokai, mintha toronyba kapaszkodnának. Vaskorlátja akár a temetők kerítése, s nagy rézgombok éktelenkednek rajta. Csak már ne látnánk!

A túlsó soron is szép új házak büszkélkedtek, s ezek is azt tartották a régi házról, amit a szemköztiek. Hanem az egyikük ablakában egy hamvas arcú, rózsás bőrű, fénylő szemű kisfiú üldögélt naphosszat, és nézte a régi házat; nagyon tetszett neki, különösen amikor napfény vagy holdsugár ragyogott az ódon tetőn. Nézte, nézte a málló vakolatú, régi falakat, s a legcsodálatosabb képek jelentek meg előtte. Elképzelte, milyen lehetett ez az utca valamikor régen, amikor csupa ilyen ház sorakozott benne, kocsifelhajtóival, széles párkányaival, kecses tetőivel; alabárdos katonákat képzelt maga elé, sárkányt meg kígyót ábrázoló esőcsatornákat - olyan jó volt elnézni a vénséges vén falakat!

A régi házban egy öregember lakott; bársony térdnadrágot meg rézgombos kabátot hordott, és parókát viselt, amelyen látszott, hogy igazi paróka. Minden reggel megjelent nála egy öreg szolga, aki takarított a házban, és elment ezért-azért a boltba; különben egy szál egyedül volt a bársonynadrágos öregember.

Néha odament az ablakhoz, és kinézett, a szemközti házból fejbólintva átköszönt neki a kisfiú, az öregember visszaköszönt, s így lassan barátságot kötöttek. Szót ugyan még nem váltottak egymással, de erre nem is volt szükség.

A kisfiú sokszor hallotta a szüleitől: "Az öregúr semmiben nem lát szükséget, csak olyan nagyon elhagyatott!"

A legközelebbi vasárnapon a kisfiú becsavart valamit egy darabka papirosba, lesietett a kapuba, s amikor az öreg szolga elment a ház előtt, megállította - Elvinnéd-e ezt a kis csomagot a régi házba, az öregúrnak? Mondd meg neki, hogy én küldöm: két ólomkatonám van, neki adom az egyiket, mert tudom, hogy olyan nagyon elhagyatott.

Az öreg szolgának mosolyra derült az arca. Bólintott, és átvitte gazdájának az ólomkatonát. Hamarosan visszatért, és hozta a kisfiúnak az öregúr üzenetét: menjen át, ha kedve van, látogassa meg. A szülei megengedték neki, s a kisfiú átindult az öregúrhoz a szemközti házba.

A lépcsőház vaskorlátján mintha fényesebben ragyogtak volna a rézgombok, mint máskor; talán a vendég tiszteletére fényesítették ki? A kapu fölött a trombitások - mert kőből faragott trombitások álltak ott, tulipánszirmok között - mintha még buzgóbban fújták volna, mint azelőtt, az arcuk is pufókabbnak látszott. "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" - azt fújták kőtrombitájukon.

Aztán kitárult a nehéz kapu. A tornác mind a négy falán páncélruhás lovagok és selyemuszályos dámák arcképei függtek, s ahogy a kisfiú belépett, megzörrentek a vértek, s halkan zizegni kezdtek a selyemuszályok. Aztán lépcső következett: egy darabon fölfelé vezetett, majd egy kicsit lefelé, s egy erkélybe torkollott; ódon volt ez az erkély is, csupa rés, hasadék, s a réseken kisarjadt a fű meg a repkény, de olyan dúsan zöldellt, hogy az erkély valóságos kertnek látszott. Öreg virágcserepek sorakoztak itt, az egyiknek emberi ábrázata volt, a másiknak szamárfüle, és kedvükre nőhettek, nyílhattak bennük a virágok. Volt, amelyikben szegfű nődögélt, buján sarjadtak a hajtásai, s egészen érthetően suttogták: "Levegő simogatott, napfény csókolt, s vasárnapra nyíló virágot ígért, egy nyíló kis virágot vasárnapra"

Most egy szobába ért a kisfiú; a szoba falai aranyvirágokkal telehintett bőrrel voltak kárpitozva.

Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...

- mondogatták a falak.

Magas támlájú, faragott karosszékek álltak a szobában. "Ülj le! Ülj le!" - kínálgatták öblüket. - "Jaj, hogy recseg-ropog minden csontom! Biztosan köszvényt kapok, mint az öreg almárium. A köszvény hasogatja a hátamat. Jaj!" Végül abba az erkélyes, nagy szobába nyitott be a kisfiú, ahol az öregúr üldögélt.

- Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! - fogadta az öregúr. - És köszönöm, hogy átjöttél.

- Köszönjük! Köszönjük! - mondták recsegő hangon a bútorok is, de lehet, hogy nem is köszönetet mondtak, hanem a köszvényt panaszolták. Egymás hegyén-hátán tolongtak, mindannyian kíváncsiak voltak a kisfiúra.

A szemközti falon egy nagy arckép függött - szép és vidám ifjú hölgyet ábrázolt, aki a régi-régi idők abroncsos szoknyáját viselte, és rizsporos haja tornyosra volt fésülve. Szelíd szeme egyenesen a kisfiú arcába tekintett, s ő nyomban meg is kérdezte az öregúrtól:

- Hol szerezted ezt a képet?

- A sarki zsibárusnál vettem - felelte az öregúr. - Sok régi arckép van a boltjában, de ügyet se vet rájuk senki, mert akiket ábrázolnak, már rég sírjukban nyugosznak. Én ismertem ezt a hölgyet, ő is meghalt már régen, vagy ötven esztendeje.

A kép sarkában, az üveg alatt, fonnyadt kis virágcsokor sárgult, lehetett az is vagy ötvenesztendős. És a nagy falióra ingája ide-oda lendült, a mutatók meg-megcsikordulva vánszorogtak körbe, s egy-egy fordulásukkal megint öregebb lett valamivel a szoba, de ezt nem vette észre senki.

- Odahaza azt hallottam - szólalt meg a kisfiú -, hogy te igen nagyon elhagyatott vagy.

- Ó, nem - felelte az öregúr -, hiszen meglátogatnak a régi emlékek, s annyi mindent hoznak magukkal! Aztán te is átjöttél hozzám. Látod, mennyi örömöm van!

Egy képeskönyvet emelt le a polcról, de micsoda képeskönyvet! Díszes fölvonulások voltak benne, gyönyörű hintók, amilyeneket már nem is látni manapság; masírozó katonák - olyanok mint a kártyalapon a filkók -, zászlókat lengető céhmesterek. A szabók zászlóján ollót tartott két oroszlán, a csizmadiákén páros fejű sas büszkélkedett, mert mesterségükben minden páros. De nagyszerű képeskönyv volt az!

Az öregúr átment a másik szobába befőttért, almáért meg dióért. Szép, nagyon szép volt az élet a régi házban!

- Én nem bírom tovább! - fakadt ki az ólomkatona, aki a komódon állt feszes vigyázzban. - Olyan elhagyatott, rideg ez a régi ház! Aki megismerte a családi életet, nem tud itt megszokni semmiképpen. Nem bírom tovább! Olyan hosszú a nap, s az este még hosszabb! Itt nem úgy van, mint odaát nálatok, ahol a szüleid este nyájasan elbeszélgetnek, s te olyan vidáman lármázol a kisebb testvéreiddel. Milyen magányos, szomorú az élet itt az öregúrnál! Azt hiszed, megcsókolja őt valaki? Azt hiszed, kap valakitől egy barátságos pillantást vagy egy szép karácsonyfát? Nem is vár semmit, csak a halált. Én nem bírom ki nála!

- Ne vedd úgy a szívedre! - vigasztalta a kisfiú. - Nekem úgy tetszik itt minden, s látod, a régi emlékek is ellátogatnak ide, és annyi mindent hoznak magukkal!

- De én nem látom őket, nem is ismerem! - panaszkodott az ólomkatona. - Nem, nem bírom tovább!

