Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

H. C. Andersen - A nagy tengeri kígyó

Olvasóink értékelése: 5 / 5

Csillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktívCsillag aktív
 

A nagy tengeri kígyó

Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska; igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek, mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a mindennapi betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait járta.

A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be; egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még egyikük se járta meg.

A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény, amelynek a végét se látták; csak nyúlott, nyúlott, s ha hozzáért egy kicsi halhoz, vagy agyonnyomta, vagy olyat ütött rajta, hogy a szegény kis hal élete végéig nyöghette. Az apró halak, de még a nagy halak is fenn a tenger színén, lenn a tenger mélyén, riadtan iramodtak szét előle, a súlyos testű, óriási szörnyeteg pedig egyre mélyebbre merült, egyre hosszabbra nyúlott, sok-sok mérföld hosszúra - talán az egész tengert végigérte.

Halak, rákok, csigák, minden úszó, minden csúszó teremtmény észrevette a roppant szörnyeteget, az ismeretlen fajtájú tengeri angolnát, amely egyszerre csak közébük ereszkedett.

Micsoda hal, micsoda kígyó lehetett az? Ugye, mi tudjuk? Az a sok-sok mérföld hosszú távírókábel, amit Európa meg Amerika között vezettek át a tenger mélyén az emberek.

Nagy volt a riadalom, a lótás-futás a tenger bennszülött lakói között, amerre a távíróhuzalt vezették. A repülőhalak olyan magasan csapongtak a víz fölött, mint még soha, mások a tenger fenekére menekültek, s olyan sebesen fúródtak lefelé a vízben, hogy előbb leértek, mint a nagy, fekete kígyó. Még a tőkehalak meg a félszegúszók is megrémültek, akik eddig békésen vadászgattak társaikra a tenger mélyén.

Néhány ijedősebb tengeri uborka úgy megrettent, hogy kiköpte a gyomrát, de azért tovább élt, mert ilyen a természete. Sok homár és tengeri rák előbújt kemény páncéljából, s bizony, a lábával fizetett érte.

A nagy felfordulásban, világrengésben az ezernyolcszáz testvér is szétszóródott, s nem is találták meg egymást soha többé. Csak egy fél tucat maradt közülük együtt, csöndesen meghúzódva vártak egy jó darabig, aztán mikor elszállt első ijedelmük, körülnéztek.

Néztek fölfelé, néztek lefelé, s a mélyben látni vélték a roppant szörnyeteget, ami úgy megrémítette a tenger apraját-nagyját. A szörnyeteg ott pihent a tenger fenekén, nem látták a végét; vékony volt, az igaz, de nem tudhatták, milyen vastaggá dagadhat, sem azt, hogy milyen ereje van. Békén feküdt a fövenyen, de ezt teheti alattomosságból is.

- Feküdjék csak, ahol van! Ne törődjünk vele! - mondták az óvatosabb halacskák, de a legkisebbikük kíváncsi volt rá, miféle szerzet lehet az a kígyó. Felülről szakadt közébük, úgy gondolták, hogy odafönn tudhatnak meg róla legtöbbet, felúsztak hát a tenger sima színére. Találkoztak a delfinnel, a tenger vidám csavargójával, aki bukfencet is tud vetni a víz fölött, s igen jó szeme van - no, ez biztosan tud valamit! Meg is kérdezték nyomban, de a delfin csak magával volt elfoglalva meg a bukfencezéssel, nem látott semmit, nem tudott semmit, hát csak hallgatott, s úgy tett, mintha büszkeségből nem válaszolna.

Mentek hát a halacskák a fókához. Az éppen akkor merült a víz alá, s meglehetősen udvarias volt velük, bár a kis halakat meg szokta enni. De aznap véletlenül tele volt a bendője, s ez nagy szerencse volt. A fóka már valamivel többet tudott, mint a delfin.

