Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin digitális kiadását, mely minden hónap első napjaiban jelenik meg.

Charles és Mary Lamb - Hamlet, dán királyfi

Hamlet, dán királyfi

Gertrud, dán királynő Hamlet király hirtelen halálával özveggyé lett, de két hónap sem telt bele, férjhez ment a király öccséhez, Claudiushoz. Ezt abban az időben mindenki furcsa tapintatlanságra, érzéketlenségre vagy még rosszabbra magyarázta.

Ennek a Claudiusnak testi-lelki tulajdonságai semmiképpen sem hasonlítottak a királynő elhúnyt férjére, külső megjelenése éppen olyan hitvány volt, mint amilyen alantas és nemtelen a természete, és sok lélekben elkerülhetetlenül feltámadt a gyanú, hogy Claudius titkon eltette láb alól bátyját, az elhúnyt királyt, azzal a szándékkal, hogy feleségül veszi a király özvegyét, s Dánia trónjára lép, kizárva az örökösödésből az ifjú Hamletet, az eltemetett király fiát, a trón jogos örökösét.

De a királynő e meggondolatlan lépése senkire sem hatott annyira, mint éppen a királyfira, aki szinte imádásig szerette és tisztelte halott atyjának emlékét, s mert becsületérzése kényes volt, s maga is kitűnt az illendőség gyakorlatában, nagyon szívére vette anyjának, Gertrudnak e méltatlan viselkedését, annyira, hogy az apja halálán érzett bánat s a szégyenkezés anyja házassága miatt mélységes mélabúval felhőzte be ezt az ifjú herceget, s egész jókedve és tetszetős külseje veszendőbe ment. Már nem talált gyönyörűséget, úgy mint azelőtt, a könyvekben, s már nem űzte az ifjúságához illő fejedelmi gyakorlatokat és játékokat. Megunta a világot, gyomlálatlan kertnek látta, ahol elfojtottak minden nemes virágot, és csak gyom és gaz tenyész. Nem az nehezedett lelkére, hogy megfosztották a tróntól, jogos örökétől, bár ezt is keserű sebnek, fájdalmas méltatlanságnak érezhette egy fiatal és nagyratörő királyfi, de még sokkal inkább az keserítette el, az emésztette föl minden jókedvét, hogy anyja úgy el tudta felejteni apjának emlékét. És még hozzá milyen apát! Azt, aki a királynőnek olyan szerető és gyöngéd férje volt; és a királynő is mindig úgy viselkedett, mintha szerető, engedelmes hitvese lenne férjének, úgy csüngött rajta, mintha szerelme is egyre növekedett volna; és most, két hónap múlva, sőt az ifjú Hamlet úgy érezte, még két hónap sem telt bele, máris újra férjhez megy Hamlet nagybátyjához, saját drága urának öccséhez, márpedig ez önmagában is rendkívül illetlen, törvénytelen házasság a közeli rokonság miatt, de méginkább azzá teszi a gonosz hamarság, amivel megkötötték, és az is, hogy milyen nemtelen jellemű férfit választott társul trónjára és ágyába. Tíz királyság elvesztése sem rontotta volna meg ennyire ennek a becsületes, fiatal hercegnek a kedvét, az sem borította volna ilyen ködbe a lelkét.

Anyja, Gertrud, és a király hiába igyekeztek szórakoztatni őt: Hamlet még mindig talpig feketében jelent meg az udvarnál, úgy gyászolta a királynak, apjának halálát, és a gyászt sohasem vetette le, még anyja kedvéért sem a királynő esküvője napján; arra sem lehetett rábírni, hogy részt vegyen ennek a - mint ő érezte - áldatlan napnak ünnepségein vagy mulatságain.

Legjobban az zavarta meg, hogy nem tudta, hogyan történt apja halála. Claudius úgy adta elő, hogy egy kígyó marta meg a királyt, de a fiatal Hamletben az az alapos gyanú támadt, hogy maga Claudius volt az a kígyó, egyszerűbben szólva, hogy Claudius meggyilkolta Hamlet királyt koronájáért, s a kígyó, aki megmarta a királyfi apját, most a trónon ül.

Mennyire jogos ez a feltevése, mit kell gondolnia anyjáról; mennyire volt beavatva anyja e gyilkosságba, vajon tudtával és beleegyezésével vagy anélkül történt - állandóan ezek a kételyek gyötörték és kavarták fel a királyfit. Az ifjú Hamlet fülébe eljutott az a szóbeszéd, hogy az őrt álló katonák a palota előtt, a téren, éjfélkor egymás után két-három éjszakán jelenést láttak, amely megszólalásig hasonlított a halott királyhoz, Hamlet apjához. Ez a látomás minden alkalommal tetőtől talpig ugyanolyan fegyverzetbe volt öltözve, mint amilyet tudvalevőleg a halott király viselt. Akik látták a jelenést - köztük volt Hamlet legjobb barátja, Horatio is -, beszámolójukban egyetértettek a kísértet megjelenésének idejében és módjában: pontosan akkor tűnt föl, amikor az óra tizenkettőt ütött, halovány volt, arcán inkább bánat, mint harag látszott, szakálla szürkés, olyan ezüstderes, amilyennek életében látták; ha megszólították, nem felelt, egy ízben azonban, mintha már fejét emelte s úgy tett volna, mint aki szólni készül, de abban a pillanatban a kakas hajnalt kukorékolt, ennek hallatára a jelenés elhanyatlott, és nagy hirtelen eltűnt szemük elől.

Az ifjú királyfit különös ámulatba ejtette elbeszélésük, amely túlságosan is határozott és egybehangzó volt ahhoz, hogysem kételkedhetett volna benne. Arra a következtetésre jutott, hogy a katonák csakugyan apjának szellemét látták, ezért elhatározta, hogy ezen az éjszakán ő is együtt őrködik a katonákkal, így talán ő is megláthatja a jelenést. Magában ugyanis úgy okoskodott, hogy az ilyen kísértet nem jön semmiért, hanem nyilván van valamilyen közölnivalója, és ha eddig néma maradt is, neki majd beszélni fog. S türelmetlenül várta, hogy az éjszaka leszálljon.

Amikor megjött az éj, Horatióval és Marcellusszal, az őrség egyik tisztjével együtt állt azon a térségen, ahol a jelenés végig szokott haladni. Az éjszaka hideg volt, a levegő szokatlanul csípős és éles, így hát Hamlet, Horatio és társuk beszélgetni kezdett az éjszakai hidegről, de ezt a beszélgetést hirtelen félbeszakította Horatio: jelentette, hogy közeledik a kísértet.

Apja szellemének láttán Hamletet hirtelen megdöbbenés és félelem fogta el. Először az irgalom angyalaihoz és az égi szolgákhoz fordult, hogy őrizzék meg őt, mert nem tudta, üdvözült lénnyel vagy kárhozott manóval van-e dolga, vajon gonosz vagy kegyes céllal jött-e? De azután lassanként bátorságra kapott, s apja - mert annak látta - olyan fájdalmasan tekintett rá, mintha beszélgetni szeretne vele, s mindenképpen annyira hasonlított ahhoz, aki életében volt, hogy Hamlet nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa. A nevén nevezte, Hamletnek, királynak, atyjának szólította, s könyörgött neki, mondja meg, miért hagyta oda a sírt, melybe csöndesen betették, hogy újra ellátogasson a földre s a hold fakó fényére. Arra kérte, tudassa velük, mit tehetnének, hogy békét szerezzenek szellemének.

A szellem pedig intett Hamletnek, hogy jöjjön vele valamilyen távolabbi helyre, ahol egyedül lehetnek. Horatio és Marcellus le akarták beszélni az ifjú királyfit arról, hogy kövesse a szellemet, mert féltek, valamilyen gonosz lélek lehet, aki a közeli tengerbe csalná, vagy egy borzadályos sziklacsúcsra, s ott más, iszonytatóbb alakra válva eszétől foszthatná meg a királyfit. De tanácsaik, kéréseik nem másították meg Hamlet eltökéltségét, hiszen Hamlet sokkal kevésbé törődött életével, mintsem attól félt volna, hogy elveszti. Ami pedig a lelkét illeti - azt mondta -, abban mi kárt tehet a kísértet, hiszen ez a lélek éppolyan halhatatlan lény, mint maga a szellem. S Hamlet egy oroszlán erejét érezte magában, kiszakította magát barátai közül, pedig azok mindent megtettek, hogy visszatartsák, aztán követte a szellemet, bárhova vezesse is.

Amikor egyedül maradtak, a kísértet végre megszólalt, s elmondta, hogy ő apjának szelleme, Hamlet királyé, akit kegyetlenül meggyilkoltak, azt is elmondta, hogyan: saját fivére, Claudius, Hamlet nagybátyja ölte meg, amint ezt Hamlet már úgyis gyanította, abban a reményben, hogy így utódja lehet ágyában is és a trónon is. Kertjében aludt - ez volt szokása minden délután -, amikor áruló fivére odalopódzott hozzá, s mérges csalmatok1 levét öntötte fülébe, s ez a szer, mint a kéneső, olyan gyorsan fut át a testben minden ösvényt és kaput, összerántja hirtelen az ép vért, s undok ótvarral kérgezi a bőrt. Így hát fivérének keze álmában rabolta el koronáját, királynőjét és életét. Könyörgött Hamletnek, hogyha valaha is szerette édesapját, bosszulja meg rút, erőszakos halálát. S a szellem elpanaszolta fiának, hogy anyja erénye így eltántorodhatott, és hűtlen lett első férjének hites szerelméhez, hozzáment férje gyilkosához. De azért óvta Hamletet, hogy bárhogyan lát a bosszú művéhez gonosz nagybátyja ellen, ne törjön anyja személyére, hanem bízza őt az égre s a lelkiismeret szúrásaira és töviseire. És Hamlet megígérte, hogy mindenben követi a szellem utasításait, aztán a szellem elenyészett.

Amikor Hamlet egyedül maradt, ünnepélyesen megfogadta, hogy mindazt, ami emlékezetében él, mindazt, amit valaha is tanult könyvből vagy tapasztalásból, tüstént elfelejti, és semmi sem marad meg agyában, csak annak emléke, amit a szellem elmondott neki, és az amit teendőül a lelkére kötött. Ennek a beszélgetésnek részleteit Hamlet senkinek sem mondta el, csak kedves barátjának, Horatiónak, s neki is, Marcellusznak is megparancsolta, hogy tartsák szigorúan titokban mindazt, amit ezen az éjszakán láttak.

Hamlet már ezelőtt is gyönge volt és csüggedt, az a rémület pedig, amit a szellem látványa okozott érzékeiben, majdhogy megtébolyította, majdnem elvette ép eszét. S mert attól félt, hogy ennek a rémületnek a hatása tovább is meglátszhatik rajta, s ennek az lesz a következménye, hogy majd megfigyelik őt, nagybátyja pedig résen lesz majd vele szemben, ha azt gyanítja, hogy Hamlet bármit is forral ellene, vagy pedig többet tud atyja haláláról, mint amennyit bevall, - arra a különös elhatározásra jutott, hogy ettől kezdve úgy tesz, mintha valóban, komolyan őrült volna. Azt gondolta ugyanis kevésbé ad okot a gyanúra, ha nagybátyja azt tartja róla, hogy képtelen bármiféle komoly tervezésre, arra is gondolt, hogy lelkének valóságos zavarát leginkább a színlelt eszelősség álarcával rejtheti és leplezheti el.

Ettől az időtől kezdve Hamlet bizonyos vadságot, furcsaságot játszott meg külsejében, beszédjében, viselkedésében, s olyan kiválóan alakította az őrültet, hogy becsapta vele a királyt is, a királynőt is, akik apja halála fölött érzett bánatát nem tartották elegendő oknak ekkora csüggedésre, hiszen nem tudtak a kísértet megjelenéséről, s ezért arra következtettek, hogy betegsége szerelemből fakad, és azt hitték, meg is találták szerelme tárgyát.

Mielőtt ugyanis Hamletet elfogta az a mélabú, amelyről beszéltünk, szívből szeretett egy Ophélia nevű szép lányt, Poloniusnak, a király legfőbb államtanácsosának lányát. Leveleket és gyűrűket küldött neki, sokszor bevallotta szerelmét, és tisztességes módon elhalmozta gyöngéd sürgetéseivel, Ophélia pedig elhitte Hamlet esküit és vallomásait. De amikor Hamleten erőt vett a mélabú, elhanyagolta Ophéliát, attól kezdve pedig, hogy megfogamzott benne a tettetett téboly terve, azt színlelte, hogy szeretetlenül, sőt durván bánik Ophéliával. De Ophélia olyan jó lélek volt, hogy nem vetette Hamlet szemére hűtlenségét, inkább elhitette magával, hogy csak lelki betegsége, nem pedig valamilyen eltökélt szívtelenség az oka, hogy Hamlet nem törődik vele annyira, mint azelőtt; s amikor látta, hogy Hamlet egykor nemes szellemének és dicső eszének tehetségeit hogyan bomlasztotta szét a ránehezedő mélységes mélabú -, lelkét a szelíd harangokhoz hasonlította, melyek önmaguktól képesek a legédesebb zenére, de ha durván bánnak velük, vagy félreverik őket, repedt, kellemetlen hangot adnak.

Az a véres feladat, amely Hamletre várt, hogy megbosszulja apja halálát a gyilkoson, nemigen illett az udvarlás játékos állapotához, nem is tűrte el olyan léha szenvedélynek a társaságát, amilyennek Hamlet most a szerelmet látta; de azért nem gátolhatta meg, hogy ne merüljenek fel benne néha gyöngéd gondolatok Ophéliáról, s egy ilyen pillanatban, amikor úgy érezte, hogy esztelenül érdesen bánt ezzel a kedves hölggyel -, levelet írt neki, telve a szenvedély vad kitöréseivel, olyan túlzó kifejezésekkel, amelyek megfeleltek állítólagos őrületének, hozzá a vonzalom néhány gyöngéd jelével is, s ezek bebizonyították ennek a nagyrabecsült hölgynek, hogy Hamlet szíve mélyén még mindig nagy szerelem él iránta. Azt mondta ebben Ophéliának, kételkedhetik abban, hogy a nap forgandó, hogy a csillagok tüze ragyog, hogy a való igazat mond-e, de abban sohase kételkedjék, hogy Hamlet hű hozzá. Ilyen és még különösebb mondatokat írt a levélben. Ophélia ezt a levelet kötelességtudóan megmutatta apjának, de az öregúr úgy gondolta, köteles közölni e levél tartalmát a királlyal és a királynővel, akik ettől kezdve azt hitték, hogy Hamlet őrületének igazi oka a szerelem. S a királynő azt óhajtotta, bár Ophélia szépsége volna Hamlet lelki zavarának boldog oka, mert azt remélte, hogy Ophélia erénye jó útra viheti Hamletet, mindkettőjük becsületére.

Hamlet betegsége azonban mélyebben gyökerezett, mint ahogy a királynő sejtette, mélyebben, hogysem ilyen módon meg lehetett volna gyógyítani. Apja szelleme, melyet látott, még mindig ott kísértett emlékezetében, s a megszentelt parancs, hogy bosszút álljon apja gyilkosán, nem hagyta nyugodni mindaddig, amíg végre nem hajtja. Minden óra halogatást bűnnek érzett, az apai parancs megsértésének. De nem volt könnyű feladat megölni a királyt, akit állandóan őrei vettek körül. És ha ez magában könnyű lett volna is, a királynőnek, Hamlet anyjának jelenléte - mert általában véve mindig a király mellett tartózkodott - korlátja volt Hamlet szándékának, és ezen a korláton nem tudott áttörni. Emellett már az a körülmény is, hogy a bitorló férje volt Hamlet anyjának, valamelyes lelkifurdalással töltötte el, és egyre kicsorbította Hamlet szándékának élét. Már az a puszta tény, hogy egy embertársát megöli, önmagában véve rettenetes és utálatos volt olyan természettől gyengéd léleknek, amilyen Hamlet volt. Még mélabúja és lelkének csüggedése is, amelybe olyan sokáig elmerült, még az is határozatlanságot idézett benne elő, szándékának ingadozását, és mindez visszatartotta attól, hogy a végső lépéshez folyamodjék. Sőt mi több, akármennyire nem akarta, kételyek támadtak lelkében, vajon a szellem, amit látott, valóban apja volt-e, nem pedig az ördög, mert mondják, az ördögnek hatalmában áll, hogy olyan alakot öltsön, amilyen neki tetszik, s magára vehette apjának külsejét is, csak azért, hogy kihasználja az ő gyöngeségét és mélabúját, s olyan kétségbeesett tettbe hajszolja, amilyen a gyilkosság. S elhatározta, hogy nagyobb bizonyságot akar, mint egy látomást vagy jelenést, amely káprázat is lehet.

Miközben lelke ilyen határozatlan volt, színészek érkeztek az udvarhoz, akiknek előadásaiban Hamletnek azelőtt nagy öröme telt, különösen, ha egyikük egy tragikus szerepet játszott, melyben leírta az öreg Priamusnak, Trója királyának halálát és feleségének, Hecubának fájdalmát. Hamlet üdvözölte régi barátait, a színészeket, visszaemlékezett, hogy ez a szavalat valaha mennyire tetszett neki, s arra kérte a színészt, mondja el újra. A színész olyan elevenen adta elő a szerepet, olyan élénken leírta a megtört, vén király kegyetlen legyilkolását, népének pusztulását, városának égését, az öreg királynő tébolyult fájdalmát, amint mezítláb rohan föl-alá a palotában egy szegényes ronggyal a fején, ahol azelőtt korona ült, csípőjén, melyet azelőtt királyi palást fedett, most semmi más, csak egy sebtében felragadott lepel - hogy nemcsak azok fakadtak könnyekre, akik ott álltak, s azt hitték, a valóság egy jelenete folyik le előttük, olyan életteljes volt az előadás, hanem maga a színész is tört hangon és szemében valódi könnyekkel szavalt.

E jelenet hatására Hamlet elgondolta, hogyha e színész csak költeményben, álomindulatban úgy hozzátöri lelkét egy eszmeképhez, hogy megsirat valakit, akit sohasem látott, Hecubát, aki már sok száz évvel ezelőtt meghalt -, micsoda tompaság tőle, akinek valóságos oka és ösztönzése van a szenvedélyre, hiszen meggyilkolták valódi királyát és édesapját, és mindez mégis oly kevéssé indította meg, hogy bosszúja mindeddig, úgy látszik, aludt a tunya, sáros feledésben. És miközben színészeken és szerepeken tűnődött, s azon, milyen erős hatása lehet a nézőre egy jó színdarabnak, ha élethíven adják elő -, eszébe jutott egy gyilkosnak az esete, aki a színpadon látott egy gyilkosságot, s annyira hatott rá a jelenet ereje és a körülmények hasonlósága, hogy ott helyben bevallotta elkövetett bűnét. Elhatározta hát, hogy ezek a színészek játsszanak el nagybátyja előtt valamilyen, apja meggyilkolásához hasonló esetet, ő pedig majd közelről figyeli, hogyan hat a királyra a darab, s tekintetéből több bizonyossággal megállapíthatja, vajon ő-e a gyilkos vagy sem. Ezért meghagyta a színészeknek, hogy ilyen darabot hozzanak színre, s az előadásra meghívta a királyt és a királynőt.

A színdarab története egy gyilkosság volt, amit Bécsben követtek el egy hercegen. A herceg neve Gonzago volt, felesége Baptista. A darab bemutatta, hogyan mérgezte meg Lucianus, a herceg közeli rokona a herceget kertjében a birtokáért, és hogyan nyerte el a gyilkos rövid idő múlva Gonzago feleségének szerelmét. Az előadáson jelen volt a király is, aki nem tudta, milyen tőrt vetettek neki, vele volt a királynő is és az egész udvar: Hamlet figyelmesen ült mellette, hogy megfigyelje tekintetét. E darab beszélgetéssel kezdődött Gonzago és felesége között, ebben a hölgy sokszor fogadott szerelmet, azt is sokszor megfogadta, hogy soha nem megy még egyszer férjhez, ha túléli Gonzagót. Azt mondta, legyen átkozott, ha valaha is férjhez megy újra, s hozzátette, hogy ezt egy asszony sem teszi, csak azok a gonosz nők, akik megölik első férjüket. Hamlet megfigyelte, hogy nagybátyja, a király színt vált e mondatok után, mely neki is, feleségének is olyan keserű, mint az üröm. De amikor Lucianus a cselekménynek megfelelően színre lépett, hogy megmérgezze az alvó Gonzagót kertjében, ez annyira hasonlított ahhoz a gonosz tetthez, amit Claudius követett el az elhúnyt királlyal, s annyira hatott a bitorló lelkiismeretére, hogy képtelen volt nyugodtan ülve kivárni a darab végét, hanem hirtelen lámpást kért a szobájába, betegséget színlelt vagy talán érzett is, és váratlanul otthagyta a színházat. Miután a király eltávozott az előadást abbahagyták.

Most már Hamlet eleget látott, s megnyugodott, hogy amit a szellem mondott, nem képzelődés, hanem igazság, és hirtelen rátörő jókedvében, amely meg szokta lepni az embert, ha egyszerre megoldódott valamilyen nagy kételye vagy aggodalma -, megesküdött Horatiónak, hogy most már tízezer forintot merne tenni a szellem szavára. De mielőtt elhatározhatta, milyen módot válasszon a bosszúállásra most, amikor már megbizonyosodott róla, hogy nagybátyja ölte meg apját -, a királynő, Hamlet anyja, elhívatta szobájába bizalmas beszélgetésre.

A királynő a király kívánságára hívatta Hamletet: közölnie kellett fiával, hogy legutóbbi viselkedése mindkettőjüket sértette. A király szeretett volna tudni mindenről, ami e megbeszélés közben történik, s mert úgy gondolta, hogy az anya részrehajló beszámolója esetleg elhallgat valamit Hamlet szavaiból, amit pedig a királynak fontos volna tudnia - Polonius, az öreg tanácsos úr parancsot kapott, rejtőzzék el a királynő szobájának kárpitja mögött, és észrevétlenül hallgassa ki, mi történik. Ez a cselszövés nagyon is megfelelt Polonius természetének, mert ez az öregúr kacskaringós politikai elvek és államügyek között nőtt fel, és akkor érezte jól magát, ha közvetett és ravasz módon szerzett tudomást a dolgokról.

Hamlet belépett anyja szobájába, ez pedig azonnal és egyenesen korholni kezdte tetteiért és viselkedéséért, s azt mondta neki, hogy nagyon megsértette atyját, értve ezen a királyt, Hamlet nagybátyját, akit azért mondott most atyjának, minthogy ő maga férjhez ment hozzá. Hamlet elszomorodott és felháborodott azon, hogy anyja ilyen drága és tisztelt nevet, amilyennek ő az atya nevét érezte, egy nyomorultra ruház, aki nem más, mint az ő igazi apjának gyilkosa. Ezért hát kissé élesen így felelt:

- Anyám, nagyon megsértetted atyámat.

A királynő azt mondta, hogy ez léha válasz.

- Csak olyan, amilyet a kérdés megérdemelt - felelte Hamlet.

A királynő erre azt kérdezte tőle, elfelejtette-e, kivel beszél.

- Jaj - felelte Hamlet -, bár el tudnám felejteni! Ön a királyné, férje öccsének felesége, de... bár ne volna az... anyám is ön!

- Akkor hát - mondta a királynő -, ha ilyen tiszteletlen vagy hozzám, küldöm azt, aki bír veled - és elindult, hogy beküldje Hamlethez a királyt vagy Poloniust.

De Hamlet most, hogy négyszemközt maradhatott anyjával, nem akarta elengedni mindaddig, amíg ki nem próbálja, hátha szavai ráébreszthetik arra, milyen bűnös életet él. Megfogta hát anyja csuklóját, megszorította és leültette. A királynő megijedt Hamlet komolyságától, és mert attól félt, hogy eszelősségében még valami kárt tesz benne, fölkiáltott, mire a kárpit mögül megszólalt egy hang:

- Hó! Segítség! Hej! Segítség!

Hamlet meghallotta, azt gondolta, maga a király van ott elrejtőzve, kirántotta kardját, odadöfött, ahonnan a hang hallatszott, mintha egy arra futó patkányt döfött volna le. A hang elnémult, s Hamlet tudta, hogy aki ott volt, meghalt. De amikor előhúzta a holttestet, látta, hogy nem a király az, hanem Polonius, a túlbuzgó öreg tanácsos úr, aki mint egy kém húzódott meg a kárpit mögött.

- Ó - kiáltott fel a királynő -, milyen hebehurgya, véres munka ez.

- Véres biz ez - felelte Hamlet -, s majd oly gonosz, anyám, mint megölni egy királyt és öccsével élni.

Hamlet már túl sokat mondott ahhoz, hogy abbahagyja a beszélgetést. Éppen most volt abban a kedvében, hogy őszintén beszéljen anyjával, ezért hát folytatta, amit elkezdett. És ha igaz is, hogy gyerekeknek gyöngéden kell nézniök szüleik hibáit -, ha nagy bűnről van szó, a fiú megteheti, hogy még saját anyjával is kissé nyersen beszél, ha jószándékkal alkalmazza ezt a nyerseséget, azért, hogy anyját eltiltsa a rossz útról, nem pedig csupán azért, hogy megpirongathassa.

Most hát ez a tiszta lelkű királyfi megható szavakkal tárta anyja elé bűnének egész szörnyűségét, azt, hogy úgy elfelejtette a halott királyt, Hamlet apját, és ilyen rövid idő alatt férjhez ment ura fivéréhez, akiről az a hír járta, hogy ura gyilkosa. Azt mondta anyjának, hogy olyan eskük után, amilyenekkel ő fogadkozott első urának, az ilyen tett elegendő ahhoz, hogy gyanússá tegyen minden női esküvést, képmutatásnak tartsanak minden erényt, a nászfogadás annyit érjen, mint kockajátszók hazug esküi, a vallás pedig ne legyen egyéb gúnyolódásnál és puszta szóáradatnál. Azt mondta, anyja olyasmit követett el, amitől az ég arca lángol, s a szilárd föld belébetegszik. Két képet mutatott neki, az egyik az elhúnyt királynak, a királynő első urának arcképe volt, a másik a mostani királyt; második férjét ábrázolta, s azt mondta neki, lássa meg köztük a különbséget: mennyi fenség atyja homlokán, tekintete, mint egy istené, a haj Apollóé, a homlok Jupiteré, a szem Marsé, az állás Mercuré2, amint éppen leszáll egy égcsókoló tetőre! Ez volt a férje, mondta Hamlet az anyjának. Aztán megmutatta, kit kapott a helyébe: olyan, mint az üszögös kalász, mely elrohasztotta ép testvérét.

A királynő pedig fájdalmas szégyenkezéssel így szólt:

- Lelkem mélyébe fordítod szememet, hol több olyan folt árnya látszik, amely soha ki nem megy onnan.

És Hamlet megkérdezte anyjától, hogyan is élhet tovább ezzel az emberrel, hogyan is lehet a felesége annak, aki meggyilkolta első urát, és úgy jutott a koronához, mint egy tolvaj... de éppen e szavak közben belépett a szobába apjának szelleme, úgy, amilyen életében volt, és amint legutóbb megjelent neki, Hamlet pedig megrémült, és megkérdezte tőle, mit kíván. A szellem azt felelte, azért jött, hogy emlékeztesse megígért bosszújára, amiről Hamlet, úgy látszik, megfeledkezett; arra is kérte szóljon anyjához, különben megöli őt a bánat és az ijedtség. Aztán eltűnt a szellem, és nem is látta más, csak Hamlet, aki hiába mutatott oda, ahol a szellem állt, hiába igyekezett leírni külsejét, anyja mégsem látta meg, hanem egész idő alatt rémülten hallotta, hogy fia látszólag a semmivel beszél. A királynő ezt fia megbomlott lelkével magyarázta. Hamlet azonban arra kérte, ne áltassa bűnös lelkét azzal, hogy csak fiának őrülete, nem pedig saját vétkei idézték vissza apja szellemét a földre, s felszólította anyját, nézze csak meg, milyen szabályos az érverése, nem olyan, mint egy őrülté. És könnyekkel szemében kérte anyját, gyónjon meg istenének, bánja meg a múltat, s a jövőben kerülje a király társaságát, ne éljen vele. Azt is mondta, hogy ha a királynő megint anyja lesz neki, ami csak úgy lehet, ha tiszteli apja emlékét, akkor majd ő is anyai áldását kéri. A királynő megígérte, hogy megfogadja fia kívánságát, s ezzel beszélgetésük véget ért.

Most aztán Hamletnek arra is jutott ideje, hogy eltűnődjön: ki is az, akit szerencsétlen elhamarkodottságában megölt, s amikor meglátta, hogy Polonius az, a szívből szeretett Ophéliának apja, félrevonszolta a holttestet, és mivel lelke egy kissé megnyugodott már, megsiratta azt, amit elkövetett.

Polonius szerencsétlen halála ürügyet adott a királynak, hogy Hamletet eltávolítsa az országból. Szívesen eltétette volna láb alól, mert tudta, milyen veszedelmes lehet, ha életben marad, de féle a néptől, amely szerette Hamletet, és a királynőtől is, aki, bármilyen vétkes volt is egyébként, imádattal csüngött fián, a királyfin. Így, hát ez a ravasz király azzal az ürüggyel, hogy Hamlet biztonságáról gondoskodik, mert különben számon kérhetnék tőle Polonius halálát, egy Angliába induló hajó fedélzetére vitette Hamletet, és két udvaronc gondjára bízta. Ezzel a két udvaronccal levelet küldött az angol udvarnak, amely abban az időben adófizető alattvalója volt Dániának, és a levélben előadott különleges okokra hivatkozva arra kérte az angol királyt, ölesse meg Hamletet, amint angol földre lép. Hamlet gyanította az árulást, éjnek idején titkon hozzáférkőzött a levélhez, ügyesen kitörölte saját nevét, helyette beleírta a felügyeletével megbízott két udvaroncét, hogy azokat végezzék ki, aztán lepecsételte a levelet, és visszatette helyére. Nem sokkal ezután a hajót kalózok támadták meg, és tengeri csata kezdődött, melyben Hamlet be akarta bizonyítani vitézségét, kivont karddal egymaga átugrott az ellenség hajójára, közben saját hajója gyáván elszökött, a két udvaronc rábízta őt sorsára, és nyugodtan folytatta útját Anglia felé azzal a levéllel, amelynek értelmét Hamlet az ő megérdemelt vesztükre megváltoztatta.

A kalózok, akiknek hatalmába került a királyfi, nagylelkű ellenségnek bizonyultak: tudták, ki az, akit foglyul ejtettek, és abban a reményben, hogy a királyfi majd az udvarnál meghálálja nekik a jó bánásmódot, amiben részesítették, a legközelebbi dán kikötőben partra tették Hamletet. Hamlet onnan írt a királynak, tudatta vele, milyen különös véletlen hozta vissza hazájába, és azt is, hogy másnap megjelenik őfelsége előtt. Amint hazaért, legelőször szomorú látvány tárult szeme elé.

Ez a szomorú látvány az ifjú és szépséges Ophéliának, Hamlet hajdani szerelmének temetése volt. Ennek az ifjú hölgynek elméje már szegény apja halála óta kezdett elborulni. Hogy apja erőszakos halállal halt meg, mégpedig éppen annak a királyfinak a kezétől, akit ő szeretett, annyira megrázta ezt a gyöngéd, fiatal lányt, hogy rövid idő alatt egészen megtébolyodott, úgy járt-kelt a világban, virágokat osztogatott az udvar hölgyeinek, azt mondta, hogy ezeket a virágokat apja temetésére szedte, dalokat énekelt a szerelemről és a halálról, néha olyan dalokat is, amelyeknek semmi értelmük sem volt, mintha nem is emlékezne semmire, ami vele történt. Egy fűzfa hajlott egy patak fölé, s az visszatükrözte szürke lombját. Ehhez a patakhoz ment Ophélia egy napon, amikor senki sem ügyelt rá, koszorúival, melyeket maga kötött csalán- és kakukkfűből, tormából, kosborból, és amint kapaszkodott, hogy egy behajló ágra akassza koszorúját, az ág letört, és a szép ifjú lány koszorújával és egyéb összegyűjtött gyom-ékszerével alázuhant a vízbe, amelyen ruhája szétterülve fenntartotta egy darabig, miközben régi nótákból dalolt, mint aki nem is gyanítja saját baját, vagy mint olyan teremtmény, aki a víz-elem szülötte és lakója. Csakhamar azonban ittas és nehéz ruhái levonták szegényt dallamköréből a sáros halálba.

Éppen ezt a szép lányt kísérte sírjához bátyja, Laertes, a király, a királynő és az egész udvar jelenlétében, amikor Hamlet megérkezett. Hamlet nem tudta, mit jelent ez az egész díszes felvonulás, de félreállt, mert nem akarta megzavarni a szertartást. Látta, hogy virágokat szórnak a sírra, amint hajadonok temetésén szokás, és hogy maga a királynő is szór virágokat, virághintés közben pedig így szólt:

- Kedvest a kedvesnek! Azt gondoltam, nászágyadat vetem meg, nem sírodat hintem, kedves leány. Reméltem, Hamletemnek leszel a felesége.

Hamlet hallotta Laertest is, aki azt kívánta, hogy violák fakadjanak Ophélia sírjából; és látta, amint Laertes fájdalmában őrjöngve a sírba ugrik, és felszólítja a kíséretet, halmozzák rá a föld hegyeit, hogy húgával együtt legyen eltemetve.

És Hamlet szívében feltámadt a szerelem e szép lányért, és nem tudta elviselni, hogy egy testvér ilyen szertelen fájdalmat mutasson, mert úgy gondolta negyvenezer testvér szerelme összefogva sem ér fel az övével. Előlépett tehát, megismertette magát, és a sírba ugrott Laertes mellé, éppen olyan őrjöngve vagy még őrjöngőbben, mint ő, és Laertes, aki tudta, hogy Hamlet okozta az ő apjának és húgának halálát, torkon ragadta, mint egy ellenséget, míg végül a kísérők szétválasztották őket. Hamlet a temetés után bocsánatot kért meggondolatlan tettéért, hogy a sírba ugrott, és ezzel kihívta Laertest, de azt mondta, nem tudta elviselni, hogy bárki is felülmúlja azt a bánatot, amit ő érzett Ophélia halálán. És egyelőre úgy látszott, hogy ez a két nemes ifjú kibékült egymással.

De a király, Hamlet gonosz nagybátyja abból a fájdalomból és haragból, amit Laertes érzett atyjának és Ophéliának halála miatt -, pusztulást kovácsolt Hamlet ellen. Arra uszította Laertest, hogy a béke és kiengesztelődés ürügyén hívja ki Hamletet barátságos párviadalra, melyben eldöntsék, melyikük vív ügyesebben. Hamlet elfogadta a kihívást, és kitűzték a párviadal napját. Az egész udvar jelen volt a párviadalon, melyre Laertes a király utasítása szerint mérgezett fegyvert készített elő. Erre a párbajra az udvaroncok nagy fogadásokat kötöttek, mert mindkettőjükről, Hamletről is, Laertesről is tudták, hogy remek vívók. Hamlet átvette a neki nyújtott vívókardokat, kiválasztott egyet, s mert csöppet sem gyanította Laertes árulását, nem volt gondja rá, hogy megvizsgálja Laertes kardját. Laertes kardja ugyanis nem tompa volt, amilyet a párbaj törvénye megkíván, hanem hegyes és mérgezett fegyvert fogott kezébe.

Laertes eleinte csak játszott Hamlettel, engedte, hogy néhány fogása sikerüljön, ilyenkor a színlelő király mértéktelenül dicsőítette magasztalta Hamletet, ivott az egészségére, és nagy pénzekkel fogadta meg a győzelmét. Kis idő múlva azonban Laertes belemelegedett, s a mérgezett karddal halálosan megsebesítette a királyfit. Hamlet még mindig nem sejtette az egész árulást, de a küzdelem hevében felcserélte saját ártalmatlan fegyverét Laertes halálthozó kardjával, és Laertes saját fegyverének döfésével bosszút állt Laertesen, aki így magaásta vermébe esett.

E pillanatban a királynő felsikoltott, hogy megmérgezték. Mit sem gyanítva ugyanis ivott egy kortyot abból a serlegből, amit a király Hamletnek készített oda arra az esetre, ha kimelegszik a vívásban, és inni kér. Az áruló király halálos mérget öntött abba a serlegbe, hogy Hamlet akkor se kerülhesse ki vesztét, ha Laertes elhibázza. A király azonban megfeledkezett arról, hogy óvja a serlegtől a királynőt, aki, amint ivott, azonnal meghalt, s utolsó leheletével még felkiáltott, hogy megmérgezték.

Hamlet ekkor már gyanította az árulást, s parancsot adott, hogy zárják be az ajtókat, míg ő kideríti, mi történt. Laertes azt mondta neki, ne kutasson tovább, mert ő az áruló, s amikor érezte, hogy a Hamlettől kapott seb véget vet életének, bevallotta árulását, amelynek maga is áldozatul esett. Elmondta Hamletnek, hogy a kard hegyét megmérgezték, s hogy Hamletben sincs már egy félórai élet, és nincs a világon szer, amitől kigyógyuljon. Bocsánatot kért Hamlettől, és meghalt, utolsó szavával a királyt vádolva, aki az egész gaztettet kieszelte.

Amikor Hamlet látta, hogy közel a vég, hirtelen álnok nagybátyjára rohant, és minthogy még maradt méreg a kardon, gyorsan a király szívébe döfte hegyét, s ezzel teljesítette azt, amit megígért apja szellemének, akinek parancsát most végrehajtotta: aljas meggyilkolásáért bosszút állt a gyilkoson.

Hamlet ekkor érezte már, hogy lélegzete akadozik, s az élet távozik belőle, és kedves barátjához, Horatióhoz fordult, aki végignézte ezt az egész végzetes tragédiát. Elhaló leheletével arra kérte, maradjon életben, hogy elmondhassa ezt a történetet a világnak - Horatio ugyanis olyan mozdulatot tett, mintha magát is le akarná döfni, és az volna a szándéka, hogy kövesse a királyfit a halálba. Horatio meg is ígérte, hogy híven beszámol mindenről, hiszen Hamlet beavatta őt minden körülménybe.

Hamlet nemes szíve megnyugodott, és utolsót dobbant. Horatio és a többiek, akik körülötte álltak, könnyek között ajánlották e szelíd királyfi lelkét az angyalok oltalmába. Mert Hamlet szerető szívű, nemes királyfi volt, s a nép szerette sok fennkölt fejedelmi tulajdonságáért. Ha életben maradt volna, bizonyos, hogy méltó nagy királya lett volna Dániának.


1 más néven beléndek, mérges növény

2 az antik hitregék istenei

A Magyar Ugaron
Doktor Dolittle és az állatok - hatodik rész

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. március 02. kedd

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/

Grafika
Kedvenc mesejelenetek

Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!

Szórakozás
Dió Magazin

Gyere és olvasd el a legújabb számunkat! Sok mese, vers és még több ismeretterjesztő olvasmány

Szobai dísz
Poszter mesehősökből

Válaszd ki kedvenc részedet egy meséből és mi megrajzoljuk neked! A végeredmény, akár poszter is lehet, amit nyomtatva szállítunk neked.

previous arrow
next arrow
PlayPause
previous arrownext arrow
Shadow
Slider
Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin hónap első napjaiban megjelenő aktuális PDF számát.

Címkék

Mese versek Gyerekversek Benedek Elek Állatmesék Arany János Weöres Sándor tanmese Grimm mese Monda Mátyás király Grimm mesék Petőfi Sándor Babits Mihály Titi Hajnalka szerelmes versek Hans Christian Andersen zsengék Csák Gyöngyi királyos mese kortárs mese Ady Endre Orosz mese Afrikai mese Kínai tanmese Kínai mese Aiszóposz meséi Arany László Móricz Zsigmond szegény ember Lev Nyikolajevics Tolsztoj Pósa Lajos Népmese karácsony Orgovàn Irén Léda asszony zsoltárai Tolsztoj Arab mesék Charles és Mary Lamb királykisasszony Ezeregyéjszaka meséi szegénylegény állatok Román népmese tündérek Móra Ferenc La Fontaine meséi Tamkó Sirató Károly legenda Zagyi G.Ilona Vörösmarty Mihály Rege farkas József Attila (1905-1937) királyfi La Fontaine király Vörösmarti Mihály Litván mese Galambos Berni ballada Román mese Domahidi Klára Vajda János A Magyar ugaron Télapó egér elefánt Vietnami mese katona boszorkányos oroszlán ördög Doktor Dolittle Róka Karácsonyi vers istenes versek vers bíró Kellár F. János Immánuel lány mítosz Szabó Ina forradalmi vers hiéna teremtés-történetek Charles Dickens Alekszandr Szergejevics Puskin Görög mese kisgyerek sakál Puskin mesék Twist Olivér vár G. Joó Katalin hold Juhász királylány cica Kisebb költemények kakas Ódák béka Őszi vers ezeregy éjszaka Hugh Lofting gazdag ember róka sün Koosán Ildikó szellem Istenes mese fiú favágó Nyírfalvi Károly pap Sás Károly kutya Petőfi Sándor versek Arany János versek Sás Károly versek József Attila József Attila versek Lírai költemények bárány Görög népmesék Egri László csizmadia Mester Györgyi advent macska fösvény Bódai-Soós Judit forrás Egri László vers malac cigány leopárd Télapós mese hattyú Litván mesék szamár sárkány tyúk újévi vers pásztor medve Görög istenek tűzes hazafias vers tündér molnár paraszt ember húsvéti versek télapós vers István király holló hegedű veréb madár görög istenek grófkisasszony kanász krokodil tűzoltós Ének a porban iskola gyerek héja szivárvány gólya hun haza hajdina Idyll manó elefntos mese bagoly kígyó Zeusz mikulás vers Királyfi haramia tavasz kecske Toldi Miklós Mikulás mese halász anyus mese anya versek Isten évszakok táltos hazug ember cicás zsiráf fűzfa 1906 Viharjelek élet Was Albert bolond aratás mókus rss bűbájos ökrök párduc Jupiter Mondóka Krisztus síp bika nyuszi Domonkos Jolán mesés vers galamb Barlang baba mese alatató kard zene vonat tehén Kossuth Lajos antilop bolha farsang Zola hírcsatorna verses videó nyár tök kalóz diák mese bojtár vadász Héra Vietnámi mese teknős szellő halak sas idő szarka fülemüle karácsonyi történet lánnykérős Mennyből az angyal apa vers óriás Koosá Ildikó gróf kaméleon hóember bogár Egyházpolitika A Tisza-parton bohóc huszár paraszt mese varázsló Juno Mészöly Miklós virágos mesék Tanmese kutyus fars Román népmesék