- Pedig bírnod kell - felelte a kisfiú, s aztán meg is feledkezett az ólomkatonáról, mert visszatért az öregúr, és pompás befőttet, almát meg diót hozott kis vendégének.

Boldogan és jókedvűen ment haza a kisfiú; szálltak a napok, múltak a hetek, s a régi meg az új ház két lakója sokszor integetett át egymásnak. Egyik nap aztán megint átment a kisfiú az öregúrhoz.

A kapu fölött megint azt fújták a kőtrombitások: "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" A régi képeken megint megzördültek a vértek, zizegni kezdtek a selyemuszályok, a bőrkárpit a maga versét mondta, s a karosszékek köszvényüket panaszolták.

Minden, minden olyan volt, mint első ízben, hiszen a régi házban egyformán peregtek az órák, a napok.

- Most már igazán nem bírom tovább! - kiáltotta az ólomkatona, amikor a kisfiút megpillantotta. - Már ólomkönnyeket sírtam. Olyan szomorú itt minden! Hadd menjek inkább háborúba, azt se bánom, ha golyó találja a karomat vagy lábamat, az legalább változatosság! Megtudtam már, milyen az, amikor régi emlékek látogatják meg az embert. Engem is meglátogattak, s hidd el, csak szívfájdalom, ha soká tart a látogatás. A végén már majdnem levetettem magamat a komódról. Elképzeltem a szemközti házat, a szobátokat, s olyan tisztán láttalak benneteket! Láttam a vasárnap reggeleteket, amikor ti, gyerekek, körülálljátok az asztalt, és eléneklitek a reggeli zsoltárt; komoly arccal, összekulcsolt kézzel álltatok ott szüleitekkel együtt. Aztán kitárult az ajtó, és behozták a kicsi húgodat, aki még kétesztendős sincs, de akármilyen zenét vagy éneket hall, mindjárt táncolni kezd, az a mulatsága. Ahogy meghallotta a zengő zsoltárt, megint táncra illegette a kis lábát, de sehogy sem találta el az ütemet, mert ti lassan, ünnepélyesen énekeltetek, s ő először fél lábra állt, és előrenyújtotta a nyakát, aztán a másik lábára állt, és megint kinyújtotta a nyakát, de a tánca sehogy sem illett az énekhez. Ti meg ott álltatok az asztal körül komoly arccal, ami biztosan nagyon nehezetekre esett. Bezzeg én nevettem akkor úgy, hogy le is fordultam az asztalról, meg is ütöttem magam, máig is kék az oldalam, de hát csúnya dolog is volt, hogy nevettem! Ez a vasárnap reggel meg a többi szép óra, amit köztetek átéltem, újra és újra megjelenik előttem; ezek lehetnek azok a régi emlékek, s ezt hozzák magukkal. Mi újság nálatok? Most is énekeltek vasárnap reggelente? És beszélj a kicsi húgodról - táncol-e még? Hát a pajtásom, a másik ólomkatona, hogy s mint van? Ő biztosan boldog! Jaj, nem bírom itt tovább!

- Téged az öregúrnak ajándékoztalak - mondta neki szigorúan a kisfiú. - Itt kell maradnod! Értsd meg már végre!

Belépett az öregúr, s egy ódon szekrénykét hozott be, ami csupa érdekességgel volt tele: festékes dobozokkal, balzsamszelencékkel meg régi kártyákkal; aranyozott, nagy kártyák voltak - ilyet se látni manapság. Feneketlen fiókokat húzogattak ki, a zongorát is fölnyitották; belül tájkép volt a födelére festve, s rekedt hangon pendültek a húrjai, amikor az öregúr eljátszott rajta egy régi dalt, és halkan dúdolt is hozzá.

- Ezt a dalt énekelte ő! - mondta, s fölnézett sugárzó szemmel a zsibárustól vásárolt arcképre.

- Hadd menjek a háborúba! A háborúba! - kiáltotta torka szakadtából az ólomkatona, azzal levetette magát a komódról.

Ugyan hová lett? Kereste az öregúr, kereste a kisfiú, de mintha a föld nyelte volna el. - Majd megkerül - mondta az öregúr, de nem találta meg soha többé, mert az ólomkatonát csakugyan elnyelte a föld, vagy inkább a padló: az egyik padlóhasadékba esett, és úgy feküdt ott, mint egy nyitott sírban.

Beesteledett, a kisfiú hazament, eltelt a hét, aztán még néhány hét. Jégvirágos lett az ablak, s a kisfiúnak rá kellett lehelgetnie az üvegre, hogy egy tenyérnyi darabon leolvadjon róla a jég, és ő átnézhessen a régi házra. Annak díszeit, cirádáit belepte a hó, széles lépcsőjén is vastag hótakaró fehérlett, mintha egy lélek sem élne a házban. Nem is élt, mert az öregúr halva feküdt.

Este kocsi állt meg a ház előtt, s föltették rá a koporsót, hogy elvigyék messzi vidékre, ahol rég halott ősei pihennek. Elindult vele a kocsi, de nem kísérte senki, mert a hajdani barátok már valamennyien sírjukban nyugodtak. Csak a kisfiú intett utána szomorúan.

Néhány nap múlva árverést tartottak a régi házban, s a kisfiú az ablakból nézte, hogyan viszik el sorra a páncélos lovagokat, az uszályos dámákat, az emberábrázatú meg szamárfüles virágcserepeket, a köszvényes karosszékeket meg az öreg almáriumot. Ezer felé vitték szét a sok holmit; a régimódi hölgy arcképe visszakerült a zsibárushoz, s ott függött időtlen időkig, mert azt a hölgyet senki sem ismerte, s nem törődtek a képével sem.

Tavasszal aztán bontani kezdték magát a házat is: már csak omladék, mondták róla az emberek. Az utcáról beláthattak a hajdani bőrkárpitos szobába - a kőművesek már leszaggatták a falakról a bőrt -, csak az erkély dús növényei zöldelltek még, nőttek kedvükre, mintha nem vennének tudomást semmiről. Aztán elpusztultak azok is, mert a régi házat földig lebontották.

Rég ideje volt már! - mondogatták egymásnak az utcasor új házai.

Nagy ablakos, sima fehér falú ház épült a helyén; előtte, ahol tulajdonképpen a régi ház állt, kis kert zöldellt, vadszőlőindái felkúsztak a szomszéd ház falára, szép vaskerítése volt és pompás veretű vaskapuja. Aki arra járt, gyönyörködve állt meg előtte. Verebek telepedtek a szőlőindákra, összevissza zsinatoltak, de nem a régi házról fecsegtek, arra nem is emlékeztek, hiszen sok-sok esztendő pergett le azóta. A hajdani kisfiú embernyi ember volt már, derék, becsületes ember, sok örömet leltek benne a szülei. Már meg is házasodott, s éppen az új, kertes házba költözött be ifjú feleségével.

Egy napon megállt a felesége mellett a kertben, és nézte, hogyan ülteti el azt a kis mezei virágot, ami úgy megtetszett neki. Elültette, és jót megnyomkodta körülötte a földet. Jaj, mi történt? A fiatalasszony megszúrta a kezét. A puha kerti földből valami hegyes tárgy meredt ki. Igen, jól sejtitek: az a hegyes jószág az ólomkatona volt, ugyanaz, amelyik valamikor régen az öregúr szobájában a padlóhasadékba esett. Sokáig hányódott a lebontott ház romjai között, aztán a földbe került, és esztendőkig ott feküdt.

A fiatalasszony megtörülgette a katonát egy zöld levéllel, aztán tisztára dörzsölte a zsebkendőjével - ó, milyen jó illata volt annak a kendőnek! Az ólomkatona mintha mély ájulásból tért volna magához.

- Mutasd csak! - kiáltotta a hajdani kisfiú, és mosolyogva csóválta a fejét. - Nem, nem, lehetetlen, hogy ugyanaz legyen! De eszembe jut róla egy ólomkatona, ami kisfiú koromban az enyém volt. - És beszélt a feleségének a régi házról, az öregúrról meg az ólomkatonáról, amit az öregúrnak ajándékozott, mert az olyan nagyon elhagyatott volt. Apróra elmondott mindent az ódon házról meg lakójáról, s a fiatalasszony könnyes szemmel hallgatta.

- Bizony lehet, hogy ugyanaz az ólomkatona! - mondta az urának. - Elteszem emlékbe, s amit mondtál, megőrzöm emlékezetemben. Mutasd meg nekem az öregúr sírját!

- Nem tudom, hol pihenhet - felelte a férfi - Amikor meghalt, már egy barátja sem élt. Én pedig akkor még kisfiú voltam.

- Ó, milyen elhagyatott lehetett szegény! - sóhajtott az asszony.

- Bizony nagyon elhagyatott volt! - mondta a kezében az ólomkatona. - De legalább emlékeznek rá, és ez a legszebb dolog a világon.

- A legszebb! - kiáltotta egy hang a közelükben, de nem látta más, csak az ólomkatona, hogy a bőrkárpit egy foszlánya volt. Az aranyvirágok rég leperegtek róla, olyan volt már, mint egy nedves kis földdarab, de még mindig azt vallotta, amit hajdanában:

Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...

Hanem az ólomkatona most már nem hitte el neki.

Fel a lap tetejére

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna...
2019-06-28
Arany János
Tovább is van mondjam még?
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan...
2019-06-28
Babits Mihály
Tovább is van mondjam még?
Image
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús...
2019-06-26
Petőfi Sándor
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja
Arany János - Barátomhoz
Arany János - Barátomhoz - Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:S mily szívesen fogadnék szót neked!De átkozott gebe az a Pegaz,Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.Tegnap már mintha írni kezdenék,Egészen a tollrágásig menék,De, varjú tépje meg a rossz lovát,Hiába biztatám, hogy: co tovább!Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talánEgy kis Petőfiség ragadna rám:Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!Mit is haszontalankodom vele,Mikor szivem zsibajjal van tele.Vendége jött s avval sok a dolog,Minden kis érzelem sürög-forog.Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,S egymásba ütközik minduntalan.De nem csoda, a szív vendége nagyS igen kedves neki, mert az te vagy. (1847 szept.) (1847. aug. 11) loadposition szalag}  
Babits Mihály - Kék faluk
Kék faluk Ki járt már a kék falukban?Ki a csunya kék falukban?hol a kék fal sértő színnelközepellik zöld zsalukban? Ott a cifra házak ormacifrán ott a házak ormaházak orma kék kereszttelpompáz mintha sírkő volna. Mindenik ház egy-egy kriptas mindeniknek megvan titka:nemzedékek asznak bennea világból kihajítva. Nemzedék ott több ne asszon,ember ottan ne mulasson,ottan beteg minden gyermek,mételyes ott minden asszony. Ott az emberész nem lámpás,csak egy ködben járó csámpás,elhunyt bűnök pállott ködjes puliszkára hajtott rámpás. Minden sarkon ott egy Krisztus,egy sovány, bizanti Krisztusvéres és esős bordákkalvár, míg jő az Antikrisztus. Ablakot ne nyiss ott éjjel,mert a vampir jár ott éjjel,gonoszúl a bokrok árnyánkék kisértet les ott széjjel. 1908-1909 {loadposition szalag}
Petőfi Sándor - Galgapartihoz
Galgapartihoz Üdvözöllek messze bérctetőkről,Szent helyek!Hol a Galga lassu andalgássalHempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek-Ifjunak.Hol az életüdv örömvirágiNyíltanak. Lángszerelem szép viszonozója,Barna lány,Emlékezve küldsz-e még sohajt aSzív után, Mellyet annyi kéjnek bölcsejébenRingatál,Mellynek első éneket lantjáraTe csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatássalNéz szemem:Vesztve téged vésze boldogságom,Mindenem! Gréc, 1840, május 1 {loadposition szalag}  

Magazin előfizetés