- Néhány éjszakát egy parti sziklán töltöttem, s onnan jól megfigyelhettem a szárazföldet. Alattomos élőlények lakják, a maguk nyelvén embereknek nevezik magukat, s az életünkre törnek. Igaz, legtöbbször sikertelenül, én magam is megmenekültem tőlük, s az a tengeri angolna is, akiről kérdezősködtök. Mert ez az angolna eddig az emberek fogságában volt, a szárazföldön, isten tudja, meddig. Aztán egyszer csak hajóra tették, hogy egy tengeren túli országba szállítsák. Láttam, mennyit küszködtek vele, míg végül is legyőzték, de csak azért, mert a szárazföldön igen elgyöngült. Hengergették, göngyölgették, aztán kihúzták hosszúra, de egyszer csak kicsusszant a kezükből. Pedig az emberek nagyon erőlködtek, százan meg százan tartották lefogva. Mégis kitépte magát a kezükből, s lemenekült a tenger mélyébe; azt hiszem, jó ideig ott is maradt.

- Mért olyan vékony? - kíváncsiskodtak a halacskák.

- Mert kiéheztették - felelte a fóka. - No de most majd erőre kap, hamarosan megint olyan kövér lesz, mint régen. Én úgy gondolom, ő az a nagy tengeri kígyó, akitől úgy rettegnek az emberek, és akiről annyit beszélnek! Én nem láttam még soha, nem is igen hittem benne, de most azt sejtem, ő lehet az! - mondta a fóka, s már alá is bukott a vízbe.

- Milyen okos, mennyit tud! - lelkesedtek a halacskák. - Sose voltunk még ilyen okosak. Csak hazugság ne legyen, amit mondott!

- Merüljünk le, és járjunk a végére! - javasolta a legkisebbik. - Útközben pedig a mások véleményét is meghallgathatjuk.

- Mi bizony a legkisebb uszonyunkat se mozdítjuk, hogy a végére járjunk! - mondták a testvérei, és lustán elúsztak másfelé.

- Hát én mozdítom! - szánta el magát a legkisebbik, s már süllyedt is lefelé a mélybe, de jó messze a nagy tengeri kígyótól. A kis hal bekalandozta a tengeri birodalmat.

Sose látta még ilyen nagynak a világot! Nagy falkákban heringek úsztak el mellette, úgy fénylettek, mint megannyi kis ezüst csónak; a nyomukban makrélák, azok még pompásabbak voltak. Százféle formájú, százféle színű halak suhantak el mellette; áttetsző virághoz hasonló medúzák ringattatták magukat az árral; hatalmas növények imbolyogtak a tengerfenéken, öles fűcsomók, pálma alakú fák, amelyeknek egy-egy fényes kagyló volt minden levele.

Végül egy hosszú, sötét pásztát pillantott meg a víz alatt, s arra vette útját. Csak akkor látta, amikor a közelébe ért, hogy az se nem hal, se nem a tenger óriás kígyója, hanem egy elsüllyedt hajó, amelyet derékban kettéroppantott a tenger iszonyú ereje. A kis hal körülúszkálta a hajóroncsot, besuhant a kabinokba; elhagyatott volt minden, egy lelket se látott, vízinövények nőtték be a hajó deszkáit, mélységes csend volt. A kis halat félelem fogta el, s eliramodott oda, ahol napfény szűrődött át a vízen, s halak sokadoztak. Útközben egy roppant nagy, fiatal cethallal találkozott.

- Jaj, le ne nyelj! - rimánkodott neki már messziről a halacska. - Fél fogadra se lennék elég, akkorka vagyok, úgyse laknál jól velem. Nekem meg olyan szép az élet!

- Akkor meg minek járkálsz itt a mélyben, ahová ti sohasem merészkedtek? - rivallt rá mérgesen a cet.

A halacska, a legkisebbik, elmondott neki mindent, amit tudott a végtelenbe nyúló angolnáról vagy mi a csodáról, amely a tenger színéről merült le hozzájuk, s megijesztette a tenger legbátrabb lakóit is.

- Lám, lám! - mondta a cet, s olyan tömeg vizet szívott fel, hogy amikor kifújta, mintha szökőkút támadt volna a tenger színén. - Lám, lám! Most már tudom, mi csiklandozta meg a hátamat, amikor megfordultam. Azt hittem, valami hajóárboc, amit fogpiszkálónak szoktam használni. De az nem errefelé volt ám! Jóval kijjebb hever valahol. Utánanézek, most úgysincs egyéb dolgom, ráérek!

