Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin digitális kiadását, mely minden hónap első napjaiban jelenik meg.

Charles és Mary Lamb - Pericles, Tyrus fejedelme

Pericles, Tyrus fejedelme

Pericles, Tyrus fejedelme önként száműzetésbe ment országából azért, hogy elhárítsa a szörnyű bajokat, amikkel Antiochus, az istentelen görög császár fenyegette alattvalóit és Tyrus városát, bosszúból, amiért a fejedelem felfedezett egy iszonyú tettet, amit a császár titokban elkövetett - de hiszen rendszerint veszélyes dolog a nagy emberek rejtett bűneit fürkészni.

Népe kormányzását ügyes és becsületes miniszterére, Helicanusra bízta Pericles, aztán elvitorlázott Tyrusból, és úgy gondolta, mindaddig távol marad, amíg a hatalmas Antiochus haragja le nem csillapodik.

A fejedelem legelőször Tarsus felé vette útját, s mert meghallotta, hogy Tarsus városa abban az időben kegyetlen éhínségtől szenved, a város helyzetének könnyítésére élelmiszerkészleteket vitt magával. Megérkezésekor a város lakóit végső ínségben találta, ő maga úgy jött a váratlan segítséggel, mint az ég hírnöke, s ezért Cleon, Tarsus kormányzója, határtalan hálával üdvözölte. Pericles még csak néhány napja tartózkodott itt, amikor levelet kapott hűséges miniszterétől, aki figyelmeztette, hogy élete veszélyben forog Tarsusban, mert Antiochus megtudta rejtekhelyét, és titkos megbízottakat küldött ki, akik Pericles életére törnek. E levél olvasása után Pericles megint tengerre szállt, s áldásokkal és imádságokkal kísérte az egész nép, amelynek az ő bőkezűsége juttatott táplálékot.

Még nem vitorlázott messzire, amikor rettentő vihar érte utól hajóját, s a hajón mindenki elpusztult, kivéve Periclest, akit a tenger hullámai meztelenül vetettek ki egy ismeretlen partra. Itt nem sokáig vándorolt, amikor néhány szegény halásszal találkozott, azok befogadták otthonukba, s ruhát és ennivalót adtak neki. A halászok elmondták Periclesnek, hogy az ország neve, ahol laknak, Pentapolis, királyuk Simonides, akit általában Jó Simonidesnek neveznek, olyan békésen uralkodik, olyan jól kormányoz. Tőlük tudta meg azt is, hogy van Simonides királynak egy szép, ifjú lánya, másnap lesz a születésnapja, ezen a napon nagy lovagi játékot rendeznek az udvarnál, s mindenfelől sok fejedelem és lovag érkezik, hogy fegyverekben való jártasságát próbára tegye Thaisának, a szép királylánynak szerelméért. Miközben a fejedelem ezt az elbeszélést hallgatta, titokban azon bánkódott, hogy elvesztette jó fegyverzetét, amiben megjelenhetett volna e vitézi lovagok között, de ekkor egy másik halász behozott egy teljes páncélt és fegyverzetet, melyet a tengerből halásztak ki: kiderült, hogy ez éppen az a fegyverzet, amit a fejedelem elvesztett. Amikor Pericles meglátta saját fegyverzetét, így szólt:

- Hála neked, szerencse: annyi vész után, íme, kárpótolsz valamivel. Ezt a fegyverzetet apám hagyta rám, mielőtt meghalt, s az ő kedvéért annyira szerettem, hogy bárhová is mentem, mindig magammal vittem. A viharos tenger elvette tőlem, de most, hogy megnyugodott, visszaadta. Köszönet ezért a tengernek, mert amióta újra az enyém apám ajándéka, azóta hajótörésemet sem tekintem szerencsétlenségnek.

Másnap Pericles hős atyjának fegyverzetébe öltözve megjelent Simonides királyi udvaránál, ahol csodákat művelt a lovagi tornán, könnyű szerrel legyőzte valamennyi hős lovagot, vitéz fejedelmet, aki összemérte vele fegyverét azért a dicsőségért, hogy elnyerje Thaisa szerelmét. Régen, ha vitéz harcosok az udvar lovagi tornáin királylányok szerelméért mérkőztek, és egyiküknek sikerült valamennyi ellenfelét legyőzni, az volt a szokás, hogy az az előkelő hölgy, akinek kedvéért a vitézi tetteket elkövették, minden tiszteletével a győztesnek adózott. Thaisa sem tért el ettől a szokástól: azonnal elbocsátotta valamennyi fejedelmet és lovagot, akit Pericles legyőzött, s őt tüntette ki különös kegyével és figyelmével, diadalkoszorút helyezett fejére, mint e nap boldog királyára, Pericles pedig első látásra szenvedélyesen beleszeretett a szépséges királylányba.

A jó Simonides annyira megkedvelte vitézségéért és nemes tulajdonságaiért Periclest, aki valóban kitűnő ember volt, mestere minden lovagi kiválóságnak -, hogy amikor észrevette, mennyire vonzódik lánya Pericleshez, hajlandó volt vejéül elfogadni a vitéz ismeretlent, pedig nem ismerte a királyi idegennek valódi rangját, mert Pericles, Antiochustól való félelmében, egyszerű tyrusi nemesembernek adta ki magát.

Néhány hónappal azután, hogy Pericles feleségül vette Thaisát, hírt kapott arról, hogy meghalt ellensége, Antiochus, s hogy alattvalói Tyrusban türelmetlenek már hosszú távolléte miatt, lázadással fenyegetőznek, és arról beszélnek, hogy Helicanust ültetik a megüresedett trónra. E hírt maga Helicanus küldte, aki hűséges alattvalója volt királyi urának, és nem akarta elfogadni a neki felajánlott nagy méltóságot, hanem tudatta Periclesszel népe szándékát, kérte, térjen haza, és vegye át törvényes uralmát. Simonides nagyon meglepődött és megörült, amikor megtudta, hogy veje, az ismeretlen lovag, nem más, mint Tyrus híres fejedelme; de azért sajnálta is, hogy nem az az egyszerű nemesember, akinek hitte, mert hiszen most el kellett válnia nagyhírű vejétől és szeretett lányától, akit féltett is a tenger veszélyeitől, mert Thaisa gyereket várt. Pericles maga is szerette volna, ha felesége apósával marad egészen a kisgyermek születéséig, de szegény Thaisa olyan nagyon szeretett volna férjével menni, hogy végül beleegyeztek, mert azt remélték, elérnek Tyrusba, mielőtt Thaisa lebetegedik.

A tenger nem volt barátja a boldogtalan Periclesnek, mert még mielőtt Tyrusba érhettek volna, megint rettenetes vihar támadt, s ez annyira megrémítette Thaisát, hogy rosszul lett, s rövid időn belül dajkája, Lychorida karján egy kis babával Pericleshez lépett, közölte a fejedelemmel a szomorú hírt, hogy felesége meghalt abban a pillanatban, amikor csecsemője született. Az apa felé tartotta a kisdedet, és így szólt:

- Itt van egy lény, aki túl fiatal még e helyre. Íme halott királynőd gyermeke.

Szó nem írhatja le Pericles szenvedését, amikor meghallotta, hogy felesége halott. Amint szóhoz jutott, ezt mondta:

- Ó istenek, miért kell megszeretnünk édes ajándékaitokat, ha aztán elragadjátok tőlünk ezeket az ajándékokat?

- Türelem, jó uram - mondta Lychorida -, halott királynődből más sem maradt életben, csak ez a kislány, légy hát erős gyereked kedvéért. Türelem, jó uram, éppen e drága ajándék kedvéért.

Pericles karjába fogta az újszülött gyermeket, és így szólt hozzá: - Szelíd legyen az életed, mert viharosabban sohasem született még kisded! Legyen szelíd és békés a sorsod, mert a legdurvább üdvözlésben volt részed, amivel valaha is fejedelmi gyermeket fogadtak! Legyen boldog további életed, mert tűz, levegő, víz, föld és ég összeesküdtek, hogy viszontagságossá tegyék jöttödet. Már életed elején is annyit vesztettél - itt anyja halálára gondolt, hogy nem kárpótolhat érte semmi öröm, amit találsz majd a földön, ahová mint látogató jöttél.

A vihar tovább dühöngött, s mert a tengerészek között az volt a babona, hogy a vihar mindaddig nem szűnik, amíg holttest van a hajó fedélzetén, Pericles elé álltak, hogy megkérjék, hajítsa tengerbe királynőjét. Így szóltak hozzá:

- Bátran viseled-e a vihart, uram? Isten áldjon meg!

- Elég bátran - felelte a bánatos fejedelem. - Nem félek a vihartól, rosszabbat már nem tehet velem, mint eddig tett. De ennek a szegény gyermeknek, ennek az újdonsült tengerjárónak a kedvéért szeretném, ha már elmúlna a vihar.

- Uram - felelték a tengerészek -, királynődet a tengerbe kell vetnünk. A hullámok magasra csapnak, a szél süvölt, s a vihar mindaddig nem csillapul, amíg a hajó meg nem tisztul a halottól.

Pericles tudta, milyen gyarló és alaptalan babona ez, de türelmesen belenyugodott, és így szólt:

- Ahogy gondoljátok. Akkor hát a tengerbe kell dobnunk, szerencsétlen királynő!

A boldogtalan fejedelem még egy utolsó pillantást vetett drága hitvesére, s miközben Thaisára nézett, így szólt:

- Rettenetes gyermekágyban feküdtél, drágám, fény nélkül, tűz nélkül. A szívtelen elemek végképpen elhagytak, arra sincs időm, hogy megszentelt sírba fektesselek, hanem összetákolt koporsóban kell, hogy a tengerbe dobjalak, ahol a mormoló víz lesz síremlék a csontjaid fölött, az borítja holttestedet, mely ott fekszik majd az egyszerű kagylók között. Ó Lychorida, szólj Nestornak, hozzon fűszert, tintát, papirost, hozza el ékszereimet a dobozzal együtt, és Nicandornak is szólj, hozza ide a selyemmel bélelt ládát. Fektesd a kisbabát a vánkosra, és menj el e dolgokért azonnal, Lychorida, én pedig imával búcsúzom Thaisámtól.

Egy nagy ládát hoztak Periclesnek, ebbe helyezte királynőjét, selyemlepelbe burkolta, behintette édes illatú fűszerrel, drága ékszereket helyezett mellé, s egy teleírt papírt, melyen elmondta, ki fekszik a ládában, s arra kérte azt, aki véletlenül megtalálná a ládába zárt feleségének testét, temesse el. Aztán saját kezével tengerbe dobta a ládát.

A vihar elmúltával Pericles parancsot adott a tengerészeknek, hajózzanak Tarsus felé.

- Mert a kisbaba nem bírná ki Tyrusig - mondta. - Tarsusban hagyom gondos, ápoló kezekben.

Elmúlt az a viharos éjszaka, melyen Thaisát a tengerbe dobták, s még csak hajnalodott, amikor Cerimon, egy derék ephesusi nemesember, kitűnő orvos, a tengerparton állt, s szolgái egy ládát hoztak neki azzal, hogy a tenger hullámai vetették a szárazföldre.

- Életemben sem láttam - mondta egyikük - olyan hatalmas hullámot, mint amelyik ezt partra vetette.

Cerimon parancsot adott, vigyék a ládát az a házába, és amikor felnyitották, csodálkozva látta benne egy fiatal és szép hölgy holttestét, és az édes illatú fűszerekből és a gazdag ékszerdobozból arra következtetett, hogy ez a láda valamilyen előkelő személy különös sírja. Tovább kutatva felfedezte a papirost, melyből megtudta, hogy a halottnak látszó test egy királynő holtteste, aki életében Periclesnek, Tyrus fejedelmének felesége volt. Elcsodálkozott ezen a különös véletlenen, szánakozást érzett a férjen, aki elvesztette ezt az édes hölgyet, és így szólt:

- Ha életben vagy, Pericles, a szíved meghasad a fájdalomtól. Aztán figyelmesen megvizsgálta Thaisa arcát, látta, milyen üde, mennyire nem halotti, és így szólt:

- Túlságosan elhamarkodva dobták a tengerbe - nem hitte ugyanis, hogy a királynő halott.

Elrendelte, hogy rakjanak tüzet, hozzanak szíverősítőket, játsszanak lágy zenét, amely, ha a hölgy életre kelne, megnyugtatja feldúlt lelkét, s így szólt azokhoz, akik köréje csoportosultak, és csodálkozva nézték, mi történik:

- Kérlek, uraim, ne ilyen közel, hadd jusson levegőhöz. Ez a királynő élni fog, még nincs öt órája, hogy kábulatba esett, és íme, az élet kezd bele visszatérni, már elevenebb, nézzétek csak, rezzen a szempillája, ez a szép teremtés életre kel, s mi majd sírhatunk, ha meghalljuk sorsát.

Thaisa csakugyan nem halt meg, hanem kisbabája születése után mélységes ájulásba esett, úgyhogy mindenki, aki látta, azt hitte, meghalt. De most a derék orvos ápolásától visszatért a fénybe és életbe, s felnyitva szemét, így szólt:

- Hol vagyok! Hol az uram? Micsoda föld ez itt?

Cerimon lassanként és gyöngéden közölte, mi történt vele, s amikor úgy gondolta, már eléggé magához tért ahhoz, hogy elviselje, megmutatta neki a levelet, amit férje írt és az ékszereket is. Thaisa elolvasta a papírt és így szólt:

- Az uram írása. Arra emlékszem, hogy tengerre szálltam, de hogy ott világra hoztam-e kisbabámat, a szentséges istenekre esküszöm, azt nem tudnám megmondani, de minthogy hites uramat soha sem látom többé, felöltöm a vesztaszűzek ruháját, és többé nem lesz részem örömben.

- Asszonyom - felelte Cerimon -, ha ez a szándékod, nem messze áll innen Diana1 temploma, oda elvonulhatsz, mint vesztaszűz. Sőt, ha úgy tetszik, egy unokahúgom szolgálatodra lesz ott.

Thaisa köszönettel fogadta ezt az ajánlatot, és amikor teljesen meggyógyult, Cerimon elhelyezte Diana templomában, ahol Thaisából vesztaszűz lett, vagyis Diana papnője, s napjait azzal töltötte, hogy ura vélt vesztén bánkódott, és az akkori idők ájtatos gyakorlatait végezte.

Pericles kislányát - akinek a Marina nevet adta, mivel a tengeren született - Tarsusba vitte azzal a szándékkal, hogy otthagyja Cleonnál, a város uránál és feleségénél Dionysiánál. Gondolta ugyanis, hogy hálából azért, amit az éhínség idején tett értük, jók lesznek majd árva kislányához. Amikor Cleon meglátta Pericles fejedelmet, s hallotta, milyen veszteség érte, így szólt:

- Ó, bár engedte volna az ég, hogy idehozhasd szépséges királynődet, hogy szemem üdvözüljön, ha ránézek.

Pericles így válaszolt:

- Engedelmeskednünk kell a magasabb hatalmaknak. Ha úgy üvöltenék és tombolnék is, mint a tenger, amelyikben Thaisám fekszik, akkor is csak az lenne a vége, ami most. Ezt a gyönge kisgyerekemet, Marinát, a ti jóságotokra kell bíznom. Itt hagyom őt a gondjaitokra, arra kérlek, adjatok neki fejedelmi nevelést. - Aztán Cleon feleségéhez, Dionysiához fordult. - Jó asszonyom, tégy boldoggá azzal, hogy felneveled gyermekemet.

Dionysia így válaszolt:

- Magamnak is van gyermekem, az sem lesz drágább a szívemnek, mint a tiéd, uram.

Cleon ugyanezt ígérte:

- Pericles fejedelem, népem még ma is belefoglal téged imáiba azért a nagylelkű szolgálatért, amikor búzával tápláltad. Ezt a jótéteményt gyermekedben kell meghálálnunk. Ha valaha is elhanyagolnám gyermekedet, egész népem, melyet te mentettél meg az éhhaláltól, szorítana rá kötelességemre. De ha ehhez ösztökélésre lesz szükségem, az istenek álljanak bosszút rajtam és enyéimen a legvégső sarjadékig.

Pericles így megnyugodott, hogy gyermekét gondosan nevelik majd, Cleonnak és feleségének, Dionysiának gondjaira bízta Lychoridát, a dajkát is. Amikor eltávozott, a kis Marina még nem tudta, mit veszít, de Lychorida keservesen zokogott, hogy el kell válnia királyi urától.

- Hagyd a könnyeket, Lychorida - mondta Pericles -, ne ontsd könnyeidet. Nézz inkább kis úrnődre, ezentúl az ő kegyétől függsz majd.

Pericles épségben megérkezett Tyrusba, újra elfoglalta trónját és békésen uralkodott, miközben halottnak vélt, bánatos királynője Ephesusban maradt. Kislányát, Marinát, akit a boldogtalan anya nem látott soha, Cleon nevelte fel magas származásának megfelelően. A leggondosabb oktatásban részesült, úgyhogy mire Marina tizennégy éves lett, a legműveltebb emberek sem ismertek többet koruk tudásából, mint ő. Úgy énekelt, mint a halhatatlanok, úgy táncolt, mint egy istennő, s a tűvel olyan ügyesen bánt, mintha újra alkotná, újra teremtené a természet alakjait, a madarakat, gyümölcsöket, virágokat, s a természetes rózsák alig hasonlítottak jobban egymásra, mint Marina selyemvirágaira.

De amikor elnyerte a nevelésnek ez áldásait, és mindenki csodálta értük, Dionysia, Cleon felesége halálos ellensége lett Marinának, féltékenységből, amiért saját lánya, akinek esze lassú volt, nem tudta elérni azt a tökéletességet, amivel Marina kivált. S amikor látta, hogy mindenki csak Marinát dicsőíti, az ő lánya pedig, aki ugyanolyan korú volt, mint Marina, s akit ugyanolyan gondosan, bár nem ugyanolyan sikerrel neveltek - Marinához képest háttérbe szorul, tervet szőtt, hogy Marinát elteszi láb alól. Azt képzelte ugyanis, hogyha majd Marina nem lesz többé, nagyobb tiszteletben részesítik az ő otromba lányát. Hogy ezt a tervét tető alá juttassa, felfogadott egy embert Marina meggyilkolására, s éppen kellő időben fogott hozzá gonosz szándéka megvalósításához, akkor, amikor Lychorida, a hűséges dajka meghalt. Az ifjú Marina halott dajkáját siratta, mialatt Dionysia azzal az emberrel tárgyalt, akinek parancsot adott a gyilkosságra. Leonin, akit e gaztettre felfogadott, igazán gonosz ember volt, de még őt is alig lehetett rábeszélni, hogy vállalkozzék e gyilkosságra, annyira megnyerte Marina mindenkinek a szívét.

- Gyönyörű teremtés! - mondta Leonin.

- Annál jobban illik az istenek közé - válaszolt könyörtelen ellensége. - Éppen itt jön, és dajkájának, Lychoridának halálát siratja. Elszántad magadat, hogy engedelmeskedsz nekem?

Leonin nem mert ellenszegülni a parancsnak, hanem azt felelte:

- El.

Így hát ezzel a kurta szóval korai halálra ítélte a páratlan Marinát. Marina közeledett egy kosár virággal a kezében, és azt mondta, naponta virágot szór majd Lychorida sírjára. A bíbor viola meg a gólyahír mint szőnyeg borítja sírját, amíg csak a nyár napjai tartanak.

- Jaj nekem - mondta -, szegény, boldogtalan lánynak, viharban születtem, akkor halt meg anyám. Ez a világ szüntelen vihar nekem, mely minden kedvesemtől elsodor.

- Mi az, Marina - mondta a képmutató Dionysia -, így magadban sírsz? Hogy lehet az, hogy nincs melletted a lányom? Ne búsulj Lychoridáért, én majd dajkád helyett dajkád leszek. Szépségedet egészen megviselte ez a hiábavaló bánat. Add ide a virágaidat, mert árt nekik a tengeri levegő, te pedig menj sétálni Leoninnal, az idő szép, majd téged is felvidít. Jőjj, Leonin, fogd karon, vidd sétálni.

- Nem asszonyom - mondta Marina -, nem fosztalak meg szolgádtól. - Leonin ugyanis Dionysia kíséretéhez tartozott.

- Ugyan, lányom - mondta ez a ravasz asszony, aki ürügyet keresett rá, hogy Marinát egyedül hagyja Leoninnal -, én szeretem atyádat, a fejedelmet, és téged is szeretlek. Minden nap várjuk, hogy apád megjöjjön, és ha megjön és meglátja, hogy a bánat megártott annak a tökéletes szépségednek, amiről neki írtunk, azt hiszi majd, nem vigyáztunk rád. Kérlek, menj sétálni és vidulj fel újra. Vigyázz arra a szép arcodra, amely öregek és ifjak szívét egyaránt megrabolta.

Marina e sürgetésre így szólt:

- Jó, megyek hát, pedig semmi kedvem hozzá.

Dionysia elmenőben visszaszólt Leoninnak:

- Emlékezz, mit mondtam! - iszonyú szavak, mert azt jelentették: emlékezzen rá, hogy meg kell ölnie Marinát.

Marina szülőhelye, a tenger felé nézett, és így szólt:

- Ez a nyugati szél?

- Délnyugati - felelte Leonin.

- Amikor születtem, északi szél fújt - mondta Marina, s hirtelen eszébe jutott a vihar és a förgeteg, apjának bánata, anyjának halála, és így szólt: - Lychorida mesélte nekem, hogy apám egyáltalán nem félt, hanem azt kiáltotta a tengerészeknek: »Bátorság, derék hajósok«, s fejedelmi kezét feltörte a kötelekkel, s belefogódzott az árbocba, úgy dacolt a tenger hullámaival, melyek szinte szétrepesztették a fedélzetet.

- Mikor volt ez? - kérdezte Leonin.

- Amikor én születtem - felelte Marina. - Soha nem zúgott úgy a szél, soha nem tomboltak úgy a hullámok -, aztán leírta a vihart, a hajósok munkáját, a kormányos füttyszavát s a kapitány hangos kiáltozását. - Ez csak növelte a zűrzavart a hajón - tette hozzá.

Lychorida annyiszor mesélte el Marinának szerencsétlen születése történetét, hogy ezek az események mindig ott éltek Marina képzeletében. De Leonin ekkor félbeszakította, s azt kívánta tőle, mondjon el egy imát.

- Miért mondod ezt? - kérdezte Marina és félni kezdett, nem is tudta, mitől.

- Ha egy kis időt akarsz imádkozásra, megadom - mondta Leonin. - De ne nyújtsd hosszúra, az isteneknek jó hallásuk van, én pedig megesküdtem, hogy gyorsan végzem munkámat.

- Meg akarsz ölni? - kérdezte Marina. - Jaj nekem! Miért?

- Hogy teljesítsem úrnőm parancsát - felelte Leonin.

- Miért akarna megöletni? - kérdezte Marina. - Hiszen, amennyire emlékszem, soha életemben nem bántottam, soha egy rossz szót nem szóltam, soha élőlénynek semmi rosszat nem tettem. Hidd el nekem, még soha meg nem öltem egy egeret, soha nem bántottam egy legyet sem. Egyszer akaratlanul ráléptem egy féregre, de megsirattam. Mi lehet a vétkem?

A gyilkos azt felelte:

- Nem az a megbízásom, hogy okoskodjam a tettről, hanem hogy megtegyem.

És már éppen meg akarta ölni, de abban a pillanatban kalózok szálltak partra, meglátták Marinát, elrabolták, és zsákmányként hajójukra vitték.

A kalózkapitány, aki prédául ejtette Marinát, Mitylenebe vitte, és eladta rabszolganőnek. Marina ebben a megalázó helyzetében is csakhamar híressé vált szépségéről és erényéről Mitylene egész városában, s azt az embert, aki megvette, gazdaggá tette Marina, annyi pénzt keresett neki. Zenét, táncot és kézimunkát tanított, s a pénzt, amit tanítványaitól kapott, átadta urának és úrnőjének. Tudásának és nagy szorgalmának híre elért Lysimachushoz, egy fiatal nemesemberhez, Mitylene kormányzójához. Lysimachus maga is ellátogatott abba a házba, ahol Marina lakott, hogy meglássa ezt a rendkívüli teremtést, akit az egész város magasztal. Marina társalgása egészen elragadta Lysimachust, aki sokat hallott ugyan erről a csodálatos hajadonról, mégse várta, hogy ilyen okos, erényes, jóságos hölgyet talál majd, amilyen Marina. Búcsúzáskor azt mondta Marinának, reméli, folytatja szorgalmas, erényes életét, s ha még hall valamit róla, Lysimachusról, az javára válik majd. Lysimachus Marinát az okosság, jólneveltség, tehetség, valamint a szépség és báj olyan csodájának látta, hogy feleségül akarta venni, s akármilyen alantas helyzetben volt is a lány, azt remélte, kiderül majd róla, hogy nemes születésű, de valahányszor szülei után kérdezősködtek, Marina szótlan maradt és sírt.

Közben Leonin, félvén Dionysia haragjától, azt mondta, megölte Marinát, az a gonosz asszony pedig közhírré tette, hogy Marina meghalt, temetési szertartást is rendezett, s egy díszes síremléket emelt neki Tarsusban.

Nem sokkal ezután Pericles hűséges miniszterének, Helicanusnak kíséretében Tyrusból Tarsusba utazott azzal a szándékkal, hogy meglátogatja és hazaviszi lányát. Azóta sem látta, mióta a gyereket Cleonnak és feleségének gondjára bízta. Mennyire örült hát ez a jó fejedelem arra a gondolatra, hogy meglátja megsiratott királynőjének édes gyermekét! De amikor elmondták neki, hogy Marina meghalt és megmutatták a neki emelt síremléket, mekkora volt a szenvedés, amelyet a szerencsétlen apának el kellett viselnie! Minthogy képtelen volt megmaradni abban az országban, ahol végső reményét és drága Thaisájának egyetlen emlékét eltemették, hajóra ült, és gyorsan elvitorlázott Tarsusból. Attól a naptól kezdve, hogy hajóra szállt, tompa, súlyos mélabú fogta el. Soha nem szólt egy szót sem, és teljesen érzéketlennek látszott minden iránt, ami körülötte történik.

Tarsusból Tyrusba vitorlázva a hajó útjában érintette Mitylenet, ahol Marina lakott. Lysimachus, a város kormányzója meglátta a partról ezt a királyi vitorlást, szerette volna megtudni, ki tartózkodik a fedélzetén, s a hajóhoz ment, hogy kielégítse kíváncsiságát. Helicanus igen udvariasan fogadta, elmondta neki, hogy a hajó Tyrusból érkezett, s most oda viszik vissza Pericles fejedelmüket.

- Uram - mondta Helicanus -, három hónap óta senkihez nem szólt egy szót sem, s táplálékot is csak annyit vesz magához, amennyivel meghosszabbíthatja bánatát. Fájdalmas volna elismételni mélabújának egész történetét, de főoka az, hogy elvesztette szeretett lányát és feleségét.

Lysimachusnak az volt a kérése, hadd nézhesse meg ezt a szomorú fejedelmet, s amikor szemtől szembe állt vele, látta, hogy egykor délceg férfi lehetett, s így szólt hozzá:

- Üdv neked, király, az istenek óvjanak, üdv neked, királyi uram!

De Lysimachus hiába beszélt hozzá, Pericles nem válaszolt, s úgy látszott, észre sem veszi, hogy egy idegen közeledett hozzá. Ekkor Lysimachusnak eszébe jutott Marina, a páratlan hajadon, aki talán édes szavával válaszra bírhatja a néma fejedelmet, s Helicanus beleegyezésével elküldött Marináért. Amikor a lány a hajóra lépett, melyen saját apja fájdalomtól mozdulatlanul ült, a hajósok úgy fogadták, mintha tudták volna, hogy hercegnőjük érkezett, és felkiáltottak:

- Gyönyörű egy hölgy!

Lysimachusnak igen jól esett ez a dicséret, és amikor hallotta tetszésnyilvánításukat, így szólt:

- Olyan lány ez, hogyha biztos volnék nemes születésében is, soha jobbat nem kívánnék, és azt hiszem, páratlanul boldog volnék feleségemmel.

Aztán olyan udvariasan szólította meg, mintha az alantas helyzetű lány éppen az az előkelő születésű hölgy volna, akinek ő kívánta; szépséges, gyönyörű Marinának szólította, és azt mondta neki, hogy ezen a hajón ül egy nagy fejedelem, aki szomorú, gyászos némaságba esett, és mintha Marinában megvolna az egészség és boldogság adományozásának hatalma, arra kérte, gyógyítsa meg a királyi idegent mélabújából.

- Uram - felelte Marina -, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyógyítsam, ha elrendeled, hogy senki ne legyen a közelében, csak én és a szolgálóm.

S ő, aki Mityleneben olyan gondosan eltitkolta származását, mert szégyellte volna elmondani, hogy valaki, akinek királyi ősei vannak, most rabszolganő - mindenekelőtt arról kezdett beszélni Periclesnek, milyen változó és viszontagságos volt az ő sorsa, és elmondta neki, milyen magas rangból zuhant le. És mintha csak tudná, hogy királyi atyja előtt áll, egyébről sem beszélt, csak a maga bánatáról. Valójában azért tette ezt, mert tudta, hogy semmi sem kelti fel úgy a boldogtalanok figyelmét, mint ha az övékkel felérő szomorúságról és balsorsról hallanak. Édes hangjának csengése felébresztette a magába roskadt fejedelmet, felemelte oly régóta merev és mozdulatlan tekintetét, s Marina, aki anyjának tökéletes képmása volt, a király bámuló szeme elé tárta a halott királynő arcvonásait. S a régóta néma fejedelemnek megjött a szava:

- Az én drága feleségem - mondta a magához tért Pericles - olyan volt, mint ez a lány, és ilyen lehetne a lányom is. Az én királynőmnek is ilyen ívelt szemöldöke volt, pontosan ilyen alakja, éppen ilyen sudár volt, mint a nádszál, éppen ilyen ezüsthangú, a két szeme mint a drágakő. Ki vagy és merre élsz, ifjú leányzó? Beszéld el, kik a szüleid? Úgy emlékszem, azt mondtad, balsors és igazságtalanság között hánykódtál, s hogy bánatod felér az enyémmel, ha mind a ketten elmondjuk a magunkét.

- Ilyesmit mondtam - felelte Marina -, nem többet, mint aminek igazságáért gondolataim kezeskednek.

- Mondd el életed történetét - felelte Pericles -, s ha úgy látom, csak ezredrészét is tapasztaltad annak, amit én szenvedtem, akkor úgy tűrted bánatodat, mint férfi, én pedig úgy szenvedtem el, mint gyönge lány, mégis egészen olyan vagy, mint a királyok sírján merengő s a balsorsot mosollyal lefegyverző türelem. Hogyan vesztetted el a nevedet, kedves hajadon? Kérlek, meséld el életed történetét. Jöjj, ülj le mellém.

Mennyire meglepődött Pericles, amikor a lány azt felelte, hogy neve Marina, hiszen a fejedelem tudta, hogy ez nem megszokott név, hanem ő maga találta ki kislányának, mert e név annyit jelent, mint »tengeren született«.

- Jaj, gúnyt űznek belőlem - mondta -, s téged valamilyen haragvó isten küldött ide, hogy a világ rajtam, nevessen!

- Türelem, jó uram - mondta Marina -, különben el kell hallgatnom.

- Ígérem - felelte Pericles -, türelmes leszek. Te nem is tudod, mennyire megrendített az, hogy Marinának nevezed magad.

- Ezt a nevet - válaszolta a lány - hatalmas úr adta nekem: az apám, aki király volt.

- Hogyan - kiáltott fel Pericles -, te királylány vagy és Marinának hívnak? Igazán húsból, vérből való vagy, nem pedig tündér? Beszélj, hol születtél, és miért neveztek el Marinának?

A lány így válaszolt:

- Azért neveztek Marinának, mert tengeren születtem. Anyám királylány volt, meghalt abban a pillanatban, amikor születtem; mint ahogy jó dajkám, Lychorida gyakran zokogva mesélte nekem. Apám, a király Tarsusban hagyott, ahol Cleon kegyetlen felesége meg akart gyilkoltatni. Egy kalózhajó érkezett a partra, megmentett és idehozott Mitylenebe. De miért sírsz jó uram? Talán azt hiszed, csaló vagyok? De, uram, én igazán Pericles király lánya vagyok, ha ugyan él még a jó Pericles király.

Ekkor Pericles egészen megrémült örömétől, kételkedni kezdett benne, vajon valóság-e mindez, szolgáiért kiáltott, akik megörültek szeretett királyuk hangjának hallatára, és így szólt Helicanushoz:

- Ó Helicanus, üss meg, hasíts belém, hogy hirtelen fájjon, különben az örömöknek ez az óceánja kiönt és elárasztja halandóságom partjait. Ó, jöjj hát ide, aki tengeren születtél, Tarsusban eltemettek, aztán újra megtaláltak a tengeren. Ó, Helicanus, borulj térdre, mondj hálát a szentséges isteneknek. Ez Marina, áldásom rád gyermekem. Adass rám új ruhát, ó Helicanus. A lányom nem halt meg Tarsusban, akárhogy is akarta az embertelen Dionysia. Majd mindent elmond neked, s akkor eléje térdelsz, és királykisasszonyodnak nevezed. És ez ki? - kérdezte, mert ekkor vette csak észre Lysimachust.

- Uram - mondta Helicanus -, ez Mitylene ura, aki hallott a mélabúdról, és eljött meglátogatni téged.

- Ölellek, uram - mondta Pericles. - Hamar azt a ruhát. Olyan torzonborz vagyok... Ó, ég áldja a lányomat! Hallgassátok csak, micsoda zene ez? - mert most, mintha valamilyen jóságos isten küldte volna, vagy saját képzelete csalódott volna gyönyörűségében, zenét vélt hallani.

- Uram, én semmilyen zenét nem hallok - felelte Helicanus.

- Nem hallod? - mondta Pericles. - Hiszen ez a szférák2 zenéje.

És minthogy valóban nem lehetett zenét hallani, Lysimachus arra következtetett, hogy a hirtelen örömtől elborult a fejedelem elméje, így szólt hát:

- Ne ellenkezzünk vele, rá kell hagyni.

Most hát mindnyájan azt mondták, ők is hallják a zenét. Pericles ekkor arról kezdett panaszkodni, hogy fülledt álmosság lepi meg, Lysimachus pedig rábeszélte, pihenjen le, párnát is helyezett a feje alá, Pericles pedig, aki egészen elbágyadt nagy örömében, mélységes álomba merült, miközben Marina némán őrködött alvó apja mellett.

Miközben aludt, Pericles álmot látott, mely rábírta, hogy utazzék Ephesusba. Azt álmodta, hogy Diana, az ephesusiak istennője megjelent neki, ráparancsolt, menjen az istennő ephesusi templomába, s ott az oltár előtt mondja el életének és balsorsának történetét. Az istennő meg is esküdött ezüst íjára, hogy ha Pericles engedelmeskedik sugallatának, páratlan boldogság éri. Pericles csodálatosan felüdülve ébredt, elmondta álmát, és azt az elhatározását is, hogy engedelmeskedik az istennő felszólításának.

Lysimachus ekkor meghívta Periclest, kössön ki városában, üdítse fel magát mindazzal a szórakozással, amit Mitylenében találhat. Pericles el is fogadta ezt a szíves ajánlatot, és beleegyezett, hogy egy-két napig Lysimachusnál marad. Képzelhetjük, hogy ezalatt mennyi ünnepéllyel, mulatsággal, pompás mutatvánnyal és szórakozással üdvözölte a kormányzó Mitylenében drága Marinájának királyi apját. Periclesnek sem volt ellenére Lysimachus udvarlása, amikor megtudta, hogy a kormányzó alantas helyzetében is mennyire tisztelte lányát, hogy Marinának is kedvére volt Lysimachus házassági ajánlata -, Pericles csak azt szabta beleegyezésének feltételéül, hogy mindketten látogassák meg vele együtt az ephesusi Diana oltárát. Rövidesen mindhárman útra indultak ehhez a templomhoz, maga az istennő pedig kedvező széllel dagasztotta vitorláikat, és néhány hét múlva épségben megérkeztek Ephesusba.

Amikor Pericles kíséretével belépett a templomba, az istennő oltára mellett ott állt a most már igen megöregedett, derék Cerimon, aki életre keltette Thaisát, Pericles feleségét. Thaisa pedig, mint a templom papnője, az oltár előtt állt. Az a sok év, amit felesége elvesztése miatt bánkódva töltött, eléggé megváltoztatta Periclest, Thaisa mégis férje arcvonásait vélte felismerni, s amikor Pericles az oltárhoz közeledett és beszélni kezdett, Thaisa visszaemlékezett a hangjára is, és csodálattal és örömteljes megdöbbenéssel hallgatta szavait. Pericles így beszélt az oltár előtt:

- Üdv neked, Diana! Hogy végrehajtsam igaz parancsodat, itt előtted kijelentem, hogy Tyrus fejedelme vagyok, aki hazám veszélyei elől bújdosva, Pentapolisban nászt ültem a szép Thaisával. Ő meghalt a tengeren, gyermekágyban, de világra hozott egy Marina nevű lánygyermeket. Tarsusban Dionysia nevelte föl ezt a lányt, tizennégy éves korában meg akarta öletni, a lányt azonban jócsillaga Mitylenébe irányította, amelynek partjára vitorláztam én is, a leányzót jószerencséje a hajóra vezette, s ott, tiszta emlékezetének hála, kiderült róla, hogy az én lányom.

Thaisa képtelen volt elviselni azt az ujjongó örömet, amit e szavak keltettek benne, és felkiáltott:

- Te vagy az, te vagy, ó királyi Pericles! - s ezzel elájult.

- Mit akar mondani ez az asszony? - kérdezte Pericles. - Hiszen meghalt! Segítsetek, urak!

- Uram - szólt Cerimon - ha igazat mondtál Diana oltára előtt, akkor ez a feleséged.

- Tiszteletre méltó uram, ez nem lehet - mondta Pericles. - Saját kezemmel dobtam a fedélzetről a tengerbe.

Cerimon ekkor elbeszélte, hogyan vetette a tenger az ephesusi partra egy viharos reggelen ezt a hölgyet, ő maga hogyan nyitotta ki a koporsót, hogyan talált benne drága ékszereket és egy írást, milyen szerencsésen felélesztette, és Diana templomába hozta. Ekkor Thaisa magához tért ájulásából, és így szólt:

- Ó uram, nem te vagy-e Pericles? Úgy beszélsz, mint ő, olyan vagy, mint ő. Nem említettél-e vihart, születést, halált? Pericles csodálkozva szólalt meg:

- A halott Thaisa hangja.

- Ez a Thaisa én vagyok - felelte a papnő -, akiről azt hitted, meghalt, vízbe fúlt.

- Ó, igaz Diana! - kiáltott fel Pericles áhítatos, szenvedélyes csodálattal.

- Most már - mondta Thaisa - jobban megismerlek. Ilyen gyűrűt, amilyet az ujjadon látok, ilyet adott neked atyám, amikor könnyek közt búcsúztunk tőle Pentapolisban.

- Elég már, ti istenek! - kiáltott fel Pericles. - Ez a mostani jóságotok játékká teszi mindazt, amit a múltban szenvedtem. Ó jöjj, Thaisa, hadd temesselek el másodszor is, a karomba.

És Marina szólt:

- A szívem ugrál örömében, hogy anyám szívén nyughasson.

Ekkor Pericles megmutatta lányát az anyának, és azt mondta:

- Nézd, ki térdel előtted, vér a véredből, az, akit a tengeren hordtál, és akit Marinának neveztünk, mert a tengeren jött világra.

- Légy áldva, ó gyermekem - mondta Thaisa, és miközben elragadtatott örömmel csüngött leányán, Pericles az oltár elé térdelt e szavakkal:

- Tiszta Diana, áldás rád és hála neked megjelenésedért. Ezért minden este áldozatot mutatok be neked.

Ekkor még az oltár előtt Pericles Thaisa beleegyezésével ünnepélyesen eljegyezte lányukat Lysimachusszal, az erényes Marina méltó vőlegényével.

Így hát Periclesben, feleségében és lányában nevezetes példáját láttuk a balsors ostromolta erénynek - mert az ég a szenvedésen keresztül tanítja türelemre és állhatatosságra az embereket -, de ez az erény végül is szerencsésen diadalmaskodott a változás és a sors fölött. Helicanusban az igazság, hűség, a ragaszkodás mintaképét láthattuk, mert amikor trónra léphetett volna, inkább visszahívta a jogos uralkodót, mint hogy más kárán jusson a magasba. Az érdemes Cerimon alakja, aki életre keltette Thaisát, arra oktat, hogy a jóság, ha a tudás irányítja, hogy jót tegyen az emberiséggel, megközelíti az istenek természetét.

Még csak azt kell elmondanunk, hogy Dionysia, Cleon gonosz felesége megérdemelt véget ért: Tarsus lakói, amikor tudomásukra jutott Dionysia kegyetlen merénylete Marina ellen, egy emberként felkeltek hogy megbosszulják jótevőjük lányát, felgyújtották Cleon palotáját, s Cleon és felesége egész háznépével együtt benneégett. Az isteneknek az volt az akarata, hogy az ilyen aljas gyilkosság, még ha a szándék nem is vált tetté, elnyerje egész szörnyűségéhez méltó büntetését.


1 az antik hitregében a vadászat istennője

2 az ókori elképzelés szerint a földet körülvevő rétegek, amelyeknek forgását csodálatos, de emberi füllel nem hallható zene kíséri

 

A szép és a bestia
Mi történik a vén holddal?

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. március 07. vasárnap

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/

Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin hónap első napjaiban megjelenő aktuális PDF számát.