Mese nem csak gyerekeknek

Mítosz

  • Afrikai teremtéstörténet

    Legenda a világ kezdetéről

    Ezt az apám mesélte el nekem, ő meg az apjától hallotta; réges-régtől fogva, a világ kezdetétől száll így ez a történet.

    A dolgok kezdetén, mindennek az elején, mikor még semmi se volt, se ember, se állat, se növény, se ég, se föld, semmi, semmi, de semmi, csak az Isten volt, és úgy hívták, hogy: Nzamé. És három Nzamé volt: Nzamé, Mebere és Nkva. Kezdetben teremtette Nzamé az eget és a földet. Az eget magának tartotta fenn. A földre pedig rálehelt, és lehelete nyomán megszületett a szárazföld és a víz, mindkettő a maga helyén.

    Nzamé mindent megteremtett: az eget, a napot, a holdat, a csillagokat, az állatokat, a növényeket, mindent, mindent. És amikor befejezte mindazt, amit ma is magunk körül látunk, magához hívta Meberét és Nkvát, és megmutatta nékik a művét.

    - Jól van-é minden, amit teremtettem? - kérdezte.

    - Igen, jól van - válaszolták azok.

    - Van még valami tennivaló?

    És Mebere és Nkva így feleltek:

    - Látunk nagyon sok állatot, de nem látjuk vezetőjüket; látunk nagyon sok növényt, de nem látjuk a mesterüket.

    És hogy az élőlényeknek és mindennek vezetőt adjanak, kijelölték az elefántot, mert bölcs volt; a tigrist, mert erős volt és ravasz; és harmadiknak a majmot, mert hamis és hajlékony volt.

    De Nzamé még jobbat akart, és egy élőlényt teremtett, s ez az élőlény nagyon hasonlított mind a hármukra: egyikük az erőt, másikuk a hatalmat, s a harmadikuk a szépséget adta néki. S aztán így szóltak mind a hárman:

    - Tiéd lesz a föld, és te leszel a feje mindennek, ami csak van. Tiéd lesz az élet, mint ahogy a miénk is, minden a te parancsodat követi majd. Te leszel az Úr!

    Nzamé, Mebere és Nkva visszatértek hazájukba, az égbe, az új teremtmény pedig egymaga maradt idelent. És minden engedelmeskedett neki.

    De az állatok között az elefánt maradt a legelső, a tigris a második és a majom a harmadik, mert Mebere és Nkva őket választotta elsőnek.

    Nzamé, Mebere és Nkva így nevezték el az első embert: Fam - és ez azt jelenti: erő.

    De az első ember sorsa rosszra fordult. Büszke volt hatalmára, az erejére és a szépségére - mert e három tulajdonságban túltett az elefánton, a tigrisen meg a majmon is -, büszke volt arra, hogy minden állatot legyőzött, és gőgös lett, megvetette és nem akarta imádni többé Nzamét:

    Jéjé, holá, jéjé
    fent az Isten, lent az ember
    jéjé, holá, jéjé
    az Isten: Isten,
    az ember: ember
    egyik is, másik is úr a maga honában
    egyik is, másik is ura otthonának.

    Isten meghallotta a dalt. Kinyitotta a fülét:

    - Ki énekel ott lent? - Keress, kutass - válaszolt Fam. - Ki énekel? Jéjé, holá, jéjé! - Ki lenne hát? Én vagyok az, én! - kiáltott erre Fam.

    Isten megharagudott, és magához szólította Nzalánt, a mennydörgést:

    - Jöjj, Nzalán!

    És jött Nzalán, rettenetes robajjal: bumm-bumm! És az ég tüze lángokba borította az erdőt. Mint valami óriási fáklya égett minden. Füí, fü, füí! - és minden lángolt. A földet erdők borították, mint manapság, de égtek a fák, a növények, a banánfák, a maniókafák, a földimogyoró bokrai - minden elaszott; égtek a vadak, a halak, a madarak - minden elpusztult, minden meghalt. De mikor Isten megteremtette az első embert, így szólt hozzá:

    - Nem fogsz meghalni.

    És amit Isten egyszer ád, azt nem vonja vissza többé. Az első ember megégett; vagy nem tudom, mi történt vele. Él, de vajon hol? Apám nem mondta meg nekem, s így én sem tudok róla semmit, várjatok hát egy kicsit.

    De Isten lenézett a földre, és az fekete volt, kihalt, egyhangú, szégyellte magát, és valami jót akart teremteni. Nzamé, Mebere és Nkva tanácsot tartottak és nekifogtak:

    a fekete szénnel borított földre újabb földréteget raktak; és kinőtt egy fa, és nőtt, nőtt, és amikor egy levele a földre hullott le, az nőni és járni kezdett, és állattá változott: elefánttá, tigrissé, vagy éppen antilop lett belőle vagy teknősbéka, avagy másféle, mindenféle állat.

    És ha vízbe hullott egy levél, az úszni kezdett, és hal lett belőle, rák, osztriga, kagyló és sok-sok más víziállat. És újra azzá vált a föld, ami volt, és ami ma is még.

    Így van ez, gyermekeim, s hogy így van, arra bizonyság, hogy sok helyütt, ha ásni kezdtek a földben, vagy akár a földön heverve, kemény, fekete, de törékeny köveket találtok; dobjátok a tűzbe, s a kő égni fog. Ezek a kövek a régi, elégett erdők maradványai.

    Nzamé, Mebere és Nkva tanácsot tartottak: Kell, hogy vezetőjük legyen az állatoknak - szólt Mebere. - Helyes, vezető kell nekik - mondta Nkva. - Alkossunk újra egy embert - szólt erre Nzamé -, egy embert, aki olyan lesz, mint amilyen Fam volt, olyanok lesznek a lábai, a karjai, de a feje nem lesz olyan, és ismerni fogja a halált. És így is lett. Ez az ember, barátaim, olyan volt, mint ti meg én.

    Ez az ember volt az első igazi ember, mindnyájunk atyja, és Nzamé elnevezte Szekuménak. De Isten nem akarta magára hagyni. Így szólott hozzá:

    - Végy egy fát, és csinálj belőle asszonyt magadnak. Szekumé így is tett, és az asszonyt Mbongvénak nevezte el.

    Két részből teremtette Nzamé az embereket. Szekumét és Mbongvét is: az egyik rész kívül volt, úgy hívjuk, hogy:

    Gnul, a test, a másik rész a Gnulban él, és úgy hívjuk, hogy: Nszisszim.

    Nszisszim veti az árnyékot, Nszisszim és az árnyék egy és ugyanaz. Nszisszim élteti Gnult, Nszisszim megy el sétálni éjszakánként, mikor mindenki alszik, és Nszisszim elszáll, ha meghal az ember. De Nszisszim nem hal meg, amíg a Gnuljában van. Tudjátok-e, hol lakik a Gnulban? A szemben. Igen, a szemben - az a kis fekete pont, amit ott láttok a szem közepén, az a Nszisszim.

    Ott fenn a csillagok égnek
    és itt lent ég a tűz.
    A szén a tűzhelyen,
    a lélek a szemben -
    felhő, füst és halál.

    Szekumé és Mbongvé boldogan éltek idelent, és három fiuk született, az első Nkur, a buta, a rossz, a második Bekalé, aki semmire sem gondol, és ez hordta hátán a harmadikat, Méfert, aki ügyes volt és jó. Leányaik is voltak - de mit tudom én, hány volt, és a három fiúnak is születtek gyermekei és azoknak is. Méfer a mi törzsünk atyja. A többi a többi törzseké.

    Az első embert, Famot Isten a földbe zárta, és egy hatalmas nagy kővel elzárta a kijáratot; de ó, a hamis Fam hosszú-hosszú ideig ásott, és egy szép napon kibújt a napvilágra.

    Ki bitorolja az ő helyét e földön? A többi ember. És ki esküdött bosszút az emberek ellen? Fam. És ki az, aki mindent megtesz, hogy ártson nekik? Fam. És ki az aki elrejtezik az erdők mélyén, hogy megölje őket, a vizek mélyén, hogy elsüllyessze csónakjukat? Fam, a hírhedt Fam.

    Csönd! Ne beszéljünk olyan hangosan. Hátha hallgatózik?

    Maradjatok csöndben,
    Fam rejtezik itt,
    s az embereket bajba dönti;
    Maradjatok most csöndben itt!

    Isten pedig törvényt adott az embereknek, az ő teremtményeinek. Magához hívta Szekumét, Mbongvét, fiaikat és lányaikat, mindenkit, kicsinyeket és nagyokat, nagyokat és kicsinyeket.

    - Íme - így szólt -, a jövőre törvényt adok néktek. Engedelmeskedjetek neki:

    "Ne lopj a saját törzsedben!"

    "Ne ölj meg senkit, aki nem ártott neked!"

    "Ne egyél meg senkit éjszaka!"

    Többet nem is kívánok tőletek. Éljetek békén falvaitokban. Aki pedig meghallgat engem, azt megjutalmazom, megadom a jussát, a többieket megbüntetem. Így lészen.

    És hogy bünteti meg Isten azokat, akik nem hallgatnak rá? Íme így:

    Mikor meghalnak, nem nyughatnak, bolyongnak az éjtszakában, jajgatva, szenvedve. És mikor sötétség borul a földre, a félelem órájában bemennek a falvakba, megölik vagy megsebesítik azokat, akikkel találkoznak. És minden rosszat elkövetnek, amit csak elkövethetnek.

    Az ő tiszteletükre táncoljunk a Kédzam-kédzam gyásztáncot, de ez sem segít. S mikor aztán minden ismerősük meghalt, csak akkor hallják meg Ngofiónak, a halál madarának szavát. És akkor aztán egyre soványabbak és soványabbak lesznek, s végül is meghalnak. Hová jutnak ezek, gyermekeim? Ti éppolyan jól tudjátok, akárcsak én. Mielőtt átkelnének a napfolyón, hosszú-hosszú ideig egy nagy lapos kövön ülnek és fáznak, nagyon fáznak.

    A hideg és a halál, a hideg és a halál,

    szörnyű még hallani is,

    A hideg és a halál, a hideg és a halál,

    ó anyám, szörnyűség.

    És mikor mind átkeltek a Békum-folyón, Nzamé hosszú-hosszú időre bezárja őket az Otolánba, arra a szörnyű helyre, hol annyi a borzalom.

    A jók pedig visszajönnek haláluk után a falvakba, de ők szeretik az embereket, a temetési ünnepségeket és a gyásztánc jólesik szívüknek.

    Éjtszaka eljönnek azokhoz, akiket szeretnek, kellemes álmokat hoznak nekik, megtanítják őket a hosszú életre, gazdagságra, hű asszonyok szerzésére és sok gyermek nemzésére, és kioktatják őket, hogyan öljenek meg sok állatot a vadászaton. Így tudtam én is megölni legutóbb egy elefántot.

    S mikor meghaltak mindazok, akiket életükben ismertek, csak akkor hallják meg Ngofiónak, a halál madarának hangját; és akkor egyre kövérebbek és kövérebbek lesznek, s végül is meghalnak. És aztán hová jutnak gyermekeim? Ti éppolyan jól tudjátok, akárcsak én. Isten felviszi és odaülteti őket maga mellé az este csillagába. Innen tekinthetnek le ránk, és látnak minket, és örülnek, ha látják, hogy megőrizzük az emléküket. A halottak szemei teszik olyan fényessé az este csillagát.

    Íme: engem, Ndumembát az apám, Mba tanított erre, ő is az apjától hallotta, de hogy a legelső kitől hallotta, azt nem tudom, mert én nem voltam ott. Így volt.

    Ugrás a lap tetejére

    (Radnóti Miklós fordítása)

  • Azték teremtéstörténet

    A világ teremtése

    Az első istenpár - "a mi húsunk ura, és úrnője": Xochiquetzal - sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca - ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, és egészen fekete volt, amikor megszületett. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit "Éjnek" és "Szélnek" is neveztek, negyedik és legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit "Kétfejű Kígyónak" is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak.

    Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt.

    Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított.

    A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz:

    - Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet.

    Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz.

    Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egészen kicsiny növényeket és a virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket vállaiból a hegyeket. A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták.

    Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy férfi és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték.

    Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz:

    - Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak.

    Amikor ezt Quetzalcouatl, az Éj és a Szél istene meghallotta, váltig törte a fejét, hol talál valami italt, amivel megajándékozhatja az embereket, hogy örömet szerezzen nekik. Eszébe jutott ekkor egy isteni leány, név szerint Mayauel, aki messze-messze nagyanyjának, Tzitzimitl istennőnek az őrizete alatt élt.

    Nem sokat habozott, elindult hozzájuk. Mindkettőjüket alva találta. Az isteni szüzet felébresztette és így szólt hozzá:

    - Érted jöttem, hogy elkísérjelek a világba.

    Szívesen beleegyezett a leány, Quetzalcouatl vállára ült, és úgy jöttek le együtt az égből a földre. Amint földet értek, fává változtak át, amelynek két ága volt: egy fűzfaág, ami nem volt más, mint maga Quetzalcouatl isten, és egy virágos fa, ami nem volt más mint Mayauel, az isteni szűzleány.

    Felébredt Tzitzimitl, s amikor nem találta unokáját maga mellett, összekiabálta a többi istennőt, akit mind ugyancsak Tzitzimitlnek neveztek, és mind lementek a földre, hogy megkeressék az Éj és a Szél istenét, aki Mayauelt megszöktette. Abban a pillanatban, hogy a földre értek, ketté hasadt a fa, és a fűzfaág és a virágos ág szétváltak.

    Az öreg istennő azonnal felismerte a virágos ágban az unokáját, összetörte apróra és valamennyi istennőnek adott egy darabot belőle, hogy megegyék. De a fűzfaágakat nem törték össze, hanem ott hagyták heverni a földön, s mihelyt az istennők visszatértek az égbe, Quetzalcouatl felöltötte újra isteni alakját, és összegyűjtötte Mayauel csontjait, melyet Tzitzimitl és a többi istennő a földre szétszórt.

    Quetzalcouatl elásta a földbe a csontokat, azokból nőtt ki az agavé, amelynek nedvéből mámorító italt készítenek az indiánok.

    Ugrás a lap tetejére

    (Trencsényi-Waldapfel Imre feldolgozása)

  • Bibliai teremtéstörténet

    MÓZES ELSŐ KÖNYVE
    A teremtésről

    A világ teremtése

    1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

    2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

    3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

    4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

    5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.

    6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválassza a vizeket a vizektől.

    7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől.

    8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.

    9. És monda Isten: Gyűljetek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

    10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.

    11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

    12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

    13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

    14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

    15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.

    16. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet, a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világítótestet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

    17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

    18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

    19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

    20. És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

    21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

    22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.

    23. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

    24. Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

    25. Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

    Az ember Isten képmása

    26. És monda Isten: Teremtsük embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

    27. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.

    28. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

    29. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

    30. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelül. És úgy lőn.

    31. És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

    A szombat

    1. És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege.

    2. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.

    3. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt meg vala minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.

    A paradicsom kertjében

    4. Ez az égnek és a földek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté.

    5. Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje.

    6. Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.

    7. És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

    8. És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.

    9. És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.

    10. Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.

    11. Az elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a hol az arany terem.

    12. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.

    13. A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét.

    14. És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes.

    15. És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.

    Ugrás a lap tetejére

  • Egyiptomi teremtéstörténet

    A teremtés

    Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.

    A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját.

    A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. (Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliopolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé; talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.

    Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.

    A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.

    Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: Ré; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt.

    E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

    Az emberek pedig nem tisztelték az égieket, és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:

    - Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem, és te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamire készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.

    - Gyermekem, Ré - felelte a fenséges Nun -, te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedtől megrettennek az összeesküvők.

    Ekkor Ré szemét a földre irányította, és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől. De az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek; az istenek azonban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét, és a szem alászállott Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé.

    Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget, és így szólt:

    - Hívjatok villámgyors bárkákat, amelyek úgy siklanak, mint az árnyék.

    Előálltak a sebes hajók, és a hatalmas isten így szólt:

    - Siessetek Elephantinéba, és hozzatok rengeteg italt.

    A szolgálólányok komlóból sört készítettek, és Ré vörösre festette a folyadékot. A vérszínű sört óriási edényekbe töltötték; hétezer korsó telt meg a részegítő nedűvel.

    Másnap hajnalban - midőn Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket - Ré így szólt:

    - Megmentem a halandókat az istennő bosszújától!

    Megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket a sörrel; és amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstolt, kedvére valónak találta, és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, vérük festette vörösre a föld színét s a vizeket.

    Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről.

    - Elfáradt a szívem - szólt -, nem akarok többé az emberek között lenni.

    Felszállt bárkájára, és elindult a menny ragyogó útjain.

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)

  • Finn teremtéstörténet

    kalevala (szemelvények) - a világ kezdete és vejnemöjnen születése

    Egymaga ér az éjjel hozzánk,
    A nap egymaga köszönt ránk,
    Egymaga termett Vejnemöjnen,
    Nőtt a nótafa oly fönnen,
    Kave asszony kebeléből,
    Ilmatár anya öléből.

    Vala ím egy szűz, ég leánya,
    Kave, szép teremtő tündér,
    Nagy szentségben élt az égben,
    Mind szüntelen szüzességben -
    Égi szérűsudvarokon,
    Egyarányos avarokon.

    Idejét már unja igen,
    Egész élete oly idegen,
    Olyan egyedüli, árva,
    Örök szüzességre szánva -
    Égi szérűsudvarokon,
    Puszta széles parlagokon.

    Immár alább ereszkedik,
    A habokra helyezkedik,
    Le a tenger tág terére,
    Véghetetlen víz ölére;
    Ihol szélvész támad elő,
    Tenger tükrit fölkeverő,
    Nagy habokat hányó-vető.

    Szél a szüzet elringatja,
    Végtelen vizeken hajtja,
    Környül a kéklő víz mezején,

    Tajtékzó habok tetején;
    Szélfúvás teherbe ejti,
    Tenger dombossá teremti.

    Hordja méhe magzatterhét,
    Nagy hasának nehéz teljét,
    Hordja hétszáz álló évig,
    Kilenc emberöltőn végig,
    Mégse szülhet, nem fiazhat,
    Nem lesz meg a létlen magzat.

    Kacsa jön, kecses madárka,
    Kóvályogva, karingálva,
    Földet néz, hol fészkelhetne,
    Helyet, hol lakása lenne.

    Száll keletre, napnyugtára,
    Száll északi, déli tájra,
    Fészekföldet csak nem kaphat,
    Helyet, bárha legrosszabbat,
    Fészkét, ahol felüthesse,
    Lakát hová helyezhesse.

    Ott szálldogál, repdesődik,
    Tanakodik, tépelődik:
    "Szobámat ha szélen rakom,
    Habokon ha lészen lakom,
    Szél szobámat feldöntheti,
    Hab a házam elöntheti."

    Hát akkor a Vízasszonya,
    Vízasszonya, ég leánya,
    Térdit tengerből emelé,
    Hogy a réce ott fészkelne,
    Lakóhelyre jóra lelne.

    A kecses kacsamadárka
    Ott repesve, szálldogálva,
    Észreveszi kék víz tükrén,
    Vízasszonya térdit tüstént,
    Véli, pástos emelkedő,
    Gyepesedő ki dombtető.

    Csak repesget, csak szálldogál,
    A térdfőre lassan leszáll,
    Fészkit rajta meg is rakja,
    Aranytojást tojik abba.
    Kotlik, ül, tojásit költve,
    Azt a térdfőt melengetve,
    Ül egész nap, másnap is ül,
    Harmadnap is azonfölül:
    Már akkor a Vízasszonya,
    Véli, térde lángra lobban,
    Minden íze olvadóban.

    Itt a térdén egyet rándít,
    Tojás mind a vízbe szédül,
    Tenger habjai közé dül,
    Cserepekre hull csörögve,
    Száz darabra zúzik össze.

    Mutatnak a morzsák szépet.
    A cserepek kínos képet:
    Tört tojásnak alsó fele
    Válik alsó földfenékké,
    Tört tojásnak felső fele
    A felettünk való éggé,

    Sárgájának felső fele
    Fényes nappá fenn az égen,
    Fehérjének felső fele
    A halovány holddá lészen;
    Tojáson mi tarka rész volt,
    Égen csillag lesz belőle,
    Tojáson mi feketés volt,
    Lesz belőle ég felhője.

    Az idők így múlton-múlnak,
    Öreg évek elvonulnak,
    Nap fiatal fényeskedvén,
    Hold fiatal ékeskedvén:

    Úszik ám a Vízasszonya,
    Vízasszonya, ég leánya,
    Ma csendes nagy vizeken,
    Hallgatag habok hegyiben,
    Előtte a vékony víz-ség,
    Megette a merő mennyég.

    A tizedik nyárra kelve
    Fölüti fejét a vízbül,
    Homlokát a habok közül,
    Akkor alkotásit kezdi,
    Teremtéseit teremti
    A sík tenger tág mezején,
    A temérdek víz tetején.

    Hol kezét kanyarította,
    Földfokot szakajt ki onnan,
    Ahol lába földet ére,
    Halas vermet vájt helyére;
    Hol alá-alábukott volt,
    Oda mélységeket módolt.
    Földnek fordul oldalaslag,
    Alacsony martok ott maradnak,

    Lába földnek fordultába,
    Lazacos hely lesz ott utána
    Fejjel föld felé fordultan
    Kis öblöket alkot ottan.

    Úszik el a földtül aztán,
    Majd megáll a tenger síkján,
    Szirtezi a tenger színét,
    Zátonyokat szór szanaszét,
    Hajók tönkretételéül,
    Hajósok hálóhelyéül.

    Szigetek immár megteremtve,
    Szirtek téve tengerekbe,
    Rakva oszlopi az égnek,
    Földek és vizek ím készek,
    Mégsem lesz meg Vejnemöjnen,
    Az ős költő nincs jelennen.
    Vízanyaként forog úszva,
    Napkeletre, napnyugotra,
    Úszva éjen, úszva délen,
    Valamennyi világszélen,
    Tüzes baj a méhebeli,
    Teste kemény  kínnal teli.

    Nosza könnyűi peregnek:
    "Jaj nékem, jaj bús fejemnek,
    Én pórul járt gyászos gyermek!
    Most jutottam jó vég alá,
    Mindétig a mennyég alá,
    Hogy szelek ringáljanak,
    Hogy a habok himbáljanak."

    "Jobb maradtam volna bárcsak
    Levegőég leányának,
    Mintsem most a vízen járjak,
    Vízanyának irongáljak:
    Oly hideg van itten élnem,
    Vajmi bajos itt henyélnem."

    "Ó, te fölső Isten, Ukkó,
    Te az egész eget tartó!
    Jövel hozzám én nagy jómra,
    Hajolj hozzám hívó szómra,
    Szabadítsd a szüzet szükségétől,
    Hajadont hasa hevétől,
    Kelj hamar, siess ugyancsak,

    Szánjad meg a rád szorultat!"
    Komoly öreg Vejnemöjnen
    Anyja méhét rója régen,
    Harminc nyara, hogy azt rója,
    Éppen annyi télszak óta
    Ama csöndes nagy vizeken,
    Hallgatag habok hegyiben.

    Tanakodik, tépelődik,
    Mi lesz véle, hogy lesz élete
    Sötét rejtekhely zugában
    Itt e szörnyű szűk szobában,
    Hol a holdra sohse néz fel,
    Napvilágot sohsem észlel.

    Fölemelé szóra száját,
    Megereszté mondókáját:
    "Hozz ki, hold, nap, szabadíts meg,
    Vigy a levegőre, Göncöl,
    E szorító fészekházból,
    Szörnyű szűk szobák zugából!
    Tedd a földre már az utast,
    Emberfiát fényre juttasd,
    Ég holdját szemügyre venni,
    Ég csillagit észlelgetni."

    Hogy a hold se hozta volt ki,
    Nap se jött el szabadítni,
    Érzi idejét idegennek,
    Életét is kietlennek,
    Ujjával a vár kapuján
    Nagyot lök a nevendékkel,
    Ama csoda csontlakaton,
    Bal lábujja rést üt azon,
    A küszöbön átkel körme,
    Tornácajtón térde tör be.

    A tengerbe dől be arccal,
    Keze harcol a habokkal;
    Marad tenger ótalmában,
    Hős a habok hatalmában.

    Ott evezve öt esztendőt,
    Vagy ötöt, vagy  hatot eltölt,
    Hét esztendőt, nyolcat is tán,
    Oszt' megáll a tenger síkján,
    Névtelen kis félszigeten.
    Fátlan kis földszeleten.

    Földrül legitt föl is térdel,
    Kapaszkodik két kezével,
    Kél a holdat szemre venni,
    Napvilágon vígan lenni,
    A Göncölt kikémlelgetni,
    És csillagit észlelgetni.

    Ez vala Vejnemöjnen lette,
    A legkülönb költő kelte
    Kave asszony kebeléből,
    Anyja, Ilmatár öléből.

    Ugrás a lap tetejére
    (Vikár Béla fordítása)

  • Germán teremtéstörténet

    A világ keletkezése

    A régi időkben semmi sem volt,
    Nem volt sem homok, sem tenger,
    Sem sós habok,
    Nem volt lenn föld,
    Nem volt fenn ég.
    Nem zöldült a fű még,
    Ásított a semmi.

    A határtalan semmiben élt a titokzatos világszellem, akit soha élő ember szeme még nem pillantott. Ő teremtette messze északon a Ködök Birodalmát és délen Muspellt, a tűz országát.

    A Ködök Birodalmában kút keletkezett, s ebből tizenkét folyam eredt: Hűvös, Harci, Vágy, Rohanó s a többiek. Ezek a folyamok jéggé váltak, s lassan kitöltötték a mély szakadékokat. A tűz birodalmából pedig forró lég és tüzes szikra áradt. Ott, ahol a forró levegő a fagyos folyamokkal összetalálkozott, megolvadt a jég, és az olvadó cseppekből egy óriás keletkezett: Ymir. Ez az Ymir a déróriások ősatyja, gonosz, félelmetes teremtés volt.

    Gylfi király most arról érdeklődött, hogy mit evett ez  az Ymir, mivel táplálkozott. Megtudta, hogy a Köd Birodalmából áradó dér és a Tűz Országából jövő meleg levegő találkozásánál egy óriási tehén is keletkezett, ennek a tejéből lakott jól Ymir és népe.

    Az óriás tehén nyalta, nyalogatta a sós dérsziklákat, s íme, a sziklák emberi formát öltöttek, kilépett belőlük a fenségesen szép Bur isten. Bur isten gyermekei óriás lányokkal házasodtak össze, s isteni gyermekeket hoztak világra: az első gyermek Odin volt, a legbölcsebb, leghatalmasabb az istenek között.

    Később harc támadt az istenek és a déróriások között. Az istenek győzedelmeskedtek, s csak egyetlen óriáspár menekült meg a csatából. Tőlük származnak a későbbi óriások.

    Ezután az istenek Ymirből, az ősi jégóriásból megalkották a földet. Koponyájából lett az ég; négy sarkán négy törpe állott: Kelet, Nyugat, Észak és Dél. Csontjából keletkeztek a hegyek, véréből a tenger és a tavak, hajából a fák és a bokrok, fogából a kőgörgetegek és a sziklák. Szemöldökei falat alkottak, s ez választotta el a szárazföldet a tengerektől.

    Az északi szigeteken telepedtek le az óriások. A szárazföldet Midgardnak nevezték, ez lett az emberek lakóhelye, az istenek pedig Aszgardban építettek maguknak palotát.

    Az ember teremtése

    Ég és föld, felhők és tengerek már elváltak egymástól, de még sötét volt mindenütt. Ekkor Odin így szólt fivéreihez:

    - Menjünk el Muspellbe, a Tűz Országába, ahol Surt kivont karddal állt őrt. Fogjunk néhány szikrát, s tegyük fel az égre.

    Úgy is tettek, ahogy Odin mondta. A Tűz Országában felfogott szikrából lett a nap, a hold és a csillagok. Csakhogy ezek eleinte nem tudták még, hogy milyen úton kell járniuk, egészen addig, amíg az istenek pályát nem szabtak nekik.

    Gylfi király figyelmesen hallgatta mindezt, majd így szólt:

    - Nagy dolog volt, hogy földet és eget teremtettek, és megszabták a nap és az éj idejét. De vajon hogy keletkeztek az emberek?

    Erre a következő választ kapta:

    Egy napon a három isteni fivér - a tengerparton haladva - két fatörzset talált. Ezekből lettek ez első emberek. Odin isten életet lehelt beléjük, Hönir isten értelmet adott nekik, és járni tanította őket, Loki isten pedig kiformálta arcukat, s megtanította őket látni, hallani és beszélni. Ezután ruhát készítettek az embereknek, s elnevezték a férfit Aszkrnak, a nőt pedig Emblának. Tőlük származik minden ember.

    Ezek után az istenek várat építettek maguknak a világ közepén, ez az Aszkgard. Ott laknak az istenek és ivadékaik. A főisten Odin, felesége Frigg; gyermekeik az Ázok. A legerősebb közöttük Thór isten, a föld fia, erősebb minden más élőlénynél.

    Gylfi király az után is érdeklődött, hogyan irányítják a nap és a hold járását.

    Megtudta, hogy egyszer régen egy embernek két gyönyörű gyermeke volt; apjuk annyira büszke volt a két szép szőke gyermekre, hogy Napnak és Holdnak nevezte őket. Az istenek végül is megunták, hogy a nap lovait: Hajnalt és Alkonyatot hajtsa, a leány viszont a hold lovait hajtja, s ő idézi elő a hold alakjának változását. Arcát ma is láthatja, aki a holdba néz.

    Ugrás a lap tetejére

    (Dömötör Tekla feldolgozása)

  • Görög teremtéstörténet

    Istenek születése

    Kezdetben csak Khaosz, a tátongó üresség létezett, belőle vált ki Erbosz, az alvilági Sötétség, és Nüx, a fekete Éjszaka. Aztán megszületett Gaia, a széles mellű Föld, a világmindenség megingathatatlan alapja, s önmagából hívta létre Uranoszt, az Eget. Akkor már megjelent minden élet ősforrása, a Szerelem a világban, az Ég a Föld után kívánkozott, s Gaia a százkezű Hekatonkheireket, az egyszemű Küklópszokat és a Titánokat hozta világra.

    Ókeanosz volt a legidősebb a Titánok közül, Kronosz a legfiatalabb; közéjük tartozott Hüperión és Theia is, Éósznak, a Hajnalnak, Héliosznak, a Napnak, és Szelének, a Holdnak a szülei, valamint Iapetosz, Prométheusz és Epimétheusz atyja, és Mnémoszüné, az Emlékezet istennője. Ókeanosz felesége volt az aranykoszorús Téthüsz, Kronoszé Rheia, Iapetoszé pedig Themisz, az igazság jövőbelátó istennője.

    De Gaia hiába szülte meg gyermekeit, Uranosz bilincsbe verte az egyszemű és a százkezű óriásokat, és az Alvilág legsötétebb mélyére taszította őket, a Tartaroszba, amelyet ugyanakkora távolság választ el a földtől, mint az eget. A Titánokat is sorra elrejtette, így a nyüzsgő élet helyett sokáig egyetlen, mozdulatlan ölelés töltötte be a világot. Végül is Gaia elkeseredetten fordult gyermekeihez:

    - Hallgassatok rám, gyermekeim, és álljatok bosszút kegyetlen atyátokon!

    Félelem fogta el a Titánokat, egyik sem mert szólni, csak Kronosz, a legfiatalabb vállalta, hogy eleget tesz anyja felszólításának, hiszen Uranosz maga idézte fel maga ellen Gaia és gyermekei haragját. Éles sarlót vett át anyjától, lesbe állt, és váratlanul súlyos sebet ejtett Uranoszon. Az Égnek a földre cseppenő véréből esztendőre megszülettek a bosszúálló Erinnüszek, abból pedig, ami a tenger habjaira hullott, Aphrodité, a Szerelem szépséges istennője támadt életre, s gyöngykagylóban hajózott Küthéra, majd innét Küprosz szigetére.

    Kronosznak és Rheiának három leánya született, Hesztia, Démétér és Héra, meg három fia, Hádész, Poszeidón és Zeusz. De Kronosznak atyja, Uranosz átka járt az eszében, amely kimondta, hogy őt is saját gyermeke fogja legyőzni. Ezért gyermekeit, amint megszülettek, sorra lenyelte. Nem tudott ebbe belenyugodni Rheia, s amikor legkisebb fiát, Zeuszt világra hozta, elhatározta, hogy megmenti az életét. Követ pólyált be újszülött gyermeke helyett, azt adta át Kronosznak, Kronosz le is nyelte. Zeuszt pedig elrejtette Kréta szigetén Rheia, a Dikté-hegy barlangjában. Itt két nimfára, Kréta első királyának, Melisszeusznak a leányaira, Adraszteiára és Idára bízta a gyermeket, ezek friss mézzel és az Amaltheia kecske tejével táplálták, a fegyveres Kurészek pedig vigyáztak rá, s dárdáikat pajzsukhoz verve éktelen lármát csaptak, hogy elnyomják a síró csecsemő hangját, nehogy Kronosz felfigyeljen rá.

    Zeusz utóbb mindannyiuknak meghálálta szolgálatukat, a két nimfát Rheia az Istenek Anyja papnőivé, a Kurészeket saját krétai temploma papjaivá tette, akik Zeusz gyermeksége emlékére fegyvertáncot lejtettek az ünnepen. Az Amaltheia kecskét, miután kimúlt, az ég csillagai közé emelte Zeusz, bőréből készítette oltalmazó pajzsát, az aigiszt, szarvából pedig a bőségszarut, amelyből étel-ital soha ki nem fogyott.

    Mert Zeuszra várt a legnagyobb hatalom, ő lett az istenek és az emberek atyja, miután felnőtt, és beteljesítette az átkot, amelyet Kronoszra kimondott Uranosz. Ókeanosz leánya, Métisz, az Ész istennője látta el tanácsokkal, ő adta Zeusznak a varázsszert is, amellyel Kronoszt arra kényszerítette, hogy visszaadja lenyelt gyermekeit. Azok sorra ki is léptek a napfényre atyjuk gyomrából, de születésük rendjét megfordítva: elsőnek a bepólyált kő, utolsónak Hesztia. Ezért Hesztia - a házi tűzhely istennője - a legidősebb és a legfiatalabb isten egy személyben.

    Így Zeusz, a legkisebb fiú visszahozta az  életbe idősebb testvéreit, s most már velük együtt küzdött meg Kronosszal a világ uralmáért. Kronoszt támogatták a Titánok, csak Ókeanosz állt félre a harctól, leánya, Sztüx pedig, az Alvilág folyója, négy gyermekével, a Győzelemmel, Erővel, Féltékenységgel és Erőszakkal Zeuszt segítette, ezért kapta jutalmul, hogy a legszentebb eskü az ő nevét idézze.

    Prométheusz, Iapetosz fia is Zeusz és a többi fiatal isten oldalára állt, mert anyja, Themisz időben kioktatta. Hasznát is vette Zeusz Prométheusz bölcs tanácsainak. Felhozta a Tartaroszból a Küklópszokat, akik akkor kovácsolták számára a villámot, Hádész számára pedig a láthatatlanná tévő sisakot, Poszeidón számára a háromágú szigonyt. Ilyen fegyverek segítségével győzték le Zeusz és testvérei Kronoszt és a Titánokat, majd maguk között osztották fel a világot. Zeusznak jutott az Ég, Poszeidónnak a tenger, és Hádésznak a föld mélyén az Alvilág. A Titánokat pedig Zeusz letaszította a Tartaroszba, és a Hekatonkheireket, a százkezű óriásokat rendelte az őrizetükre. Utóbb Kronosznak megkegyelmezett, felengedte a Tartaroszból, de száműzte, és messze nyugaton, a Boldogok Szigetein, az üdvözült halottak fejedelmévé tette.

    Akkoriban, amikor a Titánok harca folyt, már tele volt a világ istenekkel. És minden isten megszületése teljesebbé tette a világot valamivel, ami addig hiányzott. Az Éjszaka leányai a Nappal és a Végzet, fiai a Halál és az Álom és Mómosz, az örök gáncsoskodó, aki még az istenek alkotásaiban is csak kivetnivalót talált. Az Éjszaka leányai voltak a Moirák: Klothó, Lakheszisz és Atroposz, akik a sors fonalát fonják, meg Nemeszisz, aki minden bűnt megtorol, és Erisz, a viszály istennője. Ókeanosz és Téthüsz gyermekei voltak a folyók, az ő leányuk volt a széphajú Dórisz is, Néreusznak, a tenger öreg istenének a felsége, a Néreiszek anyja, s az ő házukban nevelkedett Héra is, amíg Zeusz felesége nem lett.

     Háromszáz évig szerették egymást Zeusz és Héra, amíg egymáséi lehettek; az ő gyermekeik voltak Arész, a háború istene, Hébé, az ifjúság istennője, valamint Eileithüia, aki az újszülötteket segítette a világra. Héra hű feleség volt, s féltékenyen nézte, ha Zeusz más istennőket vagy éppen halandó leányokat ajándékozott meg szerelmével. Zeusz és Démétér leánya volt Perszephoné, de Démétér, a termékeny anyaföld istennője, a halandó Iasziónnal is ölelkezett a barázdák között, s ekkor az istennő halandó szerelmesét a féltékeny Zeusz villáma sújtotta halálra. Démétér és Iaszión fiát, Plutoszt, a Gazdagságot azonban saját leánya, Eiréné, a Béke nevelésére bízta Zeusz, s a bőségszaruval ajándékozta meg. Kronosz leányai közül csak Hesztia nem ismerte soha a szerelmet, ő mások házi tűzhelyére vigyázott, külön temploma sem volt, de valamennyi isten templomában tiszteletben részesült.

    Zeusz és Mnémoszüné leánya volt a kilenc Múzsa: Kleió, Melpomené, Thaleia, Euterpé, Terpszikhoré, Erató, Kalliopé, Urania és Polühümnia, az ének és a zene, a költészet és a tánc bűvös hatalmú istennői, a költők pártfogói. Pieriában születtek, de a Helikón forrásai körül is otthon vannak, és az istenek palotáit is az Olümposzon az ő énekük tölti be.

    Zeusz és Themisz leányai a Hórák, az Évszakok istennői, akik a természet rendje felett őrködnek, de őrködnek a rend és igazság felett az emberek világában is, ezért az egyiknek a neve Diké, "Jog", a másiké Eiréné, "Béke", a harmadiké pedig Eunomia, "Törvényesség".

    Anya nélkül született Zeusz legkedvesebb gyermeke, Pallasz Athéné, az okos szűz, a városok védője, minden szép mesterség tudója, és minden tudomány pártfogója. Apja fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, sugárzó szépségben, a Nap is megállította gyors fogatát az égen, hogy megcsodálja, amikor megszületett. Az Olümposz valamennyi istene örült neki, csak Héra nézte ezt is féltékenyen, s eltökélte, ha Zeusz nélküle hozta világra leányát, ő is fiat fog szülni apa nélkül. Hát úgy is tett, amint mondta; így született Héphaisztosz, de olyan csúf volt, hogy maga Héra is elborzadt látásán, s hogy ki ne nevessék a többi istenek, lehajította az Olümposzról. Még szerencse, hogy a tengerbe esett, hol a Néreiszek - Thetisz és nővérei - szelíden karjaik közé fogták és felnevelték. Örökké sánta maradt, de a kovácsmesterséget nagyszerűen értette, először a tenger mélyén, egy barlangban, jótevői, a Néreiszek számára készített mindenféle drága ékszert, majd visszatért az Olümposzra, itt állította fel ragyogó kovácsműhelyét, és az isteneknek emelt fényes ércpalotát.

    Kronosz testvérei, a Titánok közül való volt Koiosz és Phoibé, az ő leányuk volt Aszteria és Létó. Aszteria fürjjé változva menekült Zeusz szerelme elől, de Létó engedett a csábításnak, és evvel Héra haragját vonta magára. Szíve alatt hordta már Zeusz ikermagzatát, Apollónt és Artemiszt, de megszületésükig még sokat kellett szenvednie. Ha elfáradt, nem volt egy talpalattnyi hely, ahol fejét álomra hajthatta volna, ha megszomjazott, nem volt forrás, amely megitassa, mert Héra bosszújától félt mindenki. Országról országra, szigettől szigetig bolyongott a szegény földönfutó, de nem akadt földrész, amely befogadja. Így jutott Délosz szigetére.

    Délosznak nem voltak termékeny földjei, Déloszban kövér nyájak sem legelésztek. Kavicsai között a fű is alig nőtt, nem is törődött vele senki.

    - Délosz, köves sziget, akarsz-e Apollón szülőföldje lenni? Most senki sem törődik veled, de ha befogadsz engem, rajtad fog születni Apollón, és rajtad fog állni a messzelövő isten temploma.

    Örült neki Délosz, hogy ne akarta volna. Csak egyért aggódott:

    - Azt beszélik, Létó, hogy féktelen erejű isten lesz a te fiad. Meg lesz-e elégedve olyan kicsi szigettel, mint én vagyok? Nem fogja-e megvetni kavicsos, kopár földemet? Félek, hatalmas lábával a tenger habjai alá lök, és keres más hazát magának, ahol lombos fák közt építhet templomot. Rajtam meg a vízben a fekete fókák vehetnek szállást maguknak.

    Erre Létó megesküdött:

    - Hallja meg hát az Ég és a Föld és az alvilági Sztüx hömpölygő vize - ennél nagyobb esküt nem ismernek az istenek -, hogy itt lesz örökké Phoibosz Apollón illatos oltára, itt lesz szent ligete, s minden más szigetnél többre fog téged becsülni.

    Ebben megnyugodott Délosz. Örült már előre Apollón születésének, és szívesen befogadta Létót.

    És Létó Déloszban várta a gyermeket. Az istennők mind nála voltak, Dióné és Rheia, és Themisz, aki az igazságot mindig napvilágra hozza, és Amphitrité, a zúgó tenger asszonya, meg a többi istenasszonyok is. Csak a fehérkarú Héra volt távol, meg Eileithüia, mert a féltékeny Héra eltitkolta előtte Apollón születését. Így mit sem sejtve ült a magas Olümposzon, az aranyos felhők alatt.

    De az istennők elküldték érte szelek szárnyán járó követüket, Iriszt, meghagyva neki, hogy óvatosan, Héra háta mögött szóljon Eileithüiának. Mert tudták, hogy különben Héra útját állná.

    Úgy is tett Irisz. S amint megparancsolták az istennők, ígért is Eileithüiának mindenféle szépet, borostyánkővel díszített, kilenc hüvelyk hosszú aranyláncot, csak jöjjön Déloszba. Eileithüia ráállt, és most már ketten mentek vissza. Mint megriadt galambok, sebesen szelték a levegőt.

    Amint Déloszba ért a gyermekáldást hozó Eileithüia, a Künthosz-hegy oldalán, pálmafa tövében megszületett Apollón és Artemisz. A föld is mosolygott alattuk, az istennők pedig ujjongtak örömükben.

    Istennők dajkálták, fürösztötték Apollónt, ők pólyálták szépen hófehér gyolcsba, aranyszalaggal. De nem sírt tej után, mint a többi gyermek. Halhatatlan ajkait Themisz istenasszony illette nektárral és édes ambrosziával. S amint megízlelte Apollón az isteni eledelt, tüstént fickándozni kezdett, izmos kis lábaival lerúgta magáról a pólyát - az aranyszalag is elszakadt -, és vidám szóval szólt oda az istennőknek:

    - Megjöttem közétek! Én leszek a lantnak, és a görbe íjnak az istene, én leszek a jósisten is, aki Zeusz megmásíthatatlan akaratát fogom hirdetni az embereknek.

    Így szólt a fürtös fejű Phoibosz, és lépkedett is mindjárt nagyokat Délosz földjén. Ámultak-bámultak az istennők, a boldog sziget pedig, amint magán érezte az istent, egyszeriben kivirult, ragyogó aranyvirággal.

    Létó ikergyermekei hamar megtanulták a messzelövő íj kezelését. Artemisz nem is törődött egyébbel, egész nap csak erdőt-mezőt járta a vad után hű kísérőivel, a nimfákkal, maga szűz maradt, és elűzte magától azt a nimfát is, aki engedett a szerelem csábításának. Apollón ujjai nemcsak az íj idegéhez, hanem a lant húrjaihoz is értettek; az ő birodalma a messzeség, ahová biztosan találó nyilait röpíti, amerre az ének száll a lant húrjairól, és a messze jövendő, amelynek titkait az ő jóslatai tárják fel.

    Miután a jóslás művészetét már megtanulta, hátra volt még, hogy alkalmas személyt keressen magának. Így jutott Delphoiba, a Föld köldökéhez, ahol valamikor maga Gaia, majd leánya, Themisz mondott jóslatot. De a nyílást, amelyen keresztül a jóslatok feltörtek a mélyből, Püthón, a hatalmas sárkánykígyó őrizte. Az ifjú isten megküzdött a sárkánnyal, íját emelte rá és leterítette, majd egészen a Tempé völgyéig futott, hogy ott megtisztuljon a vérontás bűnétől. Idővel sok más szentély is épült Apollón tiszteletére, ahová jóslatért fordultak az emberek, de legtekintélyesebb jóshelye Delphoi maradt.

    Messze földről zarándokoltak el ide tanácsért. A földhasadék felett háromlábú széken ült a szentély papnője, a Püthia, és Apollón nevében hirdette ki kétértelmű jóslatait. Aki eltalálta a helyes értelmet, sikerrel járt, és fényes fogadalmi ajándékát helyezte el hálája jeléül a szentélyben, aki pedig félreértette a homályos szavakat, s vállalkozása balul ütött ki, csak saját ostobaságát okolhatta érte.

    A Püthón sárkány legyőzése után a Péneiosz folyó vidékén találkozott Apollón Aphrodité játékos kedvű fiával, Erósszal, a szerelem istenével. Annak is íj volt a kezében.

    - Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? -  kérdezte. - Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Az imént is leterítettem vele Püthónt, hány hold földet takart be egyszerre dögvész lehelő, lomha testével, amint elnyúlt! Te elégedjél meg fáklyáiddal, és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.

    Csak nevette Aphrodité fia:

    - A te nyilad, Phoibosz, utolér mindenkit, de az enyém téged.

    Így szólt, és fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnasszosz ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt, és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz; emezt a Péneiosz folyó leánya, Daphné szívébe lőtte, amavval Apollónt találta el. Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nimfa, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült, és a szűz Artemiszt akarta követni, haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni, és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a mennyegzői fáklyáról, ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát, és úgy kérte, hogy követhesse Artemisz példáját. Péneiosz engedett, de nem engedett a saját szépsége.

    Csak meglátta Phoibosz, s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble, és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova, s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibosz:

    - Péneiosz nimfája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek, és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! Elesel, megsérti lábadat a tüske, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klarosz és Tenedosz és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeusz az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányon, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják, s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!

    Beszélt még többet is, de Péneiosz leánya remegve futott előle, és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.

    De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt, és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez erejehagyottan sápadt el, üldözője győzött, és a leány a Péneiosz habjaira tekintett.

    - Segíts, atyám - kiáltott -, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!

    Alig volt ideje szavát bevégezni, s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy keblét gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibosz még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét - a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg -, s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csókok elől.

    És megszólalt az isten:

    - Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegezemen mindig téged foglak viselni, babérfa. Amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.

    Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá Daphné, a "babérfa", és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.

    Maiát az arkadiai hegyekben szerette meg Zeusz. Külléné hegyének árnyékos barlangjában lakott a széphajú nimfa. S mikor megszületett fiacskája, Hermész, bölcsőbe fektette. De a kis Hermésznek nem volt sokáig maradása.

    Kilépett a bölcsőből, és átlépte a barlang küszöbét. Éppen egy teknősbéka legelészett a barlang előtt, hetykén rakta lábait a viruló pázsiton. Nagyot nevetett Hermész, amikor meglátta, és nem állta meg szó nélkül:

    - Jókor jöttél, hozott isten minálunk, te kedves kis jószág! Micsoda gyönyörű játék, ugyan honnan-merről? Kicsi cserépteknő, de lába is van, járni is tud. No, majd én beviszlek, már éppen rád vártam, meglásd, megbecsüllek, te vagy a legelső, de nem a legutolsó, kiből hasznot látok. Gyere csak, jobb lesz bent minálunk, idekint még könnyen valami bajod esnék. Bajt hozó igézés ellen leszel varázsszer, amíg élsz, s ha meghalsz, szépen hangzó éneket fogsz mondani.

    Így szólt, és két kézre fogta a teknősbékát, és úgy cipelte be magával a barlangba. Ott aztán a puha testet szépen kiemelte a teknőből, fúrt-faragott rajta ügyes kézzel: kimondani és megtenni csak egy gondolat volt Hermész számára. Nádszálakat metszett, arányosan, azokat szúrta át a teknő kőkemény hátán, könyökmódon hajló fogót illesztett hozzá, ezen át gerincet fektetett, és juhbélből készült hét szál szépen összehangzó húrt feszített ki rajta. Amikor elkészült vele, ki is próbálta mindjárt.

    Pengette a húrokat, és énekelt is hozzá szépen, mindenről, ami csak eszébe jutott. Megénekelte Anyácskát, a szépcipellős hegyi nimfát, és Zeuszt, Kronosz fiát, megénekelte Anyácska cselédeit is sorjában, és ragyogó lakását és a drága kincseket a barlangban.

    De aztán ezt a mulatságot is elunta. Abbahagyta a muzsikát, és az új játékot bölcsőjébe dugta. Húsra éhezett meg, és egy ugrással a barlang szájánál termett újra, onnét körülnézett a vidéken. S mikor a Nap már elpihent az Óceánban, Hermész az éj leple alatt elindult Pieriába.

    Pieriában legelészett az istenek gulyája. Hermész hamarosan kiválasztotta Phoibosz Apollón ötven tehenét, és azokat elhajtotta. Homokos volt az út, meglátszottak rajta a lábnyomok. De most sem fogyott ki a ravasz ötletekből. Saruját elhajította, lombos faágakat kötött nyalábba, tamariszk és mirtusz hajlékony vesszejével saru helyett azt illesztette a talpa alá. A teheneket pedig háttal fordította, és úgy hajtotta tovább, hogy a lábnyomok visszafelé vezessenek.

    Egész úton csak egy öregemberrel találkozott, az éppen a szérűjén dolgozott. Hermész odaszólt neki:

    - Jó öreg, meglátod, munkádon áldás lesz, ha hallgatsz rám: amit láttál, tedd nem látottá, amit hallottál ne mondd el senkinek. - És továbbsietett a tehenekkel.

    Jó is volt sietnie, mert az Éjszakának, a tolvajok segítőtársának, már letelt az ideje.

    Püloszban, az Alpheiosz folyó mellett jó tágas istállót talált, abba hajtotta be Apollón széles homlokú teheneit. Meg is itatta őket, illatos szénával, harmatos lóherével megetette gondosan, aztán tűzrevalót gyűjtött, pompás tüzet rakott, csak úgy lobogott a lángja, csak úgy sercegett, ropogott a jóféle gyantás rőzse. Két tehenet mindjárt meg is sütött rajta.

    A maradékot elégette, a parazsat fekete homokkal betakarta, mielőtt továbbállt. Bizony felkelt már a Nap, mikor visszatért Külléné hegyére. De szerencséjére senkivel sem találkozott a hosszú úton, sem istennel, sem emberrel, még a kutyák sem ugatták meg.

    Csakhogy Anyácska bezárta a barlang ajtaját. Oda se neki: Hermész behajlította a derekát, és a kulcslyukon át osont a szobába. Odabent aztán lábujjhegyen lopózott a bölcsőjéhez, pólyába bújt ismét, és ártatlanul feküdt ott, mint aki kettőig sem tud számolni. Ujjacskáival a pólya szalagjait babrálta, hóna alatt tegnapi játékát, a békateknőből készült lantot szorongatta. De Anyácska eszén nem tudott túljárni.

    - Hol kószálsz éjnek idején, te rosszcsont? - kérdezte szigorúan. - Jaj, mennyi bajom van veled, csak tegnap születtél, és már attól kell félnem, hogy eljön érted Apollón, nehéz bilincset rak rád, amitől sohasem szabadulsz meg.

    Hermész csak nevetett: - Sose félts te engemet, Anyácskám! Ha sokat nyomoz utánam Létó fia, akkor még jobban megjárja velem. Elmegyek Delphoiba, behatolok fényes otthonába, ott majd bőséggel találok elemelni valót: szépséges háromlábú székeket és üstöket, aranyat és vasat és rengeteg ruhát. Megláthatod, ha éppen akarod!

    Eközben Apollón is észrevette, hogy ötven szép tehene eltűnt a legelőről. Csak a fekete bika sétált ott rangosan, no meg négy komondor, de az őrizetükre bízott nyájnak se híre se hamva.

    Találkozott ő is a görnyedt hátú öregemberrel, aki az éjt is nappá téve dolgozott folyvást a szérűn. Most éppen a palánk gerendáit igazgatta. Megkérdezte tőle Apollón:

    - Hallod-e, te öregember, nem láttál-e valakit, amint kajlaszarvú ötven szép tehenemet hajtotta el erre?

    - Látok én sok mindent - felelte az öregember -, de bizony nehéz volna mindent töviről hegyire elmondani. Itt dolgozom késő éjszakáig, s már kora hajnalban kezdem nap mint nap, és annyian járnak az úton; van, aki jóban jár, még több, aki rosszban, de nehéz egyenként az ilyet kitapasztalni. Hanem te, rémlik valami, mintha egy csöppséget láttam volna tegnap tehenekkel. A kezében vessző volt, és a teheneket hátrafelé vezette.

    Alighogy bevégezte az öreg, jósmadár repült fel. Attól megtudta Apollón, hogy csak Zeusz újszülött fia lehetett a tolvaj.

    Pülosz táján látja már a nyomokat, de nem érti: a paták nyomai mind Pieriába, a legelő felé vezetnek. Hát még a tolvaj lábnyoma, szörnyű nagy, kusza formájú! Emberé nem lehet, sem farkasé, sem oroszláné, de még a medve talpa sem ilyen idomtalan.

    Elérkezett hamarosan Külléné hegyére Apollón, és nagy sebbel-lobbal átlépte Maia árnyékos barlangjának kövezett küszöbét. Hermésznek sem kellett több. Amint megpillantotta a haragos istent, fülére rángatta a pólyát, magát összehúzta, mint valami gyámoltalan apróság, mikor langyos fürdő után édesdeden elalszik. Pedig dehogy aludt! Hanem a lantot most is a hóna alatt szorongatta.

    Apollón rögtön megismerte Maiát, a hegyek nimfáját, meg a nimfa kisfiát, Hermészt. De előbb még szétnézett a barlangban, minden zúgba betekintett, fényes kulccsal három ajtót is kinyitott. Hanem csak nektárt talált, meg illatos ambrosziát, aranyat, ezüstöt, és a nimfa bíborszínű, ezüstfényű ruháit.

    Akkor a bölcsőhöz lépett és ráripakodott Hermészre:

    - Add elő, gézengúz a teheneket gyorsan, amíg szépen beszélek! Mert tudok én mást is, megfoglak, és lehajítalak a sötét Tartaroszba, onnét aztán anyád sem apád sem tud felhozni többé!

    Hermész csak pislogott értetlenül:

    - A tehenek? Micsoda tehenek? Hagyj aludni szépen, az még az én dolgom, de nem teheneket előadni. Nem találtam soha semmiféle tehenet, de nem is tudom, mit akarsz tőlem, hiszen én sem kértem tőled a becsületes megtaláló jutalmát. Csak tegnap születtem, a lábam is gyönge még ahhoz, hogy kilépjek a bölcsőmből a göröngyös földre. Aludni szeretek, meg Anyácska édes tejét, meg a langyos fürdőt, mással ugyan nem törődöm. Az istenek is kifognak nevetni téged ha megtudják, hogy rajtam kerested teheneidet.

    Azzal befelé fordult, és vidám fütyörészésbe kezdett, mintakire semmi sem tartozik az egészből. Erre már Apollón is elnevette magát.

    - Ne tettesd magad, kis huncut, csak ki a bölcsőből! Úgyis tudom, ki vagy: tolvajok istene, míg a világ világ, ez lesz a te címed az istenek között. - És megfogta Hermészt: - Úgy, most mutasd meg hova hajtottad teheneimet!

    De Hermész nem hagyta magát.

    - Mit akarsz tőlem? Miért erőszakoskodol velem? Hogy a föld nyelte volna el, valamennyi tehén csak van a világon! Színét sem láttam egynek sem, soha életemben. De gyerünk Zeusz elé, tegyen ő közöttünk igazságot.

    És Zeusz két szép fia, az ezüstíjas Apollón és Hermész, a kis huncut, fölmentek az Olümposz hegyére. Ragyogó derű öntötte el a hegy havas fejét, együtt volt éppen valamennyi isten, mikor odaértek.

    Haraggal fogadta Zeusz atya Apollónt:

    - Phoibosz, ugyan dicső zsákmányt hoztál magaddal: újszülött gyermeket! Ugyan sürgős lehet, hogy az istenek gyűlése elé hozd!

    - Ó, atyám, hallgass meg - felelte Apollón -, s ne engemet gúnyolj zsákmánykedvelőnek. Ez a kicsi gyermek - újszülött, ártatlan - ötven szép tehenemet hajtotta el, vén tolvajokat is megszégyenítő ravaszsággal. Aztán visszafeküdt bölcsőjébe, magára húzta fülig a pólyát, s mikor teheneimet kerestem rajta, csak a szemét dörzsölte két kis öklével, és tudni sem akart semmit az egészről.

    Így szólt Phoibosz Apollón, és leült a többi isten közé. De most Hermész kért szót:

    - Ó, atyám, hallgass meg elmondom én hogy volt, a színigazságot, hiszen nem is tudnék hazudni. Anyácska házába, Külléné hegyének árnyas barlangjába egyszer csak beront ez, s vadul nekem támad, hogy adjam elő a teheneit. Igen, és fenyegetőzött is kegyetlenül, hogy ledob az Alvilágba. Persze, könnyű neki, hiszen ő erősebb, daliás, szép ifjú, én meg csak tegnap születtem, és ezt ő is tudja. Hát ilyen egy tolvaj, kicsi, gyönge gyermek marhák elhajtója? Védj meg, atyám, engem az erősebb ellen!

    És még akkor is vele volt a pólya, jobb karján átvetve. De Zeuszt nem lehetett kijátszani. Jól tudott ő mindent, és szívből nevetett a kis imposztoron. Aztán kiadta a parancsot, hogy kísérje el Apollónt, keressék együtt a teheneket, úgyis azt a hivatalt szánta neki, hogy az istenek követe és útbaigazítója legyen, ha megnő.

    Zeusz parancsának engedelmeskedni kellett. El is értek Püloszba, az Alpheiosz folyó gázlójához. Ott Hermész kivezette a magas gerendájú istálóból a teheneket. Akkor látta csak Apollón, hogy kettő hibázik az ötvenből. Meg is kérdezte Hermészt:

    - Hogy tudtál, te gézengúz, egynapos korodban két tehenet megnyúzni? Szörnyű erőd lehet, magam is félek már tőled - s azzal megkötözte erős kötelekkel Hermész kezét.

    De Hermész sem volt rest, annyi ereje még megkötözve is volt, hogy a teheneket elbűvölje. Mintha gyökeret vert volna a lábuk, se té, se tova nem tudtak elmozdulni. Csodálkozott Apollón váltig, de kénytelen volt szabadon engedni Hermészt, hogy az feloldja a teheneket a varázslat alól.

    Most aztán Hermészen volt a sor, hogy kiengesztelje sok bosszúságáért, no meg a hiányzó két tehénért Apollónt. Szerencsére ott volt a lant, melyet egy percre sem tett ki a kezéből. Megpendítette a húrokat, és elkezdett énekelni hozzá.

    Édes vágy öntötte el erre Apollón szívét, és ragyogó arca nevetett az örömtől. És Hermész pengette a lantot, és zengő hangon énekelt, megénekelte a Földet és Eget, és megénekelte sorjában az istenek születését.

    - Aranyos kópé - tört ki az elragadtatás Apollónból -, ötven tehenemet sem sajnálnám ezért az énekért! Hol tettél szert erre a gyönyörű muzsikára? Én vagyok a Múzsák karvezetője az Olümposzon, de közöttük sem hallottam még soha ehhez hasonlót. Legyünk barátságban ezentúl, és somfa dárdámra esküszöm, én vezetlek téged a nagy istenek közé, s most már dicső híred - tiéd meg anyádé - fennmarad örökké.

    - Szívesen megtanítlak téged is a muzsikára, sőt neked is adom a lantot - mondta Hermész, és hízelkedve simult daliás bátyjához. - Csak máskor aztán nem kell egy pár tehénért ekkora lármát csapni.

    Akkor kihajtották a teheneket a pázsitos legelőre. Aztán kéz a kézben tértek vissza ketten a havas Olümposzra.

    Zeusz atya boldogan gyönyörködött bennük. És derűs fényben ragyogott az Olümposz.

    De Gaia, a Földanya, megirigyelve az olümposziak uralmát és bosszút kívánva gyermekeiért, a Titánokért, világra hozta a Gigászokat, a kígyólábú óriásokat. Elhalványodtak a csillagok, Héliosz, a Nap istene is elrémülve tartotta vissza lovait, mikor előjöttek a földből a Gigászok, akik még meg sem születtek, és már háborúhoz készítették  jobbjukat. Anyjuk Gaia, bosszút lihegő szavakkal biztatta őket:

    - Ti fogjátok legyőzni az égi isteneket; hadd lássa meg Kronosz fia, hogy van-e fegyvere ellenem! Most dőljön el, hogy Rheia gyermekei hatalmasabbak-e, mint az enyémek. Mert senki sem adja meg a Földnek az illő tiszteletet, s nem válogat Zeusz az eszközökben, ha a Titánok ellen harcol. Prométheusz eleven májából lakmározik a sas Szkithiában. Atlasz a tüzes égboltot tartja feje búbján a hüperboreoszok földjén, miközben ősz hajára és szakállára Észak kemény jege rakódik. Hát még Titüosz, akinek folyton megújulnak a belei, de csak azért, hogy a keselyű újra meg újra azt falja. De most itt vagytok ti, bosszúálló hadsereg, oldjátok meg a Titánok bilincseit, védjétek meg anyátokat! Itt vannak a hegyek és folyók, Zeusz ellen minden tagomat felhasználhatjátok. Csak győzzétek le az Olümposz isteneit, feloszthatjátok majd magatok között az uralmat, legyen a tiéd, Tüphóeusz, az ég villáma és a királyi jogar, neked szolgáljon, Enkeladosz, a tenger, egy másik ragadja magához a Hajnal gyeplőjét, tiéd legyen Delphoi babérága, Porphürion, és Kirrha minden temploma.

    Könnyű volt rávenni a harcra a szilaj óriásokat. Már azt hitték a balgák, hogy kezükben van a győzelem; egyik azt tervezte, hogy hogyan fogja Poszeidónt kiráncigálni a tenger habjai közül, a másik Arészt akarta leteríteni, a harmadik Apollón szép fürtjeit érezte már goromba kezei között, és örültek már, hogy övék lesz Aphrodité, sőt a megközelíthetetlen Artemiszt és a szűz Pallasz Athénét is elhurcolják.

    De eközben Irisz is összehívta az isteneket Zeusz olümposzi palotájába. Feljöttek a tenger meg a folyók istenei is mind, sőt még az alvilági lelkek is, Hádész és Perszephoné; a halál lovai visszahőköltek a fénytől a szokatlan úton, és bizonytalanul haladtak tovább, sűrű sötétséget fújva orrlikaiból. Mikor már együtt voltak mindnyájan, így szólt hozzájuk Zeusz, az emberek és istenek atyja:

    - Ó, te soha el nem pusztuló isteni sereg, ti, kiket örökre megillet az ég, és akik nem vagytok a halál végzetének alávetve, látjátok, hogy a Föld megint milyen összeesküvést sző a mi világunk ellen? Új fiakat hozott világra ellenünk, de csak azért, hogy annyi sírdombbal legyen több a hátán, mint ahány gyermeket hozott a világra.

    S megharsant a felhők trombitája, az isteneknek az Aether, a Gigászoknak a föld adta meg a dörgő jelet a rohamra, a természet újra zűrzavarossá lett, és aggódik uráért. A dölyfös Gigászok szétfeszítik a természet határait, a sziget elhagyja helyét a tengerben, a sziklazátonyok felszínre kerülnek, a tengerpartok eltolódnak, a folyók megváltoztatják medrüket. Az egyik az Oita hegyét, a másik a Pangaiont, az Osszát vagy a jégborította Athoszt használja fegyverül, amaz a Rhodopé sziklás hegyét szakítja fel a Hebrosz forrásaival együtt, és a Gigászok vállán csorog végig az Enipeusz vize is. Maga Gaia kisimult mezők felületén ül, nincs magaslat többé a földön, a Földanya gyermekei között osztotta szét önmagát.

    Irtózatos recsegés-ropogás, vad harci lárma töltötte be a levegőt. Elsőnek Arész hajtotta sebes lovait az ellenségre, aranypajzsa tűznél fényesebben ragyogott, dús fürtjeit sisak szorította le. Pelóroszt érte a kardja, ott, ahol a combja végén szörnyalakjához a két kígyótest csatlakozott; mind a három életét egyetlen csapással oltotta ki. Aztán az elterült óriási testen diadallal hajtotta végig harci szekerét.

    Mimasz rohant elő, hogy megbosszulja testvére halálát. Már felragadta Lémnosz tűzhányó szigetét, Héphaisztosz műhelyével együtt, és Arészre hajította volna, de az isten megelőzte, dárdája hegyével agyvelejét érte. Mimasz emberi teste meghalt, de a kettős kígyótest élt még, és szörnyű sziszegéssel tört halála után is legyőzője ellen.

    Pallasz Athéné nem használta dárdáját, csak a pajzsát mutatta Pallasz Gigásznak a Gorgó-fejjel, de ezt látni is elég volt: rémülten érezte a Gigász, hogy kőkeménység kúszik végig a tagjain, és anélkül, hogy sebet kapott volna, merev lesz és tehetetlen mint a márvány. Éppen akkor keresett sziklát a közelben Damasztór, hogy az istenekre hajítsa, s most testvére megmerevedett testét kapta fel szikla helyett.

    Csodálkozva látta testvére halálát. Ekhión, s hogy megpróbálja az istennőt, szembenézett vele, akivel senki sem nézhet szembe kétszer. Vakmerő tekintetével megérdemelte halálát, és a halállal együtt ismerte meg az istennőt. Utána Palléneusz nyújtotta elvakult kezeit Athéné ellen; emberi testét dárdája hegyével ölte meg az istennő, ugyanakkor a kígyórész a Gorgó jéghideg tekintetétől fagyott merevvé.

    Porphürión Délosz szigetére rontott, hogy a világ tengelyét csavarja az istenek ellen. Elborzadva látta Néreusz, a tengeri öreg, nyirkos barlangjából kiugrott ősz atyjával Thetisz, és Poszeidón palotája magára maradt. A Künthosz-hegy csúcsáról segítségért kiáltottak a szelíd nimfák, akik egyszerű nyilaikkal vadászni tanították egykor Apollónt, és akik először vetettek ágyat Létónak, mikor megszületett ragyogó két gyermeke, Apollón és Artemisz. Rémülten kiáltott fel Apollónhoz segítségért maga Délosz szigete:

    - Az én ölembe tett Létó, mikor születtél, hát most hallgass meg engem, és segíts, mert kegyetlen kéz felszakít, hogy újra bolyongjak, mint régen! - Mert Délosz szigete, mielőtt Apollón megszületett rajta, állandó hely nélkül bolyongott a tengeren. Apollón megjelent, és legyőzte Porphüriont.

    A Gigászok Halála után Gaia még Tüphónt, a százfejű, tűzokádó óriást hozta a világra, hogy ez is az Olümposz uralma ellen lázadjon. Az istenek Egyiptomba menekültek előle, de végül is Zeusz legyőzte, és a szicíliai Aitné (Etna) hegyét borította rá; Tüphón időnként megrázkódik, és ilyenkor láng csap fel a tűzhányó hegy mélyéről. A földön Tartarosz kígyóleányától, Ekhidnától származó szörnyeteg gyermekeit hagyta csak maga után; ezek mindaddig zaklatták a világot, amíg Zeusz halandó fia, Héraklész meg nem ölte őket, és az olümposzi rend oltalmazásával kiérdemelte a halhatatlanságot.

    Az Olümposz égbe nyúló csúcsán épült fényes palotáikból figyelik a halhatatlan  istenek a világot, és féltékenyen ügyelnek a rendre, hogy a Nap és a Hold és a csillagok a számukra kiszabott pályán járjanak örökké, és semmi ne lépje túl a mértéket. Amikor Phaethón elbizakodottan apja, Héliosz szekerén felhajtott az égboltra, gyönge kezével nem bírta a szárnyas lovakat fékezni, ezek túlságosan közel ragadták a földhöz a tüzes Nap-szekeret, majdhogy lángra nem gyúlt tőle a föld, és ekkor Zeusz villámával sújtotta halálra a vakmerőt. Nővérei megsiratták, az ő könnyeikből keletkezett a borostyánkő, ők maguk pedig égerfákká változtak.

    Prométheusz

    Ott, ahol Próteusz, az Ősvíz gomolygó és szeszélyes alakot váltó tömegei borítottak mindent valamikor, az istenek megszületésével kialakult a világ, és örök törvények uralkodtak szép rendje felett. Zeusz leányai, a Hórák a tél után meghozták a viruló tavaszt, majd a gyümölcshozó őszt évről évre, és nimfák táncoltak a források körül. Éosz, a rózsás-ujjú hajnal jelezte nap mint nap Héliosz érkezését, és a Napisten, szárnyas paripáit fogva szekerébe, fölhágott a tenger habjaiból az égboltra. Jöttére a csillagok a tengerbe vetették magukat, csak Phószkphorosz a hajnali csillag várta be nyugodtan egy helyben állva a napkeltét. Az égbolt másik oldalán gyors lovon suhant tova Szeléné, a Hold istennője, mert ha bátyja megérkezik, neki távoznia kell. A tenger mélyén lakott Poszeidón feleségével Amphitritével, csak időnként merült fel, hogy háromágú szigonyával vihart kavarjon, majd elcsitítsa ismét a háborgó vizeket, s a csillogó habok hátán ilyenkor Néreusz leányai lejtettek végig ezüst cipellőjükkel.

    Elégedetten nézte őket Zeusz az Olümposz égbe nyúló csúcsáról.

    De még nem mutattak be áldozatokat és nem énekeltek himnuszokat az isteneknek,  a világmindenség szépsége tanúk nélkül maradt, és a földet nem szántotta fel senki, városok nem épültek, és a tengert sem járták be karcsú hajók, mert nem voltak még emberek.

    Prométheusz végre a phókiszi Panopeusz környékén alkalmas anyagot talált, és Pallasz Athéné segítségével abból formálta az első embereket. Tudatlanok voltak eleinte ezek az emberek, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Homályos barlangok mélyébe húzódtak, vagy a földbe ásták magukat, mint a hangyák, amit láttak, nem értették, amit hallottak, nem fogták fel, öntudatlanul élték végig életüket, mint az álomképek. Ették, amit véletlenül találtak, a jövőre nem gondoltak, s ha veszély támadt rájuk - eső és fagy és vadállat -, nem tudtak védekezni ellene.

    Már-már kipusztulás fenyegette az emberi fajtát, amikor Prométheusz lelopta számukra az égből a tüzet, amely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. A tűz segítségével azután az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását, téglát égettek, és házat építettek, mindenféle hasznos szerszámot készítettek maguknak, s amint munka közben fokról fokra ügyesedett a kezük, egyre világosabb lett az értelmük is. A tűz használata során az emberi öntudat szikrája is fellobbant bennük, megfigyelték az évszakok váltakozását, és ahhoz alkalmazkodva művelték a földet. Megismerkedtek a számokkal és a csillagok világával, a betűvetéssel és a költészettel, megtalálták erdő-mező füvei között az orvosságot a betegségek ellen, megtanulták, hogy kell szekerük elé lovat és hajóik elé a vitorlát dagasztó szeleket fogni. Messze lövő íjjal és nyilakkal felfegyverkezve nemcsak védekezni tudott az ember, hanem az elejtett vad sűrű bundáját is megszerezte magának, védelmül a hideg ellen.

    Prométheusz ajándékának, a tűznek köszönhette tehát az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából, sőt a természet más erőivel együtt az állatokat is a maga szolgálatába kényszeríthette. Még arra is megtanította Prométheusz, hogyan lehet madarak röptéből, az áldozati állat beleiből, álomképekből és más előjelekből a jövőre következtetni, de ügyelt rá, hogy senki ne lássa meg halála napját előre, nehogy reményét veszítse, amíg él.

    Zeusz féltékenyen látta, hogy a tűz a halandók birtokába került. Haragosan megfenyegette Prométheuszt:

    - Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb! Most örülsz, hogy engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte! Olyan ajándékot küldök nekik, amit mindnyájan szeretni fognak, és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne.

    Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, s meghagyta Héphaisztosznak, a kovácsmesternek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel, és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot, Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövésre-fonásra, az aranyos Aphrodité öntsön kedvességet, vágyat keltő szépséget a fejére, míg Hermész lássa el mindenféle csalafintasággal. Ezek szót fogadtak Zeusznak, hamarosan szemérmes szűz alakját formálta ki az agyagból a sánta kovácsisten, Pallas Athéné felövezte és kicsinosította, Aphrodité kísérői, a Khariszok és Peithó, a rábeszélés istennője, aranyláncokat aggattak rá, a szép hajú Hórák tavaszi virágból font füzérrel díszítették fel, Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvajszokásokat rejtett a keblébe, s ugyancsak ő, az istenek követe adott nevet is neki: Pandorának, "mindenki által megajándékozottnak" nevezte el, mert az Olümposz minden lakója ajándékozott neki valamit. S Hermészre bízta Zeusz, hogy vigye ajándékba Prométheusz testvéréhez, Epimétheuszhoz.

    Epimétheuszt jó előre figyelmeztette Prométheusz, hogy ne fogadjon el semmit Zeusztól, de Epimétheusz megfeledkezett az intelemről, befogadta házába Pandórát, az első asszonyt, s csak mikor már ott volt a baj, akkor kapott észbe.

    Jókora agyaghombárok álltak Epimétheusz háza körül, felébe-harmadában a földbe süllyesztve. Az egyikben gabona volt, a másikban must vagy olaj, így Pandóra mindent megtalált férje házánál, ami csak kellett. Egyetlen hombártól tiltotta Epimétheusz az asszonyt, de hiába, mert Pandóra oldalát fúrta a kíváncsiság: ugyan mi lehet benne? Egy óvatlan pillanatban leemelte a hombár fedelét, hát a sokféle baj kirepült belőle az emberek közé, akik eddig gond nélkül éltek. Kirepült a hombárból a Fáradság, a Betegség, az Öregség; Pandóra ijedten csukta vissza a fedelet, de már késő volt, csak a Remény volt már a hombárban, amikor újra lezárult a nyílása. Azóta kell az embereknek fáradságos munkával keresniök meg a mindennapi kenyeret, és azóta töri meg tagjaikat a betegség és az öregség.

    Így büntette meg Zeusz az embereket, amiért elfogadták a tüzet Prométheusz kezéből. De kegyetlenül megbüntette Prométheuszt is, hálátlanul megfeledkezve arról, hogy valamennyi Titán közül egyedül Prométheusz segítette őt Kronosz és testvérei ellen. Hívatta Héphaisztoszt, és megparancsolta neki, hogy a föld peremén, ember nem járta pusztaságban láncolja egy sziklához.

    Héphaisztosz szíve megesett az elítélten, még azt is hajlandó lett volna megbocsátani, hogy éppen az ő olümposzi műhelyéből lopta ki Prométheusz a tüzet a kérészéletű halandók számára, de Zeusz parancsának engedelmeskednie kellett. Az alvilági Sztüx két gyermekével, Kratosszal és Biével, akik mindig készen álltak arra, hogy nyers erejüket Zeusz akarata alá rendeljék, a szkíták földjére hurcolta Héphaisztoszt, és ott megbilincselve, súlyos pörölycsapásokkal magányosan álló sziklához szegezte Prométheuszt, hogy tagjait se tudja mozdítani többé, s a szabad ég alatt a nyári nap heve, a tél vihara kínozza örökké.

    A pörölycsapások felverték a pusztaság csendjét, de csak Ókeanosz leányai hallották meg messziről, oda is siettek, hogy részvevő szóval vigasztalják elhagyatottságában a Titánt. Prométheusz szörnyű kínjai között is büszkén vállalta, amit az emberekért tett. Eljött maga Ókeanosz is - sasparipáját zabla nélkül, puszta gondolatával irányítva -, és felajánlotta, hogy megszerzi számára Zeusz bocsánatát, ha megalázkodik. De Prométheusz hajthatatlan maradt: ő, aki Uranosz, majd Kronosz bukását látta már, a harmadik istennemzedék királyáról, a zsarnok Zeuszról is tud jóslatot.

    Csak egyetlen emberi lény vetődött Prométheusz kínjai színhelyére: az argoszi Ió, Inakhosz király szerencsétlen leánya, akit Zeusz szerelme és Héra féltékenysége űzött el hazájából, Héra papnője volt Ió, s mikor Zeusz beleszeretett, az istennő tehénné változtatta, és Gaia fiára, az ezerszemű Argoszra bízta; ez Mükéné közelében olajfa törzséhez kötve őrizte éjjel-nappal éberen, mert ha egész testét beborító szemei egy részét le is hunyta, maradt még elég nyitva, hogy szemmel tartsa Héra halandó vetélytársát. Csakhogy Zeusz végül Hermészt küldte le hozzá, ez fuvolája bűvös hangjaival Argosz valamennyi szemét arra kényszerítette, hogy lecsukódjanak, s ekkor Hermész lefejezte Gaia szörnyszülött fiát, és eloldotta a Ió kötelékét. Hermészt azóta nevezték Argeiphontésznek, az "Argosz-ölőnek". Argosz ezer szemét szent madarának, a pávának legyezős farkára helyezte Héra, Ióra pedig bögölyt bocsátott, hogy ne örülhessen szabadságának. A bögöly üldözőbe vette, s mint meghajszolt tehén, a fél világon száguldott keresztül a boldogtalan.

    Dódóna jóstölgyei már Zeusz hitvesét üdvözölték benne, de hosszú bolyongás várt még reá, bejárta Észak, Kelet és Dél messze vidékeit, a bögöly mindenütt a nyomában volt, és nem engedett lábainak pihenést. Reménytelen bolyongásában már-már eszét vesztette, úgy rémlett neki, hogy Argosz jött fel újra az alvilágból, és űzi étlen-szomjan úttalan utakon. Kimerülten, éhségtől és szomjúságtól elgyötörten érkezett a sziklához, amelyhez szögezve Prométheusz szenvedett. Prométheusz előtt anyja, Themisz tárta fel a jövőt, ő tudta egyedül, milyen veszélyes tájakon kell még Iónak megfordulnia, a Kaukázus ormán kell áthaladnia, a csillagok szomszédságában, az amazonok asszonynépe fogja útbaigazítani a Thermódón vidékén, a Maiótiszon keresztülgázolva azon a tengerszoroson át jut el Európából Ázsiába, amelyet majd róla fognak Boszporosznak, azaz "Tehénátkelőnek" nevezni az emberek. Prométheusz kioktatta Iót, hogy Kelet felé haladva vigyázzon, nehogy a Gorgók sötét országában e borzalmas tekintetű hattyúleányok szemébe nézzen, mert aki ezt teszi, menten kővé válik; kerülje az alvilági rév körül tanyázó szörnyetegeket is, a kutyafejű griffeket és az egyszemű arimaszposzokat.

    - A messzeségben vár a föld, amelyen az aithiopszok sötétbőrű jámbor népe lakik - bíztatta a szenvedő Prométheusz a szenvedő Iót. - Ha elérted a Nílus vízesését, haladj már bátran a szent folyó mentén, a Nílus deltájában érnek véget szenvedéseid. Ott Zeusz szelíd kezével fog megérinteni, attól meggyógyulsz, és fiat szülsz, Epaphoszt, aki Egyiptom királya lesz, és a Nílus által öntözött földet fogja megművelni. Innét tér vissza öt nemzedék múltán ötven leány utódod Argoszba, és a te ivadékod lesz a tizenharmadik nemzedékben az a hős, aki engem Zeusz akarata ellenére is megszabadít.

    Megvigasztalódva folytatta útját a tehénszarvú leány, s minden úgy is történt, ahogyan Prométheusz megjósolta. A Nílus partján megszületett Zeusz és Ió fia, de Héra még őt is gyűlölte, és a Kurészeket kérte, hogy elrejtsék. A Kurészek szót fogadtak Hérának, de Zeusz ezért halállal büntette őket, Ió pedig fia keresésére indult, bejárta egész Szíriát, és a bübloszi király szolgálatába állt, a kis királyfit dajkálta, amíg rá nem talált saját elvesztett gyermekére. Akkor Epaphoszt visszavitte Egyiptomba, az egyiptomi királyhoz ment feleségül, s így ennek halála után Epaphosz lett a király. Feleségül vette a Nílus leányát, Memphiszt, és az ő nevére alapított várost. Ió is nagy tiszteletben részesült; az egyiptomiak istennőjüket, a tehén alakú Isziszt látták benne.

    Epaphosz és Memphisz leánya volt Libüé, akiről egy egész országot neveztek el, Líbiát. Libüét Poszeidón, a tenger istene szerette meg, az ő ikerfiai voltak Agénor és Bélosz. Agénór és utódai Föníciában uralkodtak, Bélosz Egyiptomban maradt, és Ankhinoét, a Nílus leányát vette feleségül; az ő ikrei voltak  Aigüptosz és Danaosz. Aigüptosznak ötven fia, Danaosznak ötven leánya született.

    Aigüptosz fiai erőnek erejével feleségül akarták venni Danaosz leányait. Danaosz ekkor Pallasz Athéné tanácsára hajót szerelt fel - mondják, hogy ez volt az első hajó a világon -, és evvel áthajózva a Földközi-tengeren, Argoszban, ősanyja, Ió szülővárosában kért a maga és leányai számára menedéket.

    Pelaszgosz volt akkor Argoszban a király, és róla pelaszgoknak nevezték a népet, amely felett uralkodott; ezek tiszteletben tartva a menedékjogot, védelmükbe fogadták a leányokat, akik fehér gyapjúval koszorúzott lombos ágat - az oltalomkeresők jelvényét - tartva kezükben, könyörögve vették körül az istenek oltárait.

     De amikor megérkezett Aigüptosz ötven fia, és erőszakkal követelte magának Danaosz ötven leányát, hiába volt minden ellenkezés. Danaosz végül is cselhez folyamodott. Felkészítette lakodalomra leányait, de titkon egy-egy tőrt adott mindegyiknek, hogy a nászéjszakán öljék meg a gyűlölt vőlegényeket. Úgy is történt, csak Hüpermnésztra kímélte meg Lünkeusz életét, mert ez volt az egyetlen Aigüptosz fiai közül, aki nem kényszerítette házasságra Danaosz leányát, hanem gyöngéd tisztelettel közeledett hozzá. Hüpermnésztra ezért megszerette  Lünkeuszt, és önként ment hozzá feleségül. Evvel azonban atyja haragját vonta magára, aki bírák elé állította, azzal vádolva őt, hogy megszegte az apai parancsot. Ekkor maga Aphrodité istennő jelent meg a bírák előtt, hogy megvédje Hüpermnésztrát.

    - Az Ég is vágyódik a Föld után, és szerelem tölti el a Földet is, az ő szent nászukban virul ki a természet, amikor az Ég esője a Föld ölére hull, ettől szaporodik a nyáj, és telik meg a kalász, és én vagyok az, aki szerelmet ültetek minden élőbe - jelentette ki Aphrodité, és a bírák felmentették Hüpermnésztrát, mert az istennő szelíd törvénye előbbrevaló a szigorú apai parancsnál.

    De Aphrodité törvénye a durva erőszakot elveti, és csak a gyöngéd szerelmet igazolja. Argoszt szárazsággal büntette Poszeidón, mert egykor régen, amikor a tenger istene még Hérával vetélkedett a város birtokáért, Inakhosz a fehérkarú istennőnek emelt templomot. Szomjúság gyötörte Danaoszt, s elküldte leányait, hogy keressenek forrásvizet a környéken; ezek elszéledtek, s Amümóné elvesztette már szeme elől nővéreit. Forrást nem talált ő sem. Egy szarvas tűnt fel előtte, Amümóné célba vette nyilával, a nyíl célt tévesztett, és csörrenve esett a bozótba, ahol egy szatír aludt éppen. A homlokán szarvat viselő, kecske lábú istenség felébredt a zajra, megpillantotta a leányt, és féktelen vággyal vette üldözőbe. Riadtan kiáltott segítségért Amümóné, mire hirtelen Poszeidón jelent meg előtte, a szatír elmenekült, s a leány boldogan fogadta el isteni megmentőjének a szerelmét. Poszeidón akkor fakasztotta halandó szerelmese kedvéért háromágú szigonyával a tikkadt talajon a bővizű Lerné forrást.

    Aigüptosz fiai azért bűnhődtek, mert erőszakkal akarták Danaosz leányait házasságra kényszeríteni. De Danaosz leányai - a Danaidák - is meglakoltak haláluk után, mert a vőlegényeket orvul megölték. Az alvilági bírák arra ítélték őket, hogy időtlen időkig lyukas hordóba merjenek vizet. Hüpermnésztra és Lünkeusz viszont mint a hű szerelem mintaképei éltek tovább az emberek emlékezetében, haláluk után Zeusz oltára mellé, közös sírba temették őket. Kiváló hősök származtak tőlük, az ő unokájuk volt Akrisziosz, Akrisziosz unokája Perszeusz. Perszeusz egyik unokája, Amphitrüón feleségül vette unokatestvérét, Alkménét, az ő házasságukból született Iphiklész; Alkménének Zeusztól született fia volt Héraklész: Ió ivadéka  a tizenharmadik nemzedékben, aki Prométheuszt megszabadította.

    De addig még sokat kellett szenvednie az emberszerető Titánnak.

     Zeusz fülébe jutott, hogy Prométheusz valami homályos jóslatot emleget, amely az ő uralmát fenyegette. Elküldte hát Hermészt, csikarja ki a titkot, de Prométheusz nem hallgatott a rábeszélő szóra, és nem rettent meg semmi fenyegetéstől.

    - Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök, mert rosszal viszonozták a jót, amit tettem velük - mondta hajthatatlanul, és elutasította az istenek követét.

     Megremegett erre a föld, és megdördült az ég, irtózatos vihar csapkodta a tengert, és Zeusz villáma sújtott a sziklára, amely Prométheusszal együtt a mélységbe zuhant. A sötét Tartarosz fogadta magába Prométheuszt, és az volt kimondva rá, hogy csak akkor jöhet fel újra a napvilágra, ha akad egy halhatatlan, aki önként cseréli fel az örök életet a halállal.

    Múltak az évek, az évszázadok, s történt egyszer, hogy Héraklész a félig emberi, félig ló alakú kentaurokkal keveredve harcba, véletlenül éppen az istenfélő Kheirónt találta el a lernéi hidra epéjébe mártott mérges nyilával. Héraklész sajnálkozva húzta ki a sebből a nyilat, és Kheirón saját gyógyfüvei közül keresett rá orvosságot. De a seb gyógyíthatatlan volt. Barlangjába visszahúzódva, szőrnyű fájdalmai között már a halált kívánta Kheirón, de nem tudott meghalni, mert mint Kronosz fia halhatatlan volt. Akkor engedte fel Prométheuszt az Alvilágból Zeusz, hogy Kheirónnal cseréljen.

     Visszatérhetett hát a napvilágra Prométheusz, de szabadságát nem nyerte még vissza: Hermész a Kaukázus egyik sziklájához vezette, ahhoz láncolta őt Héphaisztosz, Zeusz pedig egy vérengző sast rendelt oda, hogy csőrével hasítsa fel Prométheusz keblét, és napról napra megújuló máján lakomározzak.

     Akkor már Héraklész számos szörnyetegtől szerzett békét a világnak, megölte többek között a nemeai oroszlánt és a lernéi hidrát; mindketten Tüphón és Ekhidna gyermekei voltak, akárcsak a sas, amelyet Prométheuszra szabadított Zeusz kegyetlen bosszúvágya. Amikor kalandjai során a Kaukázushoz érkezett Héraklész, nem is habozott sokáig, biztosan célzó íját felajzotta, nyilat helyezett az idegre, és a sast lelőtte.

     Prométheusz hálatelt szívvel üdvözölte, s a gyűlöletes apa kedves fiának nevezte Héraklészt, de Zeusz hős gyermeke nem elégedett meg avval, hogy a sas kegyetlen csőrétől szerzett nyugalmat Prométheusznak. Vitába szállt Zeusszal, és szemére hányta, hogy míg neki az emberek javára szolgáló hőstetteiért az olümposzi halhatatlanságot ígérte meg, az emberek legnagyobb jótevőjének még mindig nem oldotta fel bilincseit. Helyeslően bólintott Zeusz, mert örült, hogy fia a sas lenyilazásával is gyarapította dicsőségét, s hozzájárult Prométheusz bilincseinek a feloldozásához. Most már Prométheusznak sem volt oka elhallgatni titkát. Mihelyt szabad volt újra, elárulta, hogy Néreusz leánya, az ezüstcipellős Thetisz az, akiről kimondta a Végzet, hogy apjánál kiválóbb fiúnak fog életet adni. Ezért Zeusz felhagyott a szándékkal, hogy Thetisz kezét megkérje, sietve a halandó Péleusz királyhoz adta feleségül, s a jóslat be is teljesedett, mert Thetisz halandó gyermeke, Akhilleusz, hírben-dicsőségben magasan Péleusz fölé emelkedett.

    Ezután Prométheusz bebizonyította, hogy ő az emberek és az istenek közös jótevője. Mert megtanította az embereket arra is, hogy a tűz segítségével hogyan kell szobrokat önteni, s az emberek sorra megteremtették az isten alakokat, mindet a saját képmásukra, a legszebb férfiakhoz és asszonyokhoz hasonlóak. Magának Prométheusznak a szobrát is elkészítették az emberek, és Pallasz Athéné meg Héphaisztosz szobra mellett helyezték el. Athénban évről évre Prométheusz oltára előtt égő tűzről gyújtották meg a fáklyákat, és versenyfutásban vitték az új tüzet a szobrászok és a fazekasok műhelyeibe. És ez a jámbor szokás is azt mutatta, hogy Prométheusz, amikor ellopta a tüzet az istenektől, senkit nem rövidített meg vele. Hiszen a tűznek az a természete, hogy nem fogy, akárhány új lángot gyújtanak meg rajta.

    Ugrás a lap tetejére

    (Trencsényi-Waldapfel Imre feldolgozása)

  • Indiai teremtéstörténet

    A világ teremtése

    A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.

    Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg; Hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből létre fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett: "Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?" Hosszú-hosszú időkig elmélkedett e kérdéseken, míg végül a szívében, lénye legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a Végtelenség Kígyóján nyugvó Egynek, a Világ Gyökerének a képe. Hódolva fordult hozzá.

    - Mi az én teendőm?

    Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:

    - Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

    Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség* legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata  is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

    * Az összeszedettség a jóga alapja, a szellemi-értelmi erők egyetlen célra irányított összpontosítása. Az inidiai regékben ismételten szerepel.

    Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá.

    Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben körültekintett, egyedül érezte magát. Ránehezedett a magányosság, és újfent összeszedve erejét, négy ősszellemet teremtett, azután rájuk parancsolt:

    - Folytassátok a teremtés művét!

    De azok nem örültek a mindenségből kiszakadt különvált létezésüknek. Visszavágytak az egyensúly mozdulatlan nyugalmába, nem kívántak tevékenykedni. Brahmát lángoló harag árasztotta el, amiért első teremtményeire nem tudta átárasztani akaratát. Haragja emésztő lángsugárként tört elő a homlokán, s a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakozott benne. Nem tudott mit kezdeni erejével, s mérgében sírva, ordítozva követelte:

    - Adj nevet és tanyát nekem!

    - Jól van - szólott Brahmá. - Mivel bömbölve bőgtél, Rudra* lesz a neved. Minden teremtett dolgokban lakozhatsz, bennük lesz a tanyád. Életteremtő vagy, eredj hát, és sokasodj.

    * Rudra jelentése: "Ordító"

    Rudra úgy is tett, de a lények, akiket életre hívott, mind éppen olyan szilajok és féktelenek voltak, mint ő maga, s indulatuk, mint emésztő tűzvész, pusztulással fenyegette a világot. Brahmá rádöbbent, és ráförmedt:

    - Hagyd abba az ilyen teremtés művét! Szállj magadba, fürkészd ki önnön lényeged értelmét, s amikor majd megismerésre jutottál, megtalálod elhivatott feladatodat a világok tevékenységében!

    Rudra megértette, hogy fékezhetetlen heve semmi jóra nem vezethet; magába vonult, leküzdötte indulatát, megzabolázta erejét, majd gondolatát a létezés értelmére irányította. Számolhatatlan idők elmúltával ráeszmélt önmaga igazi természetére és feladatára, s azontúl a törvény értelmében fejtette ki tevékenységét. Tudván tudta már, hogy lényegében egy mind a Lét Gyökerével, mind a Teremtővel, dolga pedig az, hogy a létesült dolgoknak a törvény szabta időben véget vessen, elpusztítsa a mulandó formákat, hogy új alakzatok keletkezhessenek belőlük. És mivel legyőzte önmagát, és tökéletes uralomra tett szert az erők fölött, a Jóga* Urává lett.

    * Jóga: szanszkrit szó; önlegyőzést, a belső-szellemi és fizikai erők teljes egybefogását s a rajtuk való uralmat jelenti.

    Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A vége értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindehhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.

    De a világok benépesítése még hátravolt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét. Az Egy tehát kettéosztotta önmagát. Egyik feléből, létesítő akaratának erejéből lett az első Atya:

    Szvájam-bhúva, "Az Önmagában Létezőtől Származott"; a másik feléből, a mindent magába foglaló és formáló Természetből pedig az első Anya: Satarúpá, "A Százalakzatú".

    Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek. Az első leányokat Brahmá férjhez adta az ős Életfakasztóhoz, a többi fiak és leányok pedig egymással keltek egybe.

    Az első fiak között az élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt. Feleségül kapott tizenhármat az egyik Ősbölcs, Daksa hatvan leánya közül. Kasjapa első asszonya, Aditi, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és a harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világra hozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit.

    A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az Egyetemes Törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

    Ugrás a lap tetejére

    (Baktay Ervin feldolgozása)

  • Iszlám teremtéstörténet

     Az ég, a föld és az angyalok teremtése - A korán és a hadíth nyomán

    Allah megparancsolta víz felett lebegő párának, emelkedjék a magasba. És két nap alatt megalkotta az eget. Ezután elválasztotta az eget a földtől, és létrehozta a hét eget és a hét földet.

    Amikor Allah megalkotta a földeket, megparancsolta a szélnek, hogy kavarja fel a vizet. A víz megmozdult, és tajtékzott, magas hullámok tornyosultak, és sűrű pára képződött. Allah elrendelte a tajtéknak: szilárduljon meg,  és a tajték megszilárdult. Ebből alkotta meg két nap alatt a víz színén a földeket. Ekkor megparancsolta a hullámoknak: álljanak meg. A hullámok megmeredtek, és ezekből alkotta Allah a hegyeket.

    A föld pedig - akár egy bárka - a vizek színén ringott. Allah előhívott egy mérhetetlen erejű angyalt, és megparancsolta neki, ereszkedjék a föld alá. Az angyal alámerült, megragadta a földet keleti és nyugati szegélyénél fogva, és vállára emelte. Ekkor Allah egy négyszögletű sziklát alkotott zöld rubinból, amelyben hétezer lyuk volt, és minden lyukban egy-egy tenger. Megparancsolta a sziklának, ereszkedjék az angyal lába alá. A szikla lemerült, de nem akadt szilárd pont, hogy megálljon. Ekkor Allah egy roppant bikát teremtett. A bikának negyven-negyvenezer feje, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Egyik lábát a másiktól ötévi gyalogút választotta el. Allah elrendelte a bikának, bújjon a szikla alá. A bika a szikla alá bújt, és szarvára emelte azt. De nem volt hely, ahol a bika a lábát megtámaszthatta volna. Ekkor Allah egy óriás bálnát teremtett. A bálna oly hatalmas volt, hogy ha a világ minden tengerének vize egyetlen orrlyukába gyűlne, ez mindössze annyi lenne, mindegy porszem a sivatagban. Isten a bálnát Bahmutnak nevezte, és ráparancsolt, hogy tartsa a bikát. Bahmut a vizen úszik, a víz alatt levegő van, a levegő alatt a sötétség. A hét föld tehát az angyal vállán nyugszik, az angyal a sziklán, a szikla a bikán, a bika a bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen.

    Történt egy napon, hogy Iblisz az ördög rávette a bálnát, vesse le hátáról a súlyos terhet. A bálna hajlott az ördög szavára. Allah ekkor egy parányi férget alkotott, s a féreg bebújt a bálna orrlyukába, és meg sem állt a roppant állat agyvelejéig. Bahmut szenvedett, nyöszörgött, és rimánkodott Allahhoz, szabadítsa meg kínjaitól. Allah megkönyörült teremtményén, megszabadította a fájdalomtól, de megparancsolta a féregnek, hogy maradjon örökké a bálna közelében, nehogy az újra kísértésbe jöjjön, és ledobja hátáról a bikát, egész terhével.

    Íme a hét ég, amelyet Allah teremtett: Az első ég zöld smaragd, és tehén alakú angyalok lakják; a második vérpiros rubin, keselyű formájú angyalokkal benépesítve; a harmadik sárga rubin, lakói hatszárnyú, sas alakú angyalok; a negyedik színezüst, ló formájú szárnyas angyalokkal; az ötödik bíborszínű arany, angyalai hurikhoz hasonlóak; a hatodik csillogó igazgyöngy, benne gyermek formájú angyalok, kerubok röpködnek; végül a hetedik mennyország ragyogó fényből készült, és boldog lakosait ember formára teremtette az alkotó.

    És íme, a hét föld, amint Allah megteremtette:

    Első a mi földünk. Alatta vannak a Meddő Szelek. Földünket hetvenezer kötélen hetvenezer angyal tartja. A második föld az elkárhozottak földje, ahol a bűnösök saját húsukat falják, és saját vérüket isszák.

    A harmadik föld a dárdafarkú, tüzes mérget fröcskölő, öszvér nagyságú skorpiók földje. Lakosai emberarcúak, de szájuk kutyaszáj, tehénlábúak, kecskefülűek, birkaszőrűek. Allahnak nem engedelmeskednek, és amikor nálunk éjszaka van, náluk nappal.

    Sivatag a negyedik föld neve. A pokol tüzét tápláló kénkövekből készült; népének se szeme, se keze, szárnyuk a galambéhoz hasonló.

    Az ötödik föld skorpiókkal és kígyókkal van tele, az elkárhozott hitetlenek élnek itt, nyakukban izzó kénkövekkel, és éhségükben egymást zabálják.

    A hatodik földön tartják számon a rossz szellemek és az elkárhozottak tetteit.

    Végül a hetedik föld az "Ellenség-vidék" - Iblísz, az ördög lakhelye. Iblísz házát maró méreg és dermesztő jég veszi körül. Az itt sürgölődő törpe fekete nép vadállatokhoz hasonló, és könyörtelenül visszaveri a dzsinneket, a rossz szellemeket, ha ura ellen támadnak.

    A hetedik földön túl el nem múló tűzzel lángol a pokol. E tűznek a nap melege és a nyár melege csupán parányi töredéke. Egyszer a tűz panaszkodott Allahnak:

    - Megfulladok, elemésztem önmagam.

    Ekkor Allah megengedte a tűznek, hogy évente egyszer belélegezzen és kilélegezzen. Ez a kánikula és a tél jeges hidege.

    Magasan a pokol felett vezet a Halottak Hídja. Itt áll a mérleg, Allah trónusára felfüggesztve. A Mérleg két tányérja akkora, mint a föld. Egyik sötétségből, másik árnyékból készült. A Mérlegnek hangja és nyelve van. Így kiált:

    - Ez üdvözült! Ez kárhozott!

    És az üdvözültek felemelkednek a mennybe, a kárhozottakat pedig letaszítják a pokol mélységeibe.

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)

  • Japán teremtéstörténet

    A teremtés

    Abban az időben, amikor a föld és az ég keletkezett, a magas égi mezőkön három istenség lakozott. Az istenek maguktól születtek, majd elrejtőztek. Később a föld óriás olajcseppként lebegett a víz színén, és úgy mozgott fel s alá, mint egy roppant medúza. Ekkor a bambusznád csírájából két újabb isten támadt, de ezek is elrejtőztek, és számos utódnak adtak életet. E dicső leszármazottak sarja volt az istenek atyja és anyja, Izanagi és Izanami. Az istenek őket bízták meg, hogy megszilárdítsák és megtermékenyítsék a kocsonyás, mozgó földet.

    Izanagi és Izanami letekintettek a Menny Lebegő Hídjáról, és azt fürkészték, van-e föld valahol a híd alatt. Csillogó drágakőből hatalmas lándzsát készítettek, a fegyvert lehajították, és rábukkantak a tengerre. Ezután kiemelték a lándzsát a káoszból, a káosz cseppenként aláhullott, megszilárdult, és így keletkezett Onokoro-Jima, a Megdermedt Sziget. Ezután még egy szigetet alkottak a tengerben, és leszálltak a földre.

    A földre érve Izanagi és Izanami elhatározták, hogy házasságra lépnek. A sziget közepébe oszlopot állítottak, és megkerülték, Izanagi balról, Izanami pedig jobbról. Amikor összetalálkoztak, Izanami így szólt:

    - Milyen csodaszép ifjúval találkoztam!

    De a bók nem tetszett az istennek, és haraggal válaszolta:

    - Miért beszéltél? Én vagyok a férfi, nekem kell elsőnek szólnom. Az egészet elrontottad, most újra körbe kell járnunk.

    A két istenség ismét körbe keringett, és amikor találkoztak, Izanagi szólt először:

    - Milyen pompás, hogy ilyen szép leánnyal találkoztam!

     Így történt a leánykérés az isteneknél. Ezután férj és feleség lettek, s miután Izanami életet adott a tengereknek, a folyóknak, a szigeteknek, a fáknak és a földi növényeknek, így szóltak egymáshoz:

    - Immár megalkottuk a Nyolc Sziget országát hegyeivel, vizeivel és növényeivel. Most teremtsünk valakit, aki a mindenség ura lesz.

    Ekkor megszülték a nap istennőjét, Amateraszut, akit a "nagy istenség éji fényessége" néven ismernek, és már születése után oly gyönyörű volt, hogy szülei nyomban felküldték a mennyei létrán, hogy az égről sugározza le a földre ragyogó fényét.

    Következő gyermekük, Tsuki-jumi, a hold ura lett. Tsuki-jumi tompa, ezüstös csillogása elhalványult nővére arany pompája mellett, de azért méltónak mutatkozott arra, hogy Amateraszu hitvese legyen. Ő is felkapaszkodott az égi létrán, de hamarosan civakodni kezdtek. Amateraszu megelégelve az örökös egyenetlenséget, így szólt:

    - Távolodj el tőlem, nem akarlak többé szemtől szembe látni.

    Ekkor az istenek elválasztották őket, a házastársak szétköltöztek, és a nappal elvált az éjszakától.

    Izanagi és Izanami még számos gyermeknek adott életet. Izanami megszülte Szuszanoót, a Vad Hímet. Szuszanoó után megszületett a Szél és Kagu Csusi, a Tűz. A Tűz születése alkalmával Izanami súlyosan megsebesült, sebeinek váladékából még sok istengyermek született, de anyjukat annyira kínozta a Tűz okozta fájdalom, hogy végül meghalt, és eltűnt a sötétség földjén, Jomi birodalmában.

    Izanagit mérhetetlenül elkeserítette asszonya halála. Kagu Csusit okolta a szerencsétlenségért. Haragjában felkapott egy kardot, levágta a Tűz fejét, s a kard pengéjéről lecsöpögő vérből született a Nyolc Nagy Hegy istene.

    Izanagi fájdalmát a bosszú sem csillapította. Elhatározta, hogy leszáll Izanamihoz a sötétség földjére. Sokáig tévelygett a fekete éjben, míg egy komor zugban Izanami hangját vélte hallani.

    - Ó, Izanami! Elvonultál a sötétség földjére, egyedül hagytál a napfény világában. Jöjj velem, kísérj vissza a világosságra.

    - Nem tehetem, uram és férjem - hangzott Izanami szomorú válasza -, megízleltem Jomi kemencéjének pokoli főztjét, most már örökre itt kell maradnom. Későre jár, fáradt vagyok, le kell feküdnöm. Kérlek, fordulj el, és ne tekints rám.

    Izanagi türelmetlenül hallgatta Izanami szavait, és most már kíváncsisága is felébredt. Kiemelte hajából sokfogú fésűjét, letörte az egyik nagy fogat, meggyújtotta, s a tűz megvilágította Izanami örök sötétségbe borult otthonát. Izanagit szörnyű látvány fogadta. A hajdan oly csodálatos szépségű Izanami teste felpuffadt, fekete fekéllyel borított bőrén rovarok hemzsegtek. Az istennőt a mennydörgés nyolc riasztó istene őrizte, fülsértő hangjuktól megremegtek a sötétség országának boltozatai, Izanami pedig megszégyenülten kiáltotta utána:

    - Csúfosan megaláztál! Ezért meglakolsz!

    A sötétség katonái üldözőbe vették Izanagit, ő azonban egérutat nyert, és mielőtt utolérték volna, egy roppant sziklával eltorlaszolta a pokol nyílását. Azután hátat fordított a szörnyű helynek, és bánatosan folytatta útját a napfény felé. Úgy érezte hogy Jomi országa förtelmesen beszennyezte, ezért sietve Tsukusi szigetére ment, hogy megtisztítsa testét. Ruháit elhajította, és minden ruhadarabjából egy új isten született.

    Izanagi  feljött hát a sötétség világából, megtisztult a szennytől, és miután teljesítette isteni hivatását, eltávozott Ahaji szigetére, szállást épített magának, és csendes visszavonultságban éldegélt.

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)

  • Kínai teremtéstörténet

     A világ keletkezésének mítoszai - (töredékek)

    Kezdetben, amikor az ég és a föld még tojás alakú káosz volt, Pan Ku megszületett a tojásban, és itt élt tizennyolcezer esztendeig. És ekkor a Jang tiszta elemeiből megformálódott az ég, a Jin durvább elemeiből pedig a föld. Pan Ku a középpontban tartózkodott, és nap mint nap kilenc alkalommal alakult át: hol az ég, hol pedig a föld istene volt. Az ég naponta három méterrel emelkedett magasabbra, a föld három méterrel vastagodott. Így folytatódott ez tizennyolcezer éven át, míg az ég elérte a legnagyobb magasságot, és a föld a legnagyobb mélységet.

    Pan Ku az élet kezdete. Ő az őse tizennyolcezer élőlénynek. Amikor Pan Ku meghalt, fejéből szent szirt lett, szeméből a nap és a hold, zsírjából a folyók és a tengerek, hajából és szőréből a fák és a növények. Pan Ku könnyeiből fakadt a Sárga Folyó és a Kék Folyam. Hangja alkotta a mennydörgést, lehelete a szelet, pillantása a villámot; az ég kiderült, amikor Pan Ku vidám volt, a rosszkedvétől elborult. Pan Ku volt a Jang és felesége a Jin, a teremtés férfi és női eleme.

    (Buddhista változat)

    Az eget, a földet és mindent, ami él, mozog, létezik, Pan Ku, a mindenség atyja teremtette a semmiből. Pan Ku hatalmas termetű volt, homlokából két szarv meredt elő, jobb kezében a napot, baljában a holdat tartotta.

    A teremtés munkája nehéz és fáradságos volt. Kerek tizennyolcezer esztendeig tartott, míg Pan Ku létrehozta az eget, a földet és a csillagokat. Teremtő munkája közben magát is alakította, hiszen mindennap hat lábbal magasabbra nőtt. Miután Pan Ku befejezte művét, a nap és a hold elindult útjára, és a mindenségben rend uralkodott. Ekkor Pan Ku meghalt, és visszavonult a holtak birodalmába. De halála után sötétség borult a világra.

    Az emberek nem láttak a sötétségben, és panaszra járultak a földi császár elé. A földi császár elküldte követét, a földi időt, parancsolja meg a napnak és a holdnak: foglalják el helyüket az égen, és világítsanak éjjel-nappal, mint azelőtt. De az égitestek nem hallgattak a földi uralkodó szavára, s az emberek ismét Pan Kuhoz könyörögtek, hogy teremtsen újra rendet a világmindenségben. Pan Ku kegyesen előjött a holtak birodalmából, s az isteni Buddha felírta a mennyek urának bal kezére hatalmas betűkkel: nap, míg jobb kezére a hold jelét rótta.

    Pan Ku az óceán partjához lépett, magasba emelte bal kezét, és fennhangon szólította a napot, majd felnyújtotta jobbját, és a holdat hívta. Hétszer ismételte meg bűvös parancsát, és a hetedik kiáltásra felbukkantak az égitestek. E naptól fogva szüntelenül járják útjukat, hogy fényt adjanak a földnek, és elválasszák a nappalt az éjszakától.

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)

  • Laoszi teremtéstörténet

    A teremtés

    Kezdetben még nem volt semmi, csak a nagy óceán. A víz fölött, a felhőkben alakot öltött az isten, de nem volt sem neve, sem feje, sem karja. És az isten a saját kebléből létrehozott egy másik istenséget, aki úgy nőtt ki belőle, mint az erdei gomba. És mindőn az új istenség alakot kapott, hozzáfogott a teremtés művéhez. Az ős isten az új istenség egyik darabjából roppant rákot alkotott, és megparancsolta a ráknak merüljön a tenger alá, és tartsa hátán a földet. Ezután az istenségből megformált még egy kígyót, egy elefántot, és végül egy hatalmas pókot. És ráparancsolt a pókra, szőjön egy óriási hálót. A pók megszőtte a hálót, és az isten ebből a hálóból csinálta meg az ég boltozatát. És ebben az ősi időben létrejött az ég, a föld, a fű, és megszülettek az istenek és a szellemek. Ekkor még az istenek, a szellemek és az emberek gyakran meglátogatták egymást. A földön három nagy kán uralkodott: Pu Lang-szong, Kan kán, és Ket kán. A nép halászatból és rizstermelésből élt. Egy napon a thenek, az istenek kihirdették az embereknek, hogy valahányszor leülnek egy tál rizs mellé, ezt jelenteniök kell az isteneknek. Ha pedig húst fogyasztanak, akkor egy sült halat az isteneknek kell felajánlaniok. De az emberek nem követték a thenek parancsát. Hiába figyelmeztették őket háromszor is, továbbra sem engedelmeskedtek. Ekkor az istenek megharagudtak, és az alsó világot vízözönnel árasztották el. Az óceán kilépett medréből, elborította a földet, és az ár mindent elpusztított. Homokfelhők emelkedtek az égig, s az emberek mind egy szálig kivesztek. Csak a három nagy kán értette meg, hogy az emberek magukra haragították az isteneket. Hozzáfogtak egy faház és egy nagy tutaj építéséhez. A faházat gerendákkal a tutajra emelték, és amikor készen volt, beköltöztek asszonyaikkal és gyermekeikkel, s a hullámok magasba lendítették a tutajt. Az áradat egyre nőtt, úgyhogy a tutaj végül is az istenek birodalmában kötött ki. A kánok felkeresték az istenek királyát, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák.

    - Miért jöttetek a birodalmamba? - kérdezte az istenek ura.

    - Eljöttünk, hogy lerójuk az illő tisztelet adóját, és elmondjuk, mi történt a földön.

    A kánok beszámolójára az istenek ura így felelt:

    - Sokszor megintettük az embereket, tiszteljék az egekben lakozó itheneket. Én magam hirdettem: "Becsüljétek meg uraitokat és akkor boldog öregség vár rátok." Nem hallgattak szavamra, most megbűnhődtek. A thenek királya kijelölte a kánok és családjuk lakhelyét az istenek között. A földön nemsokára leapadtak a vizek, s a szilárd föld ismét kiemelkedett az óceánból. A három kán ekkor újra felkereste az istenek urát, és így szólt:

    - Nem maradhatunk tovább a magas egekben, mert itt nem tudunk kedvünkre járni-kelni. Engedd meg, hogy visszaköltözzünk a földre, ahol biztos talaj van a lábunk alatt.

    A legfőbb isten beleegyezett a kánok kérésébe, és egy kurtaszarvú bivalyt ajándékozott nekik, hogy az elszállítsa őket az alsó birodalomba. Odalent megtelepedtek, a bivaly segítségével fölszántották a földet, és rizst vetettek. De három év múlva elpusztult a bivaly, s az állat testét otthagyták ajándékul az isteneknek.

    Kevéssel utóbb a bivaly orrlikából kihajtott egy inda, mely egyre növekedett, míg végül három kosár nagyságú tök termett rajta. A három tök belsejében pedig emberek születtek. Az emberek éktelenül kiáltoztak tökbölcsőjükben. Pu Lang-szong kán megsokallta zsivajgásukat, és egy vörösre izzított vassal átfúrta a tök héját. A lyukon egymást lökdösve tolongtak elő az emberek, de mivel csak kínosan tudtak kibújni rajta, Kan kán késével egy nagyobb nyílást is vágott a tökön, s ezen keresztül három nap és három éjjel özönlöttek ki az emberek. Akik a kisebb nyíláson bújtak elő, két csoportra oszlottak: a Thai Lom és a Thai Li csoportra. A nagyobb nyílásból kijövők három csoportot alkottak: a Thai Löng, a Thai Lo és a Thai Kvang csoportot.

    Amikor valamennyien a napvilágra kerültek, Pu Lung-szong megtanította őket a rizstermesztésre, a szövés-fonásra és az élelemszerzésre. Azután összepárosította az asszonyokat és a férfiakat, és megtanította őket a házépítés tudományára. Pu Lang-szong arra oktatta az embereket, hogy tiszteljék szüleiket, táplálják őket, és gondoskodjanak az öregekről. Amikor a szülők meghaltak, a gyermekek hosszan siratták őket, és Pu Lang-szong törvényei szerint temették el holttestüket. Mert így szólt Pu Lang-szong:

    - Azok holttestét, akik a késsel vágott nyíláson jöttek a világra, égessétek el, és tisztára mosott csontjaikat helyezzétek egy kicsiny házikóba, és ott mindennap mutassatok be ételáldozatot. Azok testét, akik a kicsiny lyukon bújtak elő, temessétek el a földbe, emeljetek fölébe sírkövet, és áldozzatok naponta rizst és bort.

    A nép, amelyik a késsel vágott nyíláson jött elő a tökből, a thai nép volt, a kicsiny lyukon át előbújt nép meg a kha, a rabszolgák népe. De mindegyik a három nagy kánt szolgálta, a kánok hűséges alattvalói voltak.

    Az emberek elszaporodtak, és annyian lettek, mint a vízcsepp. És a sokaságot nem lehetett többé kormányozni, már nem követték Pu Lang-szong és Kan kán útmutatását. A három kán felment az istenek urához, és panaszt emelt az emberek ellen. Az istenek ura ekkor két égi herceget nevezett ki az emberek vezetőjéül, ezek azonban nem sokat törődtek alattvalóik javával, inkább napestig ittak és mulatoztak. Az istenek ura igen elégedetlen volt a két kán kormányzásával, visszarendelte őket az égbe, és saját fiára, az erényes Bulom hercegre bízta az emberek sorsának irányítását.

    Bulom kán díszes kísérettel érkezett az alsó világba. A thenek ura fiával együtt a földre küldte a menny két isteni építőjét. Then Tenget és Pitszanukukant. Az egek isteni építőmesterei megtanították az embereket kések, kapák, ásók kovácsolására, a selyem és gyapotszövésre és az ételek elkészítésére. Megparancsolták, hogy az elkészített ételekből az állatok lábát és egy sült halat áldozzanak az isteneknek. Megszabták az ünnepnapokat és a munka szüneteltetésének napjait, amikor tilos volt szőni, fonni, őrölni és bármely más fárasztó munkát végezni.

    - Ha követitek rendeleteinket - mondta a két isteni építő az embereknek -, akkor békében élhettek.

    Then Teng és Pitszanukukan ezután visszament az égbe és jelentette az istenek urának, hogy teljesítették küldetésüket, megtanították az embereket a munkaeszközök gyártására és a szokások betartására.

    - Adtatok-e az embereknek olyan eszközöket is, amelyekkel szórakozhatnak? - kérdezte az istenek ura küldötteitől.

    - Arról bizony elfelejtkeztünk - felelték.

    Ekkor az istenek ura megbízta a mennyei zenészek vezetőjét, ereszkedjen le a földre, és tanítsa meg az embereket a dob, gong, tambura, kürt és más zeneszerszámok készítésére.

    A mennyei zenészek vezetője csakhamar elvégezte dolgát, és visszatérve így szólt az istenek urához:

    - Ezentúl meg kell tiltani az embereknek, hogy fellátogassanak az égbe. De az isteneknek sem szabad többé leereszkedniük az emberek közé.

    A thenek ura megparancsolta, hogy rombolják le a bambuszhidat, mely összekötötte az eget a földdel. És ettől a naptól fogva az istenek, a szellemek és az emberek nem látogatták többé meg egymást.

    Nem sok idő múltán, hogy Bulom herceg földi uralma elkezdődött, nagy szerencsétlenség sújtotta az embereket. Egy nagy láp közepéből vastag törzsű inda hajtott ki. Az inda egyre vastagodott, mind magasabbra nőtt, szárai szerte tekergőztek a birodalom felett, végül is a sűrű levelek árnyékba borították a földet. A nap sugarai nem hatoltak át a lombokon, mindenütt dermesztő hideg uralkodott, a nép hiába művelte földjeit. Bulom kán parancsot adott az embereknek, vágják ki a veszedelmes növényt gyökerestül, de valamennyien dolguk végezetlenül tértek vissza. Az indának, mérges kigőzölgései miatt, még csak a közelébe sem lehetett férkőzni. Végül egy öreg házaspár, Tha Niö és Thaon Ja vállalkozott a nehéz feladatra. Mielőtt elindultak, így szóltak:

    - Azt kérjük az emberektől: ha elpusztulnánk, áldozzanak nekünk. Szólítsanak nevünkön minden étkezés előtt, és csak a tiszteletadás után vegyék magukhoz a táplálékot.

    Az emberek megfogadták, hogy eleget tesznek a két hős öreg kívánságának. Azok pedig fejszével vállukon nekivágtak a lápnak. Három hónap és három napon át pihenés nélkül munkálkodtak, míg végül az inda lezuhant - de maga alá temette a két bátor öreget. Haláluk után ők lettek a vidék jótékony szellemei, és amikor az emberek az ételük mellé ültek, így kiáltottak:

    - Niö ősünk, egyél!

    Ezután béke és jólét köszöntött a földre, és Bulom herceg igazságosan uralkodott a népen. Később a hercegnek hét fia született, és amikor a fiúk férfivá értek, atyjuk hét birodalomra osztotta a földet, és a birodalmak élére egy-egy fiát állította.

    Az ember teremtése

    A föld jótékony szellemei, a Pu Niö Nia Niö-k egykor fenn éltek az égben, az istenek társaságában. Riasztó külsejük azonban annyira elrémítette az istenek gyermekeit, hogy az ég legfelsőbb ura kiűzte őket az istenek országából. Ekkor a föld még nem létezett, és lent csupán a végtelen víz tükre csillogott. Így szólt az istenek ura:

    - Szálljatok alá, tapossátok meg a vizet, és lábatok nyomán előbukkan a föld! Teremtsetek lakhelyet magatoknak!

    A szellemek leereszkedtek, megtaposták az óceán vizét, és íme, megjelent a föld. De a mérhetetlen kiterjedésű síkon egyedül érezték magukat, így hát visszamentek az égbe, hogy megkérjék az istenek urát, adjon társakat melléjük. De amint újra megjelentek az istenek között, az istengyermekek rémülten menekültek. Az istenek ura haragosan rivallt rájuk:

    - Hogy merészeltetek visszajönni?

    - Azért jöttünk, istenek ura - felelték a szellemek -, hogy társakat kérjünk tőled, mert egyedül vagyunk a földön.

    Az istenek ura ekkor átadott nekik három magocskát, és megparancsolta, hogy a magokat ássák a földbe.

    - A magok kihajtanak, és indát eresztenek.

     Az indákon három hatalmas tök fog nőni. Itt van egy fúró, egy olló és egy fejsze. Ha zaj hallik a tök belsejéből, nyissatok lyukat rajtuk, hadd jöjjenek elő az emberek.

    Pu Niö Nia Niö-k visszatértek a földre, elültették a magokat, és a vastag indákon csakhamar három hatalmas tök fejlődött. Amikor a tökök belsejéből nagy zsivajgást hallottak, a fúróval, az ollóval és a fejszével kilyukasztották mind a hármat, mire előbújtak az emberek. Az első tökből származtak a khák, a szegény szolganép, a másodikból a laók, a harmadikból a mandarinok és a fehérek. Mivel az emberek ruhátlanul jöttek a világra, a szellemek ismét felemelkedtek az istenek urához, hogy ruhát kérjenek számukra. Az istenek ura három bálát nyomott a kezükbe, majd visszaparancsolta őket a földi lakhelyükre. Az első bálában a khák részére szánt ruhák voltak: foszlott rongyok. Ezért jár máig is a szegény nép rongyokban. A második csomagban már tiszta, rendes öltözékek voltak, ezért a laók tisztán és rendesen öltözködtek. A mandarinok és a fehérek csomagja pompás, díszes öltözékekkel volt teli.

    Az istenek ura még átadott a szellemeknek néhány ekét, sarlót, és három pár agyagból formált állatot: két bivalyt, két tigrist és két békát. Az emberek az ekével és a bivalyokkal felszántották a földeket, és elvetették a rizst. Amikor a rizs szárba szökkent, a bivaly, a tigris és a béka összevesztek, mert nem tudták eldönteni, mekkorára nőjön a kalász, mielőtt learatják. Felmentek az istenek urához, döntse el a vitát.

    - Azt szeretném - mondta a tigris -, ha akkora lenne, mint a farkam.

    - Nem lehet nagyobb, mint háromszor a lábam hossza! - kiáltotta a béka.

    Az istenek ura a békának adott igazat. Ezután megkérdezte az állatoktól:

    - Mit szándékoztok tenni, ha a rizstermés nem lesz elegendő az emberek táplálásra?

    - Odaadom a húsomat - felelte a bivaly.

    Azért eszik az emberek máig is a bivaly húsát.

    A föld jótékony szellemeinek hét fia született, akik között felosztották a földi birodalmukat. Haláluk előtt azt tanácsolták az embereknek készítsék el a szobraikat, és minden esztendőben táncoltassák a róluk mintázott maszkokat a város két szélén, különben a gonosz szellemek elpusztítják a földet. Haláluk után a Pu Niö Nia Niö-k lettek a föld védőszellemei, és az emberek díszes pagodát építettek tiszteletükre.

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)

  • Magyar teremtéstörténet

    A föld teremtésének mondája

    Hol volt, hol nem volt. Régen volt. A Tetejetlen Fa legtetején volt egy pázsitos domb. A domb tetején állott Arany Atyácska palotája. Ragyogott a pázsit, a közeli aranyerdő. Atyácska kint ült a palota hétpántos kapujában, napfényes asztalnál.

    Roppant jobbja támlásszéke karján nyugodott. Hét hajfonata: mint tengerifüzér aláfolyt; lépesméz-fényű arca nevetett, s nevettek nagy tavirózsa-szemei.

    Jókedvű volt, mint soha máskor. Jókor délután befejezte napi sétáját. Lelt mézet száz tele kaptárral, a leshelyeken száz evet vergődött a hurokban, s a varsák mind teli voltak kövér potykákkal meg piros szárnyú keszegekkel.

    Ekkor jókedvében hatalmasat kurjantott, valósággal zengett bele a palota.

    - Hé, lurkók, hozzátok csak elő a vaskötelet meg az ezüst bölcsőt. Ma jókedvem van, s a bölcsőt a tengernek lebocsátom.

    Erre mi, királyfiak s királylányok mind köré sereglettünk. Szerettünk volna egy szálig alárepülni az ezüstbölcsőben, egy kicsit hintázni. Arany Atyácska azonban nevetve szorította hátra a tülekedő gyereksereget.

    - Várjatok csak, lurkók, lássam előbb, ki érdemli meg az ezüstbölcsőt. Ide elém, gyereksereg! Ó, te kis huncut Hold Királylány, tüske megtépte, szép hímzett kötényedet. Te csak állj hátra! No, busa Szélkirály, de nagyon igyekszel! Látom, vérzik a bal füled. Rókát fogtál megint, pedig megtiltottam.

    Ugorj csak odébb! Hát te ki Tűzkovács Király, kormos a kötőd. Megint a kovácsoknál kujtorogtál. Ereszd csak el a bölcsőt, ízibe. Napkirály, kis táltosom, te voltál a legszorgalmasabb, megfoldoztál három lyukas varsát, s megtanultad a varázsmondókákat, s ez a mostoha kis Levegő Tündérke három gombolyag hálókötő fonalat font az aranyrokkán. Adjátok ide a vaskötelet, a bölcsőt le is eresztem ízibe.

    Beültem Levegő Tündérkével, s az ezüstbölcső leereszkedett. A kék vízű Óperenciás-tenger felett függött.

    Ekkor Atyácska erős torkú alszelet támasztott, hát a bölcsőt a szél jobbra taszította, aztán erős torkú felszél támadt, hát a bölcsőt a szél balra ugrasztotta, így hintáztunk hét nap, hét éjszaka. Ez volt aztán a hintajáték.

    Megtetszett a hinta-palinta s a lenti világ. Hetedik este felkiáltottunk Atyácskának:

    - Hadd maradjunk lenn! Bocsáss alá egy tutajt a tengerre, hogy legyen hol megállnunk.

    Atyácska menten lebocsátott egy tutajt. Alszelet támasztott, s a tutajt jobbra repítette, felszelet támasztott, s a tutajt balra terelgette.

     Hét újabb nap s hét éjszaka telt el, hetedik nap reggel, ahogy Levegő Tündérke felébredt, így szólt hozzám:

    - Azt álmodtam, hogy Atyácskánk egy kisfiút küld nekünk, hogy ne legyünk magunkban.

    Hát hetedik nap reggel Levegő Tündérke elém tartott egy hüvelykpici embert, el is neveztük Hüvelykpicinynek. Lett aztán öröm, boldogság, kacagás, vigalom!

    Eltelt újabb hét nap, hét éjszaka, hát Hüvelykpiciny futna, szaladna, partra iramodna, hogy aranypontyot, piros szárnyú keszeget fogjon. De hiába fut-szalad, nincs varsája, amivel a halat megfoghatná. Menne az erdőbe, hogy nyulat, rókát fogjon, de hát nincs sehol erdő, de még egy bokrocska sincs a közelben. Ekkor így szólott hozzám:

    - Jó Napkirály, ha felszél fú, tutajunk jobbra szalad, ha alszél fú, balra kanyarodunk. Életünk végéig így futkosunk jobbra, balra? Mit kéne tennünk, hogy ennek a bolond szaladgálásnak véget vessünk?

    Így válaszoltam:

    - Látod, mi már lassan görbe botra jutunk, s még tanácsot adni se tudunk. Hogy mit kéne tenni, kis emberfia, azt biz mi nem tudjuk megmondani, hanem eredj fel Arany Atyácskához, majd ő szóval kiokosít téged.

     Hüvelykpiciny ekkor kapta magát, és nyomban felmászott a tutaj végibe hajló ezüsthágón, nagy bátran Atyácska asztala elé lépett, s háromszor illemtudóan meghajolt.

    Arany Atyácska ekkor hajfonattal ékesített homlokát felé fordította, fehér gyöngysorral ékesített száját felnyitotta, s így szólt:

    - Alsó Föld emberkéje, gyenge kezű kisfiam, talán csak nem étel, ital szűkiben vagytok lenn? Mért szaladtál fel ilyen lóhalálába?

    Hüvelykpiciny újra meghajolt, s így szólt:

    - Nem éhezünk mi odalenn, s nem is szomjúhozunk. Tanácsért jöttem hozzád, Atyácska. Lásd, rozoga tutaj ez a lenti, ha felszél fúj, jobbra repül, ha alszél fúj balra lökődik. Szeretnénk valahogy megtámasztani, de nem tudjuk a módját.

    Arany Atyácska lehajtotta szép fejét, s míg mellette főtt a hal a bográcsban, elgondolkodott. Aztán így szólt:

    - Kicsi fiam, egy búvárkacsa bőrét adom oda neked, azt ha magadra húzod, s a kék tenger vizébe alámerülsz, pázsitos szép földemet a tenger fenekéről felbuktathatod.

    Hüvelykpiciny a kacsabőrrel nyomban leereszkedett a tutajra. Ott lenn belebújt, s alábukott az elérhetetlen fenekű tenger vizébe. Úszott hét nap, hét éjjel, de földre csak nem akadt. De már nem bírta tovább a víz alatt, s lélegzetet venni feljött.

    Másodszorra már tovább bírta lenn, de még akkor sem akadt föld nyomára. Végre amikor harmadszor is lebukott, s legtovább volt a víz alatt, íme, megtalálta a keresettet. Jó csomót felmarkolt s felgörgette. A víz színén a földdarabka dagadni kezdett, s íme, nagy föld lett belőle. Hüvelykpiciny másodszor is felgörgetett egy marékravalót. Addig kerekítette, addig formálta, amíg zúgó erdő nem lett belőle. Harmadjára is felgördített egy marékkal, abból meg rét támadt egy kerek tó két partján. Hüvelykpiciny ekkor gyönyörködve tekintett a szép földdarabra, melyet a tenger fenekéről buktatott föl. Szép pázsitos föld volt, nagy rengeteg erdő vetett rá szép árnyékot. Egyetlenegy hibája volt csak. Úgy forgott, pörgött, akár az ördögmotolla. Nem állt az meg egy helyben még egy pillanatra se.

    Hüvelykpiciny nyomban szaladt az ezüsthágcsóhoz, és meg sem állt Atyácska palotájáig. Ahogy odaért, menten elfújta panaszát:

    - Arany Atyácska, én a földedet felhoztam a tenger mélyéből, de nem ér egy fabatkát se, csak kering, csak forog. Meg kéne valahogy állítani a bolond forgását.

    Atyácska lehajtotta fejét, s kisvártatva így szólt:

    - Nesze, kicsi fiam, ott van az a négy cethal, fogd, neked adom ezüstgombos övemet is - azzal már csatolta is le a derekáról. - Eredj vissza az Alsó Földre, állítsd a forgó földet a cethalak hátára, s kerítsd körül az övemmel. Meglátod majd, hogy attól fogva veszteg áll.

    A kis emberke szélsebesen lemászott az ezüsthágcsón, a négy cethalat a föld alá állította, hát az legott abbahagyta a pörgést, forgolódást. Az ezüstövvel körülkerítette, hát nyomban égig érő magas hegy támadt körös-körül, ameddig csak az öv elért.

    Hüvelykpiciny megcsodálta a szép magas hegyet. De hamarosan megint elszomorodott, újra szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska asztaláig. Leborult előtte, háromszor meghajolt, s így szólt:

    - Atyácskám, veszteg áll már a föld, szép hegy is támadott, de mégsem ér az egész egy fabatkát se! Mit ér a szép föld, ha nem laknak rajta?

     Arany Atyácska erre így válaszolt:

     - Hamarosan éles, csípős szelet támasztok, s ha a földre csillagos, vastag szemű hold hull, gyúrj abból emberi alakot. De előbb sárral összekeverd, s lábat, kezet is formálj neki, ahogy illik. Így alkosd meg népemet. Aztán gyúrj lábas állatokat, formálj szárnyas madarakat, dagassz körmös jószágokat. Így alkosd meg állataimat, madaraimat.

    Mire Hüvelykpiciny lejutott, vastag hótakaró fedte a földet, s ahogy Atyácska meghagyta, rendre megcselekedett mindent. Hát csodák csodája, a hóbábuk megelevenedtek. Belőlük támadt Arany Atyácska népe. A kétlábú emberek járni kezdtek a földön. A négylábúak az erdőbe iramodtak, a szárnyasok felrepültek, s a körmös állatok egy szálig a bokrok alá bújtak. Hüvelykpiciny gyönyörködve pillantott Arany Atyácska világára, de hamarosan elszomorodott. Legott szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska napfényes asztaláig.

    - Arany Atyácska, benépesült lenn a föld, tán sokan is vagyunk, mégsem ér az egész egy fabatkát. Mit együnk, ha éhesek vagyunk, mit húzzunk magunkra, ha fázni fogunk? A négylábúakra s a madarakra mivel vadásszunk?

    Atyácska Hétfonatú szép kerek fejét lehajtotta, s míg főtt a hal a bográcsban, gondolkodott, majd szemeit felvetve így szólt:

     - Nesze, kicsi fiam fogd e néhány halat, a tavi halat a tóba ereszd, a patakbélit a patakba. S mindjárt vadászni is megtanítlak. Eridj majd be az erdőbe, vágj le egy jó kemény, hajló ágat. Hasítsd ketté, aztán illeszd egybe a két darabot. Fogj ki a patakból jókora kecsegét, főzd meg bográcsban, s véle ragaszd össze az ágat, így formálj íjat magadnak. Vadra vadászhatsz vele. Formálj vashegyű nyílvesszőt, s szárnyasra lőhetsz vele. Ha hajlós vesszőből kosarat fonsz, s behelyezed a patakba, a vízi hal magától megyen abba. Az erdei vadnak nyúzd le a bőrét, s abból bundát csinálhatsz, bekecset formálhatsz. Akkor nem fogtok fázni többet.

    A kisfiú mindent úgy cselekedett, ahogy Atyácska meghagyta. Eltelt hét nap, hét éjszaka, elkészítette az íjat, szaladt az erdőre, lőtt egy kövér nyulat, a patakból kihalászott egy lapos keszeget, s az emberek, a puszta fiai olyan nagy lakomát csaptak, hogy hét nap, hét éjszaka folyt a dáridó. Ettek, ittak, jól mulattak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Ugrás a lap tetejére

    (Komjáthy István feldolgozása)

  • Maja teremtéstörténet

    A világ és az emberek teremtése

    Elmélkedtek (az istenek), és íme, megvilágosodtak, megjelent az Ősfényhajnal, és terveikben megjelent az ember.

    Ennek utána elgondolták a teremtést, elgondolták a fák és folyondárok növekedését, az élet születését és az ember alkotását és a sötétségben és fénytelen éjszakában ekképpen szerezte mindezt Égszíve, az, akit Hurakánnak mondanak...

    Miképpen legyen élet, és miképpen jöjjön létre világosság? Kinek kell gondoskodnia táplálékról és betévő falatról?

    - Jöjjön immár, és legyen! Népesüljön be az üresség!

    - Húzódjanak félre a vizek, és hagyják el helyüket! Tűnjenek elő a szárazok, és szilárduljanak! Legyen!

    Így szóltak.

    - Legyen élet és legyen világosság az égen és a földön! És ne legyen ragyogás, nagyság és dicsőség művükben és teremtésünkben, míg nem alkottunk embert, míg testet nem öltött az ember!

    Így szóltak. És utána megcselekedték és így megteremtették a földet. Igen, így volt, így teremtették a földet. Nem volt föld, és így szóltak:

    - Föld! - És egy szempillantás alatt létrejött a föld...

    Ekképpen teremtetett a föld, így teremtetett általa, kinek neve Égszíve és Földszíve, és aki termékennyé tette a földet, mikor még várakozás borult az égre, és víz borult a szárazra.

    Így történt, hogy teljessé vált a mű, és ekkor elmélkedtek és megvilágosodtak, és gondolkodtak és megcselekedték.

    Ennek utána megteremtették a bércek vadjait, az erdők démonait és a hegyek szellemeit, őzeket, madarakat, pumákat, jaguárokat, kígyókat, csörgőkígyókat, viperákat és a liánok démonait...

    Azt kívánták, hogy minden földi élő imádja őket.

    De az állatok nem értették egymás beszédét, ezért nem mentek semmire, és nem tudtak tenni semmit. Így hát áldozatul adták mindet, és a föld állatai arra ítéltettek, hogy megölessenek, és táplálékul szolgáljanak.

    Ekkor a Teremtő és az Alkotó, a Nemző és a Szülő elhatározták, hogy új kísérletbe kezdenek, megteremtik és megalkotják az embert...

    Teremtsünk hát engedelmes és tisztelettudó lényeket, akik táplálnak és eltartanak minket.

    Így szóltak.

    Ezután következett a teremtés és a formálás. Földből és sárból alkották a húsát. De látták, hogy nem jó...

    És az emberi alakokat fából azonnal elkészítették. Olyanok voltak, mint az emberek, beszéltek, mint az emberek, és benépesítették a föld színét.

    Éltek és sokasodtak, lányaik voltak, fiaik voltak a fából alkotott embereknek, de nem volt lelkük, nem volt értelmük, és nem emlékeztek a Teremtőre és az Alkotóra.

    Elfelejtették Égszívét, és ezért elveszítették kegyelmét...

    Égszíve vízözönt bocsátott rájuk, és a hatalmas vízözön a fából teremtett alakok fejére zúdult.

    Ugrás a lap tetejére

    (Boglár Lajos fordítása)

  • Mezopotámiai teremtéstörténet

    Gilgames teremtés

    Első tábla

    Midőn fönn az ég nevetlen
    s alant a föld szintazonképp;
    Apszu, az ős-kezdet, minden
    dolgok teremtője-atyja
    s Mummu-Tiámat ősanyánk még
    vizeikkel egybemosódtak;
    nem volt szárazföld se, láp se,
    s egyike sem az isteneknek;
    név nélkül szunnyadott a sors is,
    betöltetlen várt a végzet -
    Apszu s Mummu-Tiámat akkor
    isteneket nemzettek s szültek:
    szülték Lahmut s Lahamut.
    Teltek az idők, múltak az idők
    s e kettőt még dicsőbben követé
    Ansar isten s Kisar istennő.

    Nap napra gyűlt, év évre gyűlt,
    sokasodtak a napok, gyarapodtak az évek
    s egyszer már kettejük fia,
    Anu is atyáihoz nőtt föl.
    Nemzője, Ansar, saját képére
    alkotá őt, gyönyörűséggel.

    Anu meg Nudimmudot nemzé,
    ki büszkébb volt atyáinál is:
    mert okosságban és erőben
    vitézségben párja nem termett!
    Hatalmasabb volt nagyapjánál,
    hatalmasabb volt Ansarnál is;
    akkora hős, olyan erős,
    mint Nudimmud, egy sem akadt -
    nőtt noha még testvére számos!

    Ezek az isten-gyermekek
    egy-csapatba egyesültek;
    csúfolták Tiámatot, kinevették,
    s amint té-s tovarohangáltak,
    csúfolkodva elrontották a kedvét:
    addig-meddig, hogy ereje megtört,
    trónja megingott...

    Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu;
    Tiámat szíve megvonaglott;
    Mummu dühhel en-csípőjére ütött;
    rossz kezdet rosszabb folytatást szült:
    viszály készült az istenek között...

    Apszu, a nagy istenek őse,
    ekként szólott Mummuhoz akkor:
    "Szívem öröme, Mummu, követem te!
    Készülődj útra, megyünk Tiámathoz!"

    Jó szaporán útnak eredtek
    s érkezve Tiámat elébe,
    térdet és főt hajtottak s azonnyomban
    az isten-gyermekek
    ügyére fordították a beszédet.

    Szóra nyitva száját, imígyen
    szólott Apszu a Ragyogóhoz:
    "Simaképű semmirekellők
    szakálltalan, bajusztalan  
    serege zavarja meg álmomat
    s nappalaim nyugalmát elrabolja.
    Gúzst készítek lábukra-kezükre,
    gúzst készítek szilaj lelkükre,
    hogy legyen tőlük nyugovásom!"

    Hallván Tiámat e beszédet,
    haragra gyúl és iszonyúat
    kiált s a kiáltással együtt
    gonosz terv szakad ki belőle:
    "Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?
    Ámbár igaz... Mi mást tehetnénk?
    Gúzsba velük, rontást fejükre,
    hogy megkötve-igézve, moccanatlan
    nyögjék ősi hatalmuk erejét!"

    Szól Mummu is, szólván szól Apszuhoz,
    a dühöngőnek rossz tanácsot készít:
    "Menj hát a sötét úton járók ellen!
    Nappal akkor majd lészen nyugodalmad
    s éjszakáid álmát se bántja senki!"
    Hallván ezt Apszu, arca fölsugárzott:
    előbb is már komisz sorsot szánt fiainak, az isteneknek.
    Ölébe kapta Mummut, becézgette, csókolgatta őt a tanácsért.
    Visszatérvén, gyűjti maga köré
    elsőszülötteit és elmeséli
    mind a Tiámatnál történteket.
    Le-föl futkosnak a nagy istenek - kiabálnak, veszekednek,
    majd elcsöndesűlve leülnek, rosszkedvűen.
    Éa, a bölcsességben erős, a hatalmas,
    az okos Éa, a mindent tudó,
    a gonosz szándéknak ellene szólott
    s varázskört vont Apszu s Mummu köré.
    Apszura álmot öntött s víz mélyére
    süllyesztette az álomba-zuhantat.
    Midőn Apszu már álomban elázott:
    tanácsadója, Mummu is
    erőtelen, megmozdulni se bír.
    Mummu férfi-tagját akkor lemetszi,
    jogarát, koronáját elragadja
    és en-magát díszíti föl velük.
    Lenyűgözvén Apszut, agyonütte,
    Mummut pedig megkötözte, reátérdelt.
    Apszu tengerén ütött tanyát;
    Mummu rabszíjjon, kényére Éának.
    Legyűrte ellenségeit, agyonütötte,
    vizek mély fenekén fékentartá -
    ő maga meg, csillapult szívvel,
    pihenni dőlt palota-termében.
    Apszunak nevezte el palotáját -
    a szent fáklya ennek szívében állott!
    Ünnepet ült Éa és Lahamu,
    a hős isten s gyönge arája,
    ünnepet ült a Sors házában,
    a Rendelések csarnokában,
    s lakoma múltán ágyba térve
    nemzik az istenek eszét,
    a bölcsek bölcsét: Mardukot.
    A tenger mélyén, az Apszu szívében,
    nemzik az istenek eszét,
    a bölcsek bölcsét: Mardukot.
    Éa volt a nemző-anyja.
    Egy isten-asszony melléből szopott
    s dajkálója félelemtelen szívvel
    nevelte föl.
    Termete ékes, pillantása éles,
    tartása szálfa - maga méltó uralkodásra.

    Midőn Éa, nemző-atyja reánéz,
    örvend és ujjong - megdobog a szíve.
    Tökéletesnek teremté őt, kétfejűnek;
    méltóságban mindenki mást felülmúl;
    tagjai tündöklőbbek az elégnél;
    alig-felfoghatók, hozzá-nem-férhetőek.
    Szeme négy és füle is négy vala,
    szájából lángos tűz csapott elő;
    négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett -
    mindent látott és mindent hallott.
    Sudárabb a nagy isteneknél, soraikból fejjel kimagaslik:
    tagjai fönségesen nőttek, másokéinál ékesebben.
    "Miféle sarj, kinek a magva ez? Miféle sarj, kinek a magva ez?
    Az Ifjú Napnak, a Tavaszi Napnak, az Istenek Napjának sarja ő!
    Kicsiny fiam! Édes mézem! Kicsiny fiam! Lobogó vérem!
    Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző Napja, fenséges!
    Tíz Isten fényessége rajta, bővelkedik
    dicsősséggel; félelem parazsa rajta,
    ijeszt rettenetességgel."

    Nemzé akkor Anu a négy szelet
    s megteremté a forgószelet is.
    Tiámatot hogy bolygatnák, folyókat
    rendelt folyni, sebes sodrással.
    Az istenek, miként ostromban, szenvedtek
    és jajveszékeltek, szívük megtelt gonoszsággal,
    Tiámathoz így kiáltoztak:
    "Midőn Apszut, szeretődet eloltá,
    meg nem bosszultad holtát, félreálltál.
    Midőn Anu a négy szelet teremté,
    szíve remegett. Ó, jaj már minékünk!
    Apszu sorsát, ágyasodét
    és Mummuét, kiket legyőzött,
    vedd eszedbe! Már egyedül vagy!
    S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.
    Bennünket bizony nem szeretsz te!
    Mi belső részeink remegnek, mi szemeink
    vértől vakulnak!
    Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,
    győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"

    Hallván Tiámat szájuk szózatát, kegyetlen
    tervet szakított szívéből.
    "Okos tanácsot adok valóban! Szörnyet, sokfélét,
    teremtek s készítvén szörnyű hadat, hadd harcolok hát!
    Az istenek, a menny közepetáján, meglapulva
    reszkessenek a hírtől: harcra kelek s iszonyú
    fegyverekkel sujtok le ádáz ellenségeimre!"

    Sereglenek az isten-sarjak Tiámat köré;
    járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
    hadat készítve csapatokba verődnek;
    gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
    A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
    rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
    kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
    őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
    testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
    költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
    iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
    lát az élő vagy állani meredten -
    az ijedségtől szörnyet hal legottan!
    Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
    skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
    dühöngő orkánokat, halpikkejű férfiakat s bikákat,
    akik a harcban könyörtelenek,
    félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
    fortélyúak - szám szerint tizenegyet
    e furcsa szörny-nemekből létrehívott.
    Azután a hadba verődött
    istenfiak közül elsőszülöttjét,
    Kingut, vezéri rangra emelé:
    a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
    a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
    a csaták legfőbb vezetését
    reábízta - dombhátraj állítván őt.
    "Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!

    Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
    Fönséges légy, kegyesem, választottam!
    Anunnakik fennen dicsérjenek!"
    Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
    "Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
    kőszálként megálljon!"

    Így lőn Kingu választott tanusága
    isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét,
    Szólott az istenekhez: "Szavatok
    nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
    Azok pedig hozsánnázva feleltek:
    "Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
    Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"


     Második tábla

    A bosszú művét midőn hatalmassá
    érlelé Tiámat és Apszu holtáért a harcot
    az utolsókig előkészítette,
    mind lángolóbb ellenségeskedést szított
    utódjai, az istenek ellen
    s szándékát Éának is elárulta.

    Meghallván Éa Tiámat beszédét,
    a testvérharcon igen elbúsula:
    ült napokig, ült hetekig csüggedten,
    szívében bánat és harag csatázott -
    végül fölállott, dühe csillapultán
    s lába lépéseit nagyatyjához
    Ansarhoz irányítá s ily szavakkal
    köszönté az istent: "Bizony, gyűlöl bennünket
    anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng

    s hordá toboroz, hogy majd elveszítsen!
    S az istenek soka mellészegődött -
    hidd meg, számosan még azok közül is,
    kiket, lám, ti alkottatok!
    Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
    járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
    hadat készítve csapatokba verődnek,
    gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
    A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
    rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
    kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
    őrölő állkapcsúakat méreggel tölté
    testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
    költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
    iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
    lát az élő, vagy állani meredten -
    az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
    Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
    skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
    dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat, s bikákat,
    akik a harcban könyörtelenek,
    félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
    fortéjúak - szám szerint tizenegyet
    e fura szörny-nemekből létrehívott.
    Azután a hadbaverődött
    istenfiak közül esőszülöttjét,
    Kingut, vezéri rangra emelé:
    a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
    a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
    a csaták legfőbb vezetését
    reábízta - dombhátra állítván őt.
    "Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
    Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam.
    Fenséges légy, kegyesem, választottam!
    Anunnakik fennen dicsérjenek!"
    Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.

    "Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
    kőszálként megálljon!"
    Így lőn Kingu választott anusága
    isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat
    elsőszülöttjét.

    Szólott istenekhez: "Szavatok
    nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
    Azok pedig hozsánnázva feleltek:
    "Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
    Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
    Hallván Ansar: Tiámat mire készül,
    combját ütögette, ajakát harapdálta dühében.
    Nem talált szíve nyugodalmat.
    Végre szájának parancsot adott,
    kiáltozását hogy elharapja.
    "Rajta, Éa fiam, vonulj hadba!
    A fegyvert, amit készítettél,
    emeld föl!
    Mummut és Apszut immár agyonverted,
    most Kingut is, kinek párja nem termett,
    csellel és okossággal tőrbe csaljad!"

    Ám Éa nem hajlott a szóra.
    Ansar szólott fiához, Anuhoz:
    "Anu, bizony, ő az - hősök hőse!
    Fenségesek az ő erői, parancsa ellenállhatatlan.
    Menj hát - Tiámat előtt állj meg!
    Nyugodjon háborgó kedve, csöndesüljön meg a szíve.
    Ha kevés volna a magad szava,
    közöld miénket is, hadd csillapodjék."

    Atyja, Ansar szavát hallván, Éa
    útnak indult, hogy megyen Tiámathoz.
    Elérkezvén az ős-anya elébe,
    látta a szörnyű hadi készülődést,

    szíve színig telt félelemmel. Nyomban
    visszafordult, nagy-sietve Ansarhoz,
    nemzőjéhez tért, szóval mondta néki:
    "Gyönge az én karom ilyen erővel megbírkózni!
    Hát visszajöttem!"
    Anut pedig szorongás fogta meg,
    ijedtében földre sütötte szemét, fejét csóválta;
    lecsüggesztve fejét, Éa szintúgy földre tekintett.
    Gubbasztottak az Anunnakik is,
    bezárt ajakkal, hallgatagon ültek.
    "Ki támadhat Tiámat ellen?
    Tiámatot le nem győzheti élő!"
    Fölállott ünnepélyesen Ansar úr, az istenek atyja,
    szólott Anunnakik seregéhez:
    "Ő lészen a mi megbosszulónk; ő, kinek ereje hatalmas!
    Dolgunkat jóra viszi végre hős Marduk,
    mindnyájunk reménye!"
    Magához hívta Éa Mardukot
    s mondá, midőn négyszemközt maradtak:
    "Hallgass reám, atyádra, hős fiam!
    Segíts, ha tudsz: könnyíts Ansar szívén!
    Járulj elé, lépj egészen közel
    hozzá és nyissad szóra ajkadat -
    hadd vidámodják meg bátor szavadtól!"

    Örült az Úr, atyja szavait hallván.
    Elsietett s Ansar előtt megállott.
    Látván őt Ansar, szíve ujjongással
    telt színültig, félsze is el-kihussant.
    Repesve csókkal illette a bátrat.
    "Csókoló ajakad még be sem zárult
    s már indulok, szíved kedvét követve!
    Ajkad nyílása még nem is csukódott
    s máris megyek, hogy vágyadat betöltsem.
    Férfi-é vajjon, aki harcba hívott?
    Asszony csupán - Tiámat - a dühöngő!
    Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
    hamarosan nyakára léphetsz!
    Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
    hamarosan nyakára léphetsz!"
    "Hős unokám, te bölcsesség tudója,
    menj hát, indulj Tiámat ellen -
    kösd a viharok szekeréhez!"
    Örvendett az Úr, hallván őse hangját;
    szóval mondá, fölfelé Ansarnak:
    "Istenek atyja, sorsok rendelője!
    Megbosszúlom rettegéseidet,
    legyőzöm Tiámatot; ám előbb
    hívd össze az istenek valahányát;
    Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
    az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
    szavam szavad helyett megálljon,
    a sorsok intézője légyen;
    mindegyik istennél hatalmasabb
    legyen a nevem és másíthatatlan
    amit teremtek s hegyként magasodjék
    minden időkben ajakam parancsa!"


    Harmadik tábla

    Szóra nyitva fönséges száját,
    mondá Ansar Gaga vezirnek:
    "Szívem öröme, Gaga, hős vezir, te,
    cifra veretű bölcs beszédhez értő!
    Menj el Lahmuhoz és Lahamuhoz,
    hírül adván lelkem parancsát:
    »Valahány istene csak van a mennynek
    Ubsukinnában egybegyülekezzék!
    Csettintve üljenek le lakomához
    a falás kenyér, kortyintás bor után
    a Megmentő sorsát kijelöljék!«
    Menj, indulj máris, Gaga, követem, te,
    vidd hírül nékik üzenetemet:"
    »Bizony, gyűlöl bennünket
    anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
    s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
    S az istenek soka mellészegődött.
    Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
    járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
    hadat készítve csapatokba verődnek;
    gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
    A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
    rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
    kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
    őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
    testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
    költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
    iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
    lát az élő, vagy állani meredten -
    az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
    Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
    skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
    dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
    akik a harcban könyörtelenek,
    félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
    fortélyúak - szám szerint tizenegyet
    e fura szörny-nemekből létrehívott.«
    Azután a hadbaverődött
    istenfiak közül elsőszülöttjét,
    Kingut, vezéri rangra emelé:
    a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
    a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
    a csaták legfőbb vezetését
    reábízta - dombhátra állítván őt.
    "Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
    Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
    Fenséges légy, kegyesem, választottam!
    Anunnakik dícsérjenek!"
    Átaladta néki s sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
    "Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
    kőszálként megálljon!"
    Így lőn Kingu választott: anusága
    isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
    Szólott az istenekhez: "Szavatok
    nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
    Azok pedig hozsánnázva feleltek:
    "Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
    Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
    Küldém Anut, de visszarettent:
    félt Nudimmud és visszafordult;

    ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
    s Tiámat ellen menni nem fél,
    szája nyílik ilyen szavakra:
    "Istenek atyja, sorsok rendelője!
    Megbosszúlom rettegéseidet,
    legyőzöm Tiámatot; ám előbb
    hívd össze az istenek valahányát;
    Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
    az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
    szavam szavad helyett megálljon,
    a sorsok intézője légyen;
    mindegyik istennél hatalmasabb
    legyen nevem és másíthatatlan
    amit teremtek s hegyként magasodjék
    minden időkben ajakam parancsa!"
    "Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
    hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
    s léphessen Tiámat színe elé!"

    Útnak indult Gaga, ment sietve
    s Lahmu és Lahamu előtt
    leborult, a földet csókolta.
    Majd fölkelvén s előrelépvén meghajolt és szólott eképpen:
    "Ansar a ti fiatok küldött,
    szíve parancsát hogy elmondanám:"
    »Bizony, gyűlöl bennünket
    anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
    s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
    S az istenek soka mellészegődött.
    Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
    járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
    hadat készítve csapatokba verődnek;
    gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
    A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
    rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
    kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
    őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
    testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
    költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
    iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
    lát az élő, vagy állani meredten -
    az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
    Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
    skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
    dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
    akik a harcban könyörtelenek,
    félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
    fortélyúak - szám szerint tizenegyet
    e fura szörny-nemekből létrehívott.«
    Azután a hadbaverődött
    istenfiak közül elsőszülöttjét,
    Kingut, vezéri rangra emelé:
    a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
    a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
    a csaták legfőbb vezetését
    reábízta - dombhátra állítván őt.
    "Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
    Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
    Fenséges légy, kegyesem, választottam!
    Anunnakik fennen dícsérjenek!"
    Átaladta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
    "Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
    kőszálként megálljon!"
    Így lőn Kingu választott: anusága
    isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
    Szólott az istenekhez: "Szavatok
    nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
    Azok pedig hozsánnázva feleltek:
    "Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
    Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
    Küldé Ansar Anut, de visszarettent:
    félt Nudimmud és visszafordult;

    ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
    s Tiámat ellen menni nem fél,
    szája nyílik ilyen szavakra:
    "Istenek atyja, sorsok rendelője!
    Megbosszúlom rettegéseidet,
    legyőzöm Tiámatot; ám előbb
    hívd össze az istenek valahányát;
    Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
    az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
    szavam szavad helyett megálljon,
    a sorsok intézője légyen;
    mindegyik istennél hatalmasabb
    legyen nevem és másíthatatlan
    amit teremtek s hegyként magasodjék
    minden időkben ajakam parancsa!
    »Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
    hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
    s léphessen Tiámat színe elé!"«

    Hallván ezt Lahmu és Lahamu,
    atyáik, az istenek előtt
    keservesen fölkiáltottak;
    panaszosan sírtak az Igigik.
    "Hogy szőhetett ilyen gonosz tervet?
    Hogy verhetett tanyát szívében ily rontó akarat?"
    Seregeltek a nagy istenek, gyülekeztek,
    Ansar köré, Ubsukinnába;
    egyetlen sors-intéző isten se maradt el.
    A gyülekezet csarnokában megölelték-csókolták egymás
    csettintve leültek a lakomához,
    haraptak a kenyérből, bort kevertek.
    Az édes bor félelmüket elűzte,
    gajdoltak, rikkantgattak, úgy vedelték;
    torkig teltek borral, szívük szállva szállott -
    akkor Mardukot pásztorul fogadták,
    a Megmentő sorsát kijelölték.


    Negyedik tábla

    Készítettek lakást, fejedelmit, Marduknak;
    uralkodóként ült le a tanácsban.
    "Dicsőséges az istenek között;
    páratlan sorsú, anui parancsú!
    Te legnagyobb az istenek között;
    páratlan sorsú, anui parancsú!
    Mától szavad másíthatatlan:
    bárkit lesujthat s fölemelhet;
    hamit mondasz, változhatatlan; Parancsod porba szögez,
    föld alá nyom!
    Senki az istenek közül határaidat át ne lépje!
    Gondod legyen hajlékaira,
    templomodban számukra hely adassék!
    Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk -
    ímé, minden hatalmat rád ruházunk!
    Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal
    s fegyvered élével sujts a gonoszra!
    Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg,
    de a rossz-tévő istent tönkrezúzzad!"

    Köntöst vontak elő legottan
    s szólván szólottak elsőszülöttjükhöz:
    "Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének:
    rombolni vagy teremteni akarj - máris úgy lészen!
    Parancsold: tűnjön el a köntös!
    S parancsold megjelenni újra!"
    Parancsolá s eltűnt a köntös.
    Parancsolá s újra megjelent.
    Teremtő erejét látván az istenek,
    hódolának néki: "Marduk király!"
    Trónra ültették, jogarral, palásttal
    tisztelték meg s hatalmas fegyverekkel.
    "Menj hát s oltsd el Tiámat életét!
    Vérét a szelek hordják széjjel"

    Midőn az isteni Atyák Bél sorsát ekként kijelölték,
    üdv és áldás lőn szent döntésükön.
    Íjat hajlít, érc-inú fegyveréül,
    nyílvesszőt illeszt a fölvont idegre,
    jobbjában szörnyű buzogányt emel,
    tegzét, íját oldalára akasztja.
    Arcát villámfénybe meríti,
    lobogó lánggal tölti tagjait.
    Hálót bont ki Tiámat vesztésére,
    sarkait a négy szél kezébe adja:
    Kelet, Nyugat, Észak, Dél szele húzza
    feszesre az Anu-adományozta hálót.
    Szélvész-vihart, forgószelet, vad orkánt
    kavar és föltámasztja sorra valamennyit:
    a Négy Szelet, a Hét Szelet, a Zavar-keltőt
    s Balsors-fölidézőt - szabadon engedi a szeleket,
    Tiámat vesztésére küldi őket.

    Ott megmarkolván roppant abúbu-fegyverét,
    az Úr porrá-rontó viharszekérre hág;
    fogva két-két tüzes mén jobbról s balról
    rúdja mellé: "Elárasztó", "Kegyetlen" s
    "Megölő", "Ráró-szárnyú" -
    méreggel töltvék horgas fogaik;
    maguk az eltiprást és legázolást kitanulták;
    harcban hősök, küzdelemben kemények,
    elő-özönölnek jobbról s balról.
    Marduk harci köntöse Borzalom,
    Marduk harci köntöse Rettenet,
    iszonyú fény beborítja fejét;
    útnak ered, Tiámatra kirobban,
    arcul fordulva rá, futton fut, hogy elérje!
    Szájréséből parázs módjára süt vörös-agyag nyelv,
    bűvös erejű,
    kezében fű, amely fölszívja majd a nyálban
    benne-égő mérgeket.
    Köréje gyűltek a nagy istenek, köréje gyűltek valahányan;
    köréje gyűltek és hangos torokkal magasztalták Bélt,
    Éa hős fiát.
    Az Úr pedig vesébe-látón pillantott Tiámatra; szeretője
    Kingu szívét is át-meg átkutatta;
    tekintetétől Kingu tervei rossz fonálként
    összegubancolódtak;
    balul ítélt, visszakézről esett mindenik tette,
    mint az esztelennek.

    Az istenek, akik Kingu nyomában
    jártak - torlódva torpantak, ijedten.
    Tiámat meg felordított vadul,
    dühös káromlás párállott ki torkán:
    "Lám csak az Úr, a Megmentő, a Fölkent!
    Akiért édes bortul részegültek!"
    Fölemelvén roppant abúbu-fegyverét,
    Tiámathoz az Úr ekként szólott:
    "Éles foggal te reánk agyarkodtál,
    mérget neveltél, hadat készítettél.
    Hogyan mertél dacolni az Atyákkal,
    setét haraggal meggyűlölve őket?
    Hogyan merted Kinguval, szeretőddel,
    bitorolni az anuság hatalmát?
    Ansar ellen, az ég királya ellen, kárt és
    veszélyt cselekedni akartál
    és bosszút venni én atyáimon, az okos tanácsú isteneken?
    Most hát készülj, kapj fegyverre s kerülvén
    arcul reám, vívjunk meg becsülettel!"

    Bél hangos szavát hallván, Tiámat
    eszeveszett dühhel tajtékozott;
    két lába, mint gyökeréből szakadt két nagy szálfa,
    zuhanva megindult.
    Majd fölvijjogott kés-torkú keselyként,
    átokszavait a szelekbe szórta - átokszavait és varázsigéit.
    Köréseregeltek az istenek, harcra élesítvén fegyverüket.
    Törni egymást rugaszkodtak keményen Tiámat
    és istenek-bölcse Marduk,
    rugaszkodtak nagy halállal kezükben -
    ám az Úr vetett hálójába Tiámat vakul belelépett
    s ijedtében nagyra-tátotta száját;
    akkor Marduk küldé a szeleket, Tiámat szájrésébe
    valamennyit, hogy, bár akarta, sem csukhatta
    többé össze szétnyílott ajakát;
    a szelek megtöltötték bensejét,
    szíve elakadt, hab hörgött ki torkán;
    az Úr pedig tollas nyílvesszejét a Ragyogó mellébe lőtte,
    majd pallosát reávivé, derékban egy csapással
    kettészakasztván.
    Meggyőzvén őt, eloltván életét,
    sarka alá gyűrt tetemét taposta.

    Sereg közül vezért kikapván, széjjelszórta népét,
    az isten-hordát;
    megreszkettek s félszből mozdulva csak, menekülni
    vágytak az istenek.
    Ám Bél rabul ejté s erős hurokkal hálójához kötözte őket;
    fegyvereiket összerontá; eb testüket barlangba zárta.
    Sírásukra feldübörgött a föld, jajjaikba a menny-ég belerezzent.
    Tömlöcben a Tizenegy Teremtmény is,
    az iszony-lehelők, kik rémülettel
    riasztják az élők szívét.
    Vértajték vasba vert tagjaikat beborítja.

    Bosszúját vette Marduk Kingun is - ledöntvén, földre nyújtá
    s átaladta a halál istenének.
    A bitorolt sorstáblákat letépte melléről
    és pecsételvén pecséttel,
    maga nyakába kötötte őket.
    Ellenségen győzedelmet aratván - kit megölvén, kit meg
    rabszolga-szíjra
    fűzvén - Ansarnak dicsőséget szerzett
    hős Marduk, Éa szándokát betöltvén.

    Majd Tiámathoz térült diadallal,
    térdével nyomta, lábával taposta:
    csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenűl ketté hasítá;
    üres ereit késsel átalmetszé -
    majd a tetemet a Északi Széllel rejtekhelyre vitette.
    Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak,
    s uralkodóhoz méltó üdvözlő-ajándékot
    küldtek Marduknak.

    Pihent az Úr, a holttestekre nézett
    s bölcs gondolat, teremtő szándék fogant szívében.
    Kettévágta Tiámat törzsét, két félre, mint kagylót, osztotta
    egyik feléből teremtette a magas égnek kupoláját;
    zsilipeket rakott alája, zsilipek mellé őrízőket
    s megtiltá, hogy a fenti vizeket parancsa nélkül kieresszék.
    Végighalad Bél a nagy égen, végighaladt, szemlélte művét.
    Nudimmud háza ellenében, Apszu fénylő hajléka mellett
    megállott, s gonddal méregetvén az Óceán fölépítését,
    hasonmását is megformálta, megalkotta az Ésarrát is,

    megalkotta az Ésarrát is, megformálta az égnek boltját:
    Anu, Enlil és Éa isten városát felmagasított.


    Ötödik tábla

    Székhelyet teremtett az isteneknek.
    Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat
    az égre fölszegezte.
    Megmérte az esztendőt,
    felosztá szakaszokra,
    tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen
    három csillagot rendelt.
    Megjelölvén az évnek napjait,
    Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont.
    Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
    Enlil s Éa helyét is kijelölte.
    Kaput nyitott ki mindkét oldalon,
    balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
    az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé.
    Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég őrízetét:
    villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt.
    "Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
    hó elején, a föld fölött ragyogva
    hat napon át szarv alakban világíts;
    hetednapon fél-koronát utánozz,
    sabbátu-napon állj szembe a Nappal!
    Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata,
    attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon!
    Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd
    a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal!
    Adj jósjelet, útján haladván.
    Közeledvén hozzá, ítélkezz!"


    Hatodik tábla

    Hallván Marduk az istenek szavát,
    nagy jeles művet teremteni vágyott.
    Szóval mondja, fölfeleli Éának,
    szíve szándékát ekként közli véle:
    "Vért kötök meg, csonttal csipkézem a húst;
    íme, életre hívom Lullát! Ember legyen a neve!
    Megteremtem Lullát, az embert!
    Tiszte s kötelessége légyen az istenek szolgálata,
    örömére az ég és alvilág urainak!
    Az istenek útját is okosan
    egyengetem:
    egyformán tiszteltessenek, de mégis
    két részre osztom őket!"

    Szóval mondja Éa Marduknak,
    szíve szándékát ekként közli véle:
    "Egy istent kell föláldoznunk avégből,
    hogy véréből embert teremtsünk!
    Gyűljön össze hát valamennyi isten!
    Egyet föláldozunk közűlök,
    a többi békességben élhet!"

    Összehívta Marduk az isteneket,
    nyájas beszéddel utasítva őket.
    Szóra nyitva száját, parancsot oszt,
    Anunnakikhoz imígy szól szavából:
    "Bízvást igazat szólottam imént,
    igazmondó lévén teljes szívemből.
    Mondjátok meg, ki volt, aki viszályt
    szított s fölkelésre bujtva Tiámatot,
    harcot kevert?

    Áldoztassék föl a bajkeverő!
    Áldoztassék föl, aki harcot kezdett!
    Büntetését el kell szenvednie!
    Nyugodjatok meg, üljetek le tüstént!"
    Az Igigik, a nagy istenek akkor
    szóval mondják, fölfelelik
    az istenek, menny és föld királyának, istenek tanácsadójának,
    nagy Uruknak:
    "Kingu volt az, aki szított viszályt
    s fölkelésre bujtva Tiámatot,
    harcot kevert!"

    Megkötözve vitték Éa elé,
    büntetésből fölvágták ereit,
    véréből gyúrtak embert.
    Istenek szolgálatát bízva erre - elbocsátották az isteneket.
    Ekként, embert teremtvén, az isteneket Éa megmenté.
    Ember tiszte s kötelessége lett az istenek szolgálata.

    Elgondolhatatlan mű született
    Marduk és Éa törvényei szerint.
    Anunnakik csapatát Marduk kettéosztá:
    Ők vigyázzák az országot fönn és lenn.
    Megbízta Anut, őrizze parancsát,
    ég-tetőre állítván őrszemül.

    Megkétszerezte ég s föld útjait.
    Hallván Marduk parancsának szavát,
    felelik az égi Anunnakik,
    felelik a földi Anunnakik,
    szóval mondják, fölfelelik Marduknak:
    "Világító, mi urunk, szabadítónk!
    Jóságodból nékünk mi jut hát?
    Nosza! Engedd, hogy lakást építhessünk: híres-neves
    lakóhelyet, ahol nyugalmat és békét találunk!
    Nosza! Engedd, hogy várost építhessünk tornyos lakásodul!
    Ama napon, melyen hozzád megtérünk,
    abban vágyunk pihenni!"

    Hallván Marduk hangos torkuk beszédét,
    orcái, mint kelő Nap, fölragyogtak.
    "Legyen hát, miként második Báb-ili, melynek művét
    oly igen kívántátok;
    épüljön föl a város, a lakóhely!"

    Vállukon hordták, kosárban, a téglát
    az Anunnakik, falat építettek,
    falat raktak egy kerek esztendőn át;
    midőn a második év elközelgett
    Apszu tornyát, a magasat, fölrakták:
    benne Marduknak, Enlilnek, Éának lakóhelyet szenteltek.
    Dicsőségben trónolt előttük.
    Észagila
    szent művét befejezvén,
    az Anunnakik csapata tulajdon hajlékaikat építé meg.

    A nagy istenek királya köré, Marduk köré
    gyűltek valahányan.
    Leültek a fenséges trónteremben,
    melyet lakóhelyül teremtettek.
    Atyái, a nagy istenek előtt szavát ígyen hallgatta:
    "Imhol, a székhelyetek, Báb-ili!
    Ujjongjatok, örvendjetek hát
    e szent helyen!"

    Leültek akkor a nagy istenek,
    leültek, tányért raktak maguk elé.
    Leültek benn, örömünnepet ültek,
    Észagilában ültek lakomát.
    A jeleket meghatározták, a rajzokat elkészítették.
    Az isten székhelyeit égen és földön megjelölték.
    Az istenek hamarsággal leültek,
    közöttük ült a hét sors-isten is.

    Föltartotta Enlil az íjat, magasra földobta előttük;
    a hálót is, amelyet készített, látták az istenek, atyái;
    látták az íjat, a szépalakút,
    remekelt művét dícsérték atyái.
    Fölemelte Anu magasra, szólott istenek gyülekezetében.
    Letette az íjat,
    nevét így nevezte:
    "Hosszú" az egyik, a másik "Erős",
    a harmadik meg "íj-csillag az égen"!
    Megjelölte helyét fönn.

    Íja sorsát hogy már megjelölte,
    trónját dobta föl
    az égre.
    Nevét fenségessé
    tette.

    "Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
    Mindennél nagyságosabb légyen!
    Marduk neve magasztaltassék, magas
    kőszálként magasodjék!
    Hatalma mindenható légyen: járom az ellenség nyakán!
    Feketefejűek pásztora légyen!
    Dicsősége megőriztessék késői korokig!
    Atyáinak áldozzék
    áldozatokkal!

    Gondja légyen hajlékaikra, istenségük tiszteletére!
    Áldozat füstjét szagoltassa vélük!
    Megépíté Báb-ili földi mását,
    Észagilát székhelyül alapítá.
    Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!"


    Hetedik tábla

    Megőrizze mindezeket az ész,
    mondogassa mindezeket a száj;
    bölcs és tudós vitatkozzon rajt;
    apa fiának, vezető a népnek fejtegesse, oktatván türelemmel;
    a pásztor és a barmok terelője nyissa meg fülét, úgy figyeljen!

    Bízzatok mindnyájan Mardukban,
    az istenek megmentőjében -
    s virul a föld, virul az ország, bőségben élhetnek lakói!
    Ó, mert erős a Marduk karja, parancsa változtathatatlan!
    Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
    Ha ő fejét elfordítja, akkor is lát négy szemével!
    Ha ő bús haragra lobban, színe előtt nincs megállás!
    Roppant nagy Marduk - esze éles,
    jósága, mint a világ, olyan széles!
    A vétkező, a bűnben részes el nem bújhat soha előle,
    de az igazság, s bölcs tanítás mindenkoron megáll előtte!

    Két töredék az ember teremtéséről

    I.

    Kiáltottak az istennőhöz.
    A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez,
    Mamihoz ekként kiáltottak:
    "Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből
    verejtékkel, véres lucsokban hozd emberfiát világra.
    Szülőanyánk, ne késlekedj hát!
    Az ember hiányzik a földnek!"

    Felséges száját szóra nyitja Mami s így szól az istenekhez:
    "Én, egyedül, bármint szeretném,
    nem szülhetem világra mégsem!"

    Enki is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa:
    "Egy istent kell előbb megölnünk!
    Annak húsát s vérét, Ninhurszag,
    jó agyagos földdel keverd el - ebből formáld az ember testét!"

    II.

    A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
    istenek és istennők sorra méltó helyüket megtalálták,
    állott a föld, szilárdan állott, kiemelkedett a vizekből,
    csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
    a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezték a partok;
    ekkor Anu, Samas és Enki, valamint a hatalmas Enlil
    s a hét Anunnaki a szent ház tanácskozó termébe gyűltek,
    számot adtak a teremtésről, majd így beszéltek tanakodva:
    "A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
    csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
    a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezik a partok,
    hasznukra s kedvükre való mi van még hátra, mit teremtsünk?
    Ó, Anunnakik, sors-teremtők, ti hét hatalmas istenasszony,
    hasznunkra s kedvünkre való mi van még hátra,
    mit  teremtsünk?"

    Válaszolták az Anunnakik, a hét hatalmas istenasszony,
    a sors-teremtő Anunnakik válaszolták az isteneknek:
    "Uzumában, ég s föld határán, megöljük a két Lagma-istent,
    vérüket a földre folyatjuk s ebből az istenvér-sárból
    formáljuk meg az ember testét...
    Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet;
    szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen;
    hátaskosárban téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát;
    cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon;
    a határokat megjegyezze, a határokat védten védje;
    a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa;
    határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet;
    nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja;
    sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe!
    Építeni az ember dolga, rendben tartani gazdaságát,
    az ország erejét növelni... És megadni az isteneknek
    az illő részt minden javakból...
    Hideg vizet önteni ki a szent helyek kövére, s tenni,
    amit a szertartás előír...
    Ulligarra s Szalgarra légyen méltó neve az embernek.
    Sokasítsák meg barmaikat, az ország erejét növeljék
    s tiszta szívvel, tiszta ajakkal zengjék Enul s Ninul
    hatalmát!"
    (Rákos Sándor fordítása)

    Ugrás a lap tetejére

  • Tibeti teremtéstörténet

    A teremtés

    Kezdetben semmi sem létezett, sem tér, sem idő, sem valóság, sem jel, sem lét, sem nemlét. Ebből keletkezett minden, ami látható és tapintható.

    Az első lény varázslatos átalakulási képességgel született. Megnevezte magát: "A Keletkező Világ Ura, Szent Győzedelmeskedő". És boldog volt, mert hatalma mindenre kiterjedt.

    Ekkor a négy évszak még nem vált el egymástól, a nap, a hold, a bolygók és a csillagképek alig mozdultak, a mennydörgés, a villámlás, az eső, a jég, a fagy sem követték az évszakok változásait. A földnek nem volt ura, az erdők, a növények maguktól nőttek és szaporodtak. A kövek és a hegyek már létrejöttek, de még nem mozdultak, és a földrengés is ismeretlen volt. A föld aranyból volt. A folyók is megvoltak már, de még nem indultak el a tenger felé. Madarak és vadak is éltek az erdőkben, de még senki sem vadászott rájuk. Istenek is léteztek, de még nem hallgatták meg a könyörgéseket, és nem uralkodtak ég és föld felett. Létrejöttek a démonok is, de még nem kezdhették el romboló munkájukat. Voltak betegségek, de még nem okoztak kínt és fájdalmat. Volt már táplálék, de még senki nem fogyasztotta. A boldogság is létezett, de nem volt, aki felfogja. A nappal nem különbözött az éjszakától.

    A három világ magától keletkezett. Ekkor jelent meg a szvasztika szentséges tana. Két fény támadt: fehér és fekete. A fehér és fekete fény két borsónyi dolgot hozott létre.

    Ezután megszületett egy fekete ember. Ez a fekete ember akkora volt mint egy dárda. Ő volt a nemlét, a bizonytalanság, a gyilkosság, a pusztítás ura. A neve: Fekete Pokol. A Fekete Pokol megölte a napot és a holdat, megkínozta a csillagokat, és létrehozta a bolygó démonait. Elválasztotta a nappalt az éjszakától, felhajította az égre a mennydörgést és villámot, a jégesőt és a szökőárt, a fagyot és a tüzet, felhajított nyolcvannégymillió betegséget és megszámlálhatatlan egyéb bajt. És ráküldte a sólymot a madarakra, hogy pusztítson el mindent, ami a légben mozog. Létrehozta a civakodást és a harcot. Ráuszította a vadakra a farkast és a vadkutyát, a barmokra az embert, a fákra a baltát, a fűre sarlót, a növényekre a jeges szelet, az emberekre a bdudokat, a gonosz, pusztító démonokat. Az istenekkel szembeállította a hitetlenséget, és a négy démont. Drét, Srint, Biurt és Gdont. A Fekete Pokol, a nemlét ura minden létező mellé odaállította a pusztulás lehetőségét. Ő semmisíti meg a hatalmat, ő küldi a betegségeket az emberekre, ő hozta létre a fegyverek mérgezett hegyét, és a ruhákat, amelyeken a fegyverek áthatolnak. Ő küldte a férgeket a rizsre, a betegségeket a lovakra, szamarakra, birkákra és kecskékre. Ő teremtette a leprát. A pokol ura és vezére ő.

    Ekkor a napfényből kiemelkedett egy fehér ember. Megnevezte magát: "Élőlényeket Kedvelő Úr". Megteremtette a meleget és a mi világunk napját. A holdat világossá és ragyogóvá tette; elválasztotta a nappalt az éjszakától, létrehozta az évszakok változását, meghatározta a nyolc bolygó pályafutását, az évet, a hónapokat és a hold útját. A három világ alkotása közben meghagyta a mennydörgést és a villámlást, de csak alkalmas időben, és szükség szerint jótékony esőt küldött a földre, hogy gondoskodjék az élőlények táplálásáról. Megparancsolta az erdőknek és a növényzetnek, hogy növekedjenek a törvények szerint, és megalkotta a fák virágait. Ekkor nagy bőségben volt minden, ami a világnak kellett.

    Az Élőlényeket Kedvelő Úr elhatározta, hogy megteremti az isteneket, megsemmisíti a rossz szellemeket, elpusztítja a tüzet, a mérgezett hegyű fegyvereket, a madarak és a vadak ellenségeit. Az Élőlényeket Kedvelő Úr nem akarta a betegségeket, és enyhíteni akarta a lovak, a szamarak, birkák és kecskék szenvedéseit, meg akarta szabadítani az embereket a démonoktól, ki akarta csorbítani a fegyvereket, és megsemmisíteni a páncélzatot. Azt akarta, hogy az emberek boldogak és tiszták legyenek. Azt akarta, hogy a halak, vadak, madarak, békák ne ismerjék az ellenséget, a fák a fejszét, a fű a sarlót, a növény a jeges szelet. Azt akarta, hogy felépítsék a kápolnákat és a szent ereklyeőrző helyeket. Azt akarta, hogy megírják és olvassák a szent írásokat, hogy legyenek ünnepek és áldozatok, hogy az emberek tiszteljék szüleiket, és adakozók legyenek.

    Ezután az Élőlényeket Kedvelő Úr elhatározta, hogy házat épít a világnak. Kőből akarta négy falát felhúzni. Vette a követ, és négy elefánt hátára rakta. A közeli kristálybarlangban egy gonosz démon, Mthong-dga ütötte fel szállását. Az Élőlényeket Kedvelő Úr boldogan vezette elefántjait, de amikor a kristálysziklához érve, belülről zaj hallatszott, az elefántok rémülten megtorpantak. A kristályszikla és az elefántok fájdalmas nyöszörgésbe kezdtek. Az Élőlényeket Kedvelő Úr ekkor villámból bronznyilat alkotott, a nyíllal megrepesztette a sziklát, és a tömböket a két elefánt hátára tette. Ezután lerakta a világ házának alapjait, és felépítette a gyönyörű kastélyt. A teremtés palotájának nevezte az építményt. A kastély kapuit szvasztikával díszítette, és a tornyok fölött egy hatalmas szvasztikás sas lebegett. A falak tövében egy pompás kútból nektár szökött elő, s a kútban kecske nagyságú aranybéka ült. De amint elkészült művével, a kastély nyöszörögni kezdett, és az alkotó keze sorvadásnak indult. A két elefánt is megbetegedett, és csakhamar elpusztult.

    Az Élőlényeket Kedvelő Urat félelem fogta el, hogy meghal. Egy reggel szörnyű seb támadt bőrén, és egyre beljebb hatolt a testébe. Három év múltán csak bőre tapadt a csontjaira. Ekkor magához hívatta a Tudományok Királyát, az megvizsgálta, és így szólt:

    - A teremtés palotáját egy kristálysziklára építetted. De ebben a sziklában a rossz démona, Mthong-dga ütötte fel tanyáját. Ő okozta a betegségeket, és ő volt, aki elpusztította a két elefántodat, amiért elhozták lakhelyét palotád számára. 

    Ugrás a lap tetejére

    (Román József feldolgozása)