Azzal előreúszott, a halacska meg utána, de nem közvetlenül utána, mert a roppant cet nyomában sebesen rohanó ár támadt a tenger vizében. Útjukban egy cápával meg egy öreg kardhallal is találkoztak, ők is hallották már hírét a sok-sok mérföld hosszú, vékony tengeri kígyónak, de látni még nem látták, s nagyon kíváncsiak voltak rá.

Egy macskacápa is hozzájuk csatlakozott.

- Veletek tartok! - mondta. - S ha az a nagy tengeri kígyó egy horgonykötélnél nem vastagabb, egyszerűen kettéharapom! - Azzal kitátotta a száját, és megmutatta hat sor fogát. - Még egy hajóhorgonyon is nyomot hagy a fogam, hogyne tudnék akkor elbánni egy angolnával!

- Én már látom! - kiáltotta izgatottan a nagy cethal. Azt hitte, neki élesebb a szeme, mint a többinek. - Nézzétek, hogy suhan, hogy fordul, tekergőzik! De csak egy angolna közeledett feléjük, egy sok rőf hosszú, igazi angolna. - Hiszen ezt már máskor is láttam errefelé! - mondta a kardhal. - Nem zavar ez sok vizet! Egyetlenegy nagy hal se ijed meg tőle.

Felvilágosították, hogy nem ezt keresik, hanem az új angolnát, vagy ahogy mások nevezik, a nagy tengeri kígyót. Aztán hívták az igazi angolnát, tartson velük felfedező útjukon.

- Ha hosszabb, mint én - fenyegetőzött az angolna -, akkor nem állok jót magamért!

- Velünk is meggyűlik a baja! - mondták harciasan a többiek. - Elegen vagyunk, nem félünk! - Azzal továbbsuhantak.

Egyszer csak egy csodálatos szörnyeteg állta útjukat, nagyobb, mint valamennyien együttvéve. Olyan volt, mint egy tengerbe merült sziget.

Csak nagy sokára látták meg, hogy egy öreg cethal. Fejét benőtték a vízinövények, hátán annyi kagyló, csiga, osztriga tapadt meg, hogy fekete bőre csupa folt volt tőlük.

- Gyere velünk, öregapó! - hívták. - Új hal tolakodott közénk, nem tűrhetjük meg a birodalmunkban!

- Én bizony nem mozdulok innen, örülök, hogy fekhetem! - mondta a vénséges vén cethal. - Hagyjatok békén, ne zavarjátok a nyugalmamat! Jaj, jaj, nagyon beteg vagyok! Csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, ha fölvánszorgok a víz színére, s a hátamat kiemelem a vízből. Odagyűlnek hozzám a kedves vízimadarak, és letisztogatják a hátamat; igen jólesik, hacsak belém nem vágják a csőrüket, mert néha bizony jól belehasítanak a hájamba! Ó, jaj, de beteg vagyok!

- Ez csak képzelődés - intette le a fiatal cet. - Én bizony mindig jól érzem magam. Egy hal sose lehet beteg.

- Bocsánat, hogy ellentmondok! - nyögte a vén cethal. - Az angolna bőrbajos, a csukának himlője van, s valamennyien gyomorbajosok vagyunk.

- Képtelenség! - mondta a cápa, s rá se hederített többet az öreg cetre. A többieknek is más gondjuk volt.

Végre odaértek arra a helyre, ahol a kábel vonult. Végignyúlik az egész tengeren, Európától Amerikáig; zátonyokon és iszapmezőkön, sziklaerdőkön meg tengeri növények sűrűjén, piros korallerdőkön vezet át az útja, át a víz változó sodrain, tengermélyi örvényeken, ezerfelé halak seregén, amelyek olyanok, mint az ősszel útra kelő madárcsapat. Olyan moraj, csobogás, zúgás van odalenn a mélyben, hogy elképzelni se tudjuk. Ebből a zúgásból marad egy kicsi a nagy-nagy tengeri csigákban: meghallod, ha a füledhez tartod. Mondom, odaértek.

