Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.
Mese
Volt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Nem volt egy szem gyermekük sem. Öregapó kiment szántani a mezőre, öreganyó otthon maradt lepényt sütni. Öreganyó megsütötte a lepényt s megszólalt:
- Ha egy fiunk volna, vinne az apjának lepényt, de most kivel küldjek?
Egyszer csak kibújik a gyapjúból egy picurka fiú s megszólal:
Az Óperencián még innen,
Manó város közelében,
Volt egy csoda Zenés erdő.
Ahol nem csak madár dalolt,
A fákon több harkály dobolt,
S zenélt minden itt élő!
Kis kertemben almát szedtem,
Kosárkámba mind betettem.
Haza mentem, és megmostam,
Aztán pedig meghámoztam.
Lereszeltem hosszúkásra,
Így tettem egy piros tálba.
Cukrot s fahéjt szórtam rája,
Így lesz jó almás tésztába...
Liszt, cukor, vaj, tojás és tej,
Sütőporral keverem el!
Aztán gyúrom, míg jó puha,
Így kerül a nyújtófára.
Van egy saját kis kutyusom,
Én minden nap sétáltatom.
Mert sétálni nagyon szeret,
Így hozza meg a kedvemet!
Súrold jobbról- balra hát,
A fogakat így mossák!
Aztán balról- jobbra is,
Nehogy csalj, te kis hamis!
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Az Óperencián még innen,
Manó város közelében,
Volt egy csoda Zenés erdő.
Ahol nem csak madár dalolt,
A fákon több harkály dobolt,
S zenélt minden itt élő!
Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.
Egyszer a nyulat ebédre az elefánt, vacsorára a ví- ziló hívta meg. Ebéd után így szólt az elefánthoz: – Hét nap múlva viszonzom a szíves vendéglátást. Akkora fûnyalábot tálalok föl neked, mint maga a ví- ziló. Vacsora után pedig így szólt a vízilóhoz: – Egy hét múlva hálából én látlak vendégül téged: estebéded akkora szénaköteg lesz, mint maga az elefánt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú akit Sanyinak hívtak. Nem igazán fűlött a foga a tanuláshoz, és bizony nem egyszer megfordult a fejében, hogy be se menjen az iskolába. Kiváltképpen akkor, amikor az iskolához vezető úton, a hármas kereszteződéshez ért. Ezen a helyen minden egyes reggel megállt, nagy sóhajok közepette elmélkedett, mert a baloldali egyenesen a játszótérre vezetett, a jobboldali pedig ki a határba, ahová a természet rejtett titkait vágyott felfedezni.
„ Ó, te pici hóvirág,
miért van kint a fejed?
Gyorsan húzd a föld alá,
mért zavarod a telet?”
Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/
