Mese nem csak gyerekeknek

Újdonságok - értesítések

Ha érdekelnek a legújabb meséink, iratkozz fel értesítésünkre!

Olvasd el a Használati feltételeket

Hasszán

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Hasszán

Valamikor réges-régen élt Basran városában egy szép ifjú, Hasszán volt a neve. Hasszán apja gazdag kereskedő volt, és amikor meghalt. Hasszánra meg az édesanyjára sok-sok pénzt és gyönyörű kerteket hagyott.

Hasszán vígan élte világát, egyre-másra rendezte kertjeiben az ünnepélyeket, vége-hossza nem volt a fényűző ebédeknek és vacsoráknak. Csuda-e, ha gyorsan elfogyott a vagyon, és ügy elszegényedett Hasszán, hogy barátai, akik régebben rajta élősködtek, elfordultak tőle, valahol csak látták.

Egyszer, amint nagy búsan ténfergett az utcán, találkozott apjának egy régi ismerősével. Ez megállította és élénken érdeklődött a sorsa iránt. Hasszán elmesélte, hogyan és miképpen jutott ebek harmincadjára a rengeteg vagyon. Az öregember meghallgatta, majd így szólt:

- Figyelj ide, fiam! Van nekem egy testvérem, aranyműves. Ha van kedved, nála kitanulhatod az aranyművességet, tőled függ aztán, hogy tisztességesen élj a mesterségedből.

Hasszán el is szegődött az aranyműveshez, szorgalmasan dolgozott, nem lehetett rá panasz. Történt pedig egy napon, hogy a műhelybe egy nagyszakállú, fehérturbános perzsa nyitott be, üdvözölte Hasszánt és megkérdezte, van-e egy nagy olvasztótégelye?

- Hogyne volna - mondta Hasszán és tüstént behozott egy nagy tégelyt.

A perzsa nyomban beledobott egy darab rezet, tüzet tett alája és megolvasztotta. Aztán a turbánjából valami fű-féle növényt vett ki és azt is beledobta az olvasztótégelybe. Kevés idő múlva a réz arannyá változott, a perzsa rudat csavart belőle és ezt a rudat Hasszánnak ajándékozta.

Másnap ismét ellátogatott a műhelybe és így szólt Hasszánhoz:

- Úgy szeretlek téged, mintha édes fiam volnál! Szeretnélek megtanítani arra a művészetre, amelyet rajtam kívül senki sem ismer, téged pedig gazdaggá tenne.

- És mikor tanítanál meg? - kérdezte Hasszán.

- Holnap - felelt a perzsa.

Este, miután hazament, mély gondolatokba merülve ült Hasszán: egyre azon a titkon tűnődött, amiről a perzsa beszélt. Vajon, hogyan s miként tanítja meg arra a művészetre, amely gazdaggá teszi?

- Mi bajod, fiam? - kérdezte az anyja. - Ma olyan hallgatag és tűnődő vagy.

Hasszán elmondott mindent, ami napközben történt vele. Édesanyja rettenetesen megrémült.

- Ó, édes fiam, óvakodjál ezektől a szemfényvesztő aranycsinálóktól, mivelhogy kiforgatják vagyonukból azokat, akik hisznek ők bennük.

- Ugyan, édesanyám - mondotta Hasszán - micsoda vagyonból forgathat ki engem, aki szegény vagyok, akár a templom egere?

Tőlem nem remélhet pénzt. Azt hiszem inkább, hogy megszánta sorsunkat, mivelhogy fiává is fogadott.

Mélyen elszomorodott Hasszán anyja, egész éjjel sóhajtozott. Bezzeg Hasszán le sem hunyta szemét a nagy örömtől. Alig virradt, sietett a műhelybe. Kisvártatva megjelent a perzsa is. Mihelyt megérkezett, meghagyta Hasszánnak, hogy tegyen egy tégelyt a tűzre, aztán megkérdezte, hogy van-e reze?

- Van, van, hogyne volna - felelt Hasszán s azonmód be is hozott egy rézlemezt. Ezt a perzsa ollóval kis darabokra vágta s a tégelybe dobta. Miután a réz elolvadt, a perzsa papirosba csomagolt sárga port vett elő turbánjából és beleszórta az üstbe. A rézlemez rövid idő múlva a legfinomabb arannyá változott.

- No, fiam - szólt a perzsa - tied az arany, add el.

Hasszán hamarosan értékesítette is az aranyrudat: tizenötezer dirhámot kapott érte. Ezt a pénzt hazavitte édesanyjának, és boldogan tudatta vele, hogy megtanulta az aranycsinálás művészetét.

Másnap a perzsa eljött Hasszánék lakásába, azzal, hogy megtanítja Hasszánt a drága por elkészítésére. Evés közben azonban Hasszán borába erős altatószert vegyített. Hasszán ivott, és íme, eszméletlenül terült el a földön. Ekkor a perzsa megkötötte Hasszán kezét-lábát, egy üres ládába fektette, egy másik ládába Hasszánék holmiját rakta bele, a kész aranyrudakat pedig egy ládikába zárta. Elkészülvén pedig ezzel, a folyó partjára sietett - ahol már készen várt rá egy hajó. A hajóskapitány és a legénység elébe mentek, elvették tőle a ládákat, s a hajóra vitték.

- No, most aztán gyorsan! - mondotta a perzsa a kapitánynak. - Én elvégeztem a dolgomat.

A kapitány intett a matrózoknak, azok kifeszítették a vitorlákat, a hajó, kedvező szélben, útnak indult.

A perzsa, akiről eddig beszéltem, talán mondanom se kell: varázsló volt, gyűlölte a muzulmánokat s ahányszor csak tehette, egy-egy muzulmánnak életét vette. Tűzimádó és aranycsináló volt ez a gonosz ember, név szerint: Banram.

Amikor már egy teljes napon át, utaztak, felvitték az egyik ládát, a hajó fedélzetére, a perzsa kinyitotta, ecettel meglocsolta Hasszánt, és levegőt fújt az orrába. Hasszán felébredt és csodálkozva körülnézett. Bezzeg, most eszébe jutottak anyjának intő szavai, s keserűen szemére vetette a perzsának, hogy ily gyalázatosán megcsalta őt.

- Tudd meg, te kutya - mondotta a perzsa - hogy én már sok muzulmánt öltem meg s te éppen az ezredik vagy, akit meg fogok ölni. Meghalsz, mégpedig tűzhalállal halsz meg!

És íme, rabszolgájával nagy tüzet rakatott és így szólt Hasszánhoz:

- Nézd ezt a tüzet, a fenyíték és a szikráknak forrását. Imádd ezt a tüzet, amiként, én imádom. S akkor neked adom vagyonom felét és feleségül a leányomat.

Ám Hasszán így válaszolt:

- Jaj neked, varázsló, mivelhogy a tüzet imádod és nem Allahot.

Szörnyű haragra lobbant a varázsló, letérdelt a tűz előtt és megparancsolta rabszolgájának, hogy Hasszánt teperje le a földre. Akkor aztán korbácsot ragadott és ütötte-verte a szerencsétlen Hasszánt, csak úgy csörgött a vér a testéből.

Hasszán jajgatva kiáltozott segítségért, de senki sem törődött vele.

Akkor a varázsló vízzel végiglocsolta Hasszán testét, aztán enni és inni adott neki, de Hasszán semmit sem akart elfogadni. A varázsló az egész hajóúton minden áldott nap megkínozta Hasszánt. Három hónap múlva rettentő nagy vihart küldött Allah a hajóra. A hajóskapitány és a matrózok így szóltak:

- Ez a vihar az ifjú miatt tört ki, mert a varázsló oly kegyetlenül kínozza.

Összesúgtak a matrózok, és kegyetlenül elverték a varázsló rabszolgáit. Ezután a varázsló került volna sorra, de ő váratlanul feloldozta Hasszán kezét-lábát, új ruhába öltöztette és megígérte, hogy visszaviszi hazájába.

- Hát most hova utazunk?

- A Felhőhegy felé - mondta a varázsló. - Ott található az aranycsináláshoz szükséges por.

És megesküdött a tűzre, hogy a való igazat mondja.

Fél esztendőt töltöttek hajón, akkor kikötöttek egy nagy pusztaság partján, amelyet fehér, sárga, fekete és kék színű kövek borítottak. Miután kikötött a hajó, így szólt a varázsló Hasszánhoz:

- Jer velem, célhoz értünk.

Kimentek a szárazföldre, előbb azonban a varázsló megparancsolta a. hajóskapitánynak, hogy teljes egy hónapig várjon rájuk. Amikor már jó messzire távolodtak a hajótól, a varázsló a zsebéből egy ezüst dobot vett ki, amelyre mindenféle nevek és varázsszavak voltak írva.

Verni kezdte a dobot.

A dobszóra oly rettenetes por kerekedett a pusztán, hogy Hasszán valósággal megijedt tőle.

- Ne félj - mondta a varázsló. - Ez a por vezeti ide az állatokat, amelyek átvisznek a pusztaságon.

És íme, nemsokára három pompás teve tűnt elő a porfellegből. Az egyikre a varázsló ült, a másikra Hasszán, a harmadikat élelmiszerrel terhelték meg. Hét napi utazás után lakott tájra értek, ahol négy arany oszlopon nyugvó, gyönyörű kupola állt.

Itt leszálltak a tevéikről, ettek és ittak, majd Hasszán megkérdezte:

- Mi ez a gyönyörű, kupolás épület?

- Ez az ellenségemé - felelt a varázsló.

Azután kézen fogta Hasszánt, elsietett vele és közben verte a dobot. Megjelentek a tevék, ők ismét felültek és tovább mentek. Újabb hét nap múlva érkeztek a Felhőhegyhez, a varázsló szerint utazásuk végső céljához.

- A mi mesterségünk - mondotta a varázsló - csak olyan növény segítségével sikerül, amelyre sohasem száll felhő. És ilyet csak ennek a hegynek a tetején lehet találni, mert ez a hegy fölébe magasodik a felhőnek és ködnek.

Mihelyt közelebb értek a hegyhez, Hasszán egy palotát pillantott meg a csúcson.

Megkérdezte a varázslót, vajon ki épített oda palotát?

- Az az ördögök lakása - válaszolt a varázsló.

Aztán kézimalmon búzát őrölt, annak lisztjéből három kenyeret dagasztott és megsütötte. Amint ezzel elkészült, összedobolta a tevéket, az egyiket levágta, s bőrét lenyúzta és Hasszánhoz fordult:

- Hallgasd meg, amit mondok, különben halál fia vagy. Szépen ráülsz erre a bőrre, én pedig belevarrlak. Fent, annak a hegynek a tetején, lakik egy szörnyű nagy rukh-madár, majd észreveszi a bőrt és leszáll, hogy felvigye fiainak. Csak arra vár, hogy én eltávolodjam a két tevével, tüstént leszáll és felvisz téged a hegy tetejére. Vidd magaddal ezt a kést, és amikor fent vagy, hasítsd ki a bőrt. A rukh, mihelyt megpillant, ijedten továbbrepül. Akkor azután nézz le rám: én majd felkiáltom neked, mit kell tenned.

Ezt mondván, három kenyérrel s egy kis korsó vízzel együtt bevarrta Hasszánt a tevebőrbe és eltávozott.

Mindjárt le is szállt a rukh-madár, felvitte a bőrt a hegyre és letette. Hasszán nyomban felhasította a bőrt, kibújt belőle és lekiáltott a varázslóhoz.

A varázsló táncolt örömében és így kiáltott fel Hasszánhoz:

- Szerencsésen felértél? Hát csak gyere le onnét, ha tudsz!

Azzal kacagva tovább ment, szegény Hasszán pedig nagy búsan ott maradt a hegy tetején. Nem tudta, mihez fogjon. Mi lesz vele ezután? Sokáig töprengett, azután elindult csak úgy, céltalanul, körülbolyongta a hegyet, és szüntelenül arra gondolt, hogy ott kell pusztulnia. És íme, lent, a hegy tövében, sötét tengert pillantott meg, - hullámai a hegy tetejéig csaptak fel. Hasszán elővette a Koránt, olvasott belőle és kérte Allahot, hogy szabadítsa meg, vagy adjon neki könnyű halált. Elmondta a halotti imát és a tengerbe ugrott. Egy hullám felkapta és elvitte oda, ahol a varázsló a tevét levágta. Azután ama palota felé indult, ahol Bahram ellensége lakott. A nyitott kapukon belátott; a palota folyosóján egy pad állt, azon két szép lány sakkozott. Az egyik játék közben felnézett és így szólt:

- Nini, egy ember! Oh, szegény ifjú, azt hiszem te vagy az, akit néhány napja a gonosz varázslóval láttam. Gondoltam is, hogy új áldozat a gonosz szellemnek. Szerettünk volna kiszabadítani a keze közül, de nem tehettük. Most azonban segítségedre leszünk, itt maradhatsz a palotánkban, ameddig jólesik.

A lányok gazdagon megvendégelték Hasszánt, s közben elbeszéltették, mi történt vele. Miután Hasszán elmondta történetét, a fiatalabbik leány így szólt:

- Mi a dzsinnek hatalmas királyának lányai vagyunk. Apánknak egész sereg szellem áll szolgálatában. Van két idősebb fivére, mind a kettő varázsló. Hét lánya van, de egyiket sem adja férjhez, itt kell élnünk ebben a palotában. Öt nővérünk vadászni ment és rajtunk a sor, hogy főzzünk nekik.

Nemsokára hazaért a másik öt lány s igen örültek, mikor megtudták, hogy Hasszán szerencsésen megszabadult a gonosz varázslótól.

Boldogan élt itt Hasszán, a lányok valósággal elkényeztették. És itt is maradt volna, jó szívvel, élete végéig, ha nem emészti a vágy édesanyja után. Azt pedig, hogy viszontláthassa édesanyját, alig remélhette szegény.

Telt-múlt az idő, elfutott egy esztendő. Kerek egy esztendő múlva a gonosz varázsló a palota közelébe érkezett egy megkötözött ifjúval. Hasszán észrevette a varázslót, nyomban közölte ezt a lányokkal, azok meg nagy sietve felfegyverkeztek és elindultak, hogy a foglyot kiszabadítsák. Amikor a varázsló közelébe értek, éppen akkor vágott le egy tevét és nyúzta le róla a bőrt.

- Ne bántsd ezt az ifjút, te gyalázatos! - kiáltott rá Hasszán, aki észrevétlen ért oda. - Nézz reám, megismersz-e? Hasszán vagyok, akit te hamis ígéretekkel ide csaltál, és el akartál pusztítani, de most megfizetek gazságodért!

Megijedt a varázsló; édeskés, hízelkedő szavakkal fordult Hasszánhoz:

- Ó, fiam, édes fiam, hogyan jöttél le a hegyről, mondjad, beszéld el nekem. Kinek köszönheted az életedet?

- Annak - felelt Hasszán - aki kezembe adta a te életedet. íme, itt vagyok, hogy megtoroljam gazságodat.

Kirántotta kardját és a következő pillanatban poklokra szállt a gonosz varázsló lelke. Hasszán pedig felkapta a dobot a földről, összedobolta a tevéket, az ifjút megszabadította kötelékeitől, az egyik tevére ültette, és gazdagon ellátta az útra élelemmel.

Telt-múlt az idő, s egyszer csak oly hatalmas porfelleg verődött fel a pusztán, hogy ég, föld elsötétült tőle.

- Eredj a szobába vagy rejtőzzél el a kertben - mondták a lányok Hasszánnak - akkor aztán semmitől se kell félned.

Hasszán azonmód bezárkózott szobájába. Amint eloszlott a sötétség, kiderült, hogy a lányok apjának, a királynak csapatai verték azt a porfelleget. A palota előtt leszállottak a katonák és három napig ott mulattak. Ezeknek a katonáknak a király parancsára a hét lányt egy ünnepségre kellett elkísérniük és ott egy hónapig kellett maradniuk. Amikor a lányok útra keltek, átadták Hasszánnak a palota kulcsait, azzal, hogy minden ajtót kinyithat csak egyetlenegyet nem. Miután ezt a lelkére kötötték, megmutatták neki azt az ajtót.

Hasszán mindennap vadászaton volt, így aztán elég jól telt az ideje. De csak kezdetben, mert tíz nap múlva már ránehezedett lelkére a szomorúság. Búsan járt-kelt a palotában, s már minden szobát megnézett, megcsudálta a temérdek kincset, drágaságot. Csak egy szobában nem volt még, abban, amelynek ajtaját nem volt szabad kinyitnia. Módfelett izgatta ez a szoba. Végül is kinyitotta az ajtót. De nagy csodálkozására semmit sem talált a szobában, mindössze egy lépcsőt, amely a palota erkélyére vezetett. Körüljárta az erkélyt, pompás kerteket látott, csörgedező patakokat, és látta a tengert is.

Végül egy pavilonhoz ért, amely arannyal, ezüsttel és mindenféle drágakővel volt felékesítve. A pavilon közepén egy kis tó volt, mellette arany oszlopokon nyugvó, aloé-fából készült trón. Hasszán ámulva nézett körül. Egyszerre csak tíz madár repült oda; leszálltak a tó partján. A trón előtt ledobták tollruhájukat, és íme: a tíz madár helyett a világ tíz legszebb leányában gyönyörködhetett Hasszán. A legdrágább, a legragyogóbb ruha volt rajtuk. Jókedvűen csevegtek, aztán megfürödtek, közben-közben nagyokat nevettek. Napnyugtakor megszólalt az egyik:

- Hercegnők, későre jár az idő, hosszú utat kell még megtennünk hazáig.

Ismét felöltőitek tollruhájukat, és ahogy jöttek, úgy el is repültek.

Másnap visszatért a hét lány a katonákkal, de Hasszán igen szomorkodott, mivelhogy megszegte a tilalmat. De a lányok oly kedvesek és barátságosak voltak Hasszánhoz, mintha mi sem történt volna. Hasszán elmesélte nekik, mit látott a tó partján, aztán bevallotta azt is, hogy szeretné feleségül venni a tíz hercegnő közül a legszebbiket. Kérte őket, legyenek segítségére.

- Hát ez bizony nem oly könnyű - mondta az egyik - minthogy az a lány a szellemek hatalmas fejedelmének leánya, s ennek a fejedelemnek még az én apám is alattvalója. De azért próbálj szerencsét, lesd meg, amikor ismét idejönnek fürödni. És mihelyt levetik tollruhájukat, hirtelen ugorj elő rejtekhelyedből, kapd föl a legszebb hercegnő tollruháját, akkor a többiek elrepülnek, neki azonban ott kell maradnia.

Úgy történt, ahogy a leány mondta. A hercegnő nem tudott elrepülni, ott maradt, és a hét nővér mindent elkövetett, hogy jól érezze magát közöttük.

Sok-sok idő telt el, s a hercegnő még mindig nem akart Hasszánról tudni, szüntelen hazája után sóhajtozott, emésztette szegényt a honvágy. De végül is megadta magát és beleegyezett, hogy felesége legyen Hasszánnak. Hasszán ugyanakkor álmában az édesanyját látta. Sovány és halovány volt a szegény asszony, az arca szomorú, így szólt hozzá:

- Ó, fiam, élsz-e még? És ha élsz, elfeledtél-e engem? Vajon látlak-e még valaha?

Hasszán e szavakra felébredt és egész nap igen szomorúan járt-kelt. Miután a hét nővér kérésére elbeszélte szomorúságának okát, ezt mondták neki:

- Kedves Hasszán testvér, mi nem akarunk visszatartani attól, hogy édesanyádat meglátogasd. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy hazasegítsünk téged. Meg kell azonban ígérned, hogy nem válsz el tőlünk örökre, hanem minden évben kétszer visszatérsz.

Megígérte Hasszán, hogyne ígérte volna meg, hisz oly boldoggá tette a gondolat, hogy megláthatja az ő édes jó anyját. Amikor aztán elérkezett az utazás napja, az egyik leány dobolt, és íme, mindenfelől tevék siettek elő, közülük kiválasztották a legjobbakat. Ezenkívül öt öszvért mindenféle drága ékszerrel és gazdag ajándékkal raktak meg, huszonötöt pedig enni-innivalóval. Akkor aztán a leányok lóra ültek, s három napig kísérték Hasszánt meg a feleségét.

Éjjel-nappal utazott Hasszán a végtelen pusztaságon, hegyeken, völgyeken át, míg végre Allah szerencsésen hazasegítette Basran városába. Hasszán anyja nem győzött eléggé csodálkozni a hercegnő szépségén és kedvességén. Hálát adott Allahnak fia megszabadulásáért és szerencsés hazatéréséért. Azután leült menye mellé, csókolgatta kezét és homlokát, s meleg szavakkal édesgette magához. Másnap a hercegnő elment a bazárba és ott drága ruhákat, kelméket, mindenféle ékszereket vásárolt anyósának. Nemsokára azonban azt mondta Hasszánnak az anyja:

- Fiam, ezzel a sok pénzzel, amit hoztatok, sokáig nem maradhatunk ebben a városban, itt mindenki tudja, hogy szegények voltunk. Varázslóknak vélnek majd minket és nem lesz nyugodalmunk. Menjünk Bagdadba, ott a kalifa védelme alatt nyugodtan élhetünk. Berendezel valamiféle üzletet, és jámbor életet élsz, olyan emberhez illően, akit Allah csodálatos módon megtartott és nagy vagyonnal ajándékozott meg.

Hasszán megfogadta anyja tanácsát, hajót bérelt a Tigris-folyón és kedvező szélben anyjával, feleségével és minden kincsével együtt tíz nap múlva Bagdadba érkezett. Vásárolt egy szép házat meg egy sereg rabszolgát.

Teljes három esztendeig igen boldogan élt Hasszán, boldog volt a felesége is, aki két fiúval ajándékozta meg őt. Az egyik fiúnak Nasszir, a másiknak Manszur volt a neve. Három év leteltével azonban Hasszán vágyódni kezdett barátnői után, akik annyi jóval halmozták el. Mielőtt útra kelt volna, megkérte édesanyját, hogy a tollruhát, amelyet ő egy ládába rejtett, jól megőrizze, nehogy a felesége felfedezze, és gyermekeivel együtt visszarepüljön szüleihez. - Egyáltalán - mondta Hasszán - senkinek se beszélj erről a tollruháról, nehogy fülébe jusson a feleségemnek, hogy elhoztam magammal.

Ám a sors úgy akarta, hogy a hercegnő minden szót halljon, de természetesen Hasszánnak mit sem szólt.

Hasszán vígan összedobolta a tevéket, húsz teve gyűlt össze egy pillanat alatt, mindenféle drágaságot és élelmet rakatott rájuk, aztán elbúcsúzott feleségétől, anyjától, gyermekeitől, felült lovára és indult a hét nővér palotája felé. Tíz nap múlva érkezett meg. Nagy örömmel fogadták. Három hónap múlva alig akarták visszaereszteni. Pedig ez alatt a három hónap alatt is sok minden történt otthon.

Mindjárt a Hasszán elutazását követő napon azt mondta anyósának a hercegnő:

- Ó, anyám, már három esztendeje, hogy itt vagyok és még egyszer sem jártam fürdőben.

- Türelemmel várd haza uradat, lányom - mondotta Hasszán anyja - ő majd berendez neked egy fürdőt.

Ám a hercegnő addig sírt, addig kesergett, hogy ő sehová sem megy, hogy ő milyen magányosságban él, messze, messze az övéitől, míg végül Hasszán anyja megsajnálta és másnap a hercegnőt és gyermekeit fürdőbe vitte. Itt a hercegnőt meglátta a kalifa feleségének egyik rabszolganője, és lelkendezve futott haza. Nem győzött eleget beszélni csodálatos szépségéről.

Zubejda - így hívták a kalifa feleségét - roppant kíváncsi lett a hercegnőre. Nosza, mindjárt szalasztotta hű szolgáját, Maszrurt, menjen Hasszán házához és kérje meg a hercegnőt, hogy gyermekeivel és anyjával együtt látogasson el hozzá.

- Ó - mondta Hasszán anyja - mi idegenek vagyunk itt és a fiam, aki most távol van, szigorúan megtiltotta, hogy a feleségével kimenjek, vagy őt bárkinek is megmutassam. Ne kívánj tőlem olyasmit, amit nem teljesíthetek.

Maszrur azt mondotta:

- Ne félj, asszonyom, az én úrnőm csak látni kívánja menyedet, azután én visszakísérem.

Erre már nem mondhatott nemet az öregasszony, elfátyolozta menyét és elment vele és gyermekeivel a kalifa palotájába.

Zubejdát módfelett elragadta a hercegnő bája és szépsége, maga mellé ültette, gyémánt nyakláncot kötött a nyakára és így szólt:

- Kívánj akármit, tőled semmit sem tagadok meg.

- Nem kívánok mást - mondotta a hercegnő - csak annyit, parancsold meg anyósomnak, hogy hozza ide az én tollruhámat. Szeretném felöltem, hadd lásd és csudáld meg, amint röpködök előtted.

- Hol van a tollruhád? - kérdezte Zubejda.

- Anyósomnál van elrejtve - felelt a hercegnő. - Hozasd el, felséges asszonyom.

Zubejda megesküdött az életére, hogy visszaadja a ruhát az öregasszonynak, csak hozza el.

- A menyem hazudik - szólt ridegen az öregasszony. - Hát van olyan ember a világon, akinek szárnya van, és repülni tud?

- Nem hazudok - mondotta a hercegnő - mivelhogy a tollruhám ott van a palotában, ládába rejtve.

Ekkor Zubejda leoldott nyakáról egy gyémánt láncot, kiakasztott füléből egy drága gyűrűt, mind a kettőt az öregasszonynak adta. És azt mondta neki:

- Eredj és hozd el a tollruhát, hogy egy kicsit mulassunk vele, aztán visszaviheted.

Hasszán anyja ismét azt hajtogatta, hogy ő semmit sem tud ilyen ruháról, ezért szörnyű haraggal kiáltott rá Zubejda. Elvette tőle a palota kulcsát s Maszrurnak azzal a paranccsal adta át, hogy menjen Hasszán palotájába, és addig keressen, kutasson ott, amíg a tollruhás ládát meg nem találja.

Maszrur elment, az öregasszony pedig nagy szomorúan követte és bánta, keservesen bánta, hogy fürdőbe vitte a menyét, mert már látta, hogy menye csak ravaszságból kívánta ezt tőle. Ő maga nyitotta ki most a ládát, Maszrur kivette belőle a tollruhát, kendőbe göngyölte és vitte a kalifa feleségének. Zubejda átadta a ruhát a hercegnőnek. A hercegnő pedig végtelenül boldog volt, hogy rég eltűnt ruháját ismét láthatja és érintheti.

Hirtelen ledobta öltözékét, gyermekeit keblére ölelte és egyszeribe madárrá változott.

Zubejda és mind a jelenlevők ámultak-bámultak, szemük-szájuk tátva maradt, amikor a hercegnő meglebbentette szárnyát, felszállt, ide-oda lebegett, röpködött a teremben.

- Tetszik? - kérdezte a hercegnő.

- Ó, szépség úrnője - mondták mind a jelenlevők - minden gyönyörű, amit te cselekszel.

- De ez még szebb - mondotta a hercegnő és szárnyait kiterjesztve, gyermekeivel együtt felrepült a palota kupolájára.

- Szállj le, szállj le! - kiáltott fel hozzá Zubejda.

Volt is eszébe a hercegnőnek! Így szólt anyósához:

- Mondd meg fiadnak, ha látni akar még, megtalál a Vák-Vák szigeteken.

Ezt mondotta és elrepült gyermekeivel.

Hasszán anyja haját tépte, sírt, kétségbeesetten kiáltozott, de sírás, jajgatás mit sem használt.

- Látod, látod - mondotta a kalifa felesége - ha menyed történetét előre elbeszéled, nem kívántam volna, hogy fölvegye tollruháját. Ne haragudj hát reám, én nem vagyok hibás.

Szegény öregasszony három síremléket építtetett a palotában és sírt, sírt, éjjel-nappal szüntelen csak sírt. A fia, hazaérkezvén, valósággal megijedt, oly rossz színben találta. Annyira gyönge volt szegény asszony, hogy alig bírta fogadni Hasszán köszönését. Majd oly keserves zokogásba tört ki, hogy elvesztette eszméletét.

Sejtette már Hasszán, hogy távolléte alatt valami rettenetes történt. Bejárta a palotát, végül is abba a szobába ment, ahol a láda állt. Izgatottan szakította föl a fedelét, s íme, volt ruha, nincs ruha, nyomtalanul eltűnt. Ebből megértette, hogy felesége elrepült a gyermekekkel. Sietett vissza anyjához s újra kérdezte, hol a felesége, hol vannak a gyermekei? Az asszony jó ideig nem felelt, majd megmutatta fiának a három síremléket. Szegény Hasszán tépte, szaggatta ruháját, sírt és még egyszer átkutatta az egész palotát. Azután megint visszatért anyjához és kérte, hogy beszélje el neki a való igazat. Miután anyja mindent elbeszélt, Hasszán ájultán terült el a földön és egész estig nem tért magához. Éjjel pedig álmot látott: látta feleségét, aki igen szomorú volt, mintha megbánta volna, hogy elszökött.

Másnap reggel még búsabb volt Hasszán, mint addig; keveset evett, sokat sírt s éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét, így telt el egy egész hónap. Akkor aztán elhatározta, hogy visszamegy barátnőihez, és tanácsot kér tőlük. Összedobolta a tevéket, az egyikre felült, a többire mindenféle ajándékot rakatott, azután keserves könnyhullatások között elbúcsúzott édesanyjától és meg sem állt a Felhőhegyig.

A leányok rendkívül megörültek Hasszánnak, bár sejtették, hogy ennek a hirtelen visszatérésnek valami különös oka lehet.

Hasszán elbeszélt mindent, ami távolléte alatt történt, s amikor a Vák-Vák szigeteket említette, azt mondták a barátnői:

- Nyújtsd ki kezedet az ég felé. Amiképpen nem tudod elérni az eget, éppoly kevéssé juthatsz el feleségedhez és gyermekeidhez. De azért ne csüggedj! Aki nem veszti el a reményt, célhoz érhet. Akinek tíz évig kell élnie, nem hal meg a hetedik évben. Maradj nálunk, majd kieszelünk valamit, hogy megtaláld feleségedet és gyermekeidet.

Hasszán barátnőinek volt egy nagy hatalmú nagybátyjuk, aki, ha nem hívták, magától csak évente egyszer látogatott el hozzájuk. Most, hogy az év már vége felé közeledett és a nagybácsi még nem járt náluk, azt mondta az egyik leány, hogy jó lenne, ha meghívnák az öreget. Egyszeriben tüzet gyújtottak, valami füstölőt hintettek rá, nemsokára hatalmas por szállott fel a pusztaságon és néhány perc múlva egy öregember érkezett, mégpedig elefánton.

- Nos - kérdezte az öregember, miután a leányok kiörvendezték magukat az érkezésén - miért hívtatok?

Az idősebbik leány így szólt:

- Kedves nagybátyám, mi már beszéltünk neked a mi Hasszán barátunkról, akit Bahram varázsló hozott ide, és aki feleségül vette a hercegnőt, aztán el is vitte hazájába.

- Igen, igen, emlékszem - mondotta az öreg. - Hát mi történt vele azután?

A leányok elbeszélték, ami azóta történt és hozzátették, hogy szegény Hasszán most el szeretne jutni a feleségéhez.

- Ó, kedves húgaim - mondta az öregember - ez a szegény fiú talán soha többé nem látja feleségét. Közte és a Vák-Vák szigetek között hét tenger, hét völgy és hét égig érő hegy van.

A lányok ennek hallatára sírva fakadtak. Ez annyira meghatotta az öreget, hogy megígérte, segítséget nyújt Hasszánnak. A fiú előlépett közeli rejtekhelyéről. Az öreg így szólt hozzá:

- Ne csüggedj, fiam! Ha Isten akarja, célhoz érsz! Most kövess engem.

Hasszán elbúcsúzott barátnőitől és felült az elefántra, az öreg mögé.

Három nap, és három éjjel vágtattak, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Egy magas hegyhez értek, amelyet csupa kék kő borított. Volt ebben a hegyben egy barlang, a barlangon vasajtó. Az öregember szabadon eresztette az elefántot, az egyik kezével megfogta Hasszán kezét, a másikkal meg kopogtatott az ajtón. Nyomban feltárult az ajtó és kilépett rajta egy rabszolga, fekete, akár az ördög. Kard volt a jobb kezében, pajzs a baljában. Mihelyt megismerte az öreget, eldobta kardját és pajzsát, kezet csókolt neki. Immár beléphettek a barlangba, amely beláthatatlan ül tágas volt. Már egy jó fél órát mentek, akkor nagy síkságra értek, innét pedig olyan helyre, ahol két acélajtó volt egymás mellett. Az öregember kinyitotta, az egyik mondotta Hasszánnak:

- Maradj itt, de nehogy kinyisd a másik ajtót, amíg vissza nem térek.

Nemsokára visszajött az öreg. Hozott magával egy fekete lovat, erre felült Hasszán, az öreg pedig a tevére. A második ajtón keresztül nagy pusztaságra értek. Az öregember egy levelet húzott ki a zsebéből és így szólt Hasszánhoz:

- Most menj tovább ezen a lovon, bízd rá magadat egészen, ő tudja, hová vigyen. Majd megáll egy barlang ajtaja előtt, te szállj le, engedd a lovat szabadon, magától is visszatér oda, ahonnan elhoztam. Neked azonban az ajtó előtt kell állnod, amíg azon egy fekete ruhás, fehér szakállas öregember ki nem lép. Ha kérdi, mi a kívánságod, add át neki ezt a levelet. Átveszi tőled és eltűnik a barlangban. Néhány napig várakoznod kell rá. Ha újra kijön az öreg, akkor teljesül a kívánságod, de ha valamelyik fia lép ki a barlangból, vége az életednek. Ha tehát félsz a veszedelemtől és a haláltól, ülj fel az elefántomra, ez visszavisz húgaimhoz.

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Nem térek én vissza, öregapám, amíg a feleségemet meg nem találom.

- Tudd meg hát - mondotta ekkor az öreg - hogy hová igyekezel. Hét szigetből áll a Vák-Vák szigetcsoport. A hat első szigeten nagy sereg leány lakik, az utolsó szigeten pedig ördögök, jó és rossz szellemek meg varázslók laknak. Azt tanácsolom hát, térj vissza húgaimhoz, mert a te feleséged a hét sziget királyának leánya. Jobb, ha velem jössz, talán rendel Allah más asszonyt a feleséged helyett.

De Hasszánt nem lehetett eltántorítani eltökélt szándékától. Amikor aztán látta az öregember, hogy Hasszán semmiképp sem megy vissza, átadta neki a levelet, mely tanítójának és mesterének, Abu Ruvájis sejknek, az Eblisz-sátán unokájának szólt.

Hasszán ekkor lovára pattant. Repült a ló szélnél sebesebben, mígnem egy olyan helyre ért, amely fekete volt, akár a sötét éjszaka. Megtalálta a barlangot, amelyről az öreg beszélt, leszállt a lováról, szabadon eresztette, a ló menten vissza is vágtatott. Hasszán nagy búsan ottmaradt egyedül. Jó hosszú idő múlva kilépett a barlangból Abu Ruvájis. Hasszán, a lába elé borult.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a sejk.

- Ebben a levélben benne van a kívánságom - felelte Hasszán.

A sejk átvette a levelet s egy szót sem szólt. Visszament a barlangba. Másnap reggel kijött és intett Hasszánnak, hogy kövesse. Félnapi út után drágakövekkel díszített acélajtóhoz értek. Az öreg kinyitotta az ajtót és beléptek. Hét bolthajtásos folyosón és szobán keresztül egy nagy terembe jutottak. A terem közepén szebbnél szebb virágok és különféle gyümölcsfák voltak. A fákon madarak énekeltek, de olyan szépen, mintha a mennyből szállt volna alá az énekük. A terem mindenik oldalán emelvény volt, ezeken egy-egy dívány állt, minden díványon, egy-egy sejk ült és minden sejk körül néhány tanítványa, akik könyvet olvastak.

Hasszán vezetője intett a sejkeknek, hogy bocsássák el a tanítványokat. Amikor ez megtörtént, a sejkek Abu Ruvájishoz léptek s megkérdezték, ki az, akit idehozott.

- Majd ő maga beszéli el a történetét - felelt Abu Ruvájis.

Hasszán töviről hegyire elmondott mindent, ami vele történt. Ezután kérték a sejkek Abu Ruvájist, legyen segítségére Hasszánnak, hogy feleségéhez és gyermekeihez eljusson.

- Tudjátok - szólt Abu Ruvájis - mily nehezen lehet eljutni a Vák-Vák szigetekre. Ismeritek a szigetek uralkodójának hatalmát és azt is tudjátok, hogy én megesküdtem neki: sohasem lépek az ő országába és semmit sem kezdek ellene.

Azt mondották a sejkek:

- Ez az ifjú, amint látjuk, szerencsétlen, és nem fél semmi veszélytől. Segítened kell rajta, hiszen levelet hozott öreg barátjától. Ne szalaszd el az égi jutalmat, ezzel a segítséggel kiérdemelheted!

- Jól van - mondotta végre Abu Ruvájis - egész erőmmel azon leszek, hogy ennek az ifjúnak segítsek.

Nyomban levelet írt, lepecsételte és átadta Hasszánnak: adott neki egy bőrzacskót is, valamiféle füstölő volt benne.

- Ha bajba kerülsz - mondotta Abu Ruvájis - vedd elő ezt a kis füstölőt, gondolj rám, és én azonnal melletted leszek.

Ezután megparancsolta az egyik sejknek, hogy hívja ide Dahnast, a repülő szellemet. Mihelyt a szellem belépett, Abu Ruvájis magához szólította és valamit súgott a fülébe. Erre a repülő szellem meghajtotta fejét, és azt mondotta:

- Engedelmeskedem neked, mester.

Abu Ruvájis pedig Hasszánhoz fordult s így szólt hozzá:

- Menj ezzel a repülő, szellemmel, fiam. Ha fölvisz az ég közelébe, és meghallod az angyalok énekét, egy szót se ejts, mert ha megszólalsz, elpusztultok mind a ketten. Következő nap olyan országba visz, amely fehér, akár a kámfor. Ott tíz napig vándoroltok, majd egy város kapujához értek. Menj be a városba és add át ezt a levelet a királynak.

Úgy történt minden, amint Abu Ruvájis mondotta. A király, elolvasván a levelet, nagy tisztelettel fogadta, Hasszánt és gazdagon megvendégelte.

Négy nap múlva pedig így szólt hozzá:

- Az van ebben a levélben, hogy szeretnél a Vák-Vák szigetekre eljutni, de én most nem küldhetlek oda, mert veszedelmes az utazás. Várnod kell, amíg a Vák-Vák szigetekről jövő hajó itt kiköt, én aztán beajánllak a hajósoknak és velük elmehetsz. Ha valaki kérdi, hogy ki vagy, mondjad, hogy Hasszán királynak, Kámforország urának sógora vagy. Amikor a hajóról kilépsz a partra, egy sereg padot látsz majd, bújj az egyik alá és várj ott késő estig. Akkor egy sereg leány jelenik meg a parton: a hajón hozott portékákat akarják megszemlélni. Kérjed annak a padnak az úrnőjét, amelyik alá bújtál, hogy legyen védelmeződ. Ha meghallgatja kérésedet, célhoz érsz, a leány elvisz feleségedhez és gyermekeidhez, de ha nem hallgatja meg, vége az életednek. De én azt gondolom, ha nem volnál Allah védelme alatt, nem jutottál volna el idáig.

- Ó, hatalmas úr - mondotta Hasszán a királynak - mikor érkeznek ide a hajók a Vák-Vák szigetekről?

- Egy hónap múlva - válaszolt a király.

Amikor a hajók megérkeztek és rövid idő múlva ismét útra készültek, a király az egyik hajóskapitánynak figyelmébe ajánlotta Hasszánt. A kapitány Hasszánt egy ládában vitette a hajóra. Szerencsésen megérkeztek a szigetekre. Mihelyt kilépett Hasszán a hajóból, a parton azonmód elrejtőzött a legszebb pad alá.

Naplemente után egy sereg leány jött, valamennyi vaspáncélban, kivont karddal. Gondosan megszemlélték a hajókon hozott árukat, aztán mindenik leült pihenni a maga padjára. Hasszán kibújt a pad alól, letérdelt a padon ülő leány elé s könyörögve kérte: szánja meg őt, vezesse el feleségéhez és gyermekeihez. A leányt mélyen megindította Hasszán könyörgése és megígérte, hogy segítségére lesz.

Másnap este ismét eljött a leány, aki Hasszánt pártfogásába vette, hozott neki páncélt, sisakot, kardot, aranyövet, lándzsát, aztán gyorsan távozott, hogy senki meg ne lássa. Hasszán magára öltötte mindazt, amit a leány hozott, aztán leült a padra. Miközben ott üldögélt, egy sereg leány vonult el előtte fáklyával és lámpással. Utánuk ment, követte őket, mígnem olyan helyre értek, ahol sok-sok sátor állt. Ő is bement egy sátorba az egyik leány után. Öreg volt ez a leány és csúnya, a világ legcsúnyább teremtése.

- Ki vagy te - kérdezte Saváhi (ez volt a csúnya leány neve) - és ki hozott ide?

Hasszán térdre hullott a csúnya leány előtt s könyörögve kérte, hogy vegye védelmébe.

A csúnya lány megsajnálta Hasszánt s megígérte, hogy nem árulja el.

- Ha nem állana melletted Allah - mondotta a csúnya leány - nem jutottál volna el ide.

Másnap megparancsolta a csúnya, öreg leány, hogy a csapatok vonuljanak ki, és halállal fenyegette meg azokat, akik nem engedelmeskednek. Ebből megtudta Hasszán, hogy az ő védelmezője az egész seregnek parancsol. Miután még néhány parancsot adott a csapatoknak, megkérdezte Hasszánt, mi hozta őt ide, mire Hasszán végig elbeszélte a történetét.

Saváhi biztosította Hasszánt, hogy nincs oka többé a félelemre, mert immár az ő védelme alatt áll, és reméli, hogy kívánsága teljesül.

- De a feleséged - folytatta a csúnya lány - nincs itt, mert ő a hetedik szigeten lakik, az pedig messze van innen. Keresztül kell még menned a madarak és a vadak országán. Akkor következik egy égig érő hegy meg egy folyó, amely a Vák-Vák szigetek felé folyik. Egynapi utazás után egy másik hegyhez érsz, annak Vák-Vák a neve. Azért Vák-Vák ennek a hegynek a neve, mert a rajta levő fákon emberfejek lógnak és napfeljöttekor és naplementekor, mind ezt kiáltják: Vák-Vák, dicsértessék Allah. E szigetek szultánnőjének hadserege csupa nőből áll. Folyó választ el minket attól az országtól, ahol a szultánnő férfi alattvalói laknak. De a szultánnő nemcsak a leányoknak parancsol, hanem egy sereg ördögnek és varázslónak is. Azonnal értesítem rólad a szultánnőt és megkérem, hogy segítsen neked.

Saváhi összedobolta katonáit, Hasszán pedig útra kelt a sereggel.

Tudnotok kell Saváhiról, hogy ő régebben nevelője volt a hercegnőnek és nagy kegyben állt a szultánnál meg a feleségénél is. A szultánnőnek Nur al-Huda volt a neve és nővére volt Hasszán feleségének. Apja egy másik szigeten lakott, azt tenger választotta el a többi szigettől. Saváhi mindent elmondott a szultánnőnek Hasszánról és kegyelmébe ajánlotta. De a szultánnő haragra lobbant:

- Hogy mertél férfit ide hozni?! Nyomban küldd ide és állítsd elém!

Saváhi reszketve közölte Hasszánnal a szultánnő parancsát.

Hasszán a szultánnőnek is elejétől végig elbeszélte történetét.

- Ha feleséged azt mondta, hogy jöjj utána a Vák-Vák szigetére - mondta a szultánnő - ez azt bizonyítja, hogy szeret téged. Jól van, én megmutatok neked minden nőt, aki e szigeten lakik. Ha megismered köztük a feleségedet, ismét a tied lehet. Ám ha nem ismered meg, leüttetem a fejedet.

- Elfogadom a feltételt - mondotta Hasszán.

Ekkor Nur al-Huda kiadta a parancsot, hogy minden leány jöjjön a palotába. Jöttek is mind. Miután Hasszán valamennyit megnézte, megkérdezte a szultánnő:

- Ráakadtál a feleségedre?

- Nem - felelt Hasszán.

Rettentő haragra lobbant a szultánnő és megparancsolta, hogy azonnal végezzék ki ezt a vakmerő ifjút. Hadd lássa minden idegen, mi sors vár rá, ha ebbe az országba merészkedik. Ám Saváhi addig könyörgött a szultánnőnek, mígnem lecsendesült és teljesítette azt a kérést, hogy ő is mutassa meg az arcát.

Nur al-Huda nevetve vonta félre arcáról a fátyolt. Hasszán magánkívül kiáltott fel:

- Vagy az én feleségem ő, vagy tökéletesen hasonlít hozzá!

- Ez az ember megháborodott - mondotta a szultánnő - vagy hazudik. Különben hogyan mondaná, hogy én a felesége vagyok?

- Nem, nem - szólt szomorúan Hasszán - látom, hogy nem vagy a feleségem.

- Nézz meg jól - mondotta Nur al-Huda - és mondd meg, miben hasonlítok a feleségedhez.

Hasszán pedig így felelt:

- Övé a te fényes homlokod. Övé orcádnak pirossága. Övé a te szép alakod. Övé a te édes szavad. Övé a kedves szemed. S övé arcod vakító színe!

A királynő kegyes pillantást vetett Hasszánra és így szólt:

- Vezesd vissza ezt a férfit lakásába és szolgáld, amíg tisztába jövök felőle. Mivelhogy az a férfi, aki így szereti feleségét, megérdemli a segítségünket.

Majd azt parancsolta Saváhinak, hogy ezer felfegyverzett lovassal menjen az ő apjához, üdvözölje legifjabb húgát s kérje: küldje ide gyermekeit, mert igen-igen vágyódik utánuk. - Ha egyszer aztán a gyermekek nálad vannak - mondotta - hívd meg őt is, de aztán siess a gyermekekkel. Majd eljön ő is utánuk... Vigyázz, senkinek se szólj megbízatásodról. Azt azonban megfogadom, hogy ha húgom Hasszán felesége, visszaadom neki gyerekeivel együtt s megengedem, hogy hazamenjen.

Az öreg leány bízott a szultánnő szavaiban, mivel nem tudta, hogy a szultánnő mit határozott magában. Pedig úgy döntött magában, hogy megöleti Hasszánt, ha húga valóban a felesége.

Saváhi három nap múlva az ezer vitézzel megérkezett oda, ahol a szultán lakott legifjabb leányával, Menár esz-Szenával.

Könnyű volt teljesíteni a szultánnő parancsát. Menár esz-Szena elengedte gyermekeit Saváhival, aztán ő is felkészülődött, hogy kövesse gyermekeit. Ám amikor útra akart kelni, magához hívatta az atyja és elmondta álmát, amely igen nyugtalanította.

- Azt álmodtam ma éjjel - mondotta a király - hogy számtalan ékszer volt a kincseskamrámban, ám közülük hét gyöngy tetszett nekem a legjobban. E hét gyöngy között ismét a legkisebb volt nekem a legkedvesebb, mert ez volt a legszebb és legfényesebb. Amikor azonban kezembe vettem ezt a gyöngyöt, idegen országból kincseskamrámba repült egy madár, kikapta kezemből és elszállt vele. Szerfelett elszomorított engem ez az álom. Megkérdeztem az álomfejtőket, mit jelent, ők pedig azt felelték, hogy hét leányom közül a legfiatalabbikat valaki erőszakkal elragadja tőlem. Ki tudja, mi történik veled útközben, édes leányom? Maradj itthon a palotában.

Menár esz-Szena lelkét nagy aggodalom szállottá meg a gyermekei miatt. Magamagáért nem nyugtalankodott és igyekezett megnyugtatni apját, hogy olyan országban, amelynek határát idegen nem lépheti át, semmiféle veszedelem nem érheti őt. A király végül is beleegyezett az utazásba, ám ezer lovaskatonát rendelt melléje kíséretül és megparancsolta nekik, hogy két nap múlva kísérjék vissza.

Nur el-Huda végtelenül megörült a gyerekeknek és ölébe ültette őket. Hasszán túláradó boldogságában felsikoltott, a gyerekek is megismerték apjukat, leugrottak a szultánnő öléből, hozzá rohantak és boldogan kiáltották:

- Édesapánk!

Mindenki mélységesen meghatódott, könnybe borult szemmel nézték a megindító jelenetet, csupán Nur el-Huda szíve nem lágyult meg. Inkább szörnyű haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Hasszán csakugyan férje az ő húgának. A leggyalázatosabb szavakkal halmozta el Hasszánt, és őrjöngve kiáltozta:

- Eredj gyorsan vissza a hazádba, mert esküszöm, ha még egyszer meglátlak, leültetem a fejedet, de még annak a fejét is, aki még egyszer elém vezet téged.

Néhány nappal ezután megérkezett Hasszán felesége a nővéréhez. Éppen arra lépett be, hogy gyerekei keservesen sírnak apjuk után.

- Mi történt az apjukkal? - kérdezte megdöbbenve nővérét. - Meghalt talán?

A szultánnő rettentő szemrehányással fogadta húgát:

- Hogyan feledkezhettél meg magadról annyira, hogy közönséges ember felesége légy?! És még most sem akarsz lemondani róla?

Bilincset rakott húgára, fogságba vetette és őrt állított a börtön ajtaja elé. Aztán írt apjának, hogy elvetemedett leánya meg akar szökni, ezért ő elzáratta, míg a király határoz, hogy mi történjék vele és gyermekeivel.

A király nyomban válaszolt leányának: ha igaz, amit Menár esz-Szenáról írtál, bánj vele belátásod szerint.

Eközben Hasszán a város kapuja elé vánszorgott. Annyira megrendült szívében-lelkében, hogy alig tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. A folyó partján bolyongott, két fiút pillantott meg, amint szörnyen veszekedtek. Odament hozzájuk és megkérdezte a civódás okát.

- Ó, uram - mondotta az egyik - Allah vezérelt téged hozzánk, légy bíró köztünk. Mi testvérek vagyunk és fiai ez ország egyik leghatalmasabb varázslójának. Halála után ezt a kormánypálcát, és ezt a sipkát hagyta nekünk. Mind a ketten a kormánypálcát akarjuk, de nekem van rá elsőbbségi jogom, mert én vagyok az idősebb.

- Mi a különbség a kettő között? - kérdezte Hasszán. - Csekély értékűnek látszik ez is, az is.

- Ó, uram - mondta a másik testvér - csodálatos titok lakozik ezekben. Értékesebbek ezek valamennyi Vák-Vák szigetnél. Aki a sapkát a fejére teszi, láthatatlanná lesz. És akié a kormánypálca, uralkodik a szellemek hét osztálya fölött.

Hasszán, amikor ezt hallotta, lehajtotta fejét, hosszan, sokáig gondolkozott és így szólt magában: - Valójában sajnálom ezeket a gyerekeket, de nekem nagyobb szükségem van erre a két tárgyra mint nekik, ha a gyalázatos Nur el-Huda kezéből ki akarom szabadítani enyéimet.

Felemelte a fejét és mondotta:

- Elfogadjátok-e az én döntésemet?

- Elfogadjuk - felelték a fiúk.

Hasszán felkapott egy követ és eldobta jó messzire.

- Azé lesz a kormánypálca, aki a leggyorsabban visszahozza a követ.

Amíg a fiúk versenyt futottak, Hasszán fejébe csapta a sapkát, és fezébe vette a kormánypálcát. Amikor a gyerekek visszajöttek és a kisebbik mutatni akarta a követ Hasszánnak, híre-nyoma sem volt már. Senki sem látta Hasszánt, amint visszatért a városba és fölment a palotába, ott pedig az öreg leány szobájába.

Hasszán megmutatta neki a sapkát és a kormánypálcát, ez meg nagy örömmel mondotta:

- Ismerem jól: mind a kettő az én mesteremé volt, aki engem a varázslás művészetére tanított, ő készítette művészkézzel ezt a két varázstárgyat. Mielőtt meghalt, így szólt a fiaihoz: »Kedves fiaim, hiába hagyom rátok ezeket a bűvös eszközöket, mert majd messze földről jön egy idegen, aki elveszi tőletek, és nem tehettek ellene semmit.« A fiúk megkérdezték, hogy mi módon veheti el tőlük, de azt már maga az apa sem tudta.

Erre Hasszán elmondta, hogyan szerezte meg őket. Az öreg leány nagyon megörült neki és így szólt:

- Most már egészen bizonyos, hogy sikerül a vállalkozásod. Hát csak tedd a fejedre a sapkát, vedd kezedbe a kormánypálcát, eredj és szabadítsd ki feleségedet a fogságból. Ha ezzel a kormánypálcával a földre ütsz és így szólsz: jelenjetek meg, ti szolgái a talizmánnak, ezek nyomban megjelennek, és bármit parancsolsz, teljesítik.

Hasszán úgy tett, amint Saváhi mondotta. Odament az ajtó elé, meghallotta felesége könyörgését. Ő hozzá szólt a könyörgés, hozzá, akiről azt hitte, hogy otthon van, messze, messze tőle.

Mikor belépett, feleségét szörnyű kínok, keserves szenvedések közt találta. Levetette a bűvös sapkát, és ekkor gyermekei is megint felismerték. Hasszán keblére Ölelte feleségét és gyermekeit, majd fogta az idősebbiket, felesége a kisebbiket, és megindultak, kifelé a palotából. De már este volt; amikor el akarták hagyni a palotát, a külső kaput zárva találták. Kétségbeesetten bolyongtak a palota udvarán, hátha egy jó leiekre akadnak, aki segítségükre lenne

- Ha megesküsztök, hogy magatokkal visztek, kinyitom a kaput.

Saváhi volt, aki hozzájuk szólt. Ünnepélyesen megígérték, hogy magukkal viszik.

Amikor a kapu kinyílt, csak akkor látták, hogy Saváhi agyagkorsón nyargal, amelynek nyaka pálmarost-kötéllel van felkantározva. Gyorsabban száguldott, mint egy arab csikó.

- Kövessetek engem - mondta - és semmitől se féljetek. Én már olyan sokat tanultam a varázslás művészetéből, hogy napfelkelte előtt ezt a várost hullámzó tengerré tudnám változtatni és benne halakká mind a leányokat. Ám félek a királytól, emiatt nem merem ezt megtenni. Hát csak kövessetek gyorsan!

Sietve haladtak át a város utcáin. Amikor a kapu elé értek, Hasszán a földre ütött a kormánypálcával, erre a föld megnyílt és tíz óriás szellem ugrott ki a földből. Háromszor meghajtották magukat Hasszán előtt és megkérdezték:

- Mit parancsolsz?

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Hozzátok ide segédcsapataitokat.

- Ó, uram - szóltak a szellemek - féltünk téged, és azokat, akik veled vannak, mivelhogy igen sokan vannak a mi embereink s mindenféle alakúak, arcúak, és színűek. Sokan közülük vadállatokhoz hasonlók. Különben mit parancsolsz?

- Azt parancsolom, hogy engem, feleségemet, gyermekeimet és ezt a jámbor nőt vegyétek hátatokra, és oly gyorsan repüljetek, hogy napfelkeltekor Bagdadban legyünk.

A szellemek földig hajoltak, ám egy szót sem ejtettek. Amikor pedig Hasszán megkérdezte, miért hallgatnak, így válaszoltak:

- Urunk és parancsolónk! Esküszünk Salamonra, Allah prófétájára, hogy még soha embert nem vittünk a hátunkon. Ám hozunk nektek a dzsinnektől felnyergelt lovakat, azok gyorsan elvisznek Bagdadba.

- Milyen messze van innen Bagdad? - kérdezte Hasszán.

- Jó lovas hét esztendő alatt odaérhet.

- Hogyan? - csodálkozott Hasszán - hiszen én nem egész egy esztendő alatt jöttem onnét ide.

- Uram, neked kedvezett Allah - mondták a szellemek - különben sohasem jutottál volna el ebbe az országba. Az elefánton és a repülő lovon három nap alatt három esztendei utat tettél meg s ugyanannyi utat tett meg a másik öreg egy nap alatt. Bagdadtól a leányok palotájáig egy esztendő az út, tehát a távolság Bagdadig hét esztendő.

- Hát a szellemek lovai mennyi idő alatt tehetik meg az utat innét Bagdadig? - kérdezte Hasszán.

- Nem egészen egy esztendő alatt - felelték a szellemek - de sok veszedelmen kell átvágnunk magunkat.

Tüstént meg is jelentek a szellemek lovai. Hasszán és hozzátartozói útra keltek. Eleinte végtelen síkságon vezetett az útjuk, aztán egy hegységen át, majd a föld alatt. Itt, a föld alatt, egy szellemet pillantott meg Hasszán. Ez a szellem füstoszlop alakjában szállott az ég felé. Minél közelebb ért Hasszán ehhez a sötét alakhoz, annál több igét mondott el a szent Koránból. Amikor szemben állt a szellemmel, ez meghajolt és azt mondta neki:

- Ne félj, én a mohamedán hívőkhöz tartozom. Mivelhogy el kívánom hagyni ezt az országot és értesültem érkezésetekről, vezetőtök leszek a további úton.

Már teljes egy hónapja utaztak. Ekkor, a harmincegyedik napon, hátuk mögött hatalmas porfelhő emelkedett és félelmetes lárma hangzott feléjük a felhőből.

- Ó, jaj nekünk - kiáltott Saváhi. - A Vák-Vák szigetek királyának katonái utolértek minket. Gyorsan, üsd meg a földet kormánypálcáddal, Hasszán!

Hasszán megütötte a kormánypálcával a földet. Nyomban előtte termett tíz szellemkirály, így szóltak:

- Ne félj semmit, Hasszán! Feleségeddel és gyermekeiddel menj keresztül ezen a hegyen, mi pedig itt a hegy tövében feltartóztatjuk az ellenséget.

Miközben Hasszán és hozzátartozói átkeltek a hegyen, a sziget lakói csatarendbe álltak, aztán hamarosan megjelentek Hasszán szellemei is seregeikkel. A dzsinnek olyan tüzet okádtak, hogy égig szállt a füstje. A levágott fejek csak úgy repültek a levegőben. Patakokban folyt a vér. A szellemek nem nyugodtak, amíg meg nem törték a király csapatainak erejét. A sereg nagy részét levágták, a többiek megfutamodtak. Nur al-Huda szultánnőt foglyul ejtették, és megbilincselve vitték Hasszán felesége elé. Ez azonban nővérének minden gonoszságát megbocsátotta. Hasszán pedig lóra ültette a gonosz lelkű Nur el-Hudát és visszaküldte hazájába. Ezután ismét paripákat kért a szellemektől. Egyikre ő tilt fel nagyobbik fiával, a másikra felesége a kisebbikkel. Saváhit is lóra ültették, elbúcsúztak tőle és útnak indultak, ki jobbra, ki balra.

Ismét teljes egy hónapot mentek Hasszánék és akkor egy barlanghoz értek.

- Itt lakik a nagymester, Abu Ruvájis, akinek hálával tartozom - mondotta Hasszán. - Menjünk be hozzá, üdvözöljük.

Amikor éppen be akartak térni a barlangba, Abu Ruvájis lépett ki az ajtón. Hasszán elbeszélt mindent, ami vele a Vák-Vák szigeteken történt. Beszélt a sapkáról és a kormánypálcáról is, mire Abu Ruvájis megjegyezte:

- Bizony, fiam, most anélkül nem volnál itt.

Miközben beszélgettek, jött az öreg is, aki mindig elefánton szokott lovagolni. Ő is elbeszéltette Hasszánnal a kalandjait, azután azt mondta:

- Fiam, visszakaptad feleségedet, gyermekeidet, most már nincsen szükséged a kormánypálcára és a sapkára. Ne feledd, hogy a mi segítségünkkel jutottál a Vák-Vák szigetekre, ajándékozd hát nekem a kormánypálcát és Abu Ruvájisnak a sapkát.

- Szívesen teljesítem kéréseteket - mondotta Hasszán - de apósom üldöz a katonáival, hogyan segítsek ezek nélkül magamon?

- Ne félj - mondotta az öreg - mi ellene és mindenki más ellen megvédünk téged.

Hasszán odaadta a sapkát Abu Ruvájisnak, és azt mondta az öregnek:

- Kísérj hazáig, ott aztán neked adom a kormánypálcát.

Az öreg szívesen ráállott erre; Hasszán és övéi mellé szegődött. Aztán egyszerre csak megpillantotta a Felhőhegy tetejét.

- Örvendj - mondta Hasszánnak az öreg - ma éjjel a húgaim palotájában fogsz aludni.

Hatalmas nagy volt a leányok öröme, amikor Hasszán feleségével és gyermekeivel megérkezett. Örömükben tíz napig tartó vigasságot rendeztek.

Hasszán pedig átadta az öregnek a kormánypálcát, elbúcsúzott tőle és húgaitól. Hetven nap múlva megérkeztek Bagdadba.

Emberi szó el nem mondhatja Hasszán anyjának örömét, amikor meglátta rég elveszettnek hitt fiát, menyét és unokáit.

A következő napon Hasszán finom ruhát öltött magára, kiment a piacra, rabszolgákat és rabszolganőket vásárolt. És vásárolt finomabbnál finomabb kelméket, ruhákat, ékszereket és mindenféle házi berendezést. Mindennel ellátta magát, akárcsak egy uralkodó, és boldogságban élt édesanyjával, feleségével, gyermekeivel. Amíg el nem jött értük a halál: az örömök megrontója és a kötelékek megbontója.

Ugrás a lap tetejére

Comments powered by CComment

Legfrissebb anyagok

G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét?...
2019-08-06
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a...
2019-07-23
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá...
2019-07-23
Zagyi G.Ilona
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával,...
2019-07-22
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta...
2019-07-14
G. Joó Katalin
Tovább is van mondjam még?
Image
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert...
2019-06-29
Titi Hajnalka
Tovább is van mondjam még?
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai
G. Joó Katalin - A cseppkőbarlang titkai - Az Erdei Hírmondóban olvastam, hogy holnap, barlangtúrát vezet Beni kutyus. Láthatjuk természet fantasztikus föld alatti csodáit, mesél arról, hogyan jöttek létre a cseppkövek! – újságolta lelkesen Mókus Mici.- Menjünk el! - rikkantotta Bumm, a medve.- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Bár egy kicsit félek! Nem lesz ott túl sötét? - cincogta Bőrke, az egérke.- Á, nem kell félni! Azt írja az újság, hogy vihetünk elemlámpát is – mondta Mókus Mici.Sün Soma, Vince, a varjú, Sanda, a róka is csatlakozott a többiekhez. Reggel a barlang bejárata előtt toporgott az izgatott kis csapat.- Kedves Kaland Kedvelő Turisták! - kezdte mondanivalóját Beni kutyus. Láthatjátok a föld gyomrának titkait, a cseppkövek ragyogását. Részben olyan helyen haladunk, ami kivilágított, de a sötétebb helyeken, használhatjátok a zseblámpáitokat!Amikor beléptek a barlangba, csodálkozva néztek körül a kis állatok. Egy mesebeli világ tárult eléjük. Voltak olyan cseppkövek, amelyek embert formáztak, vagy állatot. Cseppkőzászlók, borsókövek, cseppkőoszlopok közt haladtak.- Ma már minden látogató tudja, hogy a cseppköveket letörni, megfogni nem szabad!Ha letörsz egy egészen kicsiny cseppkövet, ezzel a természet több száz éves munkáját teszed tönkre! – morrantotta Beni kutyus.Sanda róka épp azt forgatta a fejében, hogy zsebretesz egy kis darabot, hazaviszi emlékbe. Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy Beni kutya észrevegye.- Bámulatos, hogy a több millió év alatt kialakult cseppkövekbe mennyi formát beleképzelhetünk! Az ott olyan, mint egy óriás! - ámuldozott Sün Soma.- Jaj, le ne maradjak! Nem szeretem az óriásokat! - cincogta Bőrke.- Hogyan is keletkeztek a cseppkövek? Hallgassátok meg! Amikor a vízcseppek a felszínen unatkozni kezdtek, elhatározták, hogy megnézik, mi van a föld mélyén. Ahogy becsorogtak a föld gyomrába, mészkőre cseppentek, és együtt folytatták útjukat. Amikor elbúcsúztak egymástól, a mészkő lerakódott, ott keletkeztek a cseppkőbarlangok. A cseppkövek védelme rendkívül fontos, mivel a növekedésük igen lassú folyamat.Lassan kiértek e csodavilágból. Elbúcsúztak Beni kutyától.- Ez nagyon szuper volt! - ujjongott Bumm, a medve.- Sok ismerettel gazdagodtunk, remek kirándulás volt! - károgta Vince, a varjú.Még sokáig emlegették a barlangbeli élményeiket. {loadposition...
G. Joó Katalin - Mesevonat
G. Joó Katalin - Mesevonat Ziki-zaka-zakatol,mesevonat valahol.Forognak a kerekek,sok kis gyerek integet. Pöfög, köhög, kanyarog,mesék útján csavarog.Fütyörészve meg-megáll,víg meséket muzsikál. Örülnek a gyerekek,a mozdony meg füttyöget.Sihu, sihu, pöff, pöff, pöff,Mesevonat itt zötyög. Mesekapu kitárul,a sok gyerek elámul.Mese, mese, meskete,kezdődjék hát a mese! {loadposition szalaag}
Zagyi G.Ilona - Béka-móka
Zagyi G.Ilona - Béka-móka Esik eső, csak úgy szakad,strand készül az eresz alatt.Ez lesz a jó béka-móka,beugrálni a hordóba.Süthet a nap, jöhet meleg,jót hűsöl ki benne lebeg.Szőlő levél árnyékot ad,mint egy ernyő, akkora nagy.Szára hull a házi tóba,nem is kell jobb libikóka.Béka-nóta harsány, rekedt,visszhangzik, hogy elégedett. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
Zagyi G.Ilona - Világ vége
Zagyi G.Ilona - Világ vége INagy kalandra készült,mert tudnia kéne,még ma megkeresi,hol a világ vége. Kosárba pakolta,ami nagyon fontos,a kedvenc babájáts nyuszit, a bozontost. Kell még egy kis süti,alma is az útra,miután elkészült,kezdődhet a túra. Csöndben nyílt az ajtó,senki meg ne hallja!Hamar véget érnea merész kalandja. Egy társa is akadt,hozzá dörgölőzött,udvaron a cicanyomába szegődött. Tarka lepkék szálltaka virágos kertben,megállt, "Olyan szépek!"nézte önfeledten. Majd eszébe jutott,hogy neki doga van,hogy hova is készültilyen nagy titokban. Megállt a kapuban.Merre is induljon?Hol a világ vége,túl az árkon-bokron? Leült a kispadra,kosár az ölében,bizony, megéhezetta nagy sietségben. Kevés lett a süti,gyorsan elmajszolta,amitől szomjas lett,szomját oltja alma. Gondolkodott rajta,most aztán mi legyen.Uzsonnája nélkültovább minek menjen. Várhat még egy kicsitaz a világ vége,meg aztán elfáradta hősiességben. Majd megkérdi anyát.Tudja-e, merre van?Nem megy ő sehovaéhesen, álmosan. {loadposition szalag} Gyökér-falvi történetek című verses-mese Mesék kérdések kora
G. Joó Katalin - Irány Afrika!
G. Joó Katalin - Irány Afrika! Trilla Lilla, a kis fülemüle, hosszú útra indul, hogy a telet Afrikában vészelje át. Arra gondolt, összehívja a barátait. Iszkirit, a nyuszit kérte meg, hogy értesítse őket. Eközben, Lilla a vendégeknek somsalátát, rovarpitét és berkenyegombóckákat készített, amit csipkebogyólekvárral ízesített. Iszkiri találkozott barátjával, Nyuszóval. Focizni kezdtek. Már sötétedett, mikor észbe kapott, hogy miért is indult el.- Jaj! Nekem értesítenem kell a meghívottakat! - kiáltotta.Nyakába kapta a lábát, s elrohant. A kis fülemüle szomorúan üldögélt. „Lehet, hogy nem jönnek el a búcsúestemre?” - töprengett magában. Ekkor kopogtattak. Az ajtóban ott toporogtak pajtásai.- Bocsáss meg! - hadarta Iszkiri, a nyulacska. Fociztam Nyuszóval, és kicsit későn szóltam többieknek! Most viszont, mind itt vagyunk!- De jó, hogy eljöttetek! Sok finomsággal készültem ám nektek! Amíg falatoztok, hallgassátok meg búcsúdalocskámat. Az éneket nagy tapssal jutalmazták a társai.- Mi hoztunk neked egy ránk emlékeztető ajándékot! Egy barátságkendőt. Mindegyikünk láblenyomata rajta van. Erről majd az eszedbe jutunk - mondta Kopogi, a harkály.- Köszönöm! - rebegte meghatódva Lilla. Azonnal a nyakába is kötötte.- Akkor holnap kora reggel irány Afrika! Tavasszal visszatérek hozzátok! - trillázta Trilla Lilla.- Jó utat! Vigyázz magadra! - köszöntek el tőle a barátai. {loadposition szalag} A szerző profilja
G. Joó Katalin - Majmok a városban
G. Joó Katalin - Majmok a városban Majom mama két csemetéjét, Mikit és Lipit elvitte a városba sétálni. A kismajmok, ámultak az óriási a forgalom láttán.- Mennyi jármű! Itt hogyan jutunk át, egyik oldalról a másikra? - kíváncsiskodott Lipi.- A zebrán kell átmenni – felelte az anyukája. - Zebrán?! - kiáltott fel Miki. Itt van Zebra Zoli is? És miért kell rajta átmennünk? Vagy a hátán visz át minden gyalogost?- Ó, de hogy! - nevetett Majom mama. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyeket csíkozása miatt nevezik zebrának. Az meg ott a jelzőlámpa! Segít abban, hogy a biztonságosan átjussunk egyik oldalról, a másikra. Erről tudok egy versikét is:- Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad.Ha ezt megjegyzitek, akkor, nem lesz baj.Nagyon tetszett ez a mondóka a két kismajomnak.A játszótéren, de még fagyizás közben is ezt hajtogatták.- Mami! Igazán remek nap volt ez a mai! - rikkantotta Lipi és Miki.Másnap kacagva mesélték el pajtásaiknak, hogy a városban is van zebra, de az a zebra, nem Zebra Zoli, mint ahogy azt ők hitték.- Ha egyszer, eljuttok a városba - szólt Lipi, akkor, ha ezt a verset megtanuljátok, tudni fogjátok, hogy a közlekedési lámpánál mikor is szabad átkelni. Mondjátok velünk: Ha a lámpa piros,ne lépj le mert tilos!Ha a lámpa zöldet mutat,akkor szabad csak az utad. {loadposition szalag} A szerző profilja
Titi Hajnalka - Dínó bánat
Titi Hajnalka - Dínó bánat Valamikor réges- régen,Élt egy kicsi kis ősember.Volt egy szuper bunkós botja,Vadászott ő minden reggel! Rettegtek is tőle nagyon,Kicsi dínók, no és nagyok.Úgy gondolták, e világon,Csak miatta nem boldogok! Hiszen, ha éhes volt, ha nemBúbolta az állatokat.Sok értelme régen sem volt,Ám a hobbi vadászatnak! Miért jó ölni állatokat,Csak mert épp ahhoz volt kedve?Úgy gondolták megváltozna,Ha egy szép nap megnősülne. Ezért aztán egy bátor dínó,Bejárta a hegyvidéket.Hogy egy szemre való leányt, tt kerítsen feleségnek. Talált is ő egy teremtést,Épp a törzsfőnöknek lányát.Egy szikláról ugrott le rá,S megragadta gyönge vállát... Szaladtak a törzsfőnökhöz,A szemtanúk, hogy elmondják:Egy tüzet okádó sárkány,Vitte el a király lányát! Így születnek a legendák,Mióta ember él a földön:A történtekhez hozzá tesznek,Hogy félelmetesebbnek tűnjön... A dínóból így lesz sárkány,A farkasból farkasember,Szivárványból fényalagút,Tóból Óperenciás tenger... No de lássuk, hogyan fogadtaŐsemberünk a kis hölgyet?Mikor meglátta, azt hitte:Hogy le kell üsse, mint eddig mindent! Ám a szíve bent azt súgta:Kedvesnek kellene lenni.Így aztán ő meg is próbált,Vadászattal kedveskedni... Az őslány most nézett nagyot,Hisz imádta az állatokat.Mindjárt le is teremtetteA fiút, hogy ezt így nem szabad! S lám a kicsi ősemberke,Végre nem vadászott annyit.Csak amennyit enniük kellett,Félre tette a vadász hobbit. Bár alig telt néhány év el,S születtek kis ősemberek,Akiknek a dínó húsból,Napról napra több hús kellett. Nem volt épp jó ötlet ez sem,Néztek most a dínók nagyot.S úgy érezték e világon,Csak miatta nem boldogok... {loadposition szalag} A szerző profilja

Magazin előfizetés