- Ott lapul! - mondta a legnagyobbik hal, s azt mondta a legkisebbik is. Persze, a távírókábelből csak egy darabkát láttak, elejét-végét nem is láthatták volna.

Szivacsok, polipok, medúzák emelkedtek föl a mélyből, fölébe lebbentek, ráhajoltak, s ezért hol eltűnt, hol megint látni lehetett. Tengeri sünök, csigák, apró rákok sokadoztak körülötte, óriási pókok, amelyek egész sereg apró csúszómászót cipeltek a hátukon, kíváncsian ácsorogtak mellette; sötétkék tengeri uborkák - vagy hogy is hívják azt a furcsa állatot, amelynek egész teste egyetlen gyomor - körültapogatták az új tengeri állatot, amely hívatlan közébök süllyedt. Gadócok, tőkehalak forogtak erre-arra, hogy minden irányba figyelhessenek. A fenékjáró küllő, amely az iszapba fúrja magát, s onnan les ki kocsányos szemével, mozdulatlan várta, ugyan mi lesz ebből a nagy sürgésforgásból.

A távírókábel mozdulatlan feküdt a tenger fenekén. De élet lüktetett, és gondolatok cikáztak benne: emberi gondolatok futottak rajta keresztül.

- Alattomos állat! - mondta a cethal. - Ha nem vigyázok, még megüti a hasamat, pedig az a gyönge oldalam.

- Tapogassuk meg, miféle - indítványozta a polip. - Én már megérintettem hosszú karjaimmal, vékony ujjaimmal, de most erősen megmarkolom!

S már nyújtotta is leghosszabb és leghajlékonyabb karját a távírókábel felé. - Pikkelye nincs - állapította meg -, de bőre sincs. Azt hiszem, nem hoz eleven fiakat a világra.

Az angolna egész hosszában melléje feküdt, és jól kinyújtózott.

- Hosszabb nálam! - szögezte le mérgesen. - De hát az nem elég. Se gyomra, se bőre - mit képzel ez?

A cet, a fiatal, erős cet, olyan mélyre ereszkedett, mint még soha.

- Miféle vagy? - szólította meg a kábelt. - Halféle? Növényféle? Vagy emberi szerzet? Mert akkor bizony nem tudsz megélni idelenn!

De a kábel nem válaszolt - nem is szokott soha. Gondolatok cikáznak át rajta, emberi gondolatok, amelyek mérföldeket tesznek meg egyetlen pillanat alatt, s a föld két sarkát kötik össze.

- Felelj, vagy ízekre tépünk! - fenyegette meg a hirtelen természetű cápa, s a többiek is bátorságra kaptak: - Felelj, vagy ízekre tépünk!

De a kábel még ettől se ijedt meg. Másfelé kalandoztak a gondolatai, mert hogy voltak gondolatai, az bizonyos.

"Harapjatok ízekre! - gondolta békésen. - Legföljebb majd felhúznak és megjavítanak, megtörtént ez már a rokonaimmal is, kisebb vizekben."

Nem felelt, mert egyéb dolga volt: üzenetek jöttek-mentek a testén keresztül, s ezekért ő volt felelős.

Odafönt alkonyodott, ahogy az emberek mondják; tűzvörös volt a napkorong, vörösre izzította a felhőket is, megragyogtatta szélüket.

- Éppen jó ez a vörös világítás - mondták a polipok. - Most majd szemügyre vehetjük ezt a szörnyeteget!

- Rohanjunk rá! Előre! - kiáltotta a macskacápa, s kimutatta mind a hat sor fogát.

- Előre! Előre! - adta tovább a jelszót a kardhal, a cet meg az angolna, s nekiiramodtak. A macskacápa rohant, az élen, s éppen bele akart harapni a távírókábelbe, amikor a kardhal nagy izgalmában az ő hátsó felébe döfte a kardját. Elrontott vele mindent: a macskacápának nem volt ereje harapni.

De nagy felfordulás lett odalenn! Egymásnak rontott a sok nagy hal, kis hal, tengeri uborka, csiga, rák, s marta, cibálta, püfölte egymást veszettül. A kábel meg békésen nyúlott a tenger fövenyén, s végezte a kötelességét, amit helyesen tett.

Odafönn koromsötét éjszaka terült mindenre, de a tenger mélyét élőtények milliói világították be.

Parányi rákok fénylettek a sötétben, gombostűfejnél is alig nagyobbak. Bizony különös ez, de igaz.

A csepp rákok fényénél tengeri lények ezrei bámulták a kábelt.

- Ki lehet, mi lehet?

Ez bizony nagy kérdés volt.

Akkor úszott közébök egy öreg tengeri rozmár. Nőstény volt, farkával és rövid karjaival evezett, fejét hínár fonta körül, kagylók lepték be, amire az öreg rozmár nagyon büszke volt.

- Látom, tudományra szomjaztok valamennyien, tudni szeretnétek, miféle lény ez. Az egész tengeri birodalomban én vagyok az egyetlen, aki ezt megmondhatom nektek, de ennek fejében szabad legelőt kérek a tenger fenekén magamnak és egész családomnak. Hal vagyok csakúgy, mint ti, de még több valamivel: csúszómászó is. Én vagyok a legokosabb élőlény a nagy tengeri birodalomban, mert tudomásom van mindarról, ami idelenn történik, meg arról is, ami odafönn megesik. Én mondom nektek: ez a lény, amin nem tudok eligazodni, fölülről szállt le közétek, s ami onnan alászáll, az vagy halott, vagy azzá lesz, hát nem árt senkinek. Hagyjátok békén, feküdjön, ahol van. Emberek keze munkája!

- Én úgy nézem, több annál! - szólt közbe a mi halacskánk.

- Fogd be a szádat! - rivallt rá a tengeri rozmár.

- Senkiházi! - támadtak neki a többiek, s mondtak rá még csúnyábbakat is. A rozmár aztán megmagyarázta a tenger népének, hogy a szörnyeteg, amely szót sem ejt soha, csakis emberi kéz műve lehet. Befejezésül rövid elmefuttatást tartott az emberi nép alattomos természetéről.

- Tőrbe csalni bennünket, ez az életük célja - mondta. - Hálókat vonnak, csalétket tűznek horogra, azzal csábítgatnak bennünket. Ez is valami horogzsinegféle, az ostoba emberi nép azt hiszi, hogy beleharapunk! De mi nem vagyunk ostobák! Hozzá se érjetek, mert sárrá meg iszappá omlik szét. Rozoga tákolmány minden, ami felülről jön, nem jó semmire!

- Nem jó semmire! - visszhangozták a többiek. Egy véleményen voltak a rozmárral, hogy egyáltalán legyen véleményük.

Csak a mi halacskánk gondolt mást: "Én úgy sejtem, hogy ez a végtelen hosszú, vékony kígyó a legcsodálatosabb hal az egész tengeri birodalomban!"

- Bizony, a legcsodálatosabb! - feleljük neki mi, emberek, mert ez az igazság. Dalok és mondák már régóta beszélnek a nagy tengeri kígyóról.

Az emberi okosság szülötte, az emberi ész vitte le a tenger mélyére, a keleti parttól a nyugati partig; olyan sebesen szállnak rajta a hírek, üzenetek, mint amilyen sebesen a nap fénye ér le a földünkre. Nőttön-nő az ereje, s a hossza átöleli az egész földkerekséget, háborgó tengerek meg üvegsima vizek alatt, ahova úgy néz a hajósnép, mintha a tiszta égbe nézne, s a mélyben színesen villódzó haltestek tűzijátékában gyönyörködik.

A tenger mélységes mélyén nyugszik a kígyó, az áldott csodakígyó, amely tulajdon farkába harap: körülfogja a világot. Fejjel rohannak neki a halak, a rákok, mert máig sem értik, miféle lény lehet az, amely felülről szállt közébük. Mi tudjuk: az emberiség gondolatokkal teli, százféle nyelven beszélő, mégis néma hírkígyója, a kor legnagyobb tengeri csodája - a nagy tengeri kígyó.

Fel a lap tetejére

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés