Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin digitális kiadását, mely minden hónap első napjaiban jelenik meg.

Alekszandr Szergejevics Puskin: Mese Szaltán cárról...

Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról

(fordította Kormos István)

Három ékes hajadon
Fonogat a guzsalyon.
Szól a legnagyobbik fennen:
„Kérne csak a cár meg engem!
Sütni-főzni állanék,
S mindenkit jóltartanék!”
Szól utána a középső:
„Engem kérne cári kérő!
Szőne-fonna gyors kezem
Új ruhát bőségesen!”
Szól kis húgocskájuk végül:
„Kérne engem feleségül!
Szülnék neki daliát,
Szebbet álmába se lát!”

Még a szava el se röppen,
Nyikordul az ajtó csöndben:
Szaltán cár a küszöbön,
A leányokra köszön.
Csacsogásukat kihallva
Állt ablakuknak alatta,
Föl is buzdult hamarán
A legkisebbik szaván:
„Aj, te zsenge szál virágom!
Légy te cárné, azt kívánom.
S mire délre száll a lúd,
Szülj egy vasgyúró fiút!
És ti, kedves húgocskáim,
Kövessetek, báránykáim,
A nyomunkba lépjetek,
Udvaromba jöjjetek.
Az öregebb süssön-főzzön,
A kisebbik fonjon-szőjjön!”

A pitvarba lép a cár,
Egy ugrásra ott a vár;
Üzennek mindjárt a papnak,
S még azeste lagzit laknak.
Ül a cár a lakomán
Ifjú neje oldalán,
Végül viszik éjszakára
Elefántcsont nyoszolyára,
S otthagyják az ifjú párt,
Ott a cárnét és a cárt.
Fazekánál a szakácsné,
Székénél sír a takácsné,
Dúl-fúl, egyik se mulat,
Úgy irigylik húgukat.
Az pedig, amint ígérte,
Még el sem telt nászi éje,
Cár-urától megfogan.

Háború jő komoran.
Ül Szaltán cár jó lovára,
Homlokán a búcsú árnya;
Kéri asszonyát igen,
Várja őt haza hiven.
S indul hadaival messze,
Ütközetből ütközetbe;
Közben otthon rőfnyi szép
Fiút ád nekik az ég.
Óvja magzatát az anyja
Mint sas vigyáz fia-sasra,
S megy a hírrel gyors futár,
Hadd örüljön meg a cár.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Húguk elveszejtenék,
Hát elő csak hírnökét!
Három kígyó, három áspis,
Írnak ím Szaltánnak máris:
„Szült a cárné éjszaka,
Szörnyszülött a magzata,
Se nem egér, se nem béka,
Kutya kölyke-vakaréka.”

Fut Szaltánig a futár:
Olvassa a hírt a cár,
És veszett haragra lobban,
Öli emberét el onnan,
De aztán lecsillapul,
S mérge ily parancsba fúl:
„Várjanak békén a cárra,
Hazaindul nemsokára!”
A futárnál a levél,
Nyargal haza, mint a szél.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Addig töltöget neki,
Míg eszét elvedeli,
S hoppsz! a tarsolyba könyékig;
A levelet kicserélik,
Hamisat dugván belé.
Szó dödög, a részegé:
„Urunk-cárunk azt ítélte,
Hányják tenger fenekére,
Ahol legmélyebb a víz -
A cárnét s a fattyut is!”

Aj, a sok bojár de ajgat,
Cárt úgy senki nem sirathat,
A cárnét is kedvelik,
Mégis indul mindegyik
Cári ágyasházba sebten
És a hírt jelenti fennen
- Mit üzent a messzi cár -
Egy szakállas vén bojár.
Abroncsos hordó a börtön,
Görgetik végig a földön,
Benn a cárné s gyermeke -
Zsuppsz! a tengerbe vele!
Fenn az ég, csillaggal ékes,
Lenn a víz, hulláma széles,
Felhő lebeg az egen,
Hordó ring a tengeren.
Belül hang: jajos sírásé,
Börtönében sír a cárné,
Fia meg csak rikogat,
S egyre nő, hogy még olyat!...
Anyjának aj-baj az élet,
S ő a tengerrel beszélget:
„Héj, hullám, te víg s szabad!
Fusd ki kedvedre magad!
Tajtékod magasra csapjon,
Úr vagy te a sziklaparton,
A földet elnyelheted,
Gályák csak pihék neked;
Szánj meg, mert az életünk kell,
S vess szárazra börtönükkel!”
Szót fogad a víz neki,
A hordót ím görgeti
Tarajos hulláma partra,
S zúdul vissza már rohanva.
Érzi a két rab madár,
Hogy hordójuk földön áll,
De belé zárolva tétlen
Meddig ülnek a sötétben?
Hát föláll nyújtózni benn
A kis cárfi könnyeden;
Még csak mostan látni nagynak.
„Elkelne igen egy ablak!” -
Szól s nem mond több betűt,
S hordaján nagy léket üt.

Szabad anya s fia végre.
Lépnek sziget fövenyére;
Körös-körül sík mező,
Rajt egy tölgyfa, zöldellő.
Áll töprengve, áll a cárfi:
„Jó volna már vacsorázni.”
Tör egy ágat hirtelen,
Meghajlítja ívesen,
Húrnak pedig a keresztje
Zsinórját köti keresztbe,
Nyílvesszőnek ott a nád,
Tördeli a szálasát,
És mezőn túl, halmon is túl,
Part felé vadászni indul.

Tengerpartra alig ér,
Éles sikolyt hoz a szél...
Harsogó hullámmorajban
Látván látja, hogy mi baj van:
Lenn az ár hattyút dobál,
Fenn karmos keselyű száll.
Csapkod a hattyú ijedten,
Szárnya vizet szántva rebben,
Vijjogást hallat magas
Röpte közben fenn a sas...
Akkor pendül az íj húrja,
Sas nyakát a nyíl átfúrja,
Hull alá a keselyű -
Körül a víz vérszínű.
Áll a cárfi vont ijával,
Többet az a sas se szárnyal;
A hattyú is ott terem,
Sújtja-vágja szüntelen,
Szép fehér szárnytolla borzas,
Sasra hét halált kiolvas.
S szól - szava ámultató,
Mert emberi az a szó:
„Cárfi, te! mentő vitézem!
Szavamat hozzád idézem!
Mostan három nap alatt
Nem jut egy szűkös falat,
Mert örvény forog nyiladdal,
De ne bánd; baj s mégse nagy baj:
Meghálálom ezt neked,
Jóért jóval fizetek.
Nem hattyú a megmentetted:
Szűz életét védelmezted,
S nem rabló sas halt halált:
Varázsló, ki sírba szállt.
Téged soha nem feledlek,
Mindig megtalálsz, ha kellek;
Most ne hagyd anyád maga,
Mert közel az éjszaka.”

Azzal felröppen magasba.
Ím a cárfi s édesanyja
Várta nyugtalan az éjt,
S éhesen aludni tért.
Valahára jő a reggel;
Néz a fénybe vizsla szemmel,
S lát a cárfi nagy csodát:
Földből szökkent palotát.
Vára bástyaorma cifra,
És fala mögött vakítva
Tornyok erdeje ragyog,
Rajtuk bíbor ablakok.
Kelti ám anyját repesve.
Ámul az: „Hát ez mi lenne?”
Szól a cárfi: „Azt hiszem,
Így fehér hattyúm izen.”
S lépnek boldog sóhajtással
Ama várküszöbön átal,
Akkor pedig - gingalang -
Bongva koldul száz harang;
Tódulnak elő a népek,
Kórus zeng, magasztos ének,
Aranyos hintón pedig
Fényes udvar érkezik.
És míg száll a hála fennen,
Koronát hoznak dús selymen:
Cárfi homlokára föl -
Ott szikrázva tündököl.
S mert az cári anyja vágya,
Lépve fényes trónusára
Kap a cárfi hát nevet:
Ez a Gvidon nevezet.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab,
Míg hajójuk fut a széllel,
A hajós mind partra kémlel,
S ámuldoznak: „Még ilyet!
Ez csak még csudás sziget!
Város nőtt ott! arany tornyok!
Őrzik szálas darabontok!”
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Drága prémet adtunk-vettünk,
Sok aranymarhát szereztünk.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”

Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem.”
Indulnak seregesen.
Áll a parton, nézi őket,
Búsan a messzi menőket,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Bánat nincs nagyobb talán:
Hogy nem láthatom apám.”
Szól hattyúja: „Sose bánjad,
Mert valóra válik vágyad:
Szállj csak átal, hercegem,
Szúnyogként a tengeren.”
S tárja szárnyait suhogva
Ím a hattyú a habokba,
És Gvidonra víz frecseg,
Bűvös-bájos permeteg,
S hát, abban a pillanatban,
Mint csöpp szúnyog, szárnyra pattan,
Huss! Repül, ahogy akar,
A hajóig ér hamar,
Föl! s egy vaksi szögletében
Megbúvik nagy észrevétlen.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szakán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásán ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
- Három ártó szellemek -
Körötte csellengenek.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog.
Láttunk is egy csuda dolgot:
Egy lakatlan szigetet!
Kietlenebb nem lehet:
Partja sziklás, földje hitvány,
Egy szál tölgy magaslott síkján,
S város csöppent most oda -
Közepén nagy palota,
Arany tornyok, fényes termek,
Dús templomok, ékes kertek.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved.”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony,
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.
„Csak ilyen csudára tellett?
Tudok én csudát, de szebbet!
- Herren a szakács banya. -
Város áll? Mi az maga?
Egy fenyő, az csuda látvány:
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
S ez valóság, nem mese.”
Szaltán ámuldozva nézdes,
Ám a szúnyogocska mérges,
Szakácsnénak száll vadul,
És a jobb szemébe szúr.
Ijedez az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel;
Húga, napa s szolgahad
Szúnyog szállatán szalad:
„Álnok férge! ha elkaplak,
Pórul jársz!” - De ott az ablak:
Huss, ki rajt! s a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Mert van egy csudás csuda,
Nem kell más nekem soha:
Egy fenyő a csuda látvány,
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló.
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
Valóság ez, vagy mese?”
Feleli a hattyú nyomban:
„Nincs hazugság a dologban.
Azt a mókust ismerem,
Hát ne búsulj, hercegem!
Szívesen segítek néked,
Semmit nem kell kétszer kérned.”
Indul a herceg haza,
Tovatűnt a bánata.
Alig lép be udvarára,
Ugyan eláll szeme-szája:
Ott van a csudás fenyő,
Mókus bukkan rajt elő,
Mogyorót ropogtat ülve,
Gyűlik ám a héj körülte,
Magja meg külön halom;
Énekel nagy szilajon,
Hogy az udvar népe hallja:
„Ajjha, kerek erdő, hajjha!”
Még csak ez a nagy öröm!
Gvidon sóhajt: „Köszönöm!
Jó hattyúm, az ég megáldjon,
Teljes szívemmel kívánom!”
S ím: kristály kalit kerül,
A kis mókus benne ül,
Kalit mellett strázsa strázsál,
Egy kincstárnok kincset számlál;
Pince, kamra mind tele,
S ez a mókus érdeme.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget.
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak;
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Eladtunk sok acélkardot,
Aranyláncot, ezüstcsattot.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem.”
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Gvidon: „Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!...”
Az a vízre csap megint;
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Száll Gvidon, mint csöpp legyecske,
Lenn víz, fenn ég végtelenje;
Hamar a hajón terem,
Be egy résbe hirtelen!

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhitott öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Babariha s a takácsné,
Meg a félszemű szakácsné,
Három rút varangy csücsül
Mérgesen a cár körül.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Abban arany tornyok s termek,
Dús templomok, ékes kertek,
Palota előtt fenyő,
Alatta egy illegő
Mókus ül kristálykalitban,
Mókás mókus, illan-villan,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje.
És a mókus élete?
Mellette szolgáló strázsa,
S egy kincstárnok ajtajába,
Ha ott marsol a sereg,
Mókusunknak tiszteleg.
Aranyhéjból sok pénzt vernek,
Hajigálja csak a gyermek,
S hordja a felnőtt, ahány,
A smaragdot vékaszám;
Ott nem látsz sehol egy házat,
Csak tündöklő palotákat.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved!”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.

Hangja mint az éjszakáé,
Szól sötéten a takácsné:
„Még talán az is csuda,
Hogy követ rág mókusa?
Hogy smaragd lenne a magja,
S aranyhéjjal egybe rakja?
Ezzel el nem ámítasz,
Hátha csudád nem igaz!
Más csudát hallj - nincsen párja
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Ez csuda - jobbat ki mondhat?
Nem tudok csudát nagyobbat!”
Hallgat a vendégsereg,
Vitaszó ott nem pereg.
Néz Szaltán cár hüledezve;
Dong dühödten a legyecske,
S megcsípi - röpködve szét -
A takácsné bal szemét.
Telleget az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel.
Hajsza indul: „Üsd agyon!
Most!... Hamar!... Az asztalon!
Ott repül... Ohó, elkaplak!
Ej, te!” - Huss, ihol az ablak,
És a légy a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem:
Van egy csuda, nem titok,
Melyet én úgy áhitok!”
„Mire vágysz? Milyen csudára?”
„Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.”
Szól hattyúja: „Hercegem, te!
Én nem búsulnék helyedbe;
Azt a csudát ismerem,
Hadd a bú-bajt, kedvesem!
Ama híres harminchárom
Jó vitéz testvér barátom,
Siess haza mielőbb,
S várj nyugodtan - jönnek ők.”

Bánatát ím sutba dobja,
S tenger ellen, bástyafokra
Ül a herceg, s várva vár -
Szirtre csapdos fel az ár,
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom vívni kész
Pikkelyvértes jó vitéz.
Elindulnak párosával;
Elöl galambősz hajával
Vén apóka lépeget,
Vezetvén a sereget.
Fut vendégei elejbe
Gvidon a partra sietve;
Vára népe is szalad.
Szól apó, a kedves agg:
„Ékes hattyú küldött minket,
Nyájas szóval arra intett,
Álljunk lenn a sánc alatt,
S védjük büszke váradat.
Mától fogva nappal-éjjel
Ne törődj te semmi vésszel:
Tengermélyből feljövünk,
S téged bátran őrizünk.
Látsz bennünket nemsokára,
De most vissza, tengerárba,
Mert fullaszt itt a világ.”
S lebuknak a daliák.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak,
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Szilaj doni paripákat
Elcseréltünk jónehányat.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem.”
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Ovidon: „Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!...”
Az a vízre csap megint,
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Icipici lett a herceg.
Kis dongócska, cseppnyi szerzet,
Züm-züm, száll a tengeren,
Hamar a hajón terem,
És leszállva észrevétlen,
Megbúvik egy repedésben.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Hárman nézdelik a cárt,
Négy szemmel - több úgyse lát.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Csuda jő ott új csudára:
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Kél a vízből ősz szakállal,
Hozza népét párosával,
Sánc körül az őrcsapat
Súlyos léptekkel halad.
Olyan harcra szánt sereggel
Az urának félni nem kell;
Gvidoné az a sziget.
Aki hódoló híved!”
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: „Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont.”
Szakácsasszony, takácsasszony
Meg se pisszen; napamasszony
Herren csak, Babariha:
„Mit csudáltok annyira?
Parton császkálnak az őrök?
Azzal én mit sem törődök!
Nyújtsd meséd, elszenvedem,
Csak hát nem csuda nekem!
Híre jár egy más csudának,
Csudák legnagyobbikának:
Él egy messzi cárleány,
Földre szállt tündér talán,
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha felcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Higgyetek a vén szavának,
S ezt nevezzétek csudának!”
Hallgat a vendégsereg,
Egy pisszt ott nem ejtenek.
Szaltán ültiben elképed,
Cárfiban gyűlik a méreg,
De nem bántja, zsongva szét,
Vén Babariha szemét,
Zümmögélve-döngicsélve
Csak leszáll az orrhegyére,
S csíp belé fullánkosat,
Dagad is, hogy még olyat!
Támad nagy zsivaj, de nyomban:
„Ó! Jajajjaj! Itt van! Ott van!
Ide, őrök! Arra száll!
Üsse le valaki már!
Megvan! Aj, nem! Én lecsaplak!
Mégse!” - Nyitva ám az ablak,
Huss ki! és a tengeren
Hazaszáll szép csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
„Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?” -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: „Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem:
Pár jut minden ifjúnak,
Én vagyok félszárnyú csak.”
„Mondd csak, választottál volna?”
Felel Gvidon vágyakozva:
„Él egy messzi cárleány,
Földre szállt tündér talán,
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha felcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Mondd, igaz e lány személye?”
S pillog hattyújára félve.
Néz a hattyú messzire,
Nagy sokára szól íme:
„Van olyan lány a világon,
De a nő - hidd el, barátom,
Nem kesztyű, mit lehúzol,
És az övedbe dugol.
Mondok bölcs tanácsot egyet:
Ezt előbb meghányjad-vessed,
Mert ha valahol hibás,
Jő későbben a sírás.”
De csak kunyerált a cárfi,
Hogy ne kelljen állni-várni,
Ő megfontolt már jövet
Mindent, ami csak jöhet,
S indulna akármi messze
Azt a cárleányt keresve,
Gyalogszerrel is akár,
Csak meglássa végre már.
Sóhajt csak a hattyú erre:
„Nem kell útra kelni messze,
Társadat most láthatod,
Mert a cárlány - én vagyok.”
Villan tolla, szárnya lebben,
Már fenn száll a fellegekben,
Tenger fölül partra száll,
Bokrok közé a madár,
Hószín tollát ím lehányja,
S áll elé a cár leánya:
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha fölcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Gvidon herceg átkarolja,
Repesőn mellére vonja,
Szíve csordultig tele,
Siet anyjához vele.
„Aj, úrnőm te, jó anyácskám
- Mondogatja térden állván -,
Asszonyt hozott gyermeked,
Szorgos, jó menyet neked;
Áldásért állunk elédbe,
Engedelmet remélve.
Áldj meg, és kívánj reánk
Boldog életet, anyánk.”
És a földön már a térdük;
Szent ikont tartván fölébük
Anyjuk sírva így rebeg:
„Áldásommal éljetek.”
Nem soká csűrik-csavarják,
Hamar lagzijukat lakják,
S várják - nap, hét, hó de megy! -
Lányt vagy fiút szül Lebegy.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak;
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
„Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Nem ingyenbe adtunk-vettünk,
Csempész árut rejtegettünk.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába...”
Gvidon búcsúszót rebeg:
„Jó urak, csak menjetek!
Mikor hazafelé szálltok,
Víg szél hajtsa vitorlátok!
S Szaltánnak, ki uratok,
Üzenetet mondjatok:
Eljövetelét ígérte,
De mikor ér ide végre?!
Vigyétek üdvözletem.”
Mennek hát seregesen.
Gvidon herceg most nem mozdul,
Otthon marad asszonyostul.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe.
Cárjuk ül a trónusán,
Koronával homlokán.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Hárman nézdelik a cárt,
Négy szemmel - több úgyse lát.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
„Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?”
S hallja ím válaszukat:
„Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Arany tornyok, fényes termek,
Dús templomok, ékes kertek,
Palota előtt fenyő,
Alatta egy illegő
Mókus ül kristálykalitban,
Mókás mókus, illan-villan,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje.
Mindig strázsa van vele.
S hát csudák jönnek csudákra:
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész,
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Olyan harcraszánt sereggel
Az urának félni nem kell.
És a hercegné! Olyat
Nem találsz csudát sokat!
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire.
Gvidon hercegé e város,
Híre hét országra szálldos.
Küldi új üdvözletét,
Bár neheztel kicsikét,
Mert utaztodat ígérted,
De hiába üzen érted.”

Nem bírja tovább a cár -
Hajóhada készen áll.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.
Dehogyis hallgatna rájuk,
Mérgesen dobbant a cárjuk:
„Cár vagyok-é, vagy kölyök?
Csönd legyen már, ördögök!
Még ma indulok!” - kiáltja,
S teremajtaját bevágja.

Gvidon bástyafokra ül,
Tenger-nézve elmerül:
Most nem zúg az háborogva,
Alig mozdul egy-egy fodra.
S lám, a távol szemhatár
Szélén sok-sok gálya száll;
Jő a messzi vízen átal
Hős Szaltán hajóhadával.
Dobban a herceg szíve,
Fölkiált ott ültibe:
„Héj, anyámasszony, te árva!
Ifjú hitvesem, te drága!
Ím, hajók! hajók, azám!
S rajtuk pedig jő apám!”
Nézdel távcsövén a herceg,
Míg a sok hajó közelget.
Áll Szaltán fedélzetén,
Távcsövével a szemén.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Áspis kígyóként figyel
A vidéken messzi el.
Ágyú dörren, messze hangzó,
Bongva konduló harangszó;
Gvidon már a parton áll,
Szaltán népe partra száll.
Szakácsasszonyt, takácsasszonyt,
S Babariha napamasszonyt,
S elöl Szaltánt vezetik -
Ámul-bámul mindegyik.

Várkapun ím beljebb térnek,
Felragyognak kardok, vértek;
Harminchárom jó vitéz
Őrködik ott, vívni kész,
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Lép Szaltán cár az udvarba:
A fenyő ott, és alatta
Kicsi mókus, dúdoló;
Ott az aranymogyoró.
Kiharapja aranymagját,
Zsákba gyűjtögeti nagyját.
Körülte az udvaron
Színaranyhéj, nagy halom.
És csuda jő új csudára...
Ím Gvidon hitvese-párja:
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása;
Gvidon anyját vezeti.
Néz a cár - megismeri.
Hős Szaltán szíve megdobban:
„Csak nem ő az? Ő, valóban!”
Elakad lélegzete.
Két szeme könnyel tele.
Hű párját magához vonja,
Néz menyére, néz Gvidonra;
Roskadnak az asztalok -
Nagy lakomát csapnak ott.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Futkos háromfele már,
És nyomukba fut a cár.
Vétkét mindhárom bevallja
Sírdogálva, szipogatva;
Szaltán megbocsát nekik,
Mehet haza mindegyik.
És leül - elő kupája!
Néz hamarost az aljára.
Volt kupám, csurdig tele,
De csak bajszom ért bele.

Kínai tanmese - Gyógyír cserepes kezekre
A FURFANGOS CSIZMADIA

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. március 03. szerda

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://meseld.hu/

Grafika
Kedvenc mesejelenetek

Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!

Szórakozás
Dió Magazin

Gyere és olvasd el a legújabb számunkat! Sok mese, vers és még több ismeretterjesztő olvasmány

Szobai dísz
Poszter mesehősökből

Válaszd ki kedvenc részedet egy meséből és mi megrajzoljuk neked! A végeredmény, akár poszter is lehet, amit nyomtatva szállítunk neked.

previous arrow
next arrow
PlayPause
previous arrownext arrow
Shadow
Slider
Ha érdekelnek kiadványaink és érdekességeink, iratkozz fel leveleinkre. Most letölthető naptárat adunk neked.
A feliratkozóknak automatikusan küldjük a Dió Magazin hónap első napjaiban megjelenő aktuális PDF számát.

Címkék

Mese versek Gyerekversek Benedek Elek Állatmesék Arany János Weöres Sándor tanmese Grimm mese Monda Mátyás király Grimm mesék Petőfi Sándor Babits Mihály Titi Hajnalka szerelmes versek Hans Christian Andersen zsengék Csák Gyöngyi királyos mese kortárs mese Ady Endre Orosz mese Afrikai mese Kínai tanmese Kínai mese Aiszóposz meséi Arany László Móricz Zsigmond szegény ember Lev Nyikolajevics Tolsztoj Pósa Lajos Népmese karácsony Orgovàn Irén Léda asszony zsoltárai Tolsztoj Arab mesék Charles és Mary Lamb királykisasszony Ezeregyéjszaka meséi szegénylegény állatok Román népmese tündérek Móra Ferenc La Fontaine meséi Tamkó Sirató Károly legenda Zagyi G.Ilona Vörösmarty Mihály Rege farkas József Attila (1905-1937) királyfi La Fontaine király Vörösmarti Mihály Litván mese Galambos Berni ballada Román mese Domahidi Klára Vajda János A Magyar ugaron Télapó egér elefánt Vietnami mese katona boszorkányos oroszlán ördög Doktor Dolittle Róka Karácsonyi vers istenes versek vers bíró Kellár F. János Immánuel mítosz lány Szabó Ina forradalmi vers hiéna teremtés-történetek Charles Dickens Alekszandr Szergejevics Puskin Görög mese kisgyerek sakál Puskin mesék Twist Olivér vár G. Joó Katalin Juhász hold királylány cica Kisebb költemények kakas Ódák béka Őszi vers Hugh Lofting ezeregy éjszaka gazdag ember róka sün Koosán Ildikó szellem Istenes mese fiú favágó Nyírfalvi Károly pap Sás Károly kutya Petőfi Sándor versek Sás Károly versek Arany János versek József Attila Lírai költemények József Attila versek bárány Görög népmesék Egri László csizmadia Mester Györgyi advent macska fösvény Bódai-Soós Judit forrás Egri László vers malac cigány leopárd Télapós mese hattyú Litván mesék szamár sárkány tyúk újévi vers pásztor medve Görög istenek tűzes hazafias vers tündér molnár húsvéti versek paraszt ember István király holló télapós vers hegedű veréb madár görög istenek grófkisasszony kanász krokodil tűzoltós Ének a porban iskola gyerek héja szivárvány gólya hun haza hajdina Idyll manó elefntos mese bagoly mikulás vers kígyó Zeusz Királyfi haramia tavasz kecske Toldi Miklós Mikulás mese halász anyus mese anya versek Isten évszakok táltos hazug ember cicás zsiráf fűzfa Viharjelek élet 1906 Was Albert bolond aratás mókus rss Mondóka bűbájos ökrök párduc Jupiter Krisztus síp bika nyuszi mesés vers Domonkos Jolán galamb Barlang baba mese alatató kard zene vonat tehén Kossuth Lajos antilop bolha Zola farsang verses videó tök kalóz hírcsatorna nyár diák mese bojtár vadász Héra Vietnámi mese teknős szellő sas idő szarka halak Mennyből az angyal fülemüle karácsonyi történet lánnykérős apa vers óriás Koosá Ildikó gróf kaméleon hóember Egyházpolitika bogár bohóc huszár A Tisza-parton paraszt mese varázsló Juno Mészöly Miklós virágos mesék Tanmese kutyus fars Román